történeti ballada

TARTALOM

történeti ének

történeti borvidék, borvidék

olyan táj, több községet magába foglaló, kisebb-nagyobb földrajzi egység, ahol évszázadok óta országos viszonylatban híres bort termelnek. A történeti borvidékek jelentős szerepet játszottak az árutermelésben és a → borkereskedelemben. Egy-egy történeti borvidék jellemzője, hogy főbb tulajdonságaiban hasonló jellegű bort, ill. borokat állítanak elő, amit a nagyjából azonos talaj- és éghajlati viszonyok mellett egy-két jellemző szőlőfajta vezető szerepe (→ szőlő) biztosít. Ez korábban csak bizonyos tűrési határok között érvényesült, mivel a → filoxéravész előtt a fajtaösszetétel a történeti borvidéken belül is igen változatos volt, ennek megfelelően az egyes szőlőhegyeken termett borok minősége is erősen különbözött. A történeti borvidékek nevüket többnyire egy-egy városról vagy faluról kapták, pl. egri, pozsonyi, tokaji, szekszárdi, villányi stb., de alatta kisebb-nagyobb vidékek borait értették, s gyakran nem is a névadó hely szolgáltatta a legjobb minőséget. Kisebb részben valódi tájnevek, pl. Balaton melléke, Ér-mellék, Fertő melléke, Hegyalja, Szerémség stb. Egy-egy történeti borvidék összefoglaló megjelölésére a hatósági szabályozás előtt használták még a megye nevét is. Pl. baranyai, somogyi, zalai borok. – Főbb történeti borvidékeink a 16. sz. elejére kialakultak. Az egész középkorban leghíresebb történeti borvidék volt a szerémségi. Ezután következett a somogyi, baranyai, pozsonyi, soproni, budai, egri, borsodi, nógrádi, majd a veszprémi és zalai, végül az erdélyi borok. Az alföldiek közül a kecskeméti és a szabadszállási bor hírét őrizték meg a középkori források. A történeti borvidékek közül idők folyamán egyesek lehanyatlottak, megszűntek híres bortermelő vidékek lenni. Pl. Szerémség, Somogy, Buda, mások pedig felemelkedtek, pl. a 16. sz.-tól lendült fel a tokaji történeti borvidék és jóval később, a 19. sz.-ban a móri történeti borvidék és az alföldiek. A 19. sz. elejétől a szőlőterületek nagymértékű növekedése következett be. A történeti borvidéktől függetlenül, Árva, Turóc, Liptó, Szepes, Sáros és Máramaros megyék kivételével – ahol a klíma és a talaj kedvezőtlen a szőlő számára – Mo. területén mindenütt termeltek bort. Ezek az újabb területek azonban nem váltak történeti borvidékekké, kivéve a bánáti és a nyírségi történeti borvidéket. Egy-egy történeti borvidéken több borfajtát is készítettek, bár általában a legkiemelkedőbbel szereztek hírnevet. A filoxéravész előtt leghíresebb → fehér bor termő történeti borvidékek voltak: Balaton melléke, Ér-mellék, Fertő melléke, Magyarád, Pozsony környéke, a neszmélyi történeti borvidék és a tokaji történeti borvidék. Leghíresebb → vörös bor termő történeti borvidékek voltak: Villány, Eger-Visonta, a budai történeti borvidék és a szekszárdi történeti borvidék. Fehér → aszújáról legismertebb Tokaj, korábban Ruszt és Sopron, egyes Bereg m.-i bortermő községek és a pozsonyi történeti borvidékhez tartozó Szentgyörgy. Vörös aszút a ménesi történeti borvidéken készítettek. Erdélyben főleg fehér borokat termeltek, a két Küküllő mentén, a Maros völgyében és a Mezőségen. Ezek azonban többségükben savanyúak, általában gyenge minőségűek voltak. – Az első rendszeres áttekintést Mo. történeti borvidékeiről Schams Ferenc készítette 1833-ban. Tizennégy történeti borvidékbe sorolta a főbb bortermő helyeket: 1. Tokaj és Zemplén m.; 2. Szerémség; 3. Arad m. (Ménesi hegy); 4. Komárom m. (neszmélyi borok); 5. Pest m.