vályú

eredetileg fából vájt, különböző rendeltetésű fa edény. Oklevelekben nálunk már a 12. sz.-ban előfordul, valószínűleg csuvasos jellegű török átvétel. Készülhetett kőből is, újabban inkább vaslemezből, betonból. Rendeltetései: 1. A kutak, források mellett 5–10 m hosszú, tölgy-, nyár-, égerfából készült itató vályúkat használtak, egy kút oldalán néha kettőt is. A nagyobb gulyakutakon a kút szélétől a vályúig vég nélküli csatornát alkalmaztak. A pásztor ebbe merte a vizet, mely azon a vályúba folyt. Udvarokon kisebb méretű itatóvályút használtak, csatorna nélkül. A nagyjószágok vályúját 50–60 cm magas állványokra építik, a juhok, sertések vályúit a földre helyezik. – 2. A sertéseket leginkább vályúból etetik. Az etetővályú alacsonyabb, laposabb, kisebb. Ezt a földre helyezik, egyes helyeken (Erdély, Dunántúl, Szatmár, Bihar m.) a sertésólak oldalába építik be. Ebben az esetben az egyes járomszerű rács nyílásain férhetnek hozzá az ennivalóhoz (jármosválú). Néha kettős vályút használnak, melynek egyik ágába szemes takarmányt a másikba a folyékony moslékot adagolják. Az Ormánságban hétlyukú keresetlen patkót vernek a végére, rontás ellen. – 3. Legkisebb vályúk a baromfiak etetésére szolgálnak. Ezek alig 50–100 cm-es s néhány cm peremmel rendelkező edények. Még ennél is kisebbek a 10–12 cm hosszú madáretető vályúk. A vályúk apróbb formai eltérésektől eltekintve Európa-szerte hasonlóságot mutatnak. A szomszédos szlovák, cseh nyelvekben a vályú szó megfelelő alakváltozatai is feltűnnek (válov, válovcok, válovec, valovek). A román „vălău” szó is magyar eredetű. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914).

Vályú: A: disznóvályú, B: Csirkeitató, C: nagyitató (Átány, Heves m.)

Mosás a patakban favályúban (Zsobok, v. Kolozs m., 1979)