LÓTARTÁS

TARTALOM

JUHTARTÁS

{658.} SZARVASMARHATARTÁS

FEJEZETEK

A TENYÉSZTÉS

A szarvasmarha tenyésztését, fajtanemesítését a 18. és különösen a 19. században egyre több gonddal, szakértelemmel végezték. Korábban sem zárható ki a tudatos szelekció és a keresztezés alkalmazása. Sok helyen azonban a jószág nemre és korra való tekintet nélkül összeállított gulyákban élt a legelőn az esztendő legnagyobb részében, s emiatt az állomány korcsosulása is előfordulhatott. Debrecen tanácsa 1815-ben foglalkozott a marhaállomány kor és ivar szerinti szétválasztásának, a tenyésztés javításának ügyeivel, de csak 1827-ben valósult meg a szűzgulya, a tenyésztésre válogatott üszőtinók elkülönített legeltetése, hogy az idő előtti vemhesítést elkerülje a város (Béres A. 1974: 172). Ugyanott a bikák gondozásának, jászol melletti teleltetésének kezdetei is a 19. század elejére nyúlnak vissza.

A tenyészbikák kiválasztásáról, beszerzéséről a mezővárosi, falusi elöljáróságok vagy maguk a közbirtokosságok gondoskodtak. Az 1880–1890-es években a föld-mívelésügyi kormányzat is hozatott be tenyészbikákat külföldről, főként Svájcból és Ausztriából. Gazdaközösségek megbízottai az országon belül szintén messzi vidékre {664.} elmentek tenyészbika vásárlása, kiválasztása végett. Az abaúji Hegyköz falvaiban minden közbirtokosság tartott két-három tenyészbikát. Utánpótlásért a Hernád-völgybe jártak, s Göncön, Zsujtán vettek újat az ottani kiváló tenyésztőktől. A nagykun városok a bihari Sárrét uradalmaiban vásároltak tenyészbikákat (Petercsák T. 1983: 74; Bellon T. 1996b: 195).

{665.} A hajdani közbirtokosságok rendszerint a falu szélén, a pásztorházak közelében építették fel a bikaistállót. Annak közelében tárolták a tartásához szükséges szénát, szalmát, abraktakarmányt. Legtöbb faluban a csordás gondozta, etette a közbirtokosság apaállatait, a „falu bikái”-t. Téli időszakban a csordásnak nem is nagyon volt egyéb dolga. A bikák, mének takarmánya a községi rétről (Falurét, Bikarét) került ki. A rét kaszálása, a széna takarása, behordása közmunkában (falu dolga, kaláka) történt. Ezt a „falu dolgát” rendszerint vasárnapra időzítették, s mint a társasmunkák többségét, ezt is jó hangulatban végezték. Legtöbb háztól a fiatalok jártak szénát kaszálni, gyűjteni a közbirtokossági rétre. A bika téli takarmányozására ezenfelül abrakot gyűjtöttek össze a csordára marhát küldő gazdáktól. Az abaúji Hegyközben, akárcsak a Bódva-völgyben tehenenként 10–15 kg árpát vagy zabot, 1–2 liter korpát és egy pohár sót adtak a gazdák évente. Aki ezt elmulasztotta, kizárta magát a csordát fenntartó, s az apaállatokat is ellátó gazdaközösségből (Petercsák T. 1983: 74; Paládi-Kovács A. 1999b: 292).

Ahol a régi közbirtokosságok feloszlottak és a közös gulyák, csordák szervezése akadozott, a tenyészbikák tartása, gondozása is nehezen ment. Sok faluban ezért egy-egy tehetős nagygazda tartott tenyészbikát a saját gazdaságában. Maga gondozta, takarmányozta, s pénzt szedett a vemhesítésért. Főként egykori kisnemesi falvakban fordult ez elő, ahol a közbirtokosságnak nem volt földje, rétje, pásztorháza, s ahol korán megtörtént a tagosítás, azt követően pedig tanyás gazdálkodásra tértek át. A gulyás, csordás nélkül maradt faluban előfordult, hogy a bikák az utcán háltak, mert nem volt, aki bekösse őket (Paládi-Kovács A. 1982a: 43).

