úrnapja

→ pünkösd után következő második hét csütörtökjén tartott ünnep, amikor az egyház Krisztus testét, az oltáriszentséget ünnepli. Kötelező ünneppé IV. Orbán pápa tette 1246-ban. Az ünnep és a körmenet (→ körüljárás) elterjedésével szokássá vált az oltáriszentség körülhordozása, aminek a → népi hitvilág a gonoszt, a betegséget, a természeti csapásokat elűző erőt tulajdonított. Megünneplésére hazánkban 1292-ből és 1299-ból vannak adatok. Az 1501-ben megtartott budavári körmeneten II. Ulászló is részt vett, és az óriási néptömeg jelenlétében Mohamed jelképes mecsetjét és koporsóját a török katonákat ábrázoló bábukkal együtt elégették, s ami megmaradt, azt botokkal, kövekkel törték össze. A látványos szokást azzal a jóslattal magyarázták, hogy a mohamedán hitnek csak akkor lesz vége, ha Mohamed koporsóját sikerül szétrombolni. Az 1649-ben kelt Vas megyei pásztorok céhlevelében a pásztorokat is kötelezték, hogy az úrnapi körmeneten részt vegyenek és a körmenet után a céhmester háza előtt kürtöljenek. Németo.-ban a 12–14. sz. között keletkezett az a szokás, hogy amerre a körmenet haladt, négy oltárt állítottak fel. Az oltárok fölé sátrakat emeltek. Ezeket a sátrakat nálunk gallyakkal díszítették, a földre pedig virágokat, kakukkfüvet hintettek. A néphit a → zöld ágakhoz és az elhintett füvekhez különféle hiedelmeket fűzött. Mihálygergén (Nógrád m.) a kunyhóból hazavitt gallyakat a ház négy sarkába tűzték, hogy ne érje villámcsapás. Baranyában az istálló fölé dugták, hogy az állatokon Isten áldása legyen. Székelyföldön az úrnapi virágot a hernyók ellen tették a káposzta közé. Sióagárdon (Tolna m.) a beteg gyermek fürdőjébe tettek az úrnapjakor hazavitt virágokból (→ szentelmények). Máshol a virágokat a lábfájás elleni fürdőbe tették és fájós fogat füstöltek vele. – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában (Bp., 1940).