zabkiszi, kiszi, kiszij

TARTALOM

zabló

zabla, fékemlő, szájvas, zabola

kettő vagy négy karikával ellátott ujjnyi vastag, kb. 18 cm hosszú, gömbölyű, egy darabból álló vagy csuklósan illeszkedő két darabból álló vas eszköz, amit a szekeresfékre, → kantárra csatolva a ló szájába tesznek, hogy a lovat, a → gyeplő segítségével irányítani tudják. A zablának többféle változata van; legegyszerűbb zabla az egytagú, kétkarikás gömbölyű vas, fejlettebb az ún. törött vagy hólyagos zabla, aminek kettő és négykarikás változata van. A két szabadon mozgó karika által csatolják a kantárra. Ha kétkarikás a zabla, akkor rövid kis láncokra szerelt peckekkel csatolják fel pl. a szekeresfékre (→ fék). A felfüggesztő karikák azt a célt is szolgálják, hogy a zabla a ló szájában oldalra ne járjon ki-be; ugyanezt a célt szolgálják a zabla két végére szerelt kis pálcák is, az ilyen zablát nevezik pálcás-zabolának. Gyakori eset, hogy a pálcák végeit karikákká formálják és ezáltal az ún. feszítőzabla enyhébb változatát kapják, mert ezekbe a karikákba már belecsatolhatják a feszítőszárat. Nagyon sok lónak rossz szokása, hogy a zabla mellett kiöltögeti, lógatja a nyelvét, ez ellen valók az ún. kanalaszablák. – A zabla nagyon régi eszköz, a régészeti ásatások csontból és fémekből való változatait már a korai időkből kiásták, de legegyszerűbb módja lehet a zablának a ló szájába vetett hurok is. – Eldöntendő kérdés, hogy a zablát hol és kik találták fel, valószínű azonban, hogy Közép-Ázsia valamelyik lovas népe használta először, már a fémkorszak előtt is. Az i. e. 9. sz.-ban már ismertek voltak a pusztai nomádoknál a fejlett csuklós vagy hólyagos zablák. – Irod. Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931); Frecskay Jenő: Emlő, fékemlő, ese, esemlő (Magy. Nyelvőr, 30.)