A vad bikák kezelésének, megfékezésének számos eszköze ismeretes. Országszerte szokásban volt, hogy a bika mindkét szarvának hegyére rézgombot tétettek a kováccsal, nehogy emberben vagy jószágban kárt tegyen. Általánosan elterjedt az is, hogy a hamis bika orrába vastag drótkarikát fűztek. Elég volt a karikához csatlakozó kötelet megrántani és a bika máris szelídebb lett. Vezetése csaknem mindig így történt. Istállózó tartás esetén elővigyázatból a bika farkát a háta fölött a szarvához kötözték, hogy a fejét ne tudja ökleléshez lehajtani, ha hirtelen megvadulna (Györffy I. é. n. /1934/b: 125; Nagy Czirok L. 1959: 150).

Az Alföld több vidékén előzték meg a gulyával, csordával a legelőt járó bika vadulását szemellenzővel, szemfedővel. Olykor zsákdarabot, máskor pedig egy szegletes, széles deszkát (tábla, előte) kötöztek a szarvára úgy, hogy a homlokán feküdjön. Ezáltal az állat a lába elé látott, s legelni is tudott, de támadni nem volt kedve. A nekiszilajodott bikát úgy fékezték meg, hogy hátulról kötélhurkot vetettek a tökire, s erősen megrántották (Tálasi I. 1936b: 80). Mindamellett így is előfordult, hogy a bika felöklelte, megtaposta az eléje kerülő embert, ezzel a halálát okozta vagy egész életére nyomorékká tette.

Szilaj gulyákban a folyatás (vemhesítés) szabadon történt. Félszilaj gulyák, tehéncsordák esetében szintén a legelőn esett meg a fedeztetés, amíg a bikák is kijárhattak a legelőre. A bikák együtt legeltetése a csordával tájanként eltérő időpontban szűnt meg. Az abaúji Hegyközben az 1930-as évekig, a Barkóság falvaiban az 1950-es évek közepéig járhattak a bikák a csordával, de a Dunántúl sok vidékén már a század elején elkülönítették és istállóban tartották azokat. A csordás híradással volt a gazdának tehene futosásáról, vemhesítéséről, s a hírért legalább egy kupica pálinka, meg {667.} néhány – dohányra szánt – krajcár járt neki (Tálasi I. 1936b: 84; Paládi-Kovács A. 1982a: 43; Petercsák T. 1983: 75).

Az 1880–1890-es évektől a Dunántúlon, majd az 1910–1920-as évek után az Alföldön és az északkeleti peremvidéken is terjedt már a kézből való fedeztetés. Ahol több bikát tartottak, ott a gazdák választhattak közülük fajta és szín alapján. A folyatás a bikaistálló melletti udvaron vagy a közeli Bikaréten történt. Változást a fedeztetés módjában is a fajtaváltás és a tartásmód megváltozása, az istállózó tartás elterjedése hozott. A tájak, falvak közötti fáziseltérések jórészt ezzel magyarázhatók. Bodrogközben az első világháború után terjedt el, hogy a bikát egész évben istállózták és nem engedték a legelő csorda közé (Bodó S. 1992: 110).

A szilaj gulyában tartott tehenek ellése emberi segítség nélkül történt. A borjazó tehén a gulyaállástól távolabb húzódott és magányosan ellett meg. Nem tűrt segítséget és nem is engedett senkit sem a közelébe (Tálasi I. 1936b: 85; Takáts Gy. 1986: 81). Ellés közeledtekor a gazda már nem engedte ki a legelőre. Ritkán, de mégis előfordult, hogy a legelőn ellett meg egy-egy tehén. Készülődvén a borjazásra a gazda az istállóban friss szalmával vastag almot készített tehene alá. Amikor az ellés megkezdődött, a borjú két első lábára kötélből hurkot vetett, s annál fogva húzta a borjút, amikor a tehén is nyomta kifelé. (A tehén ivarnyílásának a népnyelvben megye, péra, méhlepényének pokla a neve.) Ellés után a tehén hamar feláll, borját lenyalja. Aztán még 5–6 napig nem hajtják ki az istállóból (Zólyomi J. 1989: 199).

A borjúnevelés rideg gulyákban a tehenekre volt hagyva, s a tehén fejésével, a borjak elválasztásával keveset törődtek. Rideg marháknál addig szopta a borjú az anyját, míg csak a teje el nem apadt. A szürke magyar marhafajtánál ez három hónappal az újabb ellés előtt következett be (Tálasi I. 1936b: 85). Istállózó tartásmód esetén a borjú szoptatása 10 hétig tartott. Akkor könyörtelenül elválasztották a borjút, azaz nem hagyták tovább szopni, és anyjával együtt kihajtották a legelőre. Választásig a borjút az anyja mellett, esetleg a sarokban elrekesztett – lécből, deszkából készült – kotricban, ketrecben, kutricában tartották. Etetéskor a jászolhoz kötötték az anyja mellé, hogy mielőbb „megtanuljon enni”. A háromhetes borjút sok vidéken már sós korpával „kínálgatták”, öt-hat hét után pedig szénázgatni szokott.

