| tanyai iskola | TARTALOM | tanyaközpont |
a magyar közvélemény és a közigazgatási, politikai irodalom egyik fel-fellobbanó központi témája. A tanyakérdés irodalma a tanyát állandó, szórványtelepülésnek tekinti. Alapvetően nem foglalkozik kialakulásának kérdéseivel, hanem a rossznak tartott meglévő állapot megszüntetését, ill. a tanyai lakosok életének megjavítását szorgalmazza. A tanyakérdés tulajdonképpen nemzetpolitikai kérdés, korszakonként változó hangsúllyal. Legtöbbször közigazgatás-szervezési, gazdaságpolitikai, szociálpolitikai, valamint kultúrpolitikai feladatok felvetését és megoldáskeresését jelenti. 18–19. sz.-i előzmények után a tanyakérdés első nagy fellobbanása a 20. sz. elejére esik. Tanyai tanítók és mezőgazdasági szakemberek tudósításaiból a magyar közvélemény ekkor „fedezte fel” a tanyákat, amelyekről eddig alig vett tudomást. A tanyakérdés kibontakozásának igen jelentős korszaka volt a két világháború közötti időszak. Ekkor nagy irodalma keletkezett a tanyakérdésnek. Különösen nagy hatásúak voltak Czettler Jenő, Kaán Károly, Gesztelyi Nagy László és Erdei Ferenc írásai. A szerzők elsősorban a tanyai iskolák szaporítását, a tanyai közigazgatás rendezését, a tanyai egészségügy javítását szorgalmazták. Ez az irodalom tehát lényegesen különbözik a tanya történeti kérdéseivel foglalkozó tudományos irodalomtól, amelynek fejlődése és gyarapodása szintén ebben a korban vett nagy lendületet. – Az 1940-es évek végén a tanyakérdés gyakorlati oldala került előtérbe az alföldi városok tanyás határrészeinek elcsatolásával és nagyszámú önálló → tanyaközség létrehozásával. A tanyák gyors megszűnését jósoló elméletek országos politikai szintre emelt divatja után az 1960-as évek végén lobbant fel újra a tanyakérdés lángja. Ekkor elsősorban a tanyák villamosítása és a tanyai kollégiumok létrehozása érdekében indult meg jelentős társadalmi mozgalom. (→ még: tanyaközpont, → tanyasi) – Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Romány Pál: A tanyarendszer ma (Bp., 1973); A magyar tanyarendszer múltja (Szerk. Pölöskei Ferenc és Szabad György, Bp., 1980).