{240.} RÉTGAZDÁLKODÁS

A BIRTOKLÁS FORMÁI

KASZÁLÓBÉRLETEK

A paraszti rétbérlet első nyomai a 14–15. században valószínűsíthetők, s a 16–17. századból vannak rá teljesen egyértelmű bizonyítékok. Mucsonyban (Borsod m.) 1641-ben „a réteket, ha nem kaszálják a fejedelemnek (I. Rákóczi György), pénzért adják ki” (Makkai L. 1954: 81). Nagykőrös városa bérletként szerzet Tisza menti kaszáló réteket, amelyeket háborítatlanul bérelt egészen a török uralom végéig (Majlát J. 1943: 50). A Sárközben (Tolna m.) a „füvöntön” való szénaeladás a 18. században igen fontos bevételt jelentett az uradalomnak és a jobbágyoknak egyaránt. A Hanság körüli falvak jobbágyai a kapuvári uradalom pénztárába évente 7000 forintot fizettek be „szénázásért” a 19. század elején. A bérleti szerződések 3–6 évre szóltak, s az árendát a réten termett boglyák száma és a széna minősége szerint állapították meg (Kövér F. 1930: 92–93). A kaszálóbérleti rendszer a Tisza mentén is biztosan visszavezethető legalább a 18. századig. Miskolci mészárosok, „nagyvágók” bérletei mellett a parasztbérlet is korán jelentkezett. Bőcs, Arnót kupeckedő parasztjai a 19. században szintén zömmel bérelt kaszálókról szerezték be a téli takarmányt. Legtöbb magyar vidéken az 1950-es évekig fennmaradt a bérleti rendszer, a kaszálók évenkénti licitálása, árverés útján történő értékesítése.

A bérleti díj neve a régiségben rétpénz, fűpénz, kaszapénz, amit a réthasználatért fizettek a birtokosnak. A 18–19. századi Dunántúlon a boglyapénz használatos a rétbérlet, árenda neveként. Országszerte árenda járt az elhagyott telkek, a puszta rétek használatáért. Előfordult, hogy az uraság jobbágyai díjmentesen használhatták az úr puszta kaszálóját, de az idegenek csak parragpénz, boglyapénz ellenében bérelhettek belőle.

A kaszálóbérleti rendszer a 19–20. században kevés változást mutat. Az 1880-as évektől ismét növekedett a nagybérlők tevékenysége, s mivel a folyószabályozások, rétfeltörések miatt a bérleti lehetőségek a korábbinál is inkább fogyatkoztak, a parasztbérlők sok vidéken kiszorultak (Paládi-Kovács A. 1979a: 105). Kisgazdák versenyeztek az árokpartok, vasúti és árvízi töltések kaszálási jogáért. Az 1950-es évek elejéig árveréssel, licitálással döntötték el, ki kapja meg a bérleti lehetőséget.

Mértékegységek. A kaszáló nagyságát hajdan a falcastrum, falcatura, magyarul kaszás, kaszaalja, embervágó néven ismert területmértékkel határozták meg. Azt a területet értették rajta, amelyet egy ember egy nap alatt kaszált le. (Munkaegység eredetű mérték volt, akárcsak a szántásban az eke, ekealja, a szőlőművelésben a kapás, kapaalja vagy erdőmunkán a bárd, bárdalja.) Mivel a korábbi urbáriumok a rétek {247.} nagyságát kaszásban adták meg, Mária Terézia úrbéri rendelete 1767-ben kimondta, hogy egy kaszás rét egy holdnak felel meg. Egyébként az embervágó vagy kaszás rét területegysége tájanként 800–1000–1200 négyszögöl között váltakozott.

A másik jellegzetes területmérték a termés mennyiségét vette alapul: currus foeni, azaz szekeres rét, boglyás rét. A boglya szó különböző nagyságú szénarakásokat jelölhet, de ebben az esetben szekeres boglya értelemben használatos, azaz egy szekérrakomány nagyságú. Az urbáriumok és a régi gazdálkodók akkora kaszálót jelöltek ezzel a mértékkel, amelyen közepes esztendőben 1 boglyányi, azaz egy szekérrakomány széna szokott megteremni. A 18. században sok helyen az 1 kaszás réttel vették nagyjából azonosnak. Zalában a 19. század derekán a szekér szénát általában 10 bécsi mázsának vették, ami kb. 540 kg súlyú lehetett. Az említett mértékegységek csak hozzávetőlegesen adták meg a rét nagyságát, ráadásul rétosztályok szerint váltakozó területeket jelöltek. Például Háshágyon (Zala m.) a 19. század derekán a réthold vagy embervágó az első osztályban 1200, a másodikban 1800, a harmadikban 2000 négyszögöles volt (Simonffy E. 1960: 351–352).

A kaszálók felméréséhez használt eszközök egyik csoportjába tartoztak a merev mérőrudak. Ezek hossza többnyire 2,5–3 öl volt. Régi elnevezései közül említhető a jugerum, a pálca, a vessző, a jegyesfa és a rúd. Utóbbit Kalotaszeg falvaiban még az 1940-es években is használták. Teljes hossza 3,42 m volt, kisebb egysége, a deci 42,7 cm. A földmérő rudat az egyik gazda őrizte a házánál, aki ezért évente egy nyilat, kb. 1/2 holdnyi kaszálót kapott a közös kaszálóból (Sándor G. 1944: 11). A Kisalföldön a rétek jellegzetes mérőeszköze volt a kaszanyél.

A mérőeszközök másik csoportjába a kötél és a lánc sorolható. Előbbi funiculus és fűkötél néven korán, már a 13. században feltűnik, s Csíkban, meg a Duna–Tisza közti tájakon a 18. században még köznapi eszköz. A Jászságban kisebb egysége a figur (1 kötél = 4 figur). Országosan elterjedt mérőeszköz a lánc. Ennek hosszát hitelesítették – általában 10 öles láncokat használtak –, s a községházán őrizték. Régebben rudaslánc, botoslánc nevű változatait is említették. A lánc, láncalja sok vidéken területmérték; 1000–1200 négyszögöles rétet, szántót jelent.

Rétosztások jellegzetes eszköze volt a kerék. Alföldi pusztákat még a 19. század végén is a kocsikerék fordulásait számolva mértek fel. Két ember ült a kocsiderékban, s egyik a csás, másik a hajszás kerék fordulásait számolta. A kiskun városok hitelesített kocsikat tartottak erre a célra. A rétosztás egysége a kerék, kerékforduló, területmértéke a kerékalja volt. (Összefoglalóan: Dankó I. 1973: 333–334; Paládi-Kovács A. 1979a: 106–110).

Határ, határjelek. A rétbirtok határát mindig is számon tartották és valamiképpen megjelölték. Mesgye, megye a réthatár neve országszerte. Az „élő mesgyét” bokrok, fűzfák tartósan jelezték. A határfát becsben tartották. Levágásáért mindig büntetés járt (Takács L. 1987: 71). Vízjárta lapályokon árkolás, „rétsánc”, száraz kaszálókon pedig határkő vagy karó, cövek a jel. Rétek szétöröklése alkalmával a parcellák elválasztását először a „rét felsáncolásával”, vagyis alkalmi jelekkel, kis földkupacokkal végezték el.

Tartós határjelet készíthettek hantokból, zsombékból is. Azonban a földből készült határhányásokat tavaszonként mindig meg kellett újítani. Az Alföldön főként kapával emelt kis földkupacokkal jelezték a „tilalmas”-ba vett kaszálót. Kikompolták, {248.} kihancsikolták a legelőből kiszakított kaszálót a 20–30 lépésenként rakott földkupacokkal.

Az évenkénti rétosztás alkalmával csóvázták vagy karózták a nyilasokat. Ezek a jelek rövid időre, a kaszálás és a takarás idejére szolgáltak. Csóvának a botra, póznára erősített széna- vagy szalmaköteget, fűcsomót nevezték. A Tiszántúlon a legelőhatárokat is csóva jelezte, s mindenki tudta: „Ahol a csóva, ott a tilalmas.” A Dunától nyugatra többnyire leveles faágat szúrtak le kaszálás előtt a „megyecövek” mellé, amit eltakart a magas fű. Ezt a jelet cégérnek, a jelzésmódot kicégérezésnek nevezték. Az Alföld déli részében és Tolnában, Baranyában a réthatár alkalmi jele a cuca, azaz egy hosszú bot, nyárs, amit kaszálás előtt a megyét jelző földsáncba szúrnak (Paládi-Kovács A. 1979a: 110–115).

A kaszáló őrzése. A mezei szénalopás, a tilalmassá tett szénafű lelegeltetése, a mezei telelőkön felhalmozott széna elhordása országszerte gyakori cselekmény volt a századok folyamán. A rét, a szénafű védelmére ezért állított őröket, csőszöket a legtöbb helység. Ezek a szénaőrök, kerülők a kommunitás megbízott tisztségviselőinek (parasztkapitányok, réti hadnagyok) felügyelete, ellenőrzése alatt álltak, és látták el feladatukat. A széna- és kaszálóhelyek felügyelője a középkorban a custos foeni, azaz a szénabíró vagy fűbíró volt a városok és mezővárosok igazgatásában. Brassó városa már a 16. században szénaőröket tartott, akik nyáron a füvet védték a nyájak és az áthaladó szekerek kártételeitől. Szénacsinálás és takarás idején a város lovas őröket állított a széna őrzésére (Dorner B. 1910: 127). A 16–17. század folyamán a hadak gyakori vonulása miatt az ország nagyobb részén lehetetlennek bizonyult a rétek és szénafüvek védelme.

Javult a helyzet a 18–19. században, amikor a tulajdonviszonyok ismét rendeződtek, s a közbiztonság erősödött. A bakonybéli apátság a 19. század első felében lovas hajdúkkal meg gyalogos kerülőkkel őriztette kaszálóját és a feltakart szénát. A Körös–Berettyó vidékén a réti csőszre, a rétpásztorra (Baranya, Balaton-mellék) annyi terület jutott, amennyit naponta könnyen bejárhatott (Szabó M. 1957: 6; Andrásfalvy B. 1970d: 180). A rétek őrzőinek azonban továbbra sem volt könnyű dolguk, hogy megvédjék a füvet s a szénát a legeltető pásztorokkal, az áthaladó fuvarosokkal, hajcsárokkal szemben. Behordásig gondot okozott a távoli határban kaszált és gyűjtött széna megőrzése is, ezért igyekeztek minél előbb a saját falusi rakodójukra elszállítani. Még nehezebb lehetett a mezei, erdei rakodókon télen át kint hagyott szénát megőrizni. Olykor egész települések, népes lokális közösségek kerültek szembe egymással szénalopások miatt. Nevezetes eset történt 1583-ban, amikor a ceglédiek elhordták a nyársapátiak szénáját.

Rétkerítés, tanorok. Kerítés vagy „élő” gyepű főként az egyéni tulajdonban levő réteket védte. Az irtás útján keletkezett lázak a 14–15. században rendre személynévvel jelölt „kaszálókert”-ként tűnnek fel a Felföldön és Erdélyben. Sok vidéken a későbbi századokban is megmaradtak kaszálónak, amire olykor rakodó és jószágteleltető épület is került. A kerítés a rét szerves tartozéka volt a 18–19. századi Dél-Dunántúlon is. Rendszerint tölgyfakarókból készült palánk vette körül a 4–5 holdas kaszálót, ahol a család istállós pajtája is állt. Eleven gyepűvel védett kaszálókertek a 20. század közepéig léteztek Zalában, Somogyban és a Bakonyban is (Vajkai A. 1959a: 75; Hofer T. 1955: 131–132, 153).

