válás

a hagyományos paraszti társadalomban a törvényes – az egyház és a közigazgatási hatóságok vagy csak a közigazgatási hatóságok által érvényesített – házasságfelbontás. A 18. sz. végétől a prot. egyházfegyelem lazulásával párhuzamosan az ev. és a ref. lakosság körében megszaporodtak a házasságbontási ügyek. II. József törvényei egyházi békítő kísérleteket írtak elő, s csak ezek sikertelensége esetén került a válás világi bíróság elé. Az I. világháborúig igen ritka volt. A paraszti erkölcs a házasságot véglegesnek, felbonthatatlannak tartotta, még abban az esetben is, ha a házasfelek békétlenül, hűtlenül éltek együtt, a nő terméketlen vagy a férfi impotens volt. A házasság megszakításának módja a szétköltözés volt, amikor az asszony hozományával vagy anélkül apai családjához visszaköltözött. Az asszony hazaköltözését általában nem fogadták szívesen, gyakran visszakergették férjéhez, vagy rövid időn belül összebékítették őket. Végleges inkább akkor lett a szétköltözés, ha a férj küldte haza – a falu társadalmának véleménye szerint is – okkal feleségét, vagyis „elhajtotta a háztól”. Az asszony hazaköltözésének okai rendszerint a férj és a férj családjának magatartásával függtek össze. A férj viszont igen gyakran a szétköltözés szubjektív okait erkölcsi, anyagi kifogásokkal leplezte a közösség előtt. A hazaköltözés esetén az asszony kisebb gyermekeit magával vitte, de idővel a munkaképessé lett fiúgyermekek visszaköltöztek, vagy visszajártak dolgozni az apai családhoz. A két világháború között a törvényes válások egyre gyakoribbak lettek a paraszti társadalomban is. Az elvált ember és az elvált asszony helyzete – ha a válás oka nem váltotta ki a társadalom elítélését – nem volt hátrányos, bár újabb házasságkötés szempontjából, már volt házas állapota, kora, gyermekei miatt lehetősége korlátozottabb volt. Az egyén törvényes válás utáni magatartása döntően befolyásolta a róla alkotott véleményeket. (→ még: házasság)