Vályi András (Miskolc, 1764–Pest, 1801)

TARTALOM

vályú

vályog

pelyvás sárból vetővel (vályogvető) készített szárított agyagtégla. Keleti szláv eredetű szavunk, első említése 1693-ból való, de régebbtől fogva ismert és használt építőanyag. Nagyobb arányú paraszti, elsősorban mezővárosi alkalmazásával a 19. sz. első felétől számolhatunk az Alföld középső területein, majd a Dunántúl ÉNy-i részén. Bár a vályogépítkezés fában szegény, kővel nem rendelkező, vályogvetésre alkalmas földben, agyagban gazdag alföldi vidékre jellemző, hegyvidéken is elterjedt. Csak a II. világháború után szorult háttérbe és terjedt el helyette a tégla, ill. másfajta (kő, beton stb.) építkezés. A vályogkészítéshez legjobb a szikes agyag. A települések szélein sorakozó vályogvetőkben vagy vályoggödrökben a sárkészítéshez szükséges vizet az őszi, tavaszi esőzésekkor felfogják. A mélyebb gödrökben feljön a föld árja (talajvíz) is. A legtöbb vályogot nyáron vetik, júl.-ban, aug.-ban, esetleg szept. elején. – A vályogot deszkából készült fenekes, fogós ládaféle eszközzel, a vályogvetőkkel vetik. Van egyes és kettes vető. A vályogok nagysága különböző; többségük megegyezik a tégla méreteivel, általában 32×15×12 cm. A múlt század második felében sok helyütt nagy vályogokat készítettek, kétszer akkorákat, mint a mostani általános méret. – A vályogvető első feladata kinézni a jó helyet és kiásni a víz helyét. Legtöbbször régi, már elhagyott vályogvetőgödröt fognak fel, mert ott nem kell új vizesgödröt ásni, hanem a vályogvetőgödörben álló vizet használhatják. Az ásóval kiásott agyagot összevágják, majd vízzel jól lelocsolják. A locsolás tulajdonképpen elárasztás, különböző gátakkal, alacsony földhányásokkal a felvágott földhöz vezetik a vizet. Az így nyert sarat behintik pelyvával, esetleg törekkel vagy tört szalmával, majd bekapálják. A bekapált sarat rövid ideig állni hagyják, utána megtapossák. A jól összedolgozott, öreg sarat aztán az előre megvizezett, pelyvával behintett vályogvetőbe gyömöszölik. A tetejét megvizezett kézzel lesimítják. Aztán a vetőt a vetőhelyre húzzák, vagy viszik, ott felemelve megfordítják és egy gyors, erőteljes mozdulattal a sorba vágják. A sár kijön a vetőből és a kivetett vályog sorba állva szikkadni kezd. A szorosan egymás mellé vetett vályogot előbb a földön hagyják szikkadni. Általában egy heti szikkadás után, amikor már tartása van, felállítják, vagy oldalukra borigatják és így hagyják újabb egy hétig szikkadni. A kiszikkadt vályogot a vályogvetőgödör szomszédságában gúlázzák, azaz dupla sorral, hézagosan, háromszögekbe rakják. A gúlába rakott vályog tovább szárad és egy-két heti száradás után a közelben, olyan helyen, ahonnan szekérrel könnyen el lehet szállítani, kazlazzák, azaz több sorban egymásra és egymás mellé rakják és fedelezik. A kazal – vályogkazal – tetejét nyeregtetőszerűen szorosan egymáshoz illesztett vályogokkal fedélre rakják. Így áll azután kazlakban mindaddig, amíg el nem szállítják az építkezés színhelyére. Legtöbbször nem azonnal használják fel, hanem csak a következő tavasszal. Ilyenkor a portán ereszbe rakják, tömötten, nyeregtetősen egymás mellé és egymás fölé helyezik, kukoricaszárral (néhol náddal, esetleg kátránypapírral) lefedik. A vályog így behordva, tető alatt, ereszbe rakva is szárad és alkalmassá válik a felhasználásra. – A vályogot rendszerint ketten vetik. Az egyik vető a sarat készíti elő és telegyömöszöli a vetőt, a másik pedig kihúzza, vagy kiviszi a gödörből és kiveti a vályogot. – A vályogfalat sima sárral készítik és tapasztani kell (agyagsárral). Ha vakolni akarják (meszes homokból készült malterrel), akkor a vályogfalra léceket szögeznek, megvagdossák, vagy dróthálót erősítenek rá. A puszta vályogfal ugyanis leveti a vakolatot. A századfordulóig vályogfal alá döngölt agyag fundamentumot készítettek. Századunkban mindinkább elterjedt a tégla-alapozás. Legújabban pedig beton alapzattal is találkozunk. A két világháború között terjedt el a vegyes falazás, azaz az olyan falkészítés, hogy két sor vályogot egy sor tégla követ. – Sok szegény fiatal házas maga veti ki a házához szükséges vályogot. Sok szegény ember pedig foglalkozásszerűen vet vályogot eladásra, de bérbe is. A vályogvetők között sok a cigány; a vályogvetés a legnehezebb sármunkák egyike. A vályogot ezrivel vetik, számolják és értékesítik. Néhol ismert volt a vályog-kupec is, aki olcsón összevásárolta a vályogot és haszonnal továbbadta, vagy bérbe vettetett nagymennyiségű vályogot és aztán eladta. – Irod. Bálint Sándor: Szegedi szótár (IO., Bp., 1957); Dankó Imre: A sarkadkeresztúri vályogvetés (Körös népe, V., 1965).