púpos meg a dúcos, a

dalbetétes → tündérmese, másodlagosan → hiedelemmese. A magyar anyagban két redakciója ismeretes: Púpos csizmadia (muzsikuscigány) a keresztútnál (temetőben, kaszálón) ördögökkel (közelebbről meg nem nevezett lényekkel) találkozik (vagy csak éneküket hallja). Mondókájukban (énekükben) ritmushibát (hiányt) észlel, s azt kijavítja (kiegészíti „Má-ma pén-tek, hó-nap szom-bat! – Hó-nap-u-tán va-sár-nap!” vagy „Hét-fü, kedd, hét-fü, kedd, hét-fü, kedd! – Sze-re-da!” Az ördögök hálából megszabadítják a púpjától. Dúcos társa megirigyli gazdája szerencséjét, elmegy ugyanarra a helyre s az éneket tovább hosszabbítja: „U-tá-na meg het-fü!” vagy „Csü-tör-tök!” s ezáltal ritmikailag (és nyilván mágikus jelentésében is) elrontja. Az ördögök haragjukban hátára ragasztják társa púpját és a dúcos elöl-hátul púpos lesz (AaTh 503). Egyes változatokban a szegény ember a tündérek táncába elegyedik, s azok hálából leveszik a púpját, és kincses ládikával vagy azzal ajándékozzák meg, hogy zsákjából a liszt addig ki ne fogyjon, míg kalandjáról nem beszél. Gazdag ember elmegy ugyanarra a helyre. A tündérek (szépasszonyok) akarata ellenére berántják a táncukba. Reggel a szegény ember púpját ráragasztják és üres ládikát kap. (vö. a tizenkét hónap vagy az arannyá vált parázs: AaTh 751B*, BN 750I*, a leány, akit télidőben epret szedni küldtek: AaTh 403B). A típus 9 változatát (6–3) a magyar nyelvterület északi és keleti felében a legújabb időben jegyezték fel. A különféle katalógusok, valamint a típusról készült monográfia széles körű nyugat–keleti irányú eurázsiai elterjedéséről adnak számot: a nagyszámú angol, skót, ír, német, holland, flamand, vallon, francia, olasz, spanyol és portugál változat mellett kisebb számban finn, finno.-i svéd, lapp, lett, litván, orosz, cseh, szlovén, de török és japán változatokról is tudósítanak. A kutatók feltevése szerint a mese kelta hiedelemmondára vezethető vissza. A magyar púpos meg a dúcos mesék is nyugati irányba mutatnak: a szabolcs-szatmáriak a cseh-német, a moldvai csángó változatok a francia meseanyaggal mutatnak szorosabb rokonságot. – Irod. Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Greverus, I. M.: Die Geschenke des kleinen Volkes (Fabula, 1958); Erdész Sándor–Kovács Ágnes: A púpos meg a dúcos (Népr. Közl., 1961); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Delarue, P.–Tenèze, M.-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964).