Szlavónia

TARTALOM

szlovákok

szlavóniai viselet

a szlavóniai falvak: Kórógy, Szentlászló és Haraszti, valamint az Eszékkel már teljesen egybeépült és legvárosiasabb Rétfalu viselete. A viseletből való kivetkőzés lényegileg be is fejeződött abban az időszakban, amely a múlt század végétől – századunk elejétől – az I. világháborúig tartott. A ma még őrzött, egyre kisebb számú ruhadarab mellett az egykori szlavóniai viselet egyes rétegeit már csak az emlékezés segítségével lehet rekonstruálni. – A női hajat disznózsírral kenték. A kislány fültől fülig húzódó választékától előre, ill. hátra eső haját egy felső és egy alsó fonatba, az ún. kitába fonták. A konfirmált nagylányok fordított T alakban elválasztott haját elöl sudrásba fésülték, majd a hátsó hajjal együtt egyetlen kitába fonták. Ezt a ruha kímélése céljából fekete, de nem gyászos pántlikával teljesen beborították. Erre jött a csináltvirág koszorú. A menyasszony koszorúja alá hátul sárga pántlikával megkötött és nem látszó rozmaring koszorú került. A csináltvirág koszorúról színes virágmintás pántlikák lógtak le, amelyek elfedték a menyasszony arcát. Kétoldalt piros vagy zöld fátyol díszítette, amelyet még a múlt század végén az előtt kétoldalra tűzött, majd a fej tetejére erősített fehér fátyol váltott fel. Hajadonfőtt vagy koszorúval csak a templomba mentek a lányok, munkára vagy kocsmai tánchoz az áll alatt megkötött delén vagy féldelén kendőket viselték. Az újasszony hajából egy középen végigfutó választék két oldalán két kitát fontak, amelyeket koszorúba, gugába tűztek. A kifésült hajat vagy vászonzacskóba gyűjtötték, amelyet a halott nő feje alá tettek a koporsóba vagy a keréknyomba taposták, hogy hosszúra nőjjön vagy a tűzbe dobták. A guga fölé fonással készült fehér főkötő került. Erre munkába a múlt század vége körül még fehér vagy feketére festett vászon fejkendőt kötöttek. Úton és munkához gyakran vettek a főkötő fölé ritkábban fehér, gyakrabban fekete homlokötőt, amely lehetett erre a célra megvarrott, de lehetett összehajtogatott kendő is. Ünnepre az áll alatt keresztezett és hátul a tarkón megkötött utóra való kendőt viseltek. Századunkban egyre inkább az áll alatt megkötött, előre való, vékony fehér gyolcs kendőket viseltek. E gyolcskendők szélét singölés vagy temburozás (necc) díszítette. A női viselet legalsó darabja a Kórógyon derekas pöndöjnek, Harasztiban hátyijos péntőnek nevezett mellényes alsó szoknya-féle, amelynek szoknya része nagy hólokba rakott. Lehetett ujjatlan, ritkábban ujjas, de hónalja mindig nyitott, összevarratlan volt. Föléje egy bélésnek nevezett, piros-kék vagy piros-fekete csíkozású, derékszögű darabokból készült, bevarrott ujjú ing-féle került, amelynek hónalja és oldala szintén összevarratlan volt. Ezek tetejére kerül a kebél nevű ingruha, a szlavóniai női viselet legjellegzetesebb darabja. A viseletbe öltözött nőket egyszerűen kebeleseknek hívták. A kebél igen rövid, mellé varrott ujjú ingből és hozzá magasan toldott szoknyarészből, a tulajdonképpeni kebélből állt. Ennek apró, rendszertelen ráncokba rakását úgy érték el, hogy a félszáraz kebelét összegöngyölve a térdükhöz verték. A régi vászonkebél lenvászna puha volt, mert e kebélnek való vászon szövésénél csak egyszer ütöttek rá a