regös

énekmondó. A nyelvészek és a magyar őstörténet kutatóinak véleménye szerint a régi magyarok sámánjainak (→ samanizmus), varázslóinak, ráéneklőinek egyik elnevezése is lehetett. A magyar regus (olvasva regüs) szó a középkori oklevelekben mint foglalkozásnév (királyi, főnemesi udvarban tartózkodó hivatásos → énekmondó) fordul elő, továbbá földrajzi összetételekben. Egy 1346-ban kiadott és 1347-ben átírt ítéletlevélben pl. egy Regteluk nevű birtokot adományoznak, amely előbb a kihalt, közönségesen Regusnak mondott, királyi conditionarius combibatorok (királyi együttivók) birtoka volt. A 13. sz.-i oklevélben is említenek már Regust. Regösnek a népnyelv a 19–20. sz.-ban a → regölés résztvevőit nevezi, ők maguk is ezt az elnevezést használják a → regösénekben. (Látom az almárium tele van húszassal, fele a gazdáé, fele a regösöké. – Ajtó előtt nagy rőt ökör, annak fele regösöké stb.). – Irod. Sebestyén Gyula: A regösök (Bp., 1902); Balázs János: A magyar sámán révülete. Rejt, rejtëk, rejtëzik (Ethn., 1945); Pais Dezső: Reg. A régi magyarság szellemi életének kérdésköréből (Magy. Századok, 1948); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).