párbeszédes dal

az átmeneti műfajok egyik nagy csoportjába, az epiko-lirikus dalok (→ epikolírikus műfajok) közé tartozik. Általában két ember (anya és leánya: lány és legény) dialógusa (→ párbeszéd) alkotja a dalt. A népköltészetben a beszélgetők személyétől, ill. a dialógus jellegétől függően a párbeszédes dalnak a következő témacsoportjai ismertek: hívogató dal; mesterségcsúfolóval összekötött legényválogató. A hívogató dalban két személy (többnyire egy szerelmes pár) beszélget egymással, az egyik fél találkára hívja, csábítja a másikat: „Gyere be, rózsám, gyere be, | Csak magam vagyok idebe…” – mire a másik válaszol valamit. A téma fejlődése során a válasz el-elmarad és ezáltal megszűnik a dal párbeszédes jellege. A hívogató szüzsé epikus eredetét bizonyítja, hogy legteljesebb népköltészeti megfogalmazása a „gyáva szerető” elnevezésű vígballadánkban található:

Jere hezzám vacsorára,

Apró vágott káposztára;

Béjöhetsz, szüvem, bátron!

– Héj, nem merök én bémönni,

Ó, én édös angyalom;

A gyertyának világánál

Észrevösznek csillagom!…

Az általunk „legényválogatónak” nevezett szüzsét Kardos Tibor goliardikus eredetű „szerelmi vetélkedés”-nek tartja és „páros ének”-nek nevezi. Legismertebb folklór példái az „Adj el, anyám, adj el, mert elhagylak…” és a „Lányom, lányom, gyöngyvirágom, kerti virágszálam…” kezdetű dalok, melyekben az eladó lány sorra kigúnyolja azokat a kérőket, akiket az anyja ajánl neki, s férjéül a diákot (újabb folklór változatokban: a juhászt, a kanászt, valamilyen iparost stb.) választja. Ez a téma Európa-szerte ismert, és a diákdicséret elnevezésű, a diákirodalomból származó daltípus egyik fajtája. – Irod. Kardos Tibor: Deákműveltség és magyar renaissance (Pécs–Bp., 1939); Szabó T. Attila: Két népdalunk szövegének forrása (Erdélyi Múz., 1941); Bronzini, G.: „Filia visne nubere?” – Un tema di poesia popolare (Roma, 1967).