kánai menyegző, Jézus tustja, Kána(h)án menyegző

János evangéliuma 2. fejezetének 1–13. verseiben leírt menyegző, ahol az evangéliumi legenda szerint Jézus első csodatételeként a vizet borrá változtatta. Erre a történetre különféle → népénekekben és → szokásokban utalnak. – 1. a mulatónóta válfaja, a víz borrá változtatásáról szóló újszövetségi történet énekes feldolgozása, melyet a mulatságon részt vevő vendégek adtak elő. A kánai menyegző a mulatás biblikus igazolása (A szép, tiszta mulatságot ki-ki ismeri, Azt maga az Úr Jézus is nagyon szereti...). 16 versszakból álló magyar és latin szövege már a Kájoni-kódexben (1634–1671) felbukkan, később világi énekgyűjtemények, → vőfélykönyvek és különféle → ponyvák tartalmazzák. Országszerte ismert, szomszédaink közül a csehek, morvák és horvátok éneklik. Előadási alkalma és módja, ennek megfelelően változatai többfélék; a szövegek többsége rövidebb az első előfordulásénál és olykor a → katekizmusi énekkel vegyül. Templomi és házi ájtatosságon asszonyok éneklik, ez esetben vallásos mozzanatai domborodnak ki. Legtöbb helyen lakodalomban adják elő: vacsora előtt a nyoszolyóasszony, még gyakrabban pedig vacsora után maga a vendégsereg énekli. Váltakozva énekel a kórus és az → előénekes, sőt a szerepet ki is oszthatják, és a történetet megjátsszák vagy táncolnak rá. Kezdősorai (Az igaz-Messiás már eljött, Sokféle csudákat köztünk tött: A vizet is borrá tette, A násznépet vendégelte...) és a lakodalomra való utalás (Lakodalmat hírdetének, Jézust meghítták vendégnek...) a legállandóbb szövegrész. Időközben egyre több népi szemléletre valló részlet került bele (Úgy követték tanítványi, Mint a tyúkot a fiai; Úgy megforgatták Magdolnát, Mind szétrúgta a papucsát...) A férfiak körében ún. sorbaitatóvá vált, szövege tovább világiasodott (Mátyás a poharat vigyázza, Soká kerül, nehezen várja. Jakab elől elragadja, Szomjas torkára felhajtja; Péter tekint a társaira, Köszöntgeti poharát másra; Meg sem törli a bajuszát, Csak issza a jó borocskát...). – 2. A → vízkereszt utáni második vasárnap estéjén tartott és imádkozással, énekléssel, majd evéssel és ivással egybekötött megemlékezés a bibliai eseményről. A római misekönyv szerint a pap ezen a vasárnapon – és a borszenteléskor (→ Szent János áldása) – olvassa fel a kánai menyegzőről szóló evangéliumot. Ez az alkalom és a bibliai → legendát megéneklő verses szövegek képezték alapját ennek a sajátos népi ájtatossági formának, amely az evangéliumi eseményt jeleníti meg. A kánai menyegzőt egy-egy faluban több háznál is megrendezték. Rendesen az előimádkozó vagy előénekes asszonyok szervezték. Az ételeket és italokat a résztvevők hordták össze, vagy a házigazda adta. Közismert énekek és imádságok elmondása után énekelték a kánai menyegzőről szóló éneket, leginkább a Kájoni-kódexből ismert szöveg változatát, majd hozzáláttak az evéshez, iváshoz. Néhol az evangéliumi legendát is megjátszották. Víznek nevezett bort vittek a szobába, amelyet a gyülekezéskor kijelölt „násznagy” megáldott, majd énekeltek. Az ének végeztével, amint az utolsó vers mondja, a jelenlevők táncra is perdültek:

Itt mindnyájan vígan mulattak,

Egyet-kettőt könnyen ugrottak.

Ugy megforgatták Magdolnát,

Hogy elrugták a patkóját

Kána menyegzőben.

– A kánai menyegző énekének tartalmát kifejező elnevezés zenei szempontból is egyértelmű: a szöveghez egy fődallam kapcsolódik, mely egymástól kevéssé eltérő változatokban él. Hangkészletének alapja dúr hexachord, mely egyes változatokban a fölső kis szeptimmel vagy ritkán oktávval egészül ki; ritmusa giusto jellegű, s a szótagszám az első két sorban változhat: többségben 9, de előfordul 11 is. A variabilitást e téren már a kánai menyegző első írásos feljegyzése is tükrözi. Az első két (azonos tartalmú) dallamsor, mely az alaphangról indulva kvinten kadenciázik, népénekek közt gyakori, az ének második felére jellemző szekvenciázó menetek és aprózott ritmus inkább táncdallamok között találnak megfelelésre. A Kájoni-kódexben ezzel a dallammal jelenik meg a „Nyúl éneke” is. Ma élő cseh, morva változatai strófaszerkezetben a magyarral rokonok, dallamuk azonban különböző. – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Manga János: A kánai menyegző változatai (Ethn., 1946); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A, Bp., 1955); Szabolcsi Bence: A XVII. sz. magyar világi dallamai (A Magyar zene századai, Bp., 1959); Papp Géza: A XVII. sz. énekelt dallamai (Régi Magyar Dallamok Tára, II., Bp., 1970).