{249.} Zemplénben, Beregben és Erdély sok vidékén szintén az 1940–1950-es évekig fennmaradt a kerített rétek és erdei kaszálók emléke. A rétkerítések gyakori javítása, megújítása az erdők folytonos pusztításával járt együtt. Ezért 1802-ben Három-székben kihirdették: „A kaszálóknak minden esztendőben való kertben vétele mián nem csak a vessző, hanem a karófák is pusztíttatván ... szoríttatnának az erdőpásztorság által arra, hogy sáncokkal és élőfákkal kerítsék be ... ahol lehetséges, vagy pedig esztendőkre tartó jó kertet tegyenek” (Tagányi K. 1896–1908: II. 798). A székely közbirtokosságok azonban az 1840-es években is „évenként több ezer ölekre terjedő sövénykerítéseket” tettek, hogy ősszel szétbontsák, télen eltüzeljék, s tavasszal ismét az erdőt tarolják (MG 1846: 610). Székelyföld és Erdély sok részén tanor, tanorok a bekerített füves neve, s tanorok szénának nevezik a legjobb takarmányt. Általában a község, a közbirtokosság és az egyházközség rétjeit védték tanorok kerteléssel. Észak-Dunántúlon a rétet, szőlőhegyet övező gyepűt, árkot, az Alföldön pedig a tövisből rakott kerítést, jószágkarámot nevezik így. Ez utóbbi áll legközelebb a szó eredeti jelentéséhez. Erdélyben a compor-kert, zavara kert kifejezés is bekerített kaszálót jelentett; az elnevezés pedig a kertelés módjára utalt (hosszú rudakból állt a kerítés). Az Alföldön a „kaszálókert” fogalma nem ismeretlen ugyan, de a kertelés korántsem volt olyan gyakori, mint a többi nagytájon.

A MUNKÁLATOK IDEJE, TERMÉKEK ÉS NEVEK

A kaszálások száma és időzítése. Részben a természeti adottságoktól, részben pedig a gazdálkodás hagyományaitól, szokásaitól függött, hogy évente hányszor kaszálták a rétet. Egész Európában régi hagyomány volt az évi egyszeri kaszálás. A római korban, de a 9. századi Galliában is a júliust tartották a rétkaszálás idejének. Július hónaphoz kapcsolta a rétkaszálást a nagyszombati kalendárium 1579-ben. Galgóczy Károly szerint a 19. század közepén az ország rétjeinek legfeljebb egynegyede volt sarjútermelő, a többin a sarjúkaszálást lehetetlenné tette a György-napig tartó tavaszi legeltetés, majd a takarást követő korai „rétszabadítás” szokása (Galgóczy K. 1855: 271). Az Alföldön az aszály és az árvizek mellett a legeltetést említik a kétszeri kaszálás legfőbb akadályának. Sarjúvágásra a vizes réteken is csak akkor került sor, ha az árvíz az „anyaszénát” tönkretette.

A 17. század óta mind több jele van a kétszeri kaszálás kívánalmának. Ahol bevezették, ott az évi első kaszálást májusra-júniusra időzítették, a sarjúkaszálást pedig augusztus végére. Sok vidéken a „kétasszony-nap” között, azaz a Nagyboldogasz-szony- (augusztus 15.) és a Kisasszony-nap (szeptember 8.) között szoktak a sarjútakarással végezni (Paládi-Kovács A. 1979b: 150–153).

Nyugat-Dunántúl csapadékos vidékein régi hagyománya volt a háromszori kaszálásnak. Plánder írja a göcsejiekről: „... olly buja kaszálójok van, hogy egyévi háromszori kaszálás után, egy napi kaszálón, négy és öt szekér szénát és sarjút gyűjtenek” (Plánder F. 1970: 22). Háromszori kaszálás volt szokásban a vasi Hegyháton és a Felső-Őrségben is, de ott azt tartották, hogy a harmadik füvet sokszor csak a „kemence vállán” lehet megszárítani.

Anyaszéna és sarjú. Az első, második és harmadik kaszálású réti takarmány mennyisége és minősége igen eltérő. A sarjúszéna az elsőnél apróbb, vékonyabb szálú, s a tömege és súlya is kisebb. Takarmányozási értékük szintén különböző. Érthető, hogy a népnyelv és az állattartó gazda megkülönbözteti őket.

Az első kaszálású takarmány nevei közül a fű, a széna és a merő szó emelhető ki. Ősi név a fű. Önállóan ritkán, összetételekben annál gyakrabban használatos (aggfű, anyafű, eleje fű). Erdélyben, különösen a Székelyföldön a szénafű szóösszetétel használatos; a Dunántúlon az aggszéna, előszéna; az Alföldön az anyaszéna; az északi népterületen a széna szó használatos, de jelző nélkül. Merő, merőszéna szavunk a Kisalföldön, főképp a Csallóköz, a Szigetköz és a komáromi síkság területén hallható. Valószínűleg inkább a vízből kimerésével kapcsolatos, mint a széna eladásával, mérésével. Gondolni lehet a merő, merejű szó elhomályosult régi jelentéseire is (elöl vagy csupa, tiszta).

A második kaszálású fű neve Gyimesben sarfű, sarnyú, Zalában, Vasban sari, saré. Nyitra, Bars, Hont területén összefüggő sávban ismert név a sereng, sering, selleng, mely alighanem az egykori sar ige magas hangrendű párjára, a ser igetőre vezethető vissza. (Ebből alakult serdül szavunk is.)

A harmadik kaszálású fű fattyúsarjú, unokasarjú néven ismeretes a Dunántúl egyes tájain. Láthatólag az emberi generációk megnevezéseit vette kölcsön a népnyelv {255.} a „gyepnemzedékek” egy gyökérről származó, időben egymást követő sarjadékainak megkülönböztetésére.

A takarmányok gyűjtőneve. Széna és sarjú szavunk az egész nyelvterületen ismert. Legalább a 16. század óta használatosak olyan belső képzésű, s ezeknél szélesebb értelmű szavak is, mint az élés, eleség és a takarmány. Az élés és eleség ’takarmány’ jelentésben főként a Kisalföldön és a Székelyföldön használatos. A takarmány gyűjtőnév és köznyelvi szó, bekerült az irodalmi nyelvbe, s a nyelvterület túlnyomó részén elterjedt. Moldvában azonban máig a gyütevész szó a megfelelője.

Magyarországon nem ismerik, de Erdélyben köznyelvi szinten élt a kóst, koszt szó, ami jelenthetett szénát és általában véve takarmányt is. A baromkost 1633 óta adatolható. Voltaképpen az ’élelem, étel’ jelentésű koszt szó jelentésváltozata, s az erdélyi magyar nyelvjárásokba a szomszédos szászoktól került.

Szálastakarmányok kevésbé ismert, mára elavult tájnyelvi megnevezése a szülés, szüllés és a szüleség. A szüleség Nyugat-Dunántúlon, a szülés, szüllés a Kisalföld északi részein és az északi népterületen volt használatos ’széna’, illetve ’szálastakarmány’ értelemben (Paládi-Kovács A. 1979a: 158–160). Első írásos említései a 17. századból ismeretesek. Az aggfű, aggszéna, anyafű, anyaszéna, fattyúfű, unokasarjú szavainkban megmutatkozó tárgyszemlélet alapján feltehető, hogy a szüllés és a szüleség szó egykor az első kaszálású szülefű, szüleszéna megnevezésére szolgált (Paládi-Kovács A. 1970b: 90–93).

A szénamunkálatok neve. Több munkafázist kifejező szavunk a szénacsinálás. Magába foglalja a kaszálás, szárítás, gyűjtés, boglyázás mozzanatait. Mintegy tükrözi a széna hűvös, csapadékos éghajlaton történő szárításával járó fokozott munkaráfordítást. Elterjedt kifejezés Erdélyben és a régi Partiumban, ahol a szárítás több munkával jár, mint az Alföldön. A 19. században tréfásan székely szüret néven is említik. Ez a találó hasonlat kifejezi a réti munkálatokat, a szénabetakarítás jelentőségét a székely gazdaságban, s utal a munkavégzés közösségi jellegére is.

A takarás és a gyűjtés szó jelentése szűkebb. Előbbi Zalában, Vasban, a Székelyföldön és az északi népterület keleti felében használatos, azaz a nyelvterület peremvidékein. Az Alföld legnagyobb részén a kalászosok aratását, begyűjtését nevezték takarásnak az 1960-as évekig. Már Györffy István felvetette, hogy egykor az Alföldön is a szénacsinálást jelölték ezzel a szóval, de a gabona kaszás aratásának, kötetlen kezelésének elterjedésével ez utóbbira vitték át. A sarló – kasza eszközváltás a Dél-Alföldön a 15–16. században kezdődött, s vele párhuzamosan haladt a takarás szó jelentésbővülése, jelentésváltozása is (Györffy I. é. n. /1934/d: 215; Tálasi I. 1971: 302–304). Ezért a szénamunkálatok megnevezése a kaszálás és gyűjtés szóval történik a 17–18. század óta. Erdély és az Alföld határvidékein a szénahajtás, Erdélyben a szénaverés kifejezés jellemző. Szűkebb értelemben használatos a Kisalföldön a lábicskolás, a veretés és a hárítás szó. Utóbbi a gereblyével végzett munkát, a két előbbi a széna kötegelésével kapcsolatos műveletet, a gyűjtés és tömörítés mozzanatát nevezi meg. A szárítással kapcsolatos műszó a bezgetés, börzögetés, bolygatás, a rend elhintése, szétverése, a széna felpallása, a rend forgatása, stb. Összehordása gyakran rudasolás, csúsztatás vagy vontatózás révén történik.

{256.} A KASZÁLÁS ÉS ESZKÖZEI

Előzmények (fűnyövés, sarló). Erdőkben, bokros helyeken, ahol nem lehet kaszálni, a füvet kézzel szakítják, olykor gyökerestől kitépik, azaz nyüvik, mint a kendert. A magas és vékony szálú erdei fűfélék szinte kínálják magukat a nyövésre. Tölgyesekben, kevert lombú erdőségekben a 20. század első felében is megszokott módja volt ez a fűgyűjtésnek.

A „gyűjtögető szénagazdálkodás” vágóeszköze a sarló. Fűvágó sarló számos kora középkori, például avar lovas sír leletei között található. A 19. század végéig sarlózták a szénafüvet a kazahok, üzbégek, tadzsikok, de a Kárpátok és az Alpok magas hegyein is a sarló volt a szénavágás eszköze. Magyar tájakon a fűvágó sarló fő formája századokon át a hámorokban készült kaszasarló volt. Nem téveszthető össze a különböző alakú, s többnyire „fogazott” aratósarlókkal. Fűvágáshoz széles pengéjű, sima élű, körszelvényes alakú kaszasarló használatos. Ezt is kalapálással, fenőkővel élesítik, és suhintva vágnak vele, mint a kaszával (Takács L. 1967a; Paládi-Kovács A. 1979a: 170–171).

Rövid kasza, félkasza, félkéz kasza a sarló és a kasza közötti vágóeszköz neve, amit a 19–20. században már csak Európa északi és keleti peremein használtak aratásra, fűvágásra (például finnek, oroszok, baskírok). Orosz neve gorbusa. Rövid, görbe nyelét egy kézzel a végénél fogják marokra, s enyhén görnyedt testtartással suhintanak vele. Főként az egyenetlen felszínű, zsombékos és vizenyős réteken, bokrok közti tisztásokon előnyös szerszám. Alacsony tarlót és rendet vágni nem lehet vele. A középkorban szélesebb elterjedtségnek örvendett Európában, s használhatták Magyarországon is. A csak régi szólásból ismert szallai kasza, „mely mind elöl, s mind {257.} hátra fog”, feltehetőleg ehhez az eszközcsoporthoz sorolható (Takács L. 1970a: 203–205).

Hosszú kasza, kétkézi kasza. Rétgazdaságunk mintegy ezer év óta legfontosabb vágóeszköze a kasza. Hosszú nyele révén kétkézi eszköz, amely viszonylag egyenes testtartást tesz lehetővé. Egyenletes ingamozgással, a talaj közelében vízszintes síkban lendíthető a kaszapenge. A hosszú nyél és penge megnöveli a lendület erejét, az eszköz hatékonyságát, s a kaszás az alacsony füvet is tőből leborotválhatja vele. Kiküszöböli a sarlóval és félkézkaszával végzett munka csapkodó, erőpazarló mozgását. Nagyobb hatékonysága azonban csak tágas füves térben, egyenletes, sima talajviszonyok esetén érvényesül, azaz gondozott rétet, gyepnövényzetet kíván.