Legelőn több módja volt annak, hogy a borjút megakadályozzák a szopásban. Főként az alföldi legelőkön, tanyaszéleken ismeretes a borjúcövek. Ehhez a gulyáskunyhó vagy a tanya közelében levert karóhoz szokták a borjút kikötni a fejés idejére. A Kiskunságban a cserény mellett több borjúkaró is állt. A kikötésnél célravezetőbb volt a borjú orrára, szája elé felkötni valamilyen szopásgátló eszközt. Ezek a tárgyak a borjút nem – vagy csak kevéssé – akadályozták a legelésben, de meggátolták a szopásban. Ennek az eszközcsoportnak formai tekintetben legalább három nagyobb osztálya különíthető el.

a) Legelterjedtebb a sündisznóbőrrel vagy kiálló hegyes szögekkel kivert bőröv, amit borjúkantár, orradzó, szúróskantár, szegespalóka, vaslibick és más efféle neveken ismert népünk. A borjú orrára kötözött szúrós eszköz sértette a tehenet. Elrúgta magától a borját, ha az szopási szándékkal közeledett hozzá. Ezt az eszközt használták Erdélyben, a Székelyföldön és az északi magyar népterületen is (Vámszer G. 1977: 154). Távolabb tekintve látható, hogy Európa-szerte elterjedt, sőt azon túl is, ahol csak a szarvasmarhatartás meghonosodott (Gunda B. 1938b; Szabó M. 1955: {668.} 150–155). Ősi formája a sündisznóbőrből készült borjúkantár, amit már a Vergilius korában élt rómaiak is használtak.

b) A másik csoportba tartozik a borjú orrára szúrt hegyes pálca, illetve az orrára húzott hegyes fakeret, melyet hegyes pálcákból szerkesztenek. Lehet négyzet, téglalap alakú, s többnyire szíjjal, zsineggel kötötték fel a borjú orrára. A kaloda, szúró, fakantár elnevezésű keretes szopásgátló ugyancsak fájdalmat okozott a tehénnek, s az elrúgta magától szopni próbáló borját (rúgott bornyú). Ezt az eszközt főként az Alföld és Észak-Dunántúl pásztorai, marhatartói, gazdái ismerték. Dániában, Svédországban önszopó tehenekre alkalmazták. Megtalálták az eszköz párhuzamait távoli nomád török népeknél is (kirgiz, jakut).

c) A harmadik csoportba tartoznak az ún. billenős palókák (pala, libic, lapocka). Ezt a tenyérnyi nagyságú deszkalapot a felső két sarkán faragással kialakított facsapnál fogva akasztják a jószág orrába. Amikor a borjú szopáshoz emeli a fejét, a deszkalap eltakarja a száját, nem tud szopni, s az eszköz a tehenet sem szúrja meg. A billenős palóka a borjút a legelésben nem akadályozza meg, mert hátrálva azért képes legelni. Ezt az eszköztípust főként az Alföldön használták, a Dunántúlon csupán szórványosan fordult elő (például Baranya, Somogy, Vas megye). Analógiái megtalálhatók a sztyeppe legtöbb pásztornépénél (baskír, kalmük, mongol), de Európában korlátozott, behatárolt az elterjedtsége. Megfigyelték Dél-Franciaországban és az Ibériai-félszigeten. A tárgy magyar népi nevei belső szóalkotással keletkeztek, s a tárgytörténethez kevés fogódzót nyújtanak. A palóka, libicke szó a billegő, fityegő mozgásra utal (Bátky Zs. 1935: 219–221; Krüger, F. 1935; Gunda B. 1938b; Szabó M. 1955: 134–136; Nagy Czirok L. 1959: 174).

