pellengér, szégyenfa

a feudális korban az elítélt megszégyenítésére, megfenyítésére és megbecstelenítésére használt büntetőeszköz volt, amelyet hazánk német lakosságú területén már a 13. sz. óta, V. Károly 1532. évi törvénykönyve óta pedig általánosan használtak a különböző büntetőhatóságok. 1786 után már csak a lopás megbüntetésére volt szabad alkalmazni. Gyakori helyi elnevezései voltak: szégyenoszlop, szégyenkő, bitófa, cégér, pelengér, pilinger, pillinger, perrengér, pölöngér. Egyúttal a büntetőhatalom jelképének is tekintették és a 18. sz. közepéig a falvak, városok képéhez hozzátartozott a piactéren, a községháza előtt vagy a malom mellett felállított pellengér. – Egyszerű oszlop vagy kőépítmény volt, amelyhez az elítéltet meghatározott ideig hozzáláncolták és ezáltal kitették a környezet gúnyjának, vagy éppen a pellengéren verették meg a hóhérral vagy a poroszlóval. – A pellengérrel való büntetés fő- és mellékbüntetés lehetett. Célja az volt, hogy az elítéltre nyilvánosan felhívják a társadalom figyelmét és egyúttal meg is szégyenítsék. A hóhér közreműködésével való pellengérre állítás következménye a polgári becsület elvesztése volt; az elítélt jogvesztetté vált, nem volt többé teljes jogú tagja a társadalomnak, pl. nem lehetett tagja a céhnek. Mellékbüntetésnek tekintették, ha a testfenyítő vagy testcsonkító büntetést a pellengér mellett hajtották végre, pl. megvesszőzést (→ vesszőzés) vagy a fül levágását. – A pellengérhez állított személyt rendszerint „kidíszített”-ék a helyi szokás szerint. Pl. 1821-ben Ráckevén egy verekedőt és részegest arra ítéltek, hogy vasárnap istentisztelet után a pellengér mellé álljon és kést, átszúrt kalapot, valamint az áldozat véres ingét tették mellé. A „dísz” sok helyen jelképes értelmű is volt. Pl. a feslett nő fejére szalmakoszorút tettek, tyúktollat a fejére, seprűt a karjába, amivel majd a városból kiseprűzték (→ szégyentábla, → kicsapás). Néha kardot tettek az elítélt kezébe, ami azt szimbolizálta, hogy halált érdemelne és csak kegyelemből nem vették el az életét. Előfordult, hogy a megesett lány sárga ruhában, sárga gyertyával a kezében volt köteles a pellengér mellett állni. Sok helyen az elítéltet arra is kötelezték, hogy időnként fennhangon mondja el azokat az okokat, amelyek miatt a pellengér mellett kellett állania. – II. József alatt a pellengért el kellett távolítani, de halála után sok helyen ismét alkalmazták az egyéb megszégyenítő büntetőeszközökkel együtt. A meg-megmaradt pellengéreket később városszépítési és közlekedési okokból bontották le. Néhány példány maradt csak meg, mint pl. a fertőrákosi vagy a bozóki (v. Hont m.), amely a kiskunfélegyházi Kiskun Múz.-ba, a királytelekpusztai pedig a nyíregyházi Jósa András Múz.-ba került. – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907); Nyárády Mihály: A bitófával való büntetés Nyíregyházán (Népr. Közl., 1959); Horna, R.: Der Pranger in der Tschechoslowakei (Graz, 1965).

Pellengér (Fertőrákos, Győr-Sopron m.)