A hosszú kasza az időszámítás kezdete körül jelent meg Európában, s a kelta-római lakosság révén honosodott meg Pannóniában. Népünk valószínűleg az ott talált szlávok révén ismerkedett meg vele. Erre vall a kasza szó szláv eredete is. A középkorban tömegesen hoztak be kaszapengét (s más vaseszközöket) a stájer, osztrák tájakról. A hosszú kasza elterjedése „forradalmasította” a rétgazdálkodást. Hatékonysága folytán megnövekedett a levágott szénatömeg, megjelentek a szénagyűjtés eszközei (villa, gereblye), s kialakult a gondozott, egyengetett „örök rétek” rendszere. A kaszáló rét a jobbágytelek részévé, tartozékává vált.

A recens magyar kaszapengék formailag jóval egyöntetűbbek, mint a sarlók. Különbségek jobbadán csak a pengék hosszúságában és minőségében (keménységében) mutatkoznak, és a kúcsos kaszák megjelenése óta a felerősítés módjában. A 19. század {258.} dereka óta az Alföldön és a Dunántúl középső és keleti felében a kaszapenge hossza megnőtt, elérte a 100–110 cm-t. A Felföldön és Erdélyben az 1970-es években is 65–75, illetve 75–85 cm hosszú kaszapengét használtak. Különbség volt a fűhöz és a gabonafélékhez használt penge méretében is. Hódmezővásárhelyen az 1920–1930-as években ritka gabonához 12 markos (120 cm), apró fűhöz pedig szűk 8 markos (80 cm) hosszúságú kaszát alkalmaztak (Kiss L. 1926; Paládi-Kovács A. 1979a: 177). A régi kovács céhszabályzatok szerint „a mesterré válás feltétele volt, hogy a segéd jó fűverő kaszát tudjon készíteni” (Szabó K. 1938: 122). A céhes kovácsok és a hámorkovácsok által készített kaszapengék rövidebbek, vaskosabbak voltak a recens, gyárilag készült pengéknél. Jó kaszát, üllőt, kaszaverő kalapácsot azonban nem sok kovács tudott készíteni. A jó kaszát adó műhelyeket messze vidéken számon tartották. A felföldi hámorok kaszáit a sonkolyos tótok árulták. Jó kaszákat csinált a cigánykovácsok egy része is.

A hosszú kaszapenge elterjedését az Alföldön, s a rövid kaszapenge megmaradását a hegyvidéki és perem helyzetű tájakon – az eltérő domborzati, növényzeti viszonyokon túlmenően – a sarló és a kasza eszközváltás tájankénti fáziskülönbsége is magyarázza. Az Alföldön az eszközváltás a középkor végén–újkor elején elkezdődött az aratásban; a gabonához hosszabb pengét használhattak, mint a szénafűhöz.

A kaszanyél hossza 160–180 cm között váltakozik. Kiválasztásánál a kaszás áll-, orr-, szem-, homlokmagassága az irányadó, a hossz attól is függ, hogy a vidéken egy vagy két csapolt fogantyúja van-e a nyélnek. Kétmankós nyél tartozik a kaszához a Dunántúl legnagyobb részén, a Csallóköz és Mátyusföld területén és az Alföld középső harmadában. Csongrádban, Békésben a kétkacsos nyelet magyar nyélnek nevezték, s ezt csak az 1930-as években kezdte felváltani az egykacsos német nyél (Kiss L. 1926; Szabó M. 1957: 22–25; Paládi-Kovács A. 1979a: 181.) Kaszanyelet lehetőleg könnyű, szívós fanemekből készítettek; a Balaton-melléken főként iharfából (juhar-ból), északon jávorfából. Az Alföldön szerették a kőrisfából készült nyelet is, mert ellenállt a napsugár „görbítő erejének”. Eladásra azonban a háziipari központokban is inkább bükkfából csináltak kaszanyelet, mert az kevesebb munkát kívánt.

Országosan túlsúlyban van az egyenes kaszanyél. Számos vidéken használatos a görbe vagy görbe nyakú kaszanyél. Az alsó végén görbe nyél főként Gömörben, Zalában, Somogyban, s itt-ott Erdélyben emlékezetes. Nagy előnye, hogy csaknem egyenes testtartásban dolgozhatnak vele. Több vidéken ismeretes a fütyülős kaszanyél (Gömör-tornai karsztvidék és Szolnok-Doboka), amivel havasi, erdős kaszálókon adtak hangjeleket egymásnak. Főként Erdélyben volt szokás a kaszanyél egyes részeinek díszes faragása. Dekoratív kaszanyelek ismeretesek például Kalotaszegről, Gömörből, Vasból, Zalából; kígyófejes kaszamankó Válaszútról stb. A kaszanyelek osztályozását Takács Lajos a nyélre szerelt és az aratáshoz szükséges csapófák, kisméretű kaszavillák, gereblyék tárgyegyüttesét szem előtt tartva kísérelte meg. Ilyenformán A1, A2, B és C típust különített el. Mivel a csapófa nem tartozik szorosan a nyélhez, célszerű előbb mindkettőt külön-külön osztályozni, de ezzel még adós a hazai kutatás. (Takács L. 1972b: 27–30; Paládi-Kovács A. 1979a: 181–189; lásd még az MN II. Földművelés c. fejezetét).

{259.} A KASZÁHOZ KAPCSOLÓDÓ SZERSZÁMOK

Csapófát főként aratáshoz tettek fel a kaszára, de több vidéken használták vetett takarmányok (például bükköny, muhar, nagylovasfű) kaszálásához is. A 19. század elején gazdasági íróink az akkor terjedőben levő lóhere és lucerna kaszálásához ajánlották. A Néprajzi Múzeum őriz néhány fűtakarónak nevezett tárgyat, kaszanyélre felköthető gajmót is Zala, Veszprém és Győr-Sopron megyéből. Vízjárta réteken, ártereken szintén használtak csapófát, mert a fű ott 80–100 cm magasra is megnőtt, s a rárakódott iszapot, port a csapófával felszerelt kasza jobban leverte. Fűhöz különösen a Duna nagy szigetein (Csallóköz, Szigetköz), a Mátyusföldön, s az Alföld árvizes területein tettek fel csapófát.

A penge élezéséhez szolgáló eszközöket a kaszások országszerte magukkal vitték a mezőre. Szerszámos tarisznyájukat durva zsákvászonból varrták, s akkorára szabták, hogy a tokmány a kaszakővel, az üllő a kalapáccsal, a kaszaörv (vagy -karika) a szükséges ékekkel vagy kulccsal elférjen benne. A tarisznya neve tájanként változik: fenes tarisznya, féntokos, tokos, tokmányos tarisznya, verőszeres tarisznya stb.

{260.} Az életlen, tompa – a Nyárád menti székelyek nyelvén buta – kaszát naponta legalább egyszer, de inkább kétszer megverik. Erre szolgáló eszköz az üllő, kaszaüllő és a kaszaverő, verő, verőszerszám, kaszaverő kalapács. Az üllő acélozott vasból készült kis-méretű tárgy, melyre a penge élének egy-egy részletét fektetik. Elnevezése az egész nyelvterületen egységes. Az üllőnek van lapja vagy éle, válla és csapja (Küküllő-keményfalva). Ramocsaházán (Szabolcs m.) van feje, két füle és szára. Az üllő vékony kb. 10–12 cm hosszú szárának különösen sok neve van, például üllőszeg (Cece), kődök (Tápé, Madar), copka (Vága).

Sok vidéken csak a lapos fejű üllőt ismerik, s a ráfekvő pengét a kalapács élével verik. A Dunántúlon és a Kisalföld tájain ezt magyar üllőnek nevezik. „Éles” vagy német üllőt is használnak, melynek feje élben végződik, s a ráfektetett pengét a kalapács tompa végével, lapos fejével ütik. A „német üllő”-n végzett munka gyorsabb.

Főként Erdélyben és az északi nyelvhatáron gyakori, hogy az üllővasat élő fába vagy kaszáló közelében talált tuskóba verik be kaszaélesítés előtt. A magyar parasztok többsége az üllőt e célra szolgáló facövekkel, üllőtőkével együtt használja. Elterjedt tárgynév a tőke, üllőtőke, üllőláb, üllőfa stb. Északon és az Alföldön rövid, hegyes cöveket, a Dunántúl és a Kisalföld tájain, meg a Mátra előterében hosszú, esztergályozott formáit találjuk.

A kaszások az Alföldön, a Felföldön mindig zsombékra, fűcsomóra ülve „verik a kaszát”, míg Erdélyben könyékre támaszkodva, féloldalt fekvő helyzetben kalapálnak. Erdély és az Alföld nagyobb részén a kaszapengét a nyélen hagyják, a Felföldön és a Dunántúlon viszont kalapálás előtt leveszik a nyélről.

{261.} Kaszaverő szék, kalapáló bak, székes üllő, kaszapad a Dunántúl legnagyobb részén és a Csallóközben használatos. Ezt a nehéz, nagyméretű tárgyat nem vitték magukkal a határba, csupán otthoni használatra tartották. Sok gazdának a portáján és a szőlőhegyen is volt belőle egy-egy (Paládi-Kovács A. 1979a: 198–203).

A kaszaverő kalapács neve Gyergyóban, s a Székelyföld elzártabb részein verő, verőszerszám; Szilicén, Szalócon (Gömör m.) bakó, Moldva és Erdély sok részén pedig csokán, ami kölcsönszó a románból. Az Alföld és a Dunántúl egyes részein még a 20. század derekán is használatos volt a két verőéllel készült kalapács. Ennek egyik élét keményre, a másikat lágyra acélozta a kovács. A kaszapenge keménysége szerint váltogatták egyiket és a másikat. Elterjedtebb volt az egy verőéllel és a másik végén tompa lappal készült kalapács. Tompa fokát a német üllőhöz és a kasza „szerelé-séhez” használták. A kaszaverés egyike volt a parasztember legfontosabb „tudomá-nyainak”. A jó verőszerszám és üllő apáról fiúra szállt, több nemzedéket kiszolgált.

Magyarországon legalább a középkor óta szokásban van a kaszapenge fenése (csi-szolása, köszörülése) fenőkővel. Ennek hossza kb. 22–25 cm, s két végén csúcsban végződő orsó formája van. A kaszafenés egyéb eszközei (például acélfén, szurkos-homokos fenőfa) a magyar parasztságnál ismeretlenek. Kaszakővel az Alpok és a Kárpátok felől mindig bőven el volt látva az ország. Részint a patakok medréből szedték, részint bányászták az alkalmas kőzetet. Ezekre a lelőhelyekre utal a Fenes falunév és dűlőnév is. Kézdipolyán községben az 1950-es években még mintegy száz főt foglalkoztatott a fenőkőgyártó háziipar. Hasonló központok voltak Máramaros-ban, Hunyadban és az Északi-Kárpátokban is. A 19–20. században a terméskőből készült eszközöket kezdték felváltani bajorországi, sziléziai és hazai gyártású műkövekkel.

A tárgy nevei közül északon és Erdélyben a fenkő, a nyugati széleken a köszörűkő, a Bakony–Balaton vidékén a csiszakő, az Alföldön és a Dunántúl keleti, déli részein a kaszakő használatos. A munkaművelet megnevezésére a fen ige szolgál, kivéve a nyelvterület nyugati széleit, ahol a köszörül, kaszát köszörül váltja fel.

{262.} A kaszafenés szintén nagy gyakorlatot, hozzáértést kívánó művelet, amit a nap folyamán sokszor meg kell ismételni. Minden új szénarend elkezdése előtt meg kell fenni a kaszát, s olykor rendvágás közben is meg kell állni miatta.

