transhumance

kétlegelős költözködő pásztorkodás, a vándorpásztorkodás egyik fő formája, amelynek rendszeri ismérveit a → nomadizmussal és a → havasi pásztorkodással összehasonlítva szokták meghatározni. A transhumance letelepedett és rendszerint agrárgazdaságot űző népesség olyan legeltető állattartása, amelynél a nyájakat (főleg juh, kisebb számban kecske) nyáron hegyi, télen síkvidéki legelőkön tartják. A téli és nyári legelők között a távolság olykor több száz km, de ha rövidebb is, e tartás szembeötlő mozzanata a nyájak és pásztoraik tavaszi, ill. őszi átköltözése. A forma neve épp e mozzanatra utal (késő középkori latin forrásokban olykor transmigratiónak is nevezik). A nomád állattartó gazdasággal közös vonása, hogy az állatokat egész évben természetes legelőkön tartják, nyájakban. Különbözik azonban abban, hogy a transhumance keretében csak a nyájak pásztorai (férfiak) kísérik az állatállományt, nem egész családok vagy nagyobb egységek (nagycsalád, nemzetség stb.). A havasi pásztorkodástól – többek között – abban a lényeges vonatkozásban különbözik, hogy a havasi nyári tartást az anyatelepülésen, a paraszti gazdaság keretében folyó takarmányozó-istállózó teleltetés követi; a havasi pásztorkodás egy-egy település saját gazdasági területének csak extenzíven hasznosítható részének megfelelő kihasználásán alapszik; ezzel szemben a transhumance a nyájtulajdonosok lakhelyének gazdasági területén kívüli, különböző vidékeken fekvő legelők összekapcsolt kihasználásán nyugszik. Az állatok tulajdonosai, a nyájakkal rendelkező népesség települései olykor hegyvidékiek (transhumance inverse), máshol síkvidékiek hajtják távoli hegyvidékre nyárra a juhnyájakat (transhumance normale). A transhumance fő hazája a Földközi-tenger vidéke, ahol összefüggő elterjedésterületet mutat. Itteni kibontakozásának földrajzi alapjai a transhumancenak igen kedvező domborzati és klimatikus viszonyok; természetes hegyvidéki nyári legelők és a síkságokon, tengerpartokon, folyóvölgyekben télen is legeltethető területek egyaránt rendelkezésre álltak. Az Itáliai-félszigeten a transhumance a római korban, s azóta is folyamatosan kimutatható. – A középkorban a transhumance klasszikus területe Spanyolo. volt, ahol a többmilliós vándor merinó juhállomány (Merinos transhumantes) legelőváltó tartása egy sajátos, privilégiumokkal felruházott birtokos szervezet, a Mesta monopóliuma volt évszázadokon keresztül. Még a közelmúltban is milliós állományt költöztettek, nagyrészt vonaton. D-Franciao.-ban (Provance, Alpok, Pireneusok) az egykori transhumance-utak (carraires) helyett az egyre csökkenő állományt szintén tehervonatokon költöztetik. D-Németo.-ban (Bajoro., Württemberg, Baden) a téli legeltetésben nem a természetes legelőknek, hanem a gabonatarló területeknek jutott nagyobb szerep. – A transhumance É-Afrika egyes vidékein is elterjedt; Algériában a francia megszállás (1830) a nomadizmus korlátozását hozta, ehelyett a transhumance hódított tért, s itt a 20. sz. elején érte el virágkorát. – A Balkán-félszigeten a téli-nyári legelőváltó pásztorkodásra ugyan a 10. sz.-tól ismertek az adatok (→ vlachok), de nem bizonyos, hogy ez a fenti ismérvek szerinti transhumance volt. A Balkán-félszigeten a transhumance nem vált nagy jelentőségűvé; itt ugyanis a hegyvidéki és síkvidéki legelők váltogató kihasználása egyfajta „kisnomadizmus” keretében folyt (vlachok, szarakatszánok, albánok egy része), s a vlachoknál a nomadizmus és a transhumance egy sajátos határesete – amely inkább transhumance – alakult ki. Az állattartó macedo-románok állandó, kiépített hegyi falvaikból családostól leköltöztek télire a nyájak legelőterületének vidékére; a hegyi falvakban, tulajdonképpeni, saját falvaikban csak egy-két öreg maradt vissza őrnek. (A román szakirodalomban ezt a módot „komplex transhumance”-nak nevezik.) – Számottevő transhumance folyt viszont a középkorban és az újkorban Erdély és a román fejedelemségek, főleg Havasalföld közt. Különösen a havasi legelőkben bővelkedő D-Kárpátok nyújtottak nagy nyájállománynak nyári legelőt, s ezek zömét télen a Duna szabályozatlan árterületén legeltették a pásztorok, akik és a nyájtulajdonosok jórészt D-Erdély kárpáti tájain laktak. Igen sok juhosgazda lakott Brassó és Nagyszeben környékén (birszánok). E transhumance keretében több milliós juhállományt tartottak a 19. sz. első felében. Hanyatlása a Duna szabályozásával, a román alföldi gabonatermelés konjunktúrájával, a településhálózat kiteljesedésével az 1860-as évek táján következett be. Az onnan kiszorult juhosgazdák egy része jól jövedelmező nyájállományának a Krím-félszigeten keresett legelőt. Ekkor a már korábban is használt Beszszarábián kívül a Kaukázusba is eljutottak, itt is meghonosítva egy kisebb arányú transhumancet. – Az É-i Kárpátok és a lengyel síkvidékek közti transhumanceról írott források tudatnak; a 14. sz. táján vlachok űzték néhány száz évig, később beolvadt a havasi állattartásba. – A török hódoltság utáni másfél században D-erdélyi juhosgazdák olykor az Alföldet is felkeresték, s az itteni városok pusztáin (Debrecen, Karcag) béreltek téli legelőt. Tiszántúli magyar magatarti juhászok is űztek elvétve szabályos transhumancet: télen falvaik, lakóhelyük határán legeltették nyájukat, nyárra Kárpátalját vagy a Tokaj–Zempléni hegyvidéket keresték fel. – Irod. Veress Endre: Erdélyiek legeltetése Moldva–Havasalföldében 1821-ig (Magyar Gazdák Szemléje, 1928); Berezowski, St.: Pasterstwo Tatr Polskich i Podhala (I., szerk. Antoniewich, W., 1959); Dobrowolski, K.: Die Haupttypen der Hirtenwanderungen in den Nordkarpaten vom 14. bis zum 20. Jahrhundert (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, szerk. L. Földes, Bp., 1961); Jacobeit, W.: Schafhaltung und Schäfer in Zentraleuropa bis zum Beginn des 20. Jahrhunderts (Berlin, 1961); Balogh István: Adatok a román pásztorok XVIII. századi alföldi legeltetéséhez (Műveltség és Hagyomány, 1961); Gunda Béla: Ethnographica Carpatho-Balcanica (Bp., 1979).