társadalomnéprajz kutatásának története (Magyarországon)

Európa más országaihoz hasonlóan, viszonylag későn indult meg, jóllehet nem kicsi a száma és nem csekély a jelentősége azoknak a munkáknak, amelyek a magyar paraszttársadalom viszonyaival (a magyar társadalomnéprajzi kutatások elsődleges tárgyával) foglalkoztak társadalompolitikai, szociológiai vagy gazdasági szempontból, és amelyeket tudományunk előzményeiként tartunk számon. A 18. sz. végén születtek már társadalompolitikai írások, amelyek szerzőit az a vágy hevítette, hogy a társadalom egészét, s főként az uralkodó köröket ráébressze a parasztság sanyarú helyzetére, feltárja azokat a feszültségeket, amelyek közepette a szegényparasztok létfenntartásukért küzdöttek. Ebbe a csoportba sorolható Tessedik Sámuelnek 1784-ben, Pesten megjelent munkája (Der Landmann in Ungarn, was er ist, und was er seyu könnte: nebst einem Plane von einem regulierten Dorfe), amelyben a szerző már felfigyelt a parasztságon belüli vagyoni különbségekre és az abból fakadó társadalmi rétegek közötti ellentétekre. Széles európai összefüggésrendbe ágyazva fejtette ki a magyar parasztság társadalomban elfoglalt helyének történelmi okait, a parasztság szerepe és életviszonyai közötti ellentmondást Berzeviczy Gergely, aki a parasztkérdést a társadalmi és gazdasági fejlődés szemszögéből közelítette meg és a jobbágyi-földesúri viszony megjavítására tett javaslatokat (De conditione et indole rusticorum in Hungaria, Lőcse, 1806). Később hasonló felelősségtudat jellemzi azokat a tanulmányokat, amelyek szerzői a 19. az. végi agrárválság társadalmi kihatásait elemzik (pl. Ecseri Lajos: Az alföldi munkáskérdés és a mezőgazdasági válság, Bp., 1898; Vadnay Andor: A Tiszamellékről, Bp., 1900). Ezeknek a műveknek közös sajátságuk, hogy jóllehet nem szaktudományi módszerességgel íródtak, szerzőik mégis képesek voltak széles körű tapasztalataikra támaszkodva és kritikus szemléletük segítségével a parasztság társadalmi helyzetére legjellemzőbb tényeket összegyűjteni és bemutatni. – A népi társadalom kutatásának előzményeiként tarthatjuk számon azokat az államismereti, népismereti munkákat, amelyek a társadalomtudományok közötti munkamegosztás kialakulása előtt születtek a 19. sz. első felében, és bőven tartalmaznak a népi társadalom viszonyaira vonatkozó megfigyeléseket, leírásokat. Ilyen jellegű tanulmányok szép számmal jelentek meg a → Tudományos Gyűjtemény köteteiben. – A voltaképpeni társadalmi néprajz kezdetei a szociológia területén kereshetők. A mo.-i szociológiai kutatásokat az 1846-ban hazánkban járt francia szociológus, Le Play indította meg. Feldolgozta Hatvan társadalmi rétegződését, és leírta egy öttagú hatvani jobbágycsalád életviszonyait. Műve 1850-ben jelent meg magyarul, Horváth Mihály szerkesztésében, de az alkalmazott módszerek fejlettsége ellenére a történelmi körülmények miatt nem volt hatással a magyar tudományos életre. Az ok részben a társadalomtudományi érdeklődés általános visszaesése volt a szabadságharc bukását követően, részben Le Play „romantikus antikapitalista” moralizálása, amellyel a 19. sz. végén és a 20. sz. elején sem vállalnak közösséget a kibontakozó magyar szociológia művelői. Szemléletükben nem hozzá, hanem a társadalompolitikai írások szerzőihez kötődtek a 20. sz. első évtizedeinek faluszociográfusai, akiknek vizsgálatait társadalomnéprajziaknak is tekinthetjük. Az első faluszociográfusok közül Bosnyák Béla és Fényes Samu anyagfeltárásaival, az Egyesült Államokban tanult Braun Róbert kérdőíves anyaggyűjtésre alapozott módszertanával jelentkezett. Írásaik a → Huszadik Században jelentek meg. A Tanácsköztársaság megdöntése után a kormányzat éppúgy gátat vetett a faluszociológiai kutatásoknak, mint a progresszív szociológia egészének, amit a Huszadik Század sorsa is példáz. A századeleji törekvések az 1930-as években éledtek újjá a korabeli néprajztudományra nagy hatást gyakorló falukutató mozgalomban (→ falukutatás). Ez a mozgalom a fennálló rendszer visszásságait és abban a paraszti tömegek alávetett helyzetét felismerő tudósok és művészek Mo.