zsoltár

a vallásos → népének ószövetségi hagyományokat folytató válfaja. I. e. a 2. sz.-ra alakult ki, de a korabeli felfogás a zsoltárok nagyobb részét Dávid királynak, kisebb részét Mózesnek és Salamon királynak tulajdonította. Váltakozó (szóló és karének) formában énekelve a zsidó istentisztelet részévé vált. A → rímet és a kötöttebb versmértéket még jórészt → gondolatritmus pótolta. Már az ószövetségi zsoltár fogalma is összetett: a mintegy 150 ének közt van dicséret, hálaadás, könyörgés, tanítás, bűnbánat, panasz (siralom) és átok. Latinra fordítva (neve: psalmus) szinte kezdettől fogva része a keresztény liturgiának. A mai kat. éneklési gyakorlatban is van szerepük: a mise, ill. a zsolozsma részei, de jelentőségük alárendelt. A középkor vége felé nemzeti nyelvekre is kezdték fordítani; jelentőségüket a reformáció ismerte fel. Külföldi példák nyomán nálunk Sztárai Mihály, Bogáti Fazekas Miklós, Kecskeméti Vég Mihály (fordítását Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus címmel zenésítette meg) s főként az ún. genfi zsoltárokat alapul vevő Szenczi Molnár Albert-féle fordítások a nevezetesebbek; ez utóbbiak a ref. gyülekezeti éneklés máig legfontosabb darabjai, → énekeskönyvük neve is zsoltároskönyv. Ezek az újkori zsoltárok már teljesen kötött formában íródtak: a dallamok szerkezetileg nem, csak melódiában különböztek egymástól. Amilyen nagy hatással volt népköltészetünkre és irodalmunkra a zsoltárok nyelve, stílusa, annyira idegenszerűek maradtak az újkori dallamok: bár a → ritmus időközben némileg változott, egyetlen népi zsoltárdallamról sem tudunk. Nem befolyásolták a népi dallamalkotást, ellentétben a gregorián zsoltártípusokkal, amelyek népzenénk egy rétegével rokonok. Ettől függetlenül is megvolt a vasárnap délutáni zsoltáréneklés szokása a ref. kisebb rokoni-szomszédi közösségekben. A műfaj komoly tartalmú átalakításával az → agrármozgalmi dalok között (ún. szocialista dalok), tréfás paródiáival pedig a → mulatónóták (pl. – mint a szép csüves paprika A húsba kívánkozik…), → katonadalok, → koldusénekek stb. között találkozunk, de átalakítás nélkül is kaphatnak komolytalan értelmet (pl. az ún. tetves ember éneke: – Óh, mely sokan vannak, Akik háborgatnak…). – Irod. Csomasz Tóth Kálmán: A református gyülekezeti éneklés (Bp., 1950); Schram Ferenc: Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958); Kósa László: Az egyházi népének (Kézirat, Bp., 1965).