tőkeművelés

a szőlőtőke idősebb részei kialakításának és fenntartásának módja, → szőlőmetszéskor megadja a tőke formáját. A tőkeművelés a paraszti szőlőművelés gyakorlatában a talaj szegényes termőerejéhez, a biztonságos tőkefejlődéshez, a szőlőfajta jellegéhez, a szőlőtőke mindenkori állapotához és egyéb tőkegondozó munkához (→ karózás, → szőlőkötözés) alkalmazkodik. A tőkeművelés módjait három csoportba sorolhatjuk. 1. A Kárpát-medence szőleinek kétharmadát fejművelésben (sima, alacsony művelés) részesítették a 19. sz.-ban. Ez az eljárás a gazdaságtörténeti adatok szerint a középkorban általános, sőt a római korban is ismert tőkeművelési mód volt. A földhöz közel tartott tőkefejre (a rendszeres visszavágás következtében megvastagodott fás csonk) metszettek, amit fagy ellen földdel takartak. Ez a gömbölyded tőkeforma a szőlőművelés munkájának ideálja és értékmérője volt. E tőkefejen metszéskor minden vesszőt visszavágtak vagy csak rövid csapot (egyéves termő vessző 1–3 szemes darabja) hagytak. A fejművelés a legegyszerűbb tőkeművelési mód, amely viszonylag legkevesebb szakértelmet és gondosságot kíván, de a minőségi bor igénye és a sűrű telepítésű szőlők mellett gazdasági követelményt jelentett. A baltás → szőlőmetsző kések különböző méretű változataival végezték a fejművelésű tőkék alakítását. – 2. A bakművelés (ágas, comb-, ponyvás, sarkos, szarvas, tőkés, ugaros művelés) során az idősebb tőkerészeken (sarok, comb, szarv) nevelik a szőlőt, amihez általában hosszú csapos, szálvesszős vagy karikás metszés járult. E középkorban is ismert művelési módot hegyi fehér szőlőkben alkalmazták elsősorban, ágas-bogas, szabálytalan tőkeformát kaptak, csak ritkán sikerült a tőke két-négy sarkát a balta nélküli szőlőmetszőkéssel kehelyformára alakítani. – 3. A lugas művelésnek, a magasra, léckeretre, fára futtatott szőlő termesztésének hazánkban nem voltak meg a kedvező klimatikus feltételei, így e tőkeművelési forma csak házi-kerti szőlőkben díszként virult. A lugas szőlő párkányos szőlő (Dunántúl), rudas szőlő (Duna–Tisza köze) és már a 16. sz.-ból adatolt gacsal szőlő (Tokaj-Hegyalja) néven ismert. – Irod. Vincze István: Magyar szőlő metszőkések és metszésmódok (Népr. Ért. 1957); Csepregi Pál: A szőlő metszése (Bp., 1965).

Tőkeművelés (Szerencs, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1959)