-ot felfedező mozgalma volt, aminek eredményeképpen igen nagy anyag és ismeret gyűlt össze a magyar falusi társadalom életéről. A megjelent munkák egy része a szociológiai elméletben és módszerekben járatos szerzőktől (Erdei Ferenc, Szabó Zoltán) származott. Mellettük azonban nem lebecsülendő értékűek azok a nem tudományos módszerességgel írott szociográfiák, amelyeket személyes életük élményei alapján írtak szerzőik (Veres Péter, Darvas József, Illyés Gyula, Féja Géza), akik olyan jelenségeket is rögzítettek, amelyek elkerülték a tudósok figyelmét. Ennek a mozgalomnak legfőbb sajátossága az volt, hogy résztvevőik nem csupán megismerni és megismertetni, hanem megváltoztatni is akarták a parasztság adott helyzetét. Kritikai erőfeszítésük szintézisét Erdei Ferenc alkotta meg máig páratlan összegezésében A magyar paraszttársadalom c. művében (Bp., 1941). Ebben a munkában a szerző egyénien ötvözte a durkheimi szociológiai hagyományt a történeti megközelítéssel, és sikerült bemutatnia a paraszti társadalom változásának irányait is. – A múlt század végén önálló tudománnyá szerveződő néprajzban még csekély figyelmet szenteltek a társadalmi viszonyok kutatásának. A népismereti törekvéseket továbbvivő etnográfiai tájmonográfiák tartalmaztak ugyan a társadalmi élet egy-egy részletét ábrázoló leírásokat, de a szerzők nem törekedtek a népi társadalom rendszerének átfogó bemutatására. A társadalmi jelenségek sokaságából csak néhányat találtak tanulmányozásra érdemesnek. Többen tettek erőfeszítéseket apró közleményekben a rokonsági terminológia nyelvtörténeti hátterének tisztázására. Ezeknél nagyobb jelentőségűek voltak Tagányi Károly alapos feldolgozásai a földközösség történetéről (Bp., 1894) és élő jogszokásainkról, melyeknek gyűjtését sürgette (Bp., 1919). – A társadalomnéprajz az 1930-as években alakult önálló kutatási iránnyá a néprajztudomány keretében a faluszociográfia megélénkülésével és az általános társadalomtudományi tájékozódás fellendülésével párhuzamosan. Elsőként Szendrey Ákos vázolta fel azokat a kérdésköröket, amelyeket a társadalomnéprajzi kutatás tárgyának tekintett: népi erkölcs, jogszokások; a nemzetségi szervezet emlékei; a népi társadalom tagozódása, érintkezésformái; társas összejövetelek, társasmunkák. Idevágó tanulmányai az → Ethnographiában jelentek meg 1936–38-ban. Ezek a tanulmányok azonban nem tükröztek átfogó társadalomszemléletet, még kevésbé mutattak rá a népi társadalom lényegi kérdéseire, ezért nem épülhetett rájuk hosszabb távú kutatás. A népi társadalom vizsgálatának módszertani alapjait a falukutató mozgalomban induló Ortutay Gyula dolgozta ki 1937-ben megjelent könyvében, a Magyar népismeretben. A korabeli legmodernebb elmélet és módszer, a funkcionalizmus mellett tört lándzsát, amelynek történeti szemlélettel párosítását javasolta. A kortárs szociológusoktól eltérően a paraszti társadalmat és kultúrát nem választotta mereven szét, hanem egyetlen összefüggésrendben kezdeményezte tanulmányozását, erre példát adott ugyanebben az évben megjelent másik könyvében (Parasztságunk élete, Bp., 1937). Az 1930-as évek második felében megkezdődtek az anyagfeltáró kutatások is. Fél Edit Kocs társadalmi viszonyait kísérelte meg monografikusan feldolgozni (Kocs 1936-ban, Bp., 1941), és úttörő munkát végzett a paraszti nagycsalád szerkezetének és funkciójának feltárásában (A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson, Érsekújvár, 1944). Papp László és Tárkány Szücs Ernő Kiskunhalas, ill. Mártély népi jogszokásait írta le. Míg ezek a munkák többnyire korábban is tárgyalt társadalmi jelenségek módszeres és alapos feldolgozásai, korábbi kezdeményezések továbbvitelei, addig Kiss Lajos ugyancsak nagy anyagismerettel íródott, igényes könyveiben, amelyekben Hódmezővásárhely szegény népét mutatta be foglalkozási és státuskategóriánként, a társadalmi rétegződést és a rétegek közötti feszültséget állította a vizsgálódás középpontjába (A szegény ember élete, Bp., 1939; A szegény asszony élete, Bp., 1941). – Az 1930-as években egy.-i tanszékek és diákszövetségek is bekapcsolódtak a magyar társadalom tudományos megismerésébe. Különösen kiemelkedő volt a falukutató mozgalomba illeszkedő Pro Christo diákszövetség kemsei munkaközösségének munkássága, amelyet Hirscher (Mády) Zoltán vezetett. Ebben a munkaközösségben több társadalomtudományág művelői működtek együtt, közöttük Gunda Béla képviselte a néprajztudományt, hogy objektív képet rajzoljanak egy egykéző község társadalmáról (Elsüllyedt falu a Dunántúlon, Bp., 1936). Ezt a munkát az interdiszciplináris megközelítés és a tudományos alaposság kiemelte az 1930-as években született falumonográfiák sorából. Ösztönzéseket adott a társadalomnéprajz kutatásához a → Táj- és