A bikaborjak ivartalanítása az 1940-es évekig többnyire a pásztorok dolga volt, azóta állatorvosra bízzák. Módozatai közül a szláv népeknél gyakori kitörés (Moszyński, K. 1929: I. 124. §) a 20. század elején már ismeretlen, s az elkötés is csak szórványosan, főképp Erdélyben és Moldvában fordult elő (MNA II. 124. térkép). Egyéves kora előtt a bikaborjat ritkán herélték. Hagyományosan ezt is nagypénteken intézték, de a szarvasmarhát nem bilincselték meg, s nem döntötték le a földre műtét előtt, mint a lovat (Andrásfalvy B. 1975: 370; Zólyomi J. 1989: 201). Palócföldön a bikaborjút nekinyomták az istálló falának, s két ember a borjú fejét, fülét markolta erősen. A herék kimetszését végző specialista éles bicskával dolgozott. A sebet vizes ruhával borogatták, disznózsírral kenegették, csíptetőt nem használtak.

Sok vidéken vándor herélők végezték a bikaborjak ivartalanítását. Tokaj-Hegy-aljára és a Bodrogközbe az abaúji Hegyközben élő pásztorok, szakértő emberek jártak el az első világháború előtt. A hegyközi falvakat ősszel és tavasszal még a két világháború közötti években is járta e célból néhány utolsó hírmondójuk. Morva-vlach vidéken az ottani híres vándorherélők bikaheréléssel is foglalkoztak. Ők főként a Kisalföld és a Dunántúl magyar falvaiba jutottak el az első világháborút megelőző évtizedekben (Sípos I. 1968: 79; Bodó S. 1992: 84; Petercsák T. 1983: 78).

LEGELTETŐ MARHATARTÁS

Kisebb marhafalkák pásztor nélküli legeltetése, őrizetlensége, tehenek tanya közeli kikötése és pányvás legeltetése, akárcsak az ökrök és fejőstehenek éjszakai egyéni legeltetése a 20. században még megszokott dolog volt. A családi (nagy-családi) pásztorkodásról, a családtagok (főként serdülő fiúk és nőtlen legények) marhaőrző szerepéről megemlékeznek a 18–19. századi elbeszélő források. Berzsenyi Dániel és mások is kárhoztatták ezt a gyakorlatot (vö. Andrásfalvy B. 1975: 360–365). {673.} A Dunántúl és Erdély egyes részein még a 18–19. században is a hatóságoknak kellett szorgalmazniuk a legeltetés és őrzés helyi szabályozását. Jóllehet hazánkban a kollektív legeltetés, a „falunyáj” intézménye már a késő középkor folyamán elterjedt.

Magyarországon a legeltető marhatartás a legutóbbi időkig főként nyájszervezetben, pásztori felügyelet mellett történt. Élesen elvált egymástól a közeli legelőre naponta kihajtott marhacsapatok és a tavasztól őszig a távoli legelőn élő marhaállomány tartásmódja. A központi népterületen a népnyelv szigorúan megkülönbözteti a naponta kijáró csordát a tartósan a legelőn élő gulyától. Előbbi főként a fejőstehenek, a kisborjak csapata, utóbbi a napi haszonvételből kivont „tőkeállomány” szervezeti egysége. A heverő marha, a vágó- és járómarha az esztendő nagyobb részét, olykor a telet is a távoli legelőkön, havasokon, alföldi pusztákon vagy erdőségek között töltötte. Így ment ez hosszú századokon keresztül. A pásztorok gondjára bízott marhaállomány jellemzésére őszi, téli ellátása alapján a „rideg”, a jószág embertől idegenkedő természetét tekintve pedig a „szilaj” jelzőt használta a nép, s nyomában a néprajzi irodalom. Ezek a jelzők főként a telet is távoli szállásokon, telelőkön, illetve a legelőn töltő jószágra illettek. Mindig létezett, s a 19. század második felében már túlsúlyban volt a tavaszi kihajtástól az őszi beszorulásig a legelőn élő ún. „félszilaj” marhaállomány is. Ezt György napjától (április 24.) vagy május 1-től Mihály-napig (szeptember 29.), esetleg november elejéig tartották a legelőn (Takáts Gy. 1986: 105, 107).

A 18–19. század folyamán főként a gulya szót használta a népnyelv a legelőn háló marhacsapatok megnevezésére. Nem ismerik ezt a szót Erdélyben, Moldvában. Megfelelője a Kiskunságban és itt-ott a Dél-Alföldön a barom (például Hódmezővásárhely). Az ökrökből álló félszilaj marhacsapat neve többnyire csorda, ökörcsorda. Mindhárom szó etimológiája tanulságos. Gulya szavunk elsődleges jelentése ’szarvasmarha’ lehetett, s felmerült kaukázusi származásának ötlete. A Bodrog-közben használatos gulyacsapat, falkagulya, csapatgulya elnevezés alátámasztja a szó elsődleges jelentésére vonatkozó feltevést (Bodó S. 1992: 70–71). Honfoglalás előtti ótörök jövevényszó a barom, mely szintén kettős jelentést hordoz (TESz I. 254). Csorda szavunk szláv eredetű, s később még foglalkozunk vele.

