szőlőpászta

a szőlőterület kisebb darabja, nem meghatározott nagyságú terület, hanem adott szőlőföldnek térszíni adottságok figyelembevételével, a munkavégzés szakaszossá tételére felosztott részei. Palászta, parászta néven is ismert. Az egyes szőlőpászták egy-egy adott szőlőterületen belül sem voltak egyformák. Egyes alföldi bortermelő városokban a 18. sz. folyamán kísérleteket tettek arra, hogy egységesítsék a szőlőpászta nagyságát. A száz útból (→ szőlőút) álló és ötven tőke hosszú szőlőterületet nevezték egy szőlőpásztának, ami egyenlő volt az egy kapával (→ szőlőföld mértékegységei). Ez azonban nem vált általánossá. A szőlőpásztákat a pásztautak vagy gyalogutak választják el egymástól. Az út melletti rész a pásztafej. A filoxéravész után meghonosodó szakszerűbb szőlőművelés egyik látható jele volt, hogy már ültetés előtt kijelölték az egyes szőlőpásztákat, amelyek ekkor már kb. egyenlő nagyságú darabok voltak. Az egyes szőlőpásztákban egyfajta szőlőt ültettek. Ezt az Alföld nagy részén pásztás gazdálkodásnak nevezik. A szláv eredetű szőlőpászta helyett régebben a finnugor alapszókincsbe tartozó íz megjelölést használták. Ez a szó ma már kiveszőben van. Csak a Duna mentén, a Duna–Tisza köze egyes részein és Baranyában használják. Az általánosan elterjedt szőlőpászta mellett kisebb körzetben használt táji elnevezések: vágó (Mezőföld, Balaton vidéke), elletés (Győr vidéke), állás (Duna melléke), csapat (D-Tiszántúl), csatorna (Mátravidék), járás (Hajdúság). – Irod. Szabó Kálmán: Kecskemét szőlő- és gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).