A kaszafenés országszerte nedves kővel történik. Evégből a követ egy víztartó tokban hordják magukkal. Ezt a tokot kaszálás közben is a derekukra kötve viselik. Sok vidéken egy kevés vizes füvet is tesznek bele, hogy a víz ne löttyenjen ki belőle minden mozdulatra. A tok fából készült a Felföld és Erdély legnagyobb részén, valamint a Dunántúl nyugati sávjában. Régebben a Kisalföld, a Bodrogköz, Rétköz, Nyírség területén is elég gyakori volt a fatok. Többnyire fűzből, nyárból faragták. Formája változatos, felülete gyakran díszes, véséssel, festéssel ékített.

Az Alföldön és a Dunántúlon főként ökörszarvból készült a tokmány. A szarutokmányt karcolt ornamentikával, salétromos maratással díszítették. E tárgycsoport népnyelvi megnevezése igen gazdag: fentok, tokmány, tokolló, tyók, kátyu, fentér, küpü, sutu, bödő, vodér, valér stb.

A kaszához tartozó eszközök névanyaga nem mutat érdemi szláv hatást, noha a kasza szót a szlávból kölcsönözte nyelvünk. A verő és az üllő ősi magyar szerszámnév, és a fenkő, csiszakő, fen, köszörül sem kölcsönszó. Említett tárgyneveink egyik része honfoglalás előtti (üllő, verő, fenkő), másika pedig későbbi belső fejlődésű magyar szó.

A KASZÁLÁS MÓDJA, TELJESÍTMÉNYE

A kaszálás iránya a fű dőlésétől függ. Hogyha a mező domboldalon fekszik, fentről lefelé haladva kaszálnak. Az első két rend gyakran egymásra bukik, ezért vastagabb a többinél, és külön névvel illetik (rendfej, hátrend, összevágott rend). Rendnek {263.} nevezik a sorban fekvő füvet. A hozzá tartozó fű- és tarlósáv neve elő (Kisalföld), fogás (Dunántúl), állás stb. Az összehúzott fű vagy széna sorát, s a vastagabb rendet a Csallóköz és a Mátyusföld nyugati felén vereszta, veleszta néven ismerik. ’Vastag szénarend’ jelentésben él a vontatás szó a régi Udvarhely megyében.

Az elő, az egy kaszasuhintással levágott fűsáv szélessége sok tényezőtől függött. Több vidéken említik normaként az 1 öl szélességet, de némely vidéken csak 1/2 öles, illetve 100–120 cm-es „előt fogtak”. „Az öregek nem szerették a széles előt és a vastag rendet, mert nehezen száradt.” Székely falvakban és az északi palóc vidéken a 140–150 cm-es rendet szerették, s a közepes kaszavágást tekintették normának. Dél-Gömörben is öles vagy 1,5 méteres rendet vágnak, de északabbra (például Süvetén és környékén) csak simrikolnak, azaz megelégszenek 1 méter széles rendekkel.

A szénakaszálást legtöbb vidéken nehezebb munkának tartják, mint a kaszás aratást, a gabona levágását. A kaszát fűvágáshoz „kisebbre állítják”, mert keskenyebb rendet vágnak és egyszerre rövidebb távon haladnak előre. Az Alföldön búzából 50 öles, szénából 25 öles rendlábat fognak fel. Amikor annak a végére érnek, ismét visszaballagnak és új rendet kezdenek. Olyankor kaszát fennek, a dohányosok rágyújtanak. A rendlábbal egyező értelemben használatos a posztágy, posztát, pászta szó a Dunántúlon, a szakasz a Mátra vidékén, a ráta a Bodrogközben, Biharban, s a Felső-Tisza vidéken.

A szénakaszások napi teljesítménye 1200 négyszögöl, azaz egy magyar hold körül volt. Ez a teljesítmény fejeződik ki a kaszás és az embervágó területmértékben is. A 19. század derekán azt tartották, hogy egy nap alatt 1200 négyszögölt lekaszálhat egy ember, de átlagnak aligha lehet 1000 négyszögölnél többet venni alapul. A 19–20. század fordulóján jelentős táji eltérések mutatkoztak a napi kaszásmunka normájában. A Székelyföldön 800 négyszögöl, az Alföld egyes részein viszont 1400–1600 négyszögöl volt a kaszás napi teljesítménye (Paládi-Kovács A. 1979a: 217–220). Ebben a domborzati, növényzeti különbségek mellett a munkaszervezeti és bérezési formák eltéréseinek lehetett szerepe. Az Alföldön ugyanis a kapitalizmus korában már kaszás bandák, szakmányban dolgozó bérmunkások hajszolták magukat és egymást. Nehezen kaszálható gyepnövényzet esetén (szőrfű, csenkesz, tippan) azonban a teljesítménybérben dolgozó munkások sem érték el az 1000 négyszögöl fölé emelt normát.

{264.} A SZÉNA A FÖLDÖN SZÁRAD

A magyar nyelvterület nagyobb felén ez a széna szárításának egyedüli módja. Ott is megszokott, ahol a szénának szánt füvet, vetett takarmányt ágaskarókon vagy állványokon szárítják. Kaszálás után a következő eljárások lehetségesek:

a) a fű renden marad, nem forgatják,

b) a fű renden marad, forgatják,

c) kaszálás után a rendet szétverik, a füvet széthintik, egyenletesen elterítik,

d) a füvet kör vagy hasonló alakzatokba gyűjtik, éjszakára kupacba rakják, másnap ismét szétterítik.

Forgatás nélküli rendekben száradt a széna az Alföld, a Kisalföld és a Mezőföld (Fejér m.) szárazabb vidékein. Különösen a falutól távoli, illetve az idegen határban bérelt, lábon vett szénafüvek forgatásától tekintettek el szívesen. A 18–19. században a „munka- és költségkímélés” az alföldi magyar gazdák szemléletét még sokkal inkább meghatározta. Gazdasági íróink rendre kárhoztatták ezt a szemléletet: „...azt hiszik hogy ha a lekaszált füvet, míg tökéletesen megszárad, bántatlanul a renden hagyják, sok munkát és költséget megkímélnek, sőt sokan azzal biztatják magukat, hogy ha az eső a rendeket legalább egyszer jól megáztatja, jobb szénát kapnak” (Korizmics L.–Benkő L.–Morócz I. 1856: IV. 170).

A 20. század derekán országosan elterjedt munkamód volt a renden száradó széna legalább egyszeri forgatása. A forgatással siettették a rendek száradását és a széna takarását, azaz felgyűjtését és behordását. Meleg napokon mire a forgatással végeztek, már kezdhették is a gyűjtést. Favillával, vasvillával egyaránt fordíthatták a rendet. A munkát mindig a rendnek, a kaszálónak azon a végén szokták kezdeni, amelyiken a kaszálást bevégezték. Óvatosan nyúltak a szénarendhez, hogy „a fű a tövén forduljon, ne kuszálódjon”. A Dunántúlon, a Felföldön, az Alföld északi és keleti részein ez volt az elfogadott módszer. Az Erdélyi-medence középső, szárazabb részein a szénát renden szárítják ma is, s egyszer forgatják. A sarjút viszont elhintik, hogy hamarabb száradjon.

A rend „szétverése”, a fű elhintése lerövidíti a száradás idejét, s főként a csapadékos, hűvös éghajlatú tájakon szokásos. Ismeretes Délnyugat-Dunántúlon (Őrség, Göcsej, Hetés), a magyar nyelvterület északi, északkeleti peremén, továbbá a Székelyföldön, Erdély havasalji tájain. Általában a kaszások után haladó nő vagy serdülő gyermek szokta szétverni a rendeket, szénagereblyével elhinteni, villával elteregetni a füvet. Előfordult, hogy „visszaútjában” a kaszás maga börzögette a rendet kaszája nyelével. A munkaművelet neve a Dunántúl nyugati és déli peremein börzöl-ni, börzöngetni, a Palócföldön bolygatni, Zoboralján hirgáznyi, Székelyföldön berzeget-ni, rendet rázni, Csíkban, Gyimesben elpallni. Atyhán (Udvarhely m.) úgy számoltak, hogy három kaszás után szükséges egy rendrázó munkás, lehetőleg férfi. Pethe Ferenc 1805-ben szintén 3–4 kaszás után ajánlott egy villás embert, hogy az a rendeket „nyomban teregesse el egyformán” (Pethe F. 1805: 711, Paládi-Kovács A. 1979a: 225–226).

Csapadékos tájakon szokás a füvet kör vagy négyszög alakzatokba gyűjteni és éjszakára kupacokba rakni, majd másnap ismét elteríteni. Göcsejben ágy, ágyás, ágyad, karika, Felsőőrön stráff a száradó széna alakzatainak neve. Kalotaszeg falvaiban {265.} karikó, Székelyföldön boglyahely, boglyarend, boglyafenék a naponta széthintett és összehúzott szénarakások neve. Ezek mindig napos helyen vannak. Fák alól, lejtős helyekről is oda hordják a szárítandó füvet. A szénarendek elhintése, naponkénti kupacokba gyűjtése a Székelyföldön már az 1840-es években is régi szokás volt. Havasi román, ukrán, szlovák, lengyel kaszálókon is megtalálható, s minden európai tájon – különösen északon és a magas hegységekben –, ahol az esős, hűvös éghajlat miatt más módon nem készíthető széna (Paládi-Kovács A. 1979a: 228–229.)

SZÉNASZÁRÍTÓ ÁLLVÁNYOK

Havasi, erdei kaszálókon gyakran előfordul, hogy a hosszú szálú füvet apró csomókban bokrok, kisebb fácskák ágaira rakják fel száradni. Ez igen régi, de alkalmi megoldás. Eszköz- és időigényes eljárás, ha ágas karókra vagy különböző formájú állványokra rakodnak. A szénafű és a vetett takarmányok (lóhere, lucerna) szárítására szolgáló eszközök főbb formái:

a) lecsonkolt vagy mesterséges ágaskaró,

b) gúla vagy nyereg alakú állvány,

c) kerítésforma hosszú állvány,

d) fedéllel védett állvány.

A magyar nyelvterület nagyobbik felén, azaz alföldi, kisalföldi, dunántúli részein a különféle szénaszárító állványok lényegében ismeretlenek.

Az ágaskaró a széna szárításának viszonylag egyszerű és olcsó eszköze; különösen a fiatal fák csonkolásával készült változata. Megfelelő fanem erre a célra a fenyő, de szükség esetén lombos fafajták (például nyír, nyár, tölgy) is beválnak. A tőben kivágott, s 200–250 cm hosszúra hagyott fácska ágait úgy vágják le, hogy 30–40 cm hosszúságú csonkok maradjanak rajta. Az ágaskaró vastagabb végét meghegyezik, hogy minél könnyebben fúródjon a talajba. Kemény vagy köves talajba előbb lyukat ütnek számára egy hegyes vasdoronggal. Nyári szezonban az ágaskarók végig a kaszálón maradhatnak, de ősszel begyűjtik és fedél alá helyezik azokat. Ily módon az ágasok 4–5 évig is eltartanak. Kisüzemekben csupán néhány tucat szárító ágast tartanak készenlétben, nagyobb gazdaságokban viszont százával találhatók.

Újabb változata a mesterséges ágas, amit az agronómiai irodalom nyárs (finn nyárs) néven ismer. Ez is körülbelül 2,5 m hosszúságú pózna, melyet szabályos közönként átfúrnak, s a furatokba helyezett keresztpálcákkal szerelnek fel. A pálcák száma 3–5 között váltakozhat, hosszuk 60–80 cm lehet. A furatok és a pálcák váltakozva keresztezik egymást, s ezáltal az egyenletes teherelosztás is megvalósul. A finn nyársak mindkét végét ki szokták hegyezni. Alkalmanként 80–120 kg fonnyadt, félszáraz takarmányt raknak rájuk. A rakodást kézzel, villával vagy gereblyével végzik. Az eszköz terjedését a hazai mezőgazdasági irodalom már az 1840-es évek óta szorgalmazta.