Népkutató Központ működése is. – A néprajztudományon belül és mellett kialakuló társadalomnéprajzi vizsgálatokat erősen visszavetette a II. világháború. Utána az újjászerveződő tudományos életben a személyi kultusz elhatalmasodásával olyan tudománypolitikai légkör alakult ki, amely nem kedvezett a társadalmi valóság feltárásának. Ennek ellenére a néprajztudományon belül nem szorultak háttérbe a társadalmi viszonyok megismerésére irányuló kutatások, de megszűnt a szociológia, amelynek szaktudományi támogatása az 1930-as években sokban segítette a társadalmi néprajz kutatási problematikájának kidolgozását. Az Ethnographia hasábjain nyomon követhetők azok a tudományos erőfeszítések, amelyeket a néprajztudomány szervezetten, de nem túl sok eredménnyel tett társadalmi rendünk szocialistává alakításának vizsgálatában 1949–56 között. Sikeresebbeknek bizonyultak azok a kutatások, amelyek a 19–20. sz.-i paraszti nagycsalád életének és rokonsági szervezetének megismerésére irányultak. Fél Edit mellett Morvay Judit és Bodrogi Tibor vizsgálatai mélyítették el e témák kutatását. Morvay Judit a palóc nagycsalád funkcionalista szemléletű rekonstruálása mellett (Asszonyok a nagycsaládban, Bp., 1956) a nagycsaládi szervezet mo.-i elterjedésének adatait összegezte és a környező országok népeinek hasonló családformációival szembesítette (Europa et Hungaria, Bp., 1965). Bodrogi Tibor a magyar rokonsági terminológiák strukturális tipológiai osztályozását végezte el (Műveltség és Hagyomány, 1961). Fél Edit és Hofer Tamás 1951-ben kezdték meg átányi vizsgálataikat. Az európai etnográfia és az angolszász kulturális antropológia szemléletét és módszereit ötvözve írták monográfiáikat Átány hagyományos társadalmi életéről (Proper Peasants, New York, 1969; Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt, Göttingen, 1972). – 1957 óta a megtisztult tudománypolitikai légkörben újra kibontakoztak a szociológiai és ezen belül a faluszociológiai kutatások. A vizsgálatok fő tárgyát a mezőgazdaság szocialista átalakításának társadalmi hatása jelentette. A társtudomány jelentkezése a népi társadalom vizsgálatának előtérbe kerülését eredményezte a néprajztudományon belül is az 1960-as évek második felében. A megindult kutatások első jelentős eredménye Kardos László könyve Bakonycsernye mai vallásos életéről (Bp., 1969), Szabó László monográfiát írt a paraszti munkaszervezetről (Szolnok, 1968), és sajátos társadalomnéprajzi felfogást alakított ki a tevékenységek kutatásából kiindulva (A társadalomnéprajz alapvető kérdéseiről, Szolnok, 1970). Az egyéni törekvések mellett 1969-ben létrejött a magyar társadalomnéprajzi kutatások első intézményes bázisa, az MTA Néprajzi Kutató Csoport Társadalomnéprajzi Osztálya, melynek munkaközössége elkészítette az első mo.-i jelenkutató falumonográfiát (Varsány. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu társadalomrajzához. Szerk. Bodrogi Tibor, Bp., 1978). – A mo.-i társadalomnéprajzi kutatások történetének teljességéhez hozzátartoznak azok az egyetemes néprajzi vizsgálatok is, amelyek társadalmi viszonyok megismerését célozták. Ezek a kutatások a kiegyezést követően indultak meg. Első nagy alakjai Beöthy Leó és Lánczy Gyula voltak. Beöthy az emberi társadalom kialakulásáról írt monográfiát Morgant követve, de tőle eltérően a társadalom fejlődését nem a család és a rokonság, hanem a politikai szervezet alakulása szempontjából dolgozta fel (A társadalmi fejlődés kezdetei, Bp., 1882). Lánczy Gyula a faluközösség kialakulásáról értekezett Spencer nézeteit véve át (Bp., 1881). Követőik közül Somló Bódog munkássága emelkedik ki, aki a maga korában a legszínvonalasabb összegezést írta a törzsi társadalmak csereviszonyairól (Der Güterverkehr in der Urgesellschaft, Bruxelles, 1909). Törekvéseiknek csak az utóbbi évtizedekben akadt folytatója. Bodrogi Tibor a törzsi társadalmakról szerzett ismereteket összegezte (Ethn., 1957; Társadalmak születése, Bp., 1962). Hasonló törekvések jellemzik Boglár Lajos (D-Amerika), Ecsedy Csaba (Afrika), Sárkány Mihály (Afrika) munkásságát is. – Irod. Ortutay Gyula: Magyar népismeret (Bp., 1937); Rézler Gyula: Falukutatók és szociográfusok (Bp., 1943); Kertész János: Magyar szociográfia (Bp., 1943); Az ősi társadalom magyar kutatói (Szerk. Zsigmond Gábor, Bp., 1977).

Fél Edig egyik művének címlapja

Elek Péter és társai: Elsülyedt falu a Dunántúlon (Bp. 1936) c. könyvének címlapja