{674.} Az alföldi mezővárosok gulyái a 18–19. században hatalmas méretűek voltak. Debrecen cívis gazdái időnként 10–12 gulyát szerveztek, s egy-egy gulyában 1000 marhánál kevesebb nem volt. Kiskunhalas gazdái az 1760–1770-es években 9 baromban járatták a 14 ezres tőkeállományt. Az 1200–1600 jószágból álló gulyákat, barmokat egy-egy számadó irányításával 7–8 bojtár őrizte (Nagy Czirok L. 1959: 34; Béres A. 1975: 169). Az ökörcsordák létszáma általában kisebb volt, a Nagykunságban 500–700 jószágból állt, falvakban még kevesebb ökör kellett hozzá. Főként a nagy marhaállománnyal rendelkező települések szerveztek gulyákat a jószág korára, állapotára való tekintettel (szűzgulya, kisgulya, üszőgulya mint bika nélkül járó csapat, továbbá a fias tehenek bikával járó csapata az anyagulya vagy nagy gulya, s volt még tinógulya is 2–3 éves ökörtinókból). A kisebb települések legfeljebb egy-egy gulyát tudtak kiállítani, s abban összecsapták az üszőket a tehenekkel, s az ökörtinókkal (Ecsedi I. 1914; Tálasi I. 1936b: 15; 1977: 195; Bencsik J. 1974: 37; Bellon T. 1996b: 189).

Gazdaközösségek nagy létszámú gulyái mellett léteztek kisebb, egyetlen tulajdonos marháit magukba foglaló szervezeti formák is. A dunántúli uradalmak fejős teheneit a csirás őrizte; a gulyások fókának (falkának) nevezett marhacsapatokra {675.} felügyeltek. Felföldi, alföldi uradalmakban majorosnak hívták a tehenek őrzőjét, gondozóját. A somogyi Nagy-Berekben külön volt anyafóka, borjúfóka, tinó- és üsző-fóka, s több helyütt göbölyfókában hizlalták a kimustrált jószágot (MTSz I. 329, 1387; Takáts Gy. 1986: 105). Sok alföldi mezőváros határában – például a Kiskunságban – külön gulyákban őrizték a tehetősebb gazdák marhaállományát. Ezeknek a kisebb csoportoknak az őrzője volt a kurta gulyás, akit a nagygazda fogadott fel. A gazdagparaszti marhatartás a 16–17. században már jórészt ezt a módját követte a pásztorlásnak (Tálasi I. 1936b: 16; Buza J. 1980: 243-246). A Hajdúságban, Debrecen vidékén a 18. század elején még a nagygazdák magánfalkái élték a külső legelőket. Ott a heverő szarvasmarhákból álló magánfalkát is fótnak nevezték (Balogh I. 1943: 101).

Szűk határú falvakból gyakran „nyaralóra”, távoli bérelt legelőre küldték el a gulyát. A Duna menti helységek a szigetekre úsztatták vagy kompolták be a marháikat (Andrásfalvy B. 1961b; Timaffy L. 1961), s a folyó menti rétségek, a magashegyi, havasi legelők távolabbi falvak gulyáinak is legelőt kínáltak. Például a Zempléni-hegység kis falvai a Bodrogköz uradalmaitól béreltek marháiknak nyári legelőt, Torna vidékéről a Csermosnya-völgy hegyi legelőire hajtották a tinókat, számos barkó falu pedig a Bükk-fennsíkon bérelt marháinak „nyaralót” (Paládi-Kovács A. 1965: 46; Petercsák T. 1983: 23; Paládi-Kovács A. 1999b: 290). A szilaj vagy rideg gulya késő ősszel is a legelőn, a kukoricaföldek kinthagyott kóróján vagy az erdőben tengette magát. Teleltetése téli szálláson, aklokkal, ólakkal, színekkel, itatóhellyel és széna-, szalmaboglyákkal felkészített telelőn történt. A gulyások földkunyhóban, putriban vagy nádkunyhóban húzták meg magukat. Debrecen 1770-ben a tőle nyugatra fekvő pusztákon 17 ezer gulyamarhát teleltetett aklokban, ólakban. Ugyanakkor a keleti erdőségekben is kitelelt 2500 marhája (Balogh I. 1943: 104). Hasonló telelőkről szólnak a „három város” s a Kiskunság 16–17. századi iratai is (Takáts S. 1961: 209–212). A gulyák teleltetése – noha pásztori munkára épült – megkívánta a gazdák gondoskodását, takarmánygyűjtését, felkészülését a télre.