A magyarságnál a mesterséges nyárs csak szórványosan fordul elő. 1840 és 1945 között uradalmi majorokban, az 1960–1980 közötti években egyes termelőszövetkezetek kísérleteztek vele. Szórványosan újító kedvű kisgazdák földjein is előfordult (például Hangony, Borsod m). Összefüggő térségekben terjedt el a lecsonkolt ágaskaró. {266.} Öszrő, oszró néven ismerték a Csermosnya-völgy, a Felső-Bódva-völgy és a Zempléni-hegyvidék gazdálkodói. Kárpátalja magyarsága eszrő, Erdély parasztsága ösztörü, üsztürü, a székelység azonban inkább fentő, cselke vagy karó néven ismerte (Ikvai N. 1962: 40; Balassa I. 1964a: 149; Paládi-Kovács A. 1979a: 232–242).

A gúla alakú állványok eredeti formája 3–4 egymásnak döntött ágasfából állt. Ezt a piramis csúcsán hánccsal, gúzzsal, komlószárral összekötik, az alsó csonkolt ágakat esetleg egy-egy vízszintesen fekvő léccel kapcsolják össze. Ezt a gúlaállványt főként az Északkeleti-Kárpátokban élő ruténok használják. Helyenként a havasi románságnál is megfigyelték (például a régi Máramaros és Beszterce-Naszód megye tájain). A gúlaállványra rakott boglya jellegzetes cukorsüveg alakot mutat.

A szárítóállványok másik változata a nyeregtetős kunyhóra emlékeztet. Eredetileg azt is lecsonkolt, hosszú ágaskarókból állítják össze. Turja-völgyi ruszin parasztok (Bereg m.) 5–6 m hosszú ágaskarókat döntenek párosával egymásnak, s az ágcsonkok alsó szintjén hosszú léceket fektetnek végig vízszintesen. Magyar és szlovák hegyvidéki tájakon (például Gyimes-völgy, Lápos-völgy, Borsa-völgy, Magas-Tátra vidéke) alacsonyabb nyereg alakú állványokat használnak, melyeket lécekből, rudakból készült, kerítésdarabnak látszó elemekből állítanak össze. A magyar agronómiai irodalom a 19. század derekán a többinél jobbnak ítélte a nyeregforma állványt, az ún. szénakunyhót. Előnye, hogy mindkét végén nyitott, s a rajta száradó füvet, takarmányt a levegő jól átjárja. Könnyebb rá rakodni, mint a magasabb állványokra, s a szélnek is inkább ellenáll, mint a többi szénaszárító karó vagy állvány. A gúla és a nyereg alakú állványok magyar nevei részint az ágaskarók neveit viselik (oszró, eszrő, ösztörü), részint új keletű tárgyneveket kaptak: például szárító, koliba, kunyhó, gólya, kecske, bak, kaloda (Paládi-Kovács A. 1999c: 32–33).

A „kétszárnyú szárítótető”, a hosszú szénakunyhó különösen a skandináv és a {267.} balti országokban kedvelt. Megtalálható a keleti szlávoknál is, de ott – akárcsak a Volga-vidéki török és finnugor népeknél – a kúp alakú, kerek alaprajzú szárítóállványok is gyakoriak (Tagán G. 1937a: 416–423; Paládi-Kovács A. 1979a: 242–248).

A hosszú kerítésforma állvány (az agronómiai irodalomban svéd állvány vagy lobor) hossza akár 20–100 méter is lehet. Eredetileg ez is lecsonkolt, 220–240 cm magas karókból állt, melyeket egymástól 1,5–2,5 méter távolságban állítottak be a földbe merőlegesen, s hosszú vonalban. Az ágaskarókra rudakat fektettek vízszintesen. Az 1920–1930-as évektől a vízszintes rudakat erős fémhuzalokkal váltották fel. A magyar paraszti gyakorlatban – bár volt propagandája – ez a forma a 20. században sem honosodott meg. Kezdetleges változata a beregi, máramarosi ruszinoknál az 1970-es években még létezett. Ausztria egyes tartományaiban (Tirol, Karintia), Svájc déli felében és Szlovénia csapadékosabb vidékein a 17. század óta adatolható a szénaszárító állványoknak ez a válfaja. A szlovének kozolec néven ismerik, s a kettős kozolecállványokból kifejlesztették a fedeles, majd a zárt, már-már csűrre emlékeztető változatát is.

Magyarországon hasonló építmények, fedeles állványok, tetővel épült hosszú állványok nem jelentek meg. Szórványos adatok vannak arra, hogy a félszáraz szénát a ház padlásán, a ház eresze alatt vagy a csűrben felfüggesztett rudakra teregették száradni. Előfordult, hogy az őszi fattyú sarjút „a kemence vállán szárítgatták” (például Felsőőr, Vas m). Nyitra vidékén a cselepcsik szóról 1843-ban feljegyzik, hogy ’dohány- vagy szénatartó lógó fát’ jelent. Brassó vidékén a hétfalusi csángók falvaiban az istálló fölötti szénapadlás tágas, hosszú erkéllyel, nyitott folyosóval {268.} épült, s a sarjúszénát annak tornácán szárították. A Székelyföldön a cséplőszérű fölött található az odornak nevezett szénapadlás. Annak egyik traktusa a supellát. Olyan rakfelület, mely hézagosan elhelyezett rudakból áll. Szellős térségében szárítják a megázott vagy még csak félig száraz szénát (Paládi-Kovács A. 1979a: 252–253).

A széna- és takarmányszárító eszközök terminológiája mintegy két tucat szót foglal magába. E szókészlet egyik csoportja a tárgy, a lecsonkolt ágaskaró formájára utal (ágas, cselke, csereklye, fentő), illetve a kihegyezett nyárs formára (nyárs, merek-lye, karó). Ezek mind régi magyar szavak. A három- vagy négylábú állványok, a gúla és nyereg formájú kunyhók elnevezése gyakran jelentésátvitellel történt, s állatnevekből származik (például kecske, bak, gólya). Ezek a jelentések a 17. és a 18. század elején már feltűnnek írott szövegekben. Kazal és petrence szavunk szláv előzményeinek is van ’szárító eszköz’ jelentése, de a magyar kazal szó esetében ez a jelentés ismeretlen. Fontosabb az ugyancsak szlávból átvett ösztörü szócsaládja (üsztürü, ösztrő, osztró, oszró, eszrő). Ez a 13. század elejétől kimutatható a magyarban. Megfelelője a cseh és szlovák ostrevka, a lengyel ostrewa, az ukrán ostriv. Mindnek van ’szénaszárító ágaskaró, állvány’ jelentése. Eredeti értelmére rávilágít a magyar Oszró falunév (Baranya m.) és az Erdélyben gyakori Üstürüs típusú dűlőnév. E földrajzi nevek szénaboglyák állandó rakodóhelyeire utalnak. Olyan boglyákra kell gondolnunk, melyeket földbe ásott, ágcsonkos karók, magas árbocok közé rakodtak. Árbocrúd köré rakott boglyák Erdélyben, az Északi-Kárpátokban (például a Zempléni-hegység, Felső-Bódva-völgy, régi Torna megye), s a Dunántúl nyugati szélén (Kőszeg vidéke) a 20. század derekán is megszokott látványt nyújtottak. Szporadikusan feltűnik a Pilis szlovák falvaiban (Paládi-Kovács A. 1981b, 1999c). A szénaszárítás és -tárolás legrégebbi, középkori eszközei a boglyaárbocként is szolgáló, egyenként felállított ágaskarók lehettek.

GEREBLYEFORMÁK

A magyar nyelvterületen legalább 6–7 gereblyetípust lehet megkülönböztetni:

a) kisméretű mezei szénagereblye (rendforgatás, -gyűjtés);

b) mezei tarlógereblye (gabona- és szénatarló hulladékához);

{269.} c) hosszú nyelű kazalozó, boglyatetejező gereblye;

d) szérűgereblye (vágógereblye, rugdalógereblye);

e) aratáskor a kaszára szerelt kisgereblye, takaró;

f) a rendre vágott gabonát, takarmányt marokba gyűjtő (veretelő) kisgereblye;

g) egyéb célokat szolgáló kisgereblye (csaritgereblye, rétegyengetés, kerti munkák stb).

A kisméretű mezei szénagereblye könnyű, hosszú nyelű szerszám. Nógrád megyében szinte szabály, hogy a szénagereblyének 14 foga van. A gereblyefő hossza 64–68 cm, a fogak hossza 10 cm, a nyél hossza 220–230 cm. Sűrű fogazatú (20–22 fogú) szénagereblyék főként Nyugat-Dunántúlon és a Mecsekben, s az északi népterület nyelvhatár menti sávjában, illetve Székelyföldön használatosak; ugyanis a hegyi kaszálók rövid és vékony szálú füvéhez, de a sarjúhoz is sűrűbb, rövidebb fogazatú gereblye szükséges, mint a vizenyős réteken termő vastag és hosszú szálú szénához.

Több módozata van a gereblyefő és a nyél összeillesztésének. Legelterjedtebb: a) villásan elágazó nyél, b) hasított nyél, c) kávás erősítésű nyél. Utóbbi a nyelvterület északi peremén és Erdély fafaragó vidékein használatos, újabban is terjedő forma (MNA 109. térkép).

A kisméretű szénagereblye jellegzetesen női munkaeszköz. Sok vidéken szokásban volt a gereblyefő díszes faragása, cifrázása és a gereblye ajándékozása. Csörgős gereblyét, zörgős gereblyét főként lányoknak készítettek vagy rendeltek a legények. {270.} Nyugat-Dunántúlon és Erdélyben (például a Kalotaszegen) az ajándékba szánt gereblyéket festéssel is díszítették (Paládi-Kovács A. 1979a: 255–260).

Szénagereblyét, takarógereblyét sok vidéken készítettek eladásra a fúró, faragó paraszti specialisták. Egyes faragó központoknak kiterjedt piackörzetük volt. Erdélyben jeles gereblyefaragók éltek Telekfalván, Zetelakán, Oroszhegyen (Udvarhely m). A székely faragók a Mezőségre és a szász vidékre is szekérszámra hordták a különböző faeszközöket, köztük a gereblyéket. Maros-Torda megyében különösen Idecspatak faragói dolgoztak piacra, hordtak sok villát, gereblyét a vásárokra. A Mátrában Szuhahuta (ma Mátraalmás), Gyöngyössolymos, a Bükkben Kisgyőr és Cserépfalu, a Gömör-tornai karsztvidéken Szilice és Áj volt nevezetes favilla- és gereblyefaragó központ.

{271.} A gereblye szó szláv eredetű, s az egész nyelvterületen ismeretes. A Dunántúl nyugati felében a tájnyelvi grábla, gráblo változatok használatosak. Vannak az eszköznek tréfás elnevezései is (fejes őkigyelme, felémrángató), melyeket úgy említenek, hogy más vidéken hallották.

A nagygereblye mintegy 200 cm hosszú fejjel és arasznyi hosszú fogakkal készült szerszám. Az Alföldön és a Kisalföldön közel 200 éve ismeretes, s ott a gabona- és a szénatarlón egyaránt használják. Kelet-Dunántúl és a két Alföld peremein csupán a 20. század első felében jelent meg. Gyakori neve az Alföldön bőgő, nagybőgő, hegedű, a Kisalföldön hárító, hárítógereblye; a Dunántúl egyes részein tarlógrábla. A Tiszántúlon a gereblyéző ember a bőgőt vállon átvetett istráng, nyakló – mintegy hám – segítségével vonta, húzta maga után. Ez a nehéz eszköz más munkamódot kíván, mint a könnyű kis szénagereblye, mert nem lehet emelgetni. Ennek következtében a nyele is rövidebb, nehezebb, mint amazé. Rendszerint természetes kétágú nyele van, s gyakori a félkör alakban meghajlított, egyetlen kávából álló nyél is.

