teknősbéka

A mocsári teknősbékát (lat. Emys orbicularis) helyenként (Szernye-mocsár, Nagykunság) a parasztság még a századforduló idején fogyasztotta. Korábban a földesúr számára – szintén fogyasztás céljából – nagy számban fogdosták össze. 1777-ben a Nagy- és Kissárrét környékéről ezerhétszáz darab teknősbékát szállítottak Esterházy Pál hercegi asztalára. A karcagi templom építésekor elkövetett szabálytalanságot az elöljárók 1743-ban egy szekér Bécsbe küldött teknősbékával igazították helyre. A kockás teknősbékát (lat. Testudo graeca vagy hermanni) a fiumei piacon árulják. Levest készítenek belőle. Mediterrán vidékeken a kolostorok példájára ’házi állatként’ tartják és fogyasztják. Az alföldi parasztházaknál századunk elején a moslékban tartottak egy-egy teknősbékát. A néphit szerint az ilyen mosléktól a disznókat elkerülik a járványok. A teknőchéjjal a fájós torkot, a tehén megdagadt tőgyét kenegetik (Bereg). A teknősbéka vére tályogot, ótvart gyógyít. A tenyérbe bevarrott teknősbéka ujja, foga láthatatlanná teszi az embert (Bácska). A göcseji néphit szerint a teknősbéka abból az asszonyból lett, aki Krisztusnak sajnálta odaadni a szépen megsült nagy kenyeret. A pásztorok a teknősbéka páncélját botfejek, karikásnyelek berakásos díszítéséhez használják. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Szendrey Ákos–Szendrey Zsigmond: Részletek a készülő magyar babonaszótárból (Ethn., 1940); Babus Jolán: A lónyai vizek néprajza (Népr. Közl., 1959).