szövőfával, a bordával. A test természetes derékvonalán a magasan toldott kebélt ún. négynyüstös pántlikával jó szorosan megkötötték. Erre egy futa nevű, fekete vagy vörös (ez esetben törökfuta) gyapjúszalag került, arra a pregacsának nevezett, fehérre, kékre vagy feketére festett lenvászon kötény. Fekete klott, később selyem vállkendőjük a rojtos rustyás volt. A mai öregek fiatal korában az ünnepi kebél nyakára fodor került, a rustyás kendő alá fuszlik, a vászon pregacsa helyébe fekete selyemkötény, a takarító. E fölé egy farhámnak nevezett széles szelyemszalagot tettek, amelyet hátul masnira kötöttek. A rustyás kendőt elöl előre való, hátul pedig utóra való virágmintás selyem pántlika díszítette. Nyakukban 6–8 sor nagyszemű habgyöngyöt viseltek. Zsoltáraikat kásmír vagy fehér slingölt kézbe való keszkenővel borították, amelyet imádkozáskor a szemük elé tartottak. A női piros csizmára már nagyon halovány, bizonytalan az emlékezés. Jobban észben tartják a piros vagy fekete bársony cipőket, amelyeket bakancsnak neveztek, és a keresztül kapcsos lakk vagy bőr vagy fekete vitolvászon félcipőt. Ezekbe piros-fehér, vagy kék-fehér csíkos harisnyát: csarapot viseltek. Igen elterjedt volt a többféle mamusz. Templomba vagy otthon ünnepen a fekete bársonymamuszt viselték, munkára vagy a köznapi esti lábmosás után otthon a feketével pártázott vászonmamuszt. Téli viselet volt a cigányok kötötte gyapjú cigánymamusz. Munkára csatos bocskort vagy klumpát – facipőt – viseltek, abba fekete ványolt gyapjúharisnyát: szőrcsarapot, vagy cigánymamuszt vettek fel. Lányoknak és legényeknek lipögő papucsuk is volt. Aratáskor lábukat a csőszerű, újabban fejjel is ellátott lenvászon szárcsarappal védték, karjukat a kebélre húzott aratóréklivel vagy karossal. Ilyenkor a kebélt kétoldalt kepőcére feltűzték és abrosszal vagy mezei födőnek nevezett, két szeles kendővel körülcsavarták. – Hideg időben, a mai 80 évesek gyermekkorában, a kebélre a fehér bőrből készült és színes, többnyire piros rátétekkel és tükrökkel díszített, ujjatlan és a bal oldalon gombolódó tikrös köcét viselték. Úton és nagy hidegben az asszony magára ölthette az ura hosszú ujjas fehér bundáját, a nagyköcét. Viselték még a nők a derékig érő, lefelé harangszerűen szélesedő, vattával bélelt, fekete klott curakot, vagy az emlékezetben már nagyon halványan élő, rókaprémmel díszített sötétkék vagy fekete csuvát. Nagyon halványan és nagyon bizonytalanul őriz a legöregebbek emlékezete egy kacabáj nevű kabátfélét. A századforduló és az I. világháború között a curakot az akkori fiatalok által viselt és vattával bélelt, fekete liszter vagy selyem rövidebb kabát, a sejömkankó váltotta fel. A múlt század végén, századunk elején szegényebb öregasszonyok vászonból készült és derékszögű darabokból álló, durva minőségű vászonnal bélelt, zsebes vászonkabátot, a vászonkankót viselték. – A férfiak hajukat hájjal vagy disznózsírral kenték, és hajukba törülték a szalonna evéskor megzsírosodott ujjaikat is. A mai 80–90 évesek gyermekkorában az akkori öregek hosszú hajukat befonták, vagy vaspálcával befelé göndörgették vagy a fülük előtt ujjukkal megsodort hajat a fülük mögé hajtották. – A kisfiú 2–3 éves korában kapta az első kalapot, nyáron szalmát, télen posztót. Ilyeneket