Az 1830-as években jelent meg Magyarországon először a lovas gereblye, azonban a mezőgazdasági gépgyárak által is reklámozott lógereblye, a fogatolt gyűjtőgép a 19. század végéig megmaradt az uradalmak, a nagybérlők és az úri birtokosok eszközének. Újításra fogékonyabb parasztbirtokon a 20. század elején említik először. Barcasági szász gazdák 1910-ben már többnyire rendelkeztek lógereblyével (Dorner B. 1910: 246). A magyar nyelvterületen azonban a tehetősebb parasztgazdaságokban is csak 1920 után terjedt el a lovas gereblye, a fogatolt szénagyűjtő gépezet. Helyi újítás lehetett a fogatolt tarlófa. Ezt az eszközt a 19. század derekán említik a székelyeknél. Voltaképpen egy vastag, henger alakú rúdból állt, mely „marhavontatással csúsztatva tolja maga előtt a szénát rakásra...” (Györffy I. é. n. /1941/a 123). Használat közben két végére állt egy-egy atyafi nehezéknek. Ilyenformán egy füst alatt a rétsimítás műveletét is elvégezték, mert elegyengették a pocoktúrásokat.

VILLAFORMÁK

Az eszközcsoport gazdagságát jelzi, hogy az 1960-as években egyetlen alföldi faluban, Átányon (Heves m.) 16 villafélét különítettek el és neveztek meg (Fél E.–Hofer T. 1961a: 27–30). A Néprajzi Múzeum gyűjteménye alapján készült eszköztipológiát a Néprajzi Atlasz térképei megerősítették. Még bővebben adatolták az egyes villatípusok elterjedtségének képét, a favillagyártó központok körét és a favilla kereskedelmi forgalmának irányait (Balassa I. 1949a, MNA 105. és 108. térkép).

A rét- és takarmánygazdálkodásban használatos villaformák a következők:

a) természetes ágvillák,

b) hasított, ékelt villák,

c) toldott ágú villák.

Formai szempontból a természetes ágvillák ismét három csoportba sorolhatók: a) kétágú, b) kétágú villa, szemben rövid gyámfoggal, c) három- vagy több ágú villa. A természetes villákon kevés művi beavatkozás történt. A villaágak állásán gúzsolással, kötözéssel változtattak valamennyit, de a villa formáját alapjában véve a fa növése határozta meg. Egyes tájakon (például Csermosnya-völgy, Gömör m.) egy-egy további {272.} ágat kötözéssel erősítettek a nyélhez, s azzal növelték meg a villaágak számát. A kötözött ágú villa főként a szláv népeknél fordul elő. Természetes ágvillákat a 20. század első felében csak szórványosan használtak a magyar nyelvterületen már; nagyobb számban voltak még a Felső-Tisza vidékén és Erdélyben, Moldvában. A rövid nyelű ágvillát szénaforgatásra, mezei munkára, a hosszú nyelűt pedig főként boglya- és kazalrakáshoz használták (felkalangyázó villa – Barka, Gömör m).

{275.} A hasított, ékelt favillák többsége kétágú, kisebb hányada háromágú volt. Területileg ezek nem különültek el élesen, mivel funkcionálisan kiegészítették egymást. A 19–20. században a hasított villákat jellemzően a nyelvterület keleti felén élő parasztság használta; a kétágú villát főként északon (Borsod, Gömör, Abaúj-Torna, Zemplén megye) és az Erdélyi-medencében kedvelték; a háromágú villa inkább a Tiszántúlon, a Partiumban és a Székelyföldön volt nagyobb számban (Balassa I. 1949a: 118. II. térkép, MNA 105–106. térkép).

A kétágú hasított favilla készítéséhez legalkalmasabb fanem a nyír volt. A hasított villát darabonként tették villaszoktatóba, fából készült kalodába, hogy ágait enyhén meghajlítsák. Tanulságos tény, hogy hasított villákat európai környezetünkben nem találunk. A hasított vagy magyar villa jellegzetesen erdélyi és kelet-magyarországi szerszám (Balassa I. 1949a: 112; Paládi-Kovács A. 1979a: 274).

A toldott villa minden elődjétől eltér. A könnyen elérhető bükkfa az alapanyaga. A villa két oldalsó ágát csapolással illesztik a nyélbe, és keresztpánttal rögzítik. Formalizált gyártási módszerével lehetővé vált tömeges előállítása. A toldott villa ágait 15–20-asával tették a hosszú villahajlító kalodába. Minden jel szerint a délnémet faipar újítása az újkor elején, s onnan került a Dunántúlra és a nyugati szlovák, morva területre is. A 18–19. században az alföldi magyarok német villa, tót villa néven különböztették meg az ott hagyományosan használatos hasított villáktól. A bakonyi háziipari központok – mint Bakonybél és Lókút –, ellátták toldott ágú favillával az egész Dunántúlt, sőt a Balkánra is szállították. Az 1880-as években már csapatosan jártak a balkáni országokba, hogy a helyszínen, az ottani erdőkben állítsák elő nagy tömegben ezt a villafajtát. A Balkánon a toldott ágú favillát „magyar villa” (románul ungur furca) néven ismerték (Erdélyi Z. 1959b: 11–15; Paládi-Kovács A. 1979a: 275–278).

ROBOTMUNKA

Ennek jelentősége túlnőtt a földesúri majorokon, mert visszahatott a jobbágygazdaságra is. A szénakaszáláshoz, -takaráshoz és -hordáshoz igénybe vett robotot a 14. század első felétől már adatolni lehet. Ez a munkajáradék sok vidéken átváltható volt pénzjáradékra, ún. kaszapénzre is (Pach Zs. P. 1963: 48, 55). Helyenként azonban a kaszás robot a szántásnál, aratásnál is fontosabb munkajáradék az uraság számára. Alföldi mezővárosaink 17. századi gazdálkodásának szintén „leghűbériesebb” eleme volt a szénarobot. Aki tehette, megváltotta magát alóla, s az így összegyűlt pénzen a tanács fogadott munkásokat, akik a szénát lekaszálták és betakarították a városi major számára. Az alföldi uradalmakban még a 18. században is jó ideig a szénakaszálás volt az úrbéres jobbágyok egyedüli jelentős robotterhe. Erdélyben és a Felföldön a telkes jobbágyok nyaranta 2–3 hét kaszásrobotot, sőt többet is teljesítettek. Panaszaik egyik fő forrása a túlzott robotoltatás volt, ami túlságosan hosszú ideig elvonta őket saját gazdaságaik munkálataitól.

A robotosokra még a 19. század első felében is számítottak az uradalmak. A sárospataki például 1827-ben a robotnapok 31%-át fordította réti munkára, 27%-át szőlőmunkára, 15%-át ölfahordásra, a többit pedig egyéb célokra (Oláh J. 1960: 304). Más uradalmak is a robotnapok 30–40%-át hasznosították a rét- és takarmánygazdálkodásban.

Feles szénáért, feles kukoricáért, faizásért, legelőhasználatért az uradalmak a 18. században is gyakran kértek munkát, igás és gyalog napokat. 1848 után ezt többnyire ledolgozásnak nevezték, de a népnyelv – különösen az Alföldön – ezt is robotként emlegette. A részes műveléshez kötött robot mértéke tájanként változott. Csallóközben 1 hold feles kukoricaföldért 6 kaszás napot kellett teljesíteni a 19–20. század fordulóján. A munkauzsora hasonló eseteivel az ország más tájain is találkozunk ebben a korszakban. Ez a hűbéries elem az 1870–1890-es években már olyan anakronizmus volt, melynek eltörlése elsők között szerepelt az akkori agrármegmozdulások, agrárszocialista mozgalmak követelései között (Balassa I. 1955: 187; Paládi-Kovács A. 1979a: 375).

BÉRMUNKAFORMÁK

A mezőgazdasági bérmunka különböző formái a középkor végén jelentek meg, s az ország egymástól távol eső részein feltűntek már a kaszás bérmunka jogviszonyai is.

KÖZÖSSÉGI MUNKA, TÁRSAS MUNKA

A csoportosan, kalákában végzett munka a feudális faluközösség lényegéhez tartozott. Megkövetelték ezt a munkaszervezést a falura kivetett földesúri, egyházi és állami munkaszolgáltatások is. A közterhek kulcsát, így a robotot is, a telekrész alapján állapították meg. Városok, községek majorsági réteken a házak, tizedek (tele-pülésrészek, utcák) szerint osztották el a munkát. Az Alföldön a réti hadnagy a tanács pecsétjével ellátott cédulát (paléta, poléta) küldött a hátralékos jobbágyoknak, {282.} amire még azt is ráírták, hogy milyen szerszámot vigyen magával a munkába (Szabó M. 1957: 17; Tárkány Szücs E. 1961: 109).

Állami munkaszolgáltatás volt a forspont, s benne sok-sok szénaszállítás a katonaság számára. Szolgáltak a parasztok az egyháznak is a Pap-rétje kaszálásával, szénájának takarásával és behordásával. Ezeknek a közmunkáknak a szervezését szintén a községi elöljáróságok, illetve az úrbéres vagy nemesi közbirtokosságok végezték (Jablonkay G. 1968: 192).

A községnek, egyháznak, földesúrnak járó munkát Erdélyben és a Partiumban többnyire kalákának nevezték, s vasárnapra időzítették. Annyi embert „hívogattak”, hogy egyetlen délután felgyűjtötték a községi major vagy a prédikátor szénáját. Szívesen végzett társas munka volt, hiszen a község rendszerint áldomást adott, muzsikosokat fogadott, bált rendezett a kalákában részt vevő ifjúság számára.

Kalotaszegen, a Mezőségen, Székelyföldön kalákának nevezték a szomszédoknak, rokonoknak ingyenesen végzett munkát is. Kaszálást és szénatakarást gyakran szerveztek ily módon. A 20. század elején azonban megmutatkoztak már az árnyoldalai is ennek a munkaszervezésnek, mert a kalákások későn álltak munkába, keveset dolgoztak, de annál többet ettek-ittak, élvezték az őket meghívó gazda vendégszeretetét. A végzett munka értéke olykor-olykor nem állt arányban a vendégeskedés költségeivel. Szabolcs megyében komakaszásnak nevezték az ilyen munkást. Munkájában nem mindig volt köszönet. A Dél-Alföldön móva, a Kiskunságban koceta a „segítség”-ként végzett társas munka neve (Paládi-Kovács A. 1979a: 382–385). Úgy látszik, hogy az ország nyugati harmadában a 20. század elején jóval kisebb szerepe volt a kölcsönmunka, a szívességből végzett társas munka ezen formáinak, mint a nyelvterület középső és keleti harmadában.

VÁNDORMUNKÁSOK

A szénakaszálás olyan idénymunka, amelynek elvégzésére vándormunkásokat fogadtak fel ott, ahol nem volt elegendő munkaerő. Ilyen terület volt az Alföld, a Kelet-Dunántúl, s részben a Kisalföld is. A vándorkaszások zöme viszont a Nyugat-Dunántúlról, az Északi-Kárpátok és Erdély hegyvidékeiről indult útnak év mint év. Nagyobb részük nem magyar nemzetiségű volt. Megjelenésük az Alföldön nem a 19. századi tőkés fejlődéshez kapcsolódott, hanem már a 16–17. században elkezdődött. Ennek a mezőgazdasági vándormunkás-mozgalomnak az irányai a 16. századtól az első világháborúig változatlanok maradtak, azaz a peremvidékek felől a Kárpát-medence középső részeire tartottak. A 19. században a vándormunkás-útvonalak a régi nyomokon haladtak, de a rajtuk haladó munkások létszáma erősen megnövekedett. Különösen a tőkés útra lépő nagybirtok tartott munkájukra igényt. Bérezésük teljesítmény szerint történt. Például a kisjenői uradalom az 1860-as évek elején holdanként 1 Ft 50 krajcárt és 1 meszely pálinkát fizetett a bihari hegyekből érkezett román kaszásainak (Paládi-Kovács A. 1979a: 387). Vándormunkások esetében a szakmánymunka, a teljesítménybérezés már a 19. század első felében (s minden bizonnyal már előbb is) előnyben részesült.

