tánckutatás

A magyar tánc iránti fokozódó érdeklődést a 18. sz. végétől követhetjük nyomon (Gvadányi, Csokonai, Berzsenyi). A reformkor táncmozgalmának elméleti és gyakorlati problémáival foglalkozó írások (Balla, Garay, Vachot, Rónay) már a néptáncra hívják fel a figyelmet, s Czuczor Gergelynek köszönhetjük első, összefoglaló ismertetését (Szilágy álnéven: Athenaeum, 1843). A 19. sz. második felében gyarapodó adalékok és leírások mellett Káldy Gyula romantikus szemlélettel megírt munkái, majd Fabó Bertalan művének (A magyar népdal zenei fejlődése, Bp., 1901) tánc fejezete voltak az előzményei a hazai tánckutatást megalapozó Réthei Prikkel Marián munkásságának. Eredményeit összegező kötete (A magyarság táncai, Bp., 1924) évtizedekre meghatározta a magyar néptáncról vallott felfogást, s mint a tánctörténeti források gazdag gyűjteménye ma is nélkülözhetetlen kézikönyv. Míg a történeti koncepció kialakításában Réthei Prikkel Marián, addig a gyűjtésben Gönyey Sándor, Lajtha László és Seemayer Vilmos végzett úttörő munkát, s Gönyey használt először (1926) filmfelvevőt a táncok megörökítésére. E korai gyűjtések eredményeit összegezte A magyarság néprajza c. munkának tánc fejezete (Lajtha és Gönyey munkája) és Viski Károly kötete (Hungarian Dances, London–Bp., 1937). A tánckutatás új korszakának kezdetét jelentette, amikor Molnár István, majd Lugossy Emma a néprajzos és a zenefolklorista szemléletet teljesebbé téve a táncos szakember felkészültségével járult hozzá a korszerű módszer kialakításához. Munkásságuk (Molnár István: Magyar tánchagyományok, Bp., 1947; Lugossy Emma–Gönyey Sándor: Magyar népi táncok, Bp., 1947) olyan módszertani problémákra hívta fel a figyelmet, amelyekre mint alapelvekre támaszkodhatott a későbbi kutatás. Ezek közé sorolhatjuk a mozgás- és hangrögzítés együttes alkalmazását, a táncfolyamatok filmről történő lejegyzését és analitikus leírását, a kinetográfia használatát, a tánc és zene összefüggéseire utaló megfigyeléseket, valamint a rendszerezési törekvést. Ezt követően már a néprajzi, zenei és koreográfiai szemléletet egyaránt érvényesítő, komplex kutatási módszer érvényesült a Néptudományi Intézet és a Magyar Táncszövetség közös vállalkozásaként megvalósult gyűjtési periódusban (1947–49), majd a Népművészeti, Népművelési Intézet (1951–1965) s az MTA Népzenekutató Csoportja (1965–) keretében végzett munkában. E gyűjtések s különösen az utóbbi két intézet keretében végzett feltárás eredménye a ma már világviszonylatban is egyedülálló néptáncarchívum, amit az MTA Zenetudományi Intézete tárol és gondoz (mintegy 130 000 méter film, ebből 20 000 méter hangos felvétel, továbbá az archívumhoz kapcsolódó tánczenei felvételek, fotó- és kéziratgyűjtemény). Emellett még az Állami Népi Együttes, a Néprajzi Múz. és néhány magángyűjtemény őriz további 15 000 méter táncfelvételt. E nagyszabású gyűjtőmunka eredménye a következő gyűjtőknek és kutatóknak köszönhető: Andrásfalvy Bertalan, Béres András, Bene Zsuzsa, Borbély Jolán, Erdős Lajos, Erőss László, Falvay Károly, Gábor Anna, Jakab Ilona, Kaposi Edit, K. Kovács László, Kallós Zoltán, Kiss Márta, Lányi Ágoston, Lugossy Emma, Maácz László, Manninger György, Martin György, Mériné Tóth Margit, Molnár István, Morvay Péter, Novák Ferenc, Pálfi Csaba, Pálfy Gyula, Pesovár Ernő, Pesovár Ferenc, Quittner János, Rábai Miklós, Szentpál Olga, Szőts István, Sztanó Pál, Takács András, Tálasi István, Tímár Sándor, Varga Gyula, Vásárhelyi László. – Az egész magyar nyelvterületre, a hazai nemzetiségek és szomszéd népek táncfolklórjára is kiterjedő gyűjtés eredményeire támaszkodva végezte el néptánckutatásunk a feltárt anyag rendszerezését és feldolgozását. Ennek egyik előfeltétele volt a → táncírás módszerének, a Lábán–Knustkinetográfiának a továbbfejlesztése és a néptánclejegyzés szisztémájának a kialakítása. A rendszerezés elveinek kidolgozásában tette meg az első lépést a Néprajzi Múz. és Népművészeti Intézet által létrehozott Tánckataszter és táncatlasz munkaközösség. S ugyancsak a rendszerezés elveinek kialakítását szolgálták a néptáncelemzés problémáival foglalkozó elméleti tanulmányok, amelyek egyúttal feltárták az improvizatív táncalkotás törvényszerűségeit, tánc és zene összefüggéseit. S a tudományos feldolgozás egyik, félbemaradt előkészítése volt a Tánctörténeti munkaközösség forrást feltáró tevékenysége, ami ugyancsak a Népművészeti Intézet keretében működött. – A gyűjtés, rendszerezés, elméleti és összehasonlító vizsgálat eredményei és tanulságai alapján körvonalazhatta a közelmúlt tánckutatása a magyar néptánc főbb típusait, a táncdialektusok jellemző vonásait és a → tánctörténeti rétegeket. A napjainkban folyó kutatás feladata e koncepció további részleteinek és összetevőinek a vizsgálata. – Irod. Kaposi Edit: A néptánckutatás újabb feladatai (Ethn., 1947); Morvay Péter: A népi tánckutatás két esztendeje (Ethn., 1949); Lugossy Emma: 77 leánytánc (Bp., 1952); Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ernő: A Néptánckutató Munkaközösség módszeréről (Táncművészet, 1955); Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél (Bp., 1958); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok. I. Alapi táncok (Alba Regia, 1960); Martin György: Motívumkutatás–Motívumrendszerezés. A sárközi–dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964); Martin György: Beszámoló a Népművészeti és Népművelési Intézetben végzett tánckutató munka eredményeiről (Ethn., 1965); Pesovár Ernő: A magyar tánckutatás 25 éve (Tánctudományi Tanulm., 1969–70); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972); Martin György: A magyar nép táncai (Bp., 19742); Martin György: A magyar néptánckutatás tíz esztendeje (Ethn., 1977); Martin György: A magyar körtánc és európai rokonsága (Bp., 1979).