viselt felnőtt korában is, a posztókalapot széles, felálló karimával. Télen nagy hidegben szőrmekucsmájuk is volt. Nyakukban fehér vagy fekete vászon, vagy készenvett nyakravalót hordtak, amelyet gyászkor letettek. Bevarrott ujjú, derékszögű darabokból álló, gallértalan és kézelőtlen vászoninget viseltek, amelyet a díszített mellrészről fiókos ümögnek hívtak. Ujjait félszárazon nagy vízszintes rakásokba rakták. Alája oldalt és a hóna alatt nyitott, ujjas vagy ujjatlan vászonbélést viseltek, ami annyira túlélte ezt az ingformát, hogy még az 1920-as, 1930-as években is felvették a bolti ing alá. A fiókos ümög szabását a bélésen kívül a kötő ümögnek, vakaró ümögnek nevezett variánsok őrizték meg, amelyeket munkára, aratáskor, lóvakaráskor húztak kímélés céljából ingük fölé. Az alsó testet nyáron két széles lenvászongatya fedte, s alul rojttal; rustyával volt díszítve a kissé szélesebb ünneplő. Szárait félszárazon nagy vízszintes rakásokba tűrték. Télire ellenzős – lippentős vászonnadrágot – pantallót húztak, amelyet durva minőségű vászonnal béleltek, s amely alá mindig felhúzták a kétszél vászongatyát. Viseltek télen szűrből, sőt bőrből készült nadrágot is. A gatya a pamutos vászon, majd a gyolcs divatba jöttével 6–8 szelesre szélesedett, neve csárdás gatya lett. Ez alá is mindig felhúzták a két szeles vászongatyát. Mellükön előbb fehér vagy feketére festett levászon mellényt, fuszlikot viseltek. A nagyon jómódúak fekete posztó ruhát – mellényt is – öltöttek. Zsoltáraikat a férfiak is slingölt gyolcs, vagy kásmír kézbe való keszkenővel borították. Hideg időben kabát-féle felső ruhájuk a nagy köce nevű, ujjas, fehér bőrből készült szőrmekabát-féle, majd a barnára kikészített bőrből való ujjatlan suba, a bunda volt. Viselték a fehér bőrből készült, ujjatlan és bal oldalon csukódó kisköcét is, amely tikrös is lehetett. Szűrük fehér vagy barna volt, de nem négyszögletes gallérú, hanem sipkás – csuklyás. Felöltve hordták. A szűrnél kisebb a hasonló anyagból készült és az ugyancsak felöltve viselt szűrkankó. Csizmájuk régen gyűrött szárú, körül redes volt, és inkább emlékeznek a hátulvarrott, mint az oldalvarrott szárúra. Vászon- és szőrkapcával húzták fel, elsősorban templomba. Munkába szivas bocskoruk volt, amely talpból és térdig feltekert két szíjból állt, ezt a csatos bocskornak nevezett, fedeles forma váltotta fel. Ugyancsak kapcával, századunkban már inkább készen vásárolt, ványolt szürke gyapjúharisnyával, a szőrcsarappal viselték. Kedvelt volt a legényeknél és lányoknál a lipögő papucs is. Különböző mamuszfélék tartoztak a férfi viseletbe is. Ezt felvehették magában is, de belehúzhatták bocskorba, vagy az ugyancsak munkához viselt klumpába, facipőbe. Férfi mamusz készült még fekete bársonyból ünnepre. A feketével pártázott fehér lenvászon papucsot otthon, mivel ott a szalmán csúszott a bőrbocskor, munka utáni lábmosás után vették fel. – Irod. Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar faluk (Népr. Ért., 1911); M. Bóna Júlia: A haraszti nyelvjárás szókincse (Néprajz és Nyelvtudomány, 1957); Penavin Olga: Szlavóniai (Kórógyi) Szótár (I., Újvidék, 1968); Gáborján Alice: A szlavóniai magyar falvak női viselete összetételének és alakulásának néhány jellegzetessége (Ethn., 1969).