A kelet-dunántúli uradalmak a 19. században bugernak nevezett felvidéki szlovák {283.} kaszásokat alkalmaztak. Akadtak közöttük morva, hanák csoportok is. Sok vidéken (például Somogy megyében) a dűlőnevek még mindig őrzik a bugerok emlékét. Bérezésükben meghatározó szerepe volt a teljes ellátásnak. Például a nagydorogi uradalom (Tolna m.) 1842-ben mindössze 24 krajcár napszámot fizetett egy-egy buger kaszásnak az ellátáson felül. Ennél többet kaptak a vajdáik, azaz a munkavezető bandagazdák.

Voltak persze magyar ajkú vándorkaszások is. Zala és Vas megye munkáskibocsátó járásaiból még az 1960–1970-es években is kirajzottak tavaszonként a summások rajai Kelet- és Dél-Dunántúl, illetve Budapest irányába. A palóc napszámosok és summások Nógrád, Heves, Borsod falvaiból főként az Alföldre jártak le seregestül. Székelyföldről a fölös munkaerő inkább Moldva, Havasalföld felé indult, mint a Mezőség irányába (Paládi-Kovács A. 1979a: 388–389).

KASZÁS BANDÁK

A bérért dolgozó kaszások, különösképpen a vándormunkások munkaszervezeti formája volt már a 19. század elején is a banda, melyet a bandagazda fogott össze. Főleg a Dunántúlon, s itt-ott Hevesben és Borsodban vajda, kaszásgazda volt a munkacsapat irányítójának a neve. Ő toborozta a munkásokat, tárgyalt a munkaadóval vagy annak képviselőjével, írta alá a munkaszerződést és járt el a csoport ügyeiben. Ő határozta meg a napi munka kezdetét, a pipaszünetek, a pihenők idejét. Együtt dolgozott a többiekkel, s többnyire ő kaszált elöl. Többletmunkájáért az uraságtól ún. talpalóbért kapott, rendszerint egy boglya szénát vagy annak árát. Az évről évre együtt dolgozó kaszások összeszokottan dolgoztak, ismerték egymás erejét, ügyességét.

Az alkalmilag szerveződött munkacsapattól is elvárták az egyenletes munkát. Az első rendet mindig a legjobb kaszás „vitte”. Szép munkának azt tartották, ha egyszerre lendültek a kaszák még akkor is, ha húsz ember vágta a rendet egymás után. A Kiskunságban a tempót diktáló előcsajhosnak egy pohár pálinkával több járt, mint a többieknek.

A kaszás bandák a munkában saját szerszámot használtak, bármilyen bérmunkaformában is dolgoztak. Munka végeztével áldomást ittak a kocsmában. Az italt a részelésnél fennmaradó 1–2 boglya széna árából fizették (Paládi-Kovács A. 1977a: 124–125; 1979a: 389–390).

ÉLET A SZÉNAMUNKÁN

Távoli réteken, havasokon a szénamunkások ideiglenes szállásokon éltek, s csak a hét végén vagy a munka befejeztével tértek haza. Az Alföldön rendszerint ideiglenes gunyhókban; kasos, ekhós szekereken aludtak. Rudasfából, fűből, szénából építettek alkalmi kunyhókat. Esténként tanyatüzet raktak, s köré gyűltek össze melegedni és beszélgetni. Hegyi, havasi kaszálókon léteztek gerendából épült kis házak, kalibák, sőt szállásnak nevezett tartozéktelepek is házzal, csűrrel és pajtával (például Zetelaka, {284.} Székelyvarság, Korond, Homoródalmás). Gyergyóban, Gyimesben s másutt is voltak ideiglenes szénakunyhók, többnyire félereszes formájúak, s készültek kerek alaprajzú szullák, kúp alakú kunyhók dorongból, fakéregből.

Szénamunka idején a nők csak azokon a tájakon maradtak éjszakára is a kaszálón, ahol ideiglenes vagy állandó épületek voltak; azaz főként az erdélyi havasokon. A szénaforgatás, -gyűjtés (takarás) kedves munka volt, amiben még a szoptatós menyecskék is szívesen vettek részt.

Szűk határú falvak lakói rendszeresen hazajártak aludni, s olykor ebédelni is. Távolabbi kaszálókra az asszonyok naponta, kétnaponta hordtak ki főtt ételt a munkásoknak. Egészen távoli pusztákon, havasokon a kaszás férfiak maguknak szoktak főzni. A Körös–Berettyó vidékén vitték magukkal a bográcsot, szolgafát, a fa- és vaskanalat, sőt még a tüzelőt is. Egy-egy szénamunkás heti élelemadagja 5 kg kenyér, 1 kg szalonna, 3 levél száraz tészta, 2 liter kása volt, amihez még burgonya, hagyma, cukor, ecet és paprika járult (Szabó M. 1957: 54). A bográcsban főtt öhön, slambuc, tippan, lacsuha stb. néven ismert száraztésztás, kásás ételek kiválóan megfeleltek a kaszások igényeinek. A mátyusföldi, csallóközi asszonyok kaszáláskor is megtartották a heti étrendet. Kedden, csütörtökön húslevest, húst és főzeléket, hétfőn, szerdán, pénteken pedig főtt és sült tésztákat és savanyú leveseket (például savanyú bablevest) vittek a mezőn dolgozó szénamunkásoknak. A nyelvterület jelentős részén, főként keleten ismeretes a kaszásleves. Füstölt sonkát főznek benne, tejfellel, tejjel bő habarást öntenek hozzá, ecettel ízesítik (Szatmár és Bihar m.).

A kaszások hajnalban, 3–4 óra tájban láttak munkához – országszerte fél deci pálinkával –, de früstökölni csak fél nyolc körül szoktak. 19. századi leírásokból, vasárnapi kalákát megörökítő felvételekből úgy tűnik, mintha a szénamunka ünnepi felvonulás lett volna a parasztság életében. A kaszás bandák, a vándormunkások munkatempóját, hosszú kaszapengéjét, életkörülményeit vizsgálva pedig az embertelen hajsza, a megerőltető szakmánymunka adalékait találjuk.

Észre kell vennünk, hogy a kalákában végzett kényelmes munka, illetve a saját birtokon végzett szénacsinálás ünnepi hangulatát, a társas munka örömét a 19. század második felében mind több helyen felváltotta a bérmunka, a teljesítménybérezés, a szakmánymunka rideg hajszája. A kaszások munkateljesítménye főként az alföldi és kelet-dunántúli uradalmakban nőtt meg a kapitalizmus korában (Paládi-Kovács A. 1977a: 131; 1979a: 389–390).

{285.} A TÁROLÁS HELYEI

Helyrajzi, topográfiai szempontból három megoldás különíthető el:

a) szénarakodók a mezőn,

b) szénáskertek a település szélén,

c) szénatárolás a lakótelken, a településen belül.

A mezei szénatárolás általános gyakorlat volt a középkor óta, s túlsúlyban lehetett még a 18–19. században is. Nehezen megközelíthető erdei tisztásokról (láz, szécs), havasi kaszálókról télen, szánúton sem szállították haza a takarmányt, hanem az állatokat hajtották a távoli boglyákhoz, s a szénát ott helyben etették fel. A mezei, erdei, havasi telelőkön, szállásokon kertelést végeztek, kunyhót, aklot építettek; másutt a boglyákat nemcsak árkolással, kerteléssel védték, hanem mezei csűrökbe, pajtákba mentették. Réteken épült rakodókban, présházak padlásain, mezei pajtákban sok szénát tároltak a dunántúli és a felföldi parasztok is (Hofer T. 1955; András-falvy B. 1965, 1970d, 1975). Erdélyben pedig Máramarostól Hunyadig megtalálható az időszakosan használatos szállások, kaszojok, eszténák rendszere. Hasonló szénatároló építmények, állatteleltető szállások ismeretesek a Kárpátok szlovák, lengyel, ruszin, román lakosságú tájain; de nyomon követhető az alpesi és a tágabb kelet-európai térségben is (Paládi-Kovács A. 1979a: 400–403; 1981d: 209–220). A havasok alján épült szórványtelepülések eleinte szintén jószágteleltető szállások voltak.

Az alföldi mezővárosokat, kertes településeket övező ólaskertek, szálláskertek a lakónegyedtől azzal határos övezet, tömb, csoport vagy sor formájában különültek el. Ottani beltelkén minden gazdának teljes gazdasági udvara volt, ahol a jószágait teleltette. Ezek a lakótelektől távoli beltelkek régtől fogva magántulajdonban álltak. Az Alföld sok részén közrakodók is léteztek azok számára, akiknek rakodókertjük, gazdasági hasznosítású beltelkük nem volt. Lógerek a Bach-korszakban tűzrendészeti indokkal is létesültek. Faluszéli, de a faluhoz közel fekvő csoportos rakodók a Vág mentén és a Felföld egyes tájain is léteztek (például Negyed, Őrhalom, Szarvaskő, továbbá Nógrád, Heves, Gömör néhány helysége). A rakodón elhelyezett boglyák, kazlak mellé helyenként marhaólak, istállók is épültek (bővebben lásd az MN IV. Életmód kötetben, 12–28).

Századok óta túlnyomórészt a településen belül, a lakótelken tárolták a szénát Észak-Dunántúlon, a Kisalföld és az Északi-Középhegység térségében élő parasztok. Részint a telken épült csűrben s az ólpadláson, részint a lakótelekhez tartozó szérűskertben, szénáskertben helyezték el az összes takarmányukat (Balasssa I. 1964a; Ikvai N. 1967; Paládi-Kovács A. 1979a: 407). Kalotaszegen és Erdély régi településein is a telekre keresztbe állított csűr mögött szokott állni az ösztörübe vagy kalangyába, esetleg szakaszba rakott széna. Ott a rakodóhelyek neve főként csűröskert vagy szénáskert. Baromudvaros telekelrendezés, azaz „kettős udvar” esetén az utcától távolabb eső belső udvaron álltak a széna- és szalmaboglyák. Csűröskertekben tárolták a széna zömét a 16–17. század óta az uradalmi majorságok is (Makkai L. 1954).

{286.} TÁROLÁSI MÓDOK A SZABADBAN

Az erdei tisztásokon, havasi vagy ártéri kaszálókon gyűjtött szénát régebben élő fa köré szokták boglyába rakni. A boglyát bekerítették, oldalára farudakat támasztottak, hogy a szarvasok, őzek szájától megvédjék. Székely havasokon, gyimesi reglőkön máig lehet ilyen boglyákat látni.

Előfordult, hogy az alsó néhány sor ág felett „levágták a fa tetejét”, s az ágakra néhány rudat, gallyat fektettek. Erre a padozatra, az élő fára rakták fel a szénaboglyát. Domokos, Lápos-völgyi falu magyarjai (Szolnok-Doboka m.) főként lombtakarmányt tároltak élő fán vagy fatörzs köré rakott boglyákban (Gunda B. 1966a: 344; Paládi-Kovács A. 1979a: 408–410; 1983: 199). A beregi ruszinoktól a Hunyad megyei románokig megtalálható Erdély magas hegyvidékein a fa köré és a fa gallyaira rakott szénaboglya; még több recens adatot ismerünk Bulgáriából és a Balkán-félsziget más tájairól. Kétségkívül archaikus, évezredes múltú tárolási mód ez.

Cölöpállványra, asztaglábra a székelyek kévés gabonát rakodtak még a 20. század elején is. Padozata olyan magasan volt, hogy szarvasmarha, ló el ne érhesse a kalászt. Alatta szekeret, kádat, szerszámokat tároltak. A Duna szigetein, ártéri kaszálóin hasonló állványokra rakodtak, s formáltak kisebb-nagyobb szénaboglyákat (Sziget-köz, tolnai Sárköz, Mohácsi-sziget). A kárpáti ruszinok, a hunyadi, bihari románok szintén tárolták cölöpállványokon a szénát. Boglyaállványokat a házuk közelében és a távoli kaszálókon egyaránt létesítettek (Andrásfalvy B. 1975: 410; Timaffy L. 1972; Paládi-Kovács A. 1979a: 410–413).

