szőlőzúzás

a szőlőfeldolgozás első munkafolyamata, a mustnyerés kezdete, amikor a fürtöket összetörik, taposásra vagy sajtolásra, esetleg közvetlenül a héjon erjesztésre alkalmassá teszik. Eszköz- és technikatörténeti szempontból a szőlőzúzásnak két egymást váltó módja és korszaka van. 1. A múlt század végéig általános a szőlőt (néhol ma is) fabunkók vagy 3–5 csonkolt ágban végződő karók különböző méretű változataival törték össze (muszoló, muszkoló, maszitó, csomiszoló: Dunántúlon; csomoszoló, csömöszölő, dömöszkölő, dzsamáló: É-Mo.-on; csumiszoló, törőfa, dömőfa: Alföldön; dürückölő, csömiszölő: Erdélyben). Fenti eszközök közül a méternyi hosszú cseresznye- vagy szilvafabotok szolgáltak a fehér szőlő kádon való csomoszolására, csömöszölésére, dürückölésére, amit taposás követett. A dunántúli területeken és a városi szőlőgazdaságokban ismertebb volt a hosszabb nyelű zúzóbunkó, amivel maszították, muszkolták a fürtöket már a szőlőszállító edényben, a csöbörben vagy puttonyban, taposás, gyakrabban sajtolás előtt. A házi készítésű csömöszölőfákat használják a héjon erjesztett szőlő törkölyének, a törkölykalapnak lébe nyomására is, amire szintén a zúzóbunkók alkalmasabbak. A csömöszölőfák kisebb változatával bunkózzák a törkölyt a szőlőprés fészképbe. – 2. A 19. sz. elején kezdett terjedni a szőlőzúzást könnyítő kézzel hajtott szőlőmalom (daráló, őrlő, morzsoló), amely a századfordulótól fokozatosan került paraszti használatba. A szőlőmalom először fahengeres és tengelyes szerkezetű eszköz volt, majd a század elejétől készültek a vashengeres, széles garatú gyári darálók. A szőlőmalmot 6–8 hl-es kádra, szüretelőkádra helyezve használják. (→ még: szőlőfeldolgozás, → mustnyerés – Irod. Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970).

Szőlőzúzók: 1. csömöszölő (Nagybörzsöny, Pest m.), 2. 4. szőlőtörők (Átány, Heves m.), 3. csömöszölő (Hegykő, Győr-Sopron m.). (Mind: 20. sz. első fele)