szőlőültetőfúró

a kapásnövényeknél használt plántálókkal rokon, de nagyobb méretű, egy méter hosszú fogóval és lépdelővel vagy térdelővel ellátott eszköz, amelynek segítségével a sima vagy gyökeres szőlővesszők telepítési helyét alakítják ki. A szőlőültetőfúrók használata történeti szempontból nem kellően tisztázott. Annyi bizonyos, hogy a 19. sz.-ban váltak általánosan ismertté. Könnyű, homokos földben fa-, kötött, köves talaj esetén inkább vashegyű szőlőültetőfúrót használtak. Formai szempontból két csoportba sorolhatók: 1. Egyenes szőlőültetőfúró: legegyszerűbb formaváltozata a természetes ágkaróból készült egy lépdelős ültetőfa (Mátraalja, borsodi Hegyköz, moldvai magyarság). A lépdelő nélküli két fogós szőlőültetőfúró az Alföldön általános (Hajdúságban szőlőrakóvas). Az egy vagy két lépdelős, két fogós szőlőültetőfúrót az É-Dunántúlon és É-Mo.-on használják. Főleg az alföldi és dunántúli szőlőültetőfúrók mellett alkalmazzák a szorítót (T-alakú faeszköz), amivel a fúrólyukba helyezett vesszőhöz földet nyomnak. A múlt század végén terjedt el a lépdelő nélkül, vasvesszejű kecskelábfúró, kecskekörmű szőlőültetőfúró, vasköröm a homoki szőlőkben, amivel az ültetendő vesszőt a köröm közé fogva állandó helyére szúrják. 2. Ágas szőlőültetőfúró: Y-alakú, fa- vagy vasvesszejű eszköz, szarva közé térdelve nyomja a földbe a kapás. E forma a Duna mentén (Dunaföldváron ültetőfúró, Vác környékén ellentőkaró), a Dunántúlon a Balaton-mellékig (Baranyában liggalóvas, Veszprémben furu) és D-Erdélyben ismert. Az elterjedés a történeti vörös bor-kultúra területét adja, s így (a balkáni példák alapján is) feltételezhető, hogy a délről észak felé terjedő eszköz a vörös szőlő mo.-i térhódításával párhuzamos jelenség (→ még: szőlőtelepítés, → ültetőfa) – Irod. Kecskés Péter: A szőlő telepítésének hagyományos és újabb eljárásai a Mátraalján (Egri Múz. Évkve, 1968); Égető Melinda: A szőlő ültetése a Solt-vidéken (Ethn., 1970).

Szőlőültetőfúrók (Mindkettő: Átány, Heves m., 1950-es évek)