A széna téli tárolására szolgáló szabadtéri rakományok régi formája a kerek alaprajzú boglya vagy kalangya. Boglyakarót, azaz körülbelül 6–7 méter magas, sima, hengeres rudat állítottak a földbe, s mint árboc köré rakták a téli boglyát a környező népek is.

Magyarország mai területén csupán a Zempléni-hegységben, a Pilisben és Kőszeg-Hegyalján találjuk meg a boglyarakásnak ezt az archaikus módját. Pilisi és Füzér-vidéki (Abaúj-Torna m.) szlovák parasztok 3–4 szekér szénát szoktak egy-egy kopában, árbocos téli boglyában tárolni (Ikvai N. 1962, 1967; Balassa I. 1964a: 169; Paládi-Kovács A. 1979a: 414–420). „Karóba rakták” a bugját a Székelyföld és Erdély legnagyobb részén. Kalotaszegen (például Magyarvalkón) ösztörü köré rakják a téli szénaboglyát. A tetején kiálló rúdvégre vagy egy lyukas cserépfazekat húznak, vagy egy kalácsnak nevezett fonatot szénából, hogy a beázást megelőzzék (Nagy J. 1940: 488). Csinosnak tartották a karós boglyát, mert a karó mutatta a közepét, s a szél sem vitte el könnyen a tetejét. A szél kártétele ellen védekezésül páros rudakkal, póznákkal nyomtatták le.

Az Alföld, a Kisalföld és a Dunántúl parasztsága nagyobb átmérőjű boglyákat rakott és nem használt hozzájuk karót. Jól megrakott boglyában 100 q széna is elfért. Pethe Ferenc szerint megülepedése után a boglya magassága és derekának átmérője egyaránt 3 öl, annyi „mint egy törvényes kazal”. A boglya dereka 1–2 „talppal” szélesebb az aljánál, hogy a talaj közelében az eső ne árthasson a szénának (Pethe F. 1805: 720; Szabó M. 1957). A Tiszántúlon körteszárú boglyának, Pest megyében gombaszárú boglyának nevezték ezt a formát. Megrakásából virtust csináltak; minél keskenyebbre sikerült az alja, annál nagyobb becsülete volt a boglyarakónak. A Kisalföldön {287.} hasasnak nevezték ezt a boglyaformát, s szerették, ha „csepegése van” az ilyen rakománynak.

Cukorsüveg alakú boglyákat a nyelvterület peremein használtak, például a hansági, mosoni németek és magyarok, a Pilis és az Északi-középhegység szlovák falvai, de a megmagyarosodott németek, szlovákok másutt is sokfelé. Ez az árbocos boglya alakját őrizte meg, noha nem rakták karó köré. Kevesebb gonddal szokták megrakni a félellipszis alakú boglyát, mindig karó nélkül és közeli felhasználásra szánva (Paládi-Kovács A. 1979a: 421–422).

A kerek alaprajzú téli szénarakomány neve boglya, amit jelzővel egészítenek ki: téli boglya, nagy boglya, hogy megkülönböztessék a kisebb, ideiglenesebb egységektől (például szekeres boglya). A moldvai magyarok asztagnak nevezik a szénáskertben elhelyezett, karó köré rakott, nagyméretű téli boglyát. Erdélyben, s a 17–18. században még az Alföldön is használatos volt a kalangya szó szénarakomány megnevezésére. Rendszerint 5–10 szekér szénát raktak egy-egy kalangyába. A 20. század elején a Kiskunságban a „kalangya olyan mint a kazal, de két vége boglyaszerűen gömbölyű, nincs szarvalva, ezért rakása is könnyebb” (Tálasi I. 1936b: 176). Székelyföldi és dél-erdélyi tájszó a kaszaj. Általában kör alaprajzú szénarakást jelöl.

Kazalnak a nyelvterület nagyobb részén a téglalap alaprajzú széna- és szalmarakományt nevezik. Több formája van. Az Alföldön vagy szögletesre, szarvasra, vagy pedig homlokosra formálják. Utóbbit a Kiskunságban bikahomlokosnak, Szatmárban pedig bivalyorrú kazalnak nevezik, mert két rövid végén kerekded a formája. A jó kazal oldala pandalos, s a róla lecsöpögő víz nem folyik alája. A szarvas kazlat úgy kell rakni, ahogy a szekérre szoktak rakodni, azaz szénából „szarvat hajtanak” s tesznek a rakomány sarkaira.

A nyelvterület északi, nyugati peremein és északon a parasztság nem ismeri, nem használja a kazal egyik formáját sem. Erdély középső részein szakasznak nevezik a hosszú szénarakományt. Néhol román szóval (zsiráda) is jelölik ezt az újabban megismert formát (például Kérő, Gyimes).

A BOGLYA- ÉS A KAZALRAKODÁS MÓDJAI, ESZKÖZEI

Árbocos boglyánál csak arra kell vigyázni, hogy a szénát egyenletesen körben rakják, de a nagy gombaszárú boglyák és különösen a kazlak megrakása több szakértelmet igényelt. Ehhez a munkához kevesen értettek igazán. A jó kazalmestert számon tartották, s az uradalmak és a nagygazdák is jobban megfizették, mint az adogatókat és más „villás embereket”. Kazalrakáshoz legkevesebb hat férfi kell, s a nagyobb boglyákhoz is szükség van öt-hat emberre. Nagy kazlak tetején négy ember csak a kazal sarkait igazgatta, „szarvat gyűrt”, s tucatnyi másik adogatta fel nekik a szénát.

A rakomány helyét gondosan, víz által nem járt területen jelölték ki, s olykor földdel is magasították. Vizenyős, talajvizes terepen kövekre, tuskókra helyezett alacsony, vagy bakokra helyezett magasabb állványzatra rakodtak. Az Alföldön ászok, kántorfa, a Szigetköz, Csallóköz vidékén gölöngyfa a kazaltartó gerendák neve. Rendszerint sással, szalmával, hitványabb szénával kezdik az alapozást, és fejezik be {288.} a tetőzést. Az Alföldön kazaldíszek kerültek a kazal két végére. Körülbelül 1 méter hosszú karóra csavart szalmakötélből formálták a buba (Körösök vidéke), a tutaj vagy gólya (Orosháza), a bukréta, címer (Kiskunság) elnevezésű kazaldíszt (Tálasi I. 1936b: 178; Szabó M. 1957: 62; Paládi-Kovács A. 1979a: 428–429).

A nyelvterület szélein (Nyugat-Dunántúl, északi népterület, Erdély) párosával összekötött, a rakományon átvetve felfüggesztett, hosszú póznákkal védték a kazlat, boglyát. Az Alföld, Kisalföld és Kelet-Dunántúl tájain viszont szénából sodrott hosszú kötelekkel szorították le. A póznák és a kötelek is körülbelül 1 méter távolságra kerültek egymástól. Nagy téli boglyák csúcsába olykor egy karót szúrtak, s a ráhurkolt szénaköteleket sugarasan vezették le a rakomány aljába. Ott a kötél két végét 30–40 cm mélyen bedugták a megülepedett rakományba.

Kötéleresztéshez két személy szükséges, akár szerszámmal, akár puszta kézzel dolgoznak. Egyikük ereszti a szénát (sást, nedvesített szalmát), másikuk pedig kéz között sodorja, tekeri a kötelet. Az Alföldön használatos kötélsodró eszközök legismertebb neve: kallantyú. Ismerik tekerőfa és kötéleresztő néven is. Kelet-Dunántúl tájain földbe erősített eszközt használtak, amit Tolnában verecseny, a Balaton vidékén pedig kötélcsináló néven ismertek (Paládi-Kovács A. 1979a: 431).

Boglya- és kazalrakáshoz hosszú nyelű villákat, gyámfogas nyársakat tartottak. Felkalangyázó villát említenek északon (Gömör, Torna), nyársat használtak Délnyugat-Dunántúlon, bukóvillát a Felső-Tisza vidékén.

Speciális eszköz az 5–6 méteres nyéllel készült, ún. tetejező gereblye a Csermosnya-völgyben (Gömör m.); a födőgrábla Göcsejben, Hetésben. Az ország más vidékein is használtak a rakomány befejezéséhez hosszú nyelű kazaltisztító gerebnyét. Sok helyütt a gyűjtéshez használt szénagereblye, takarógereblye nyelét toldották meg egy hosszú {289.} csáppal (például Újbars), s nem tartottak speciális eszközt. A göcseji födőgráblának ugyanis szokatlanul hosszú (körülbelül 25 cm-es) fogai vannak, de csupán 3 db, s nem a kazal egyengetésére, fésülgetésére, hanem a villán felnyújtott szénacsomók felhúzására szolgál (Paládi-Kovács A. 1979a: 432).

Paraszti gazdaságokban a hosszú villa, hosszú gereblye és a kazalrakó létra maradt a kazalrakás legfőbb eszköze az 1960-as évekig. A kazal derekán kihagytak akkora helyet, ahol egy villás ember megállhatott, illetve fogadhatott és továbbíthatott egy-egy villányi szénát. Ezt a helyet többnyire állásnak nevezték. Az ott álló adogató átvette és még följebb továbbította a szénát. A Tiszántúlon olyan magas kazlakat raktak, hogy olykor négy ember is állt egymás fölött az állókon vagy a kazlazó létrán. {290.} Főként az Alföldön szoktak két rudasfát (petrencehordó fa) a kazal oldalába szúrni és azokra pallókat helyezni. Deszkaállványt, asztalt a nyelvterület peremein (például Hont és Bereg m.), sőt Erdélyben is használtak a kazal- és asztagrakás megkönnyítésére.

Uradalmakban a 19. század közepén kezdtek állati erővel működtetett csigás vagy gémes emelőgépeket alkalmazni. Ezeket az alföldi népnyelv gólya, kazalazó gólya néven ismeri (például Kiskunság, Cegléd vidéke, Tiszacsege, Polgár stb). Egy-két szarvasmarhával dolgoztak a kazal mellett, s 2–3 mázsás bálákat emeltek fel egy-egy alkalommal.

A szabadtéri boglyák, kazlak fogyasztása, apránkénti felhasználása szintén segédeszközöket kívánt. Régebben keményfából (galagonya, kökény, szilva, körte) készült horoggal, kamóval tépdesték ki a szénát, apró csomókban. Régtől használatosak a köpűs felerősítésű, vasból készült, fanyéllel ellátott szénahúzó horgok is, melyek Kecskemét környékén már a középkor végén ismertek voltak. Az eszköz hossza 130–150 cm között váltakozik. Neve a Dunántúl és a Kisalföld térségében vonyogó, vonyigó, a Dunától keletre horog, horgas, kamó, gamó, gágó stb.

A kazalmetszés eredeti szerszáma a kaszapenge volt, de a 18. század derekától megjelentek a taposóval és rövid görbe nyéllel készült szénavágók is. Erdélyben azonban ezek az eszközök még az 1970-es években sem voltak használatban. Vágó élük és formájuk alapján három fontosabb csoportba sorolhatók: a tulipán kasza (Dél-Dunántúl és Szeged környéke), a W-forma a Kisalföldön és északon az Ipolyig, az ún. „fecskefarkas” forma pedig az Alföld középső és északi részén, s a Felföldön az Ipolytól keletre terjedt el. A kovácsoltvas szénavágók legkorábbi említései és tárgyi emlékei a Közép-Tisza vidékéről ismeretesek a 18. századból (Debrecen, Nagykunság) (Paládi-Kovács A. 1979a: 435–442; Varga Gy. 1984).

SZÉNATÁROLÁS ÉPÜLETEKBEN

Az Alföldön, a Kisalföld és a Kelet-Dunántúl nagyobbik részén a szénát a szabad ég alatt tárolták. Erdélyben, a Felföldön és a Dunántúl nyugati és déli részein legalább a takarmány értékesebb részét tető alá vitték, különféle építményekben helyezték el (Paládi-Kovács A. 1979a: 443).