szőlőzúzás

TARTALOM

szőrabrosz

szőnyeg

házilag font gyapjúból vászonszövőszéken szőtt ágyra és asztalra való takaróféle. Egyéb elnevezései: fundált szőnyeg, festékes, székely szőnyeg, kilim. Ilyen szőnyegek elsősorban azokról a tájakról ismertek, ahol a gyapjú házi feldolgozása, szövése fennmaradt (Székelyföld, Mezőség), de szórványoan kimutathatók az Alföldön is (Hajdúság, Szatmár, Csongrád megye, Hercegszántó, Gara). Legismertebbek a festékesek vagy székely szőnyegek, szórványosan használt régi nevükön kilimek, melyek a Székelyföldön (kivált Csík megyében) valamint a gyimesi, dévai csángóknál, a bukovinaiaknál készültek és ismertek voltak Erdélyben másutt is székely szőnyeg néven. A festékes két szélből középütt hosszában összevarrt, gyakran kilim technikával szőtt gyapjútakaró. Láncfonala kender és nincsen ványolva, ez különbözteti meg a tisztán gyapjúból szőtt és ványolt, esetleg szintén mintázott pokrócféléktől. A fakultan ránk maradt darabok eredeti színei: fehér, vörös, kék és sárga. A festékesek nagyvonalúan előre megkomponált geometrikus mintáikkal tűnnek ki. A szövő a két szél szövése közben az egész szőnyeg mintázatát tartotta szem előtt, vagy a négy sarokban vagy középütt alakítva ki a főmintákat. Történeti források szerint részben úri környezetben a 17. sz.-tól használatosak. Ágyat, asztalt terítettek le vele vagy falra akasztották; ünnepi kárpit szerepének maradványa lehet, hogy a bukovinai lakodalomban az új pár mögé festékest függesztettek. Ref. egyházakban úrasztaltakaró, katedra takaró és a papok székének takarója lehetett. A festékeseknél újabb sóváradi és mezőségi gyapjútakarókon, fundált szönnyegeken, szönyegeken vagy végtelenségig ismételhető „táblás minta” vagy csíkozások találhatók, nem egyszer 16 nyüsttel is szőve. A csíkokat a fehér és a fekete gyapjú váltogatásával alakíthatják ki, ez jellemző az alföldi darabokra is. A két szél takarók mellett készültek három szélből nagyobb példányok, valamint kisebb, egy szél ládatakarók, bölcsőtakarók, falvédők, térdeplőszőnyegek és szőrabroszok. A szőrabroszok (gyapjúból szőtt abroszok) régibb példányai vastagok, a takarókhoz hasonlóan kender láncfonallal készültek, az újabbaknak láncfonala is gyapjú, azonkívül vékonyabbak, felületük fodrozódó. Ezeket rendszerint egy színben szövik vagy bogosan, vagy más színű szálbehúzásokkal, esetleg hímzéssel (fonottas öltéssel) vagy nyomtatott mustrákkal díszítik. Az erdélyi Mezőség egyes falvaiban váltakozva raknak egymásra egyre kisebb méretű szőr- és vászonabroszokat, néha ötöt is. Az ágyra vászonlepedőkkel váltakozva három-négy gyapjútakaró, „fundált szönnyeg” kerül. Népművészetünkben a szőnyegszövés nem olyan jelentős, mint Európa egyes más tájain, pl. Skandináviában, a Balkánon, Romániában, ahol nagy múltú, változatos szőnyegszövő tradíció alakult ki. Szomszédságunkban, a moldvai és az olténiai szőnyegek motívumkincse és kompozíciói változatosabbak, szebbek a mieinknél, közvetlenül déli szomszédaink kilim technikájú szövött szőnyegei viszont elaprózott, ismétlődő mintázatúak, szinte mozaikszerűek. Ez jellemző a hazai sokácok gyapjú szőnyegeire is. A székely szőnyegek egyszerű elemeket használnak, világos erőteljes kompozíciókkal, sajátos színeikkel válnak ki a szomszédos tájak szőnyegféleségei közül. – Irod. Viski Károly: Székely szőnyegek (Bp., 1928); Szabó T. Attila: A festékes és társai (Ethn., 1956); Szentimrei Judit: Székely festékesek (Bukarest, 1959); Szabó T. Attila: Még néhány szó a festékes és társai erdélyi életéhez (Ethn., 1962); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).