előénekes, énekvezető, énekes ember (asszony)

a népi előadó egyik típusa, aki megadja a hangot, belekezd az énekbe, esetenként egész részeket énekel előre, a többiek megismétlik vagy refrénnel válaszolnak. Egyik megfelelője az előtáncos vagy táncvezető; fejlettebb típusa a nótafa. A legtöbb előénekes nem szakad el a közösségtől, pl. a fonóban, menetelés közben intonál, és a társak néhány ütem vagy sor után kapcsolódnak be az éneklésbe. Szívesen vállalkoznak egyéni → előadásra, társaik tanítására. Az előénekesek különféle típusainak fokozott szerepük van a egyházi népénekek előadásában, ill. vezetésében. E funkciókörbe tartozik az előimádkozó is, aki egyaránt lehet asszony vagy férfi. Legtöbbször az előénekes-előimádkozó ugyanaz a személy. Ui. a félhivatalos vallási gyakorlatokon akár templomban, akár az otthoni tiszta- vagy Mária-szobában folyik éneklés-imádkozás, felváltva követik egymást bizonyos kötött rítusrend szerint. Ezt a mindenkori helyi hagyomány határozza meg, és megtartása jobbára az előénekes-előimádkozó feladata. Sőt különösen vallásos közösségekben a házi ájtatosságok rendszerint nála kapnak helyet vagy legalábbis nála kezdődnek és fejeződnek be. Ez elsősorban olyan szokás során alakul így, melybe több család is belekapcsolódik, pl. a karácsony előtti szálláskeresés vagy a legkülönbözőbb alkalmakkor tartandó kilencedek rendje. Ilyen öntevékeny ájtatosságon a hívők nagy része az előénekesek kezdeményezése nélkül nem kezd énekbe, imába; az ún. énekes ember vagy asszony rendszerint könyvből ad elő, bizonyos idő után esetleg csak olvassa a szöveget, a többiek énekelve ismétlik. Az ilyen előénekesek többsége szívesen vállalkozik szólóénekre is. A II. világháborúig a ref. községekben iskolás gyermekek (diktások) a templomban soronként mondták elő az énekelendő zsoltárokat. Külön énekvezetője lehet a halotti virrasztónak; a székelyeknél egyben szertartásmester ís, aki vegyes tartalmú kéziratos halottaskönyveket készít. Némelyiknél már szerzői öntudat is jelentkezik, művei esetleg → ponyván is megjelennek, mások vallásos társulatokat stb. szerveznek, mint a jászladányi Orosz István is. Az előénekesek többsége búcsúvezető, aki kiválasztja és intonálja e → búcsúsénekeket, újakat is tanul és társainak közvetíti. Korábban a tömeg csak a refrént énekelte, utóbb az egészet megismételték, tehát mintegy diktálás után énekeltek. A búcsúvezetők tanítómesterei nemegyszer a → históriások, akik e szerepben maguk is előénekesek: az első versszakokat egyedül éneklik, a tömeg halkan olvasva, zümmögve kíséri őket, majd előbb a jóhangúak, később mindenki énekelni kezd, s ettől kezdve a históriás esetleg fennhangon szintén csak előolvas. (→ énekmondó, → énekes asszony, → Kánai menyegző, → katekizmusi ének) – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Egy magyar szeptember. Orosz István önéletrajza (kiadta: Bálint Sándor, Bp., 1942); Schram Ferenc: Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958); Takács Lajos: Históriások, históriák (Bp., 1958).