vőség

az az intézmény, amelyben a fiatal pár a házasságkötés után az asszony szüleivel marad, velük egy telken vagy egy házban, azok vagyonában dolgozva él. A férfi apósának, anyósának vagyonában, azok hasznára, alárendelt viszonyban végzi munkáját, saját vagyona nincs, apósa, anyósa parancsolási jogát, tekintélyét elismeri. Az ilyen férfi neve → vő, akárcsak az azonos rokonsági formában levő férfiaké. Általában azokon a vidékeken ismert a vőség intézménye, ahol a születésszabályozás társadalmilag elfogadott, a házaspároknak egy, maximum két gyermekük van (→ egyke). Az egyetlen lánygyermeket nem adták ki a házból, hanem összeházasították olyan vagyontalan, de szorgalmas, ügyes legénnyel, akit nem kötött le a saját gazdasága, a valamikori vagyon reményében vállalta a vő alárendelt szerepét. A lány szülei számára a vőség előnye volt, hogy a családi vagyont még hozomány formájában sem kellett megbontani, ingyen kaptak egy ereje teljében levő fiatal kiszolgáltatott munkaerőt, akit csak élelemmel, ruhával és költőpénzzel kellett ellátni. A vő biztosította a nő családja számára az utódot is anélkül, hogy az apai családnak a gyermekkel kapcsolatban bármilyen igénye lehetett volna. – A vő alárendelt helyzetét már a házassággal kapcsolatos kifejezések is tükrözték; „beházasodik”, „vőnek megy”; Kalotaszegen így mondják „elmegy a lányhoz fiúnak”. Helyzete házassága alatt megalázó, feleségének nem élettársa, apósának, anyósának inkább szolgája, semmint rokona, minden tettét irányítják, szexuális életét korlátozhatják. Szélsőséges esetekben nem kapott jobb és több ennivalót, mint a cselédek, alvóhelye az istállóban volt. Némely dunántúli községben külön napja volt a vőknek, amikor összejöttek a kocsmában és „kipanaszolták magukat”. – A vő gyermekeit, egyes vidékeken, nem az apa, hanem az anyai nagyapa neve után emlegeti a község társadalma, pl. a Székelyföldön, a Balaton környékének egyes falvaiban a vő nevét apósa vezetéknevével bővítették, idővel saját nevét elvesztette. – Helyzetük nem volt egyforma. Ha a vő maga is vagyonos, egyetlen gyermek volt, felesége családjában megbecsülték, a gazdálkodás menetében is szava volt. D-Dunántúlon szokásban volt, hogy a házasságkötéskor a vőnek írásban, a pap előtt vagyonrészt, örökrészt biztosítottak arra az esetre, ha felesége meghalna. Ennek fejében a vő kötelezte magát apósa, anyósa további eltartására azok haláláig. A jól dolgozó, családfővé lett vagy megözvegyült vő helyzete már megbecsült volt, az elöregedett após, anyós ragaszkodott hozzá. Felesége halála után újra házasodhatott, új feleségét a meghalt asszony szüleinek házába vihette, az öregek – ha más utódjuk nem volt – a vő feleségét lányuknak, második házasságából származó gyermekeit unokájuknak, örökösüknek tekintették. – A vő megalázó, alárendelt helyzete elsősorban az egykés társadalomra jellemző. A → nagycsaládban pl. egyenrangú volt a gazda vezetése alatt dolgozó vér szerinti rokonságban álló férfi sógoraival. – Irod. Fél Edit: Családorganizációs problémák (Antiquitas Hungarica, 1948).