szőlőkötözés

a tavaszi és nyári tőkegondozás egyik legfontosabb munkája, a szőlő vesszeinek és növekvő hajtásainak rögzítése egymáshoz vagy a támasztékul szolgáló karóhoz. A szőlőkötözés a kopaszfejre metszett és általában karó nélkül művelt szőlőkben a hajtások kétszeri körülkötéséből áll, ami a 19. sz.-ban a mo.-i szőlőterületek felén jelentett zöld munkát. A hosszú csapokon termő, karózott szőlőkben a szőlőkötözés többszörös munkát kíván. Az első kötés, csápra kötés alkalmával a szálvesszőket, ívvesszőket és karikásokat karóhoz rögzítik, majd kapálás után a hajtásokat kétszer vagy háromszor kötik ki. Az utolsó szőlőkötözéskor a karó felett összefogott hajtásokat sarlóval vagy görbe késsel vágják el, a munka a csonkázás, hegyelés, tetejézés vagy vástolás. A szőlőkötözés anyaga a kötővessző, leggyakrabban veres fűzfavessző (Erdély), kötőfű, kötősás (É-Mo.) vagy megnedvesített szalmafonat (Ny-Dunántúl), de általános volt a hársfaháncs, kukoricacsuhé (csuhé, hunya, pást, sust), továbbá a gyékény és kenderfonál felhasználása is. A szőlőkötözés asszonymunka, a kötők a fenti 18–19. sz.-ban használt anyagokkal hurokra vagy bokorra kötöttek, míg az újabb raffiával „franciára csomóznak”. – A szőlőkötözéshez kapcsolódik néhány olyan tőkegondozó eljárás, amelyet elsősorban a Dunántúlon alkalmaznak bizonyos tőkeművelési mód és szőlőfajta függvényeként. Így a nyári metszésként is számontartott válogatás során a terméketlen zöld hajtásokat kitördelik, a termőket meghagyják: gyomlálás (Mór vidéke), irtás (Szekszárd), kacsolás (Alföld). Az erőteljes fejlődésű fajtáknál a levél tövéből hajtó másodnövéseket kézzel letörik, e munka a fattyazás, hónaljazás (→ még: karózás, → szőlőmetszés, → tőkeművelés) – Irod. Vincze István: Szőlőművelés és eszközei a borsodi Hegyközben (Népr. Közl., 1960); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970).

Szőlőkötözés (Solt, Bács-Kiskun m., 1960-as évek)