-i borok: a) budai b) szentendrei, c) Promontórium (Budafok), d) Ótétény és Kistétény, e) Pócsmegyer, f) Vecsés, g) Szada, h) Csömör; 5. A síksági borok; 6. Tolna m. (szekszárdi bor); 7. Baranya m.: a) Pécs, b) Villány; 8. Zala -m. (Balaton melléki rész); 9. Veszprém m. (Somló hegy); 10. Heves m. (Eger és Visonta); 11. Ruszt és Sopron; 12. Vasm.; 13. Horvátország; 14. Bánát (Versec és Fehértemplom). A történeti borvidékek első hivatalos beosztását Keleti Károly szőlészeti statisztikája alapján a Földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium készítette el 1880-ban, megjelölve a szőlőterületek nagyságát, az átlagos évi bortermés mennyiségét, valamint azt, hogy ebből mennyi a fehér bor és mennyi a vörös. Ez a beosztás kevéssé vette figyelembe a kialakult hagyományokat. A közigazgatási egységekhez (kerületek, megyék) igazodott és valamennyi bortermelő községet besorolt a történeti borvidékek területébe. 1896-ban a filoxéravész után az állami támogatással, ill. irányítással végbemenő rekonstrukció idején készült el az 1893: XIII. tc. alapján a történeti borvidékek második beosztása. A rendelet célja a rendszerezés mellett azoknak a szőlőfajtáknak a meghatározása volt, amelyek az egyes vidékeken mennyiségileg és minőségileg a legjobb termést adják. Ezzel kívánták megszüntetni a termelt fajták korábbi sokféleségét és biztosítani az egy-egy történeti borvidéken termelt borok azonos karakterét. Ez a beosztás messzemenően figyelembe vette az évszázadok alatt kialakult hagyományokat. A történeti borvidékek területébe nem sorolta be valamennyi községet, csak a minőségi bort termesztőket. Így tizennyolc történeti borvidéket állapított meg: 1. Reszt–soproni–pozsonyi történeti borvidék, 2. Pest–nógrádi történeti borvidék, 3. Buda–sashegyi történeti borvidék, 4. Somlyói történeti borvidék, 5. Neszmélyi történeti borvidék, 6. Eger–visontai történeti borvidék, 7. Abaúj–miskolci történeti borvidék, 8. Tokaji történeti borvidék, 9. Szerednyevisznai történeti borvidék, 10. Munkács–nagyszöllősi történeti borvidék, 11. Ér-melléki történeti borvidék, 12. Ménesmagyaráti történeti borvidék, 13. Versec–fehértemplomi történeti borvidék, 14. Szekszárdi történeti borvidék, 15. Pécs–villányi történeti borvidék, 16. Badacsonyi történeti borvidék, 17. Balaton-melléki történeti borvidék, 18. Erdélyrészi történeti borvidékek. Ezt a besorolást alapul véve hatóságilag többször is átcsoportosították a történeti borvidékek beosztását. Ezek közül az intézkedések közül két jelentősebb emelhető ki. Az első lényeges revíziót az 1924. évi bortörvény végrehajtása hozta. Figyelembe véve az államhatárok, valamint az egyes történeti borvidékek termelésében bekövetkezett változásokat, más csoportosítást alkalmaztak és ekkor lett külön történeti borvidék a móri, somogyi, zalai és nyírségi történeti borvidék. A történeti borvidékek legújabb besorolása 1959-ben történt meg, mely ma is érvényben van: 1. Alföldi, 2. Badacsonyi, 3. Balatonfüred-csopaki, 4. Balaton-melléki, 5. Bársonyos–császári, 6. Egri, 7. Mátraalji, 8. Mecseki, 9. Móri, 10. Somlói, 11. Soproni, 12. Szekszárdi, 13. Tokajhegyaljai, 14. Villány–siklósi. Ezenkívül számon tartanak még szórványjellegű termőtájakat, ún. jó bortermő helyeket. Pl. Esztergom, Kőszeg, Nadap, Neszmély, Pannonhalma (Győrszentmárton), Simontornya, Pincehely, Sukoró, Sümeg, Szólád stb. – Irod. Sehams Ferenc: Ungarns Weinbau in seinem Umfange... (I–II., Pesth, 1833); Entz Ferenc–Gyurky Pál: Hazai szőlészet (Pest, 1868); Keleti Károly: Magyarország szőlészeti statisztikája 1860–1873 (Bp., 1875); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk alapjai (Bp., 1970).