Fejőstehenek legeltetése a középkor végétől naponta kijáró közös nyájszervezéssel történt. Ezek neve az egész nyelvterületen csorda, Székelyföldön itt-ott csordasereg. Palócföldön május elsejétől augusztus 20-ig reggel 6–7 óra között gyűjtötték össze és hajtották ki a teheneket a faluszéli legelőre. A pásztor vagy csordás többnyire rézkürttel, tülökkel jelezte a kihajtást. Déli fejésre hazaterelte a csordát, majd délután 2-3 óra között ismét kihajtott. Augusztus közepén a déli fejést elhagyták, s a sarjú betakarítása után felszabadult távolabbi réteken legeltették a csordát. Attól kezdve csak este jártak haza (Zólyomi J. 1989: 184). A csorda létszáma 100–300 darab között ingadozott. A pásztornak legfeljebb egy bojtárgyerek, s egy-két kutya segített a terelés, őrzés munkájában. E foglalkozás legismertebb neve: csordás, csordapásztor. A nyelvterület szélein ma már kikopott neveit is feljegyezték. Például 1565-ben Nagyszombaton csordarekesztőnek említik. A 19. század végén csatás az éjjeli csordaőr neve a Székelyföldön; kurrencs, rikkancs a csordás neve Göcsejben, Hetésben (MNy 1966: 102; MTSz I. 275, 1254; EMSztT II. 206). A csordarekesztés szokása Mohácson még a 19. század elején is élt. Pásztorszerződésbe foglalták, hogy a pásztor a csordát évente kétszer „rekesztheti”, „zárhatja”, azaz karámba zárhatja, s onnan darabonként 3 krajcár ellenében eresztheti ki (Andrásfalvy B. 1975: 367–368).

{676.} A csorda a magyarban szláv jövevényszó, eredeti jelentése a közös „falunyáj” sorban haladó összeszedésére, illetve a gazdák általi sorban őrzésére, majd a felfogadott nőtlen csordás sorkosztjára utal. Családos pásztor a falu szélén épült csordásházban lakott, közel a bikaistállóhoz, s a felesége kosztolta. Nőtlen pásztor az 1950–1960-as évekig sorkosztot kapott a barkóknál, az abaúji Hegyközben, s itt-ott talán még másutt is (Paládi-Kovács A. 1965: 28; Petercsák T. 1983: 40).

{677.} Nagyobb községek, mezővárosok több csordát is tartottak. Ezeket településrészenként vagy a feudális kori jogállás szerint elkülönülten (nemesi közbirtokosság, úrbéresek, zsellérek) szervezték meg. Kis falvakban, nagyobb pusztákon, majorokon legfeljebb egyetlen csordát tudtak kiállítani, s gulyát nem tartottak. Ott a csordára hajtották ki a tinókat, ökröket is, együtt a tehenekkel.

Csordást legtöbb helyen egész esztendőre, újévtől újévig fogadtak. Téli feladata volt a bika gondozása, etetése, almozása. Az 1930–1940-es évektől a „fogyó legelőkön”, az osztódó parasztbirtokon mind több volt az egyenetlenség, s a csordást is csak tavasztól őszig fogadták meg. Igazi pásztorok ezt ritkán vállalták. Helyükbe gyakorta kerültek szedett-vedett emberek, fogyatékosok, a pásztori hagyományokat nem ismerő cigányok (Luby M. 1943b: 59–61).

A csordás családjával együtt sokkal inkább benne élt a falu társadalmában, mint a távoli legelőket járó gulyások, baromőrzők. A szerződésben meghatározott béren és a tavaszi első kihajtáskor járó adományokon kívül (liszt, tojás) legtöbb vidéken szokásban volt a csordapásztorok megajándékozása nagyobb egyházi ünnepek és a cséplés alkalmával. Az abaúji Hegyközben, a Bódva-völgyben – s az ország más tájain is – pünkösd napján reggeli kihajtáskor lángost, bélest kapott a csordás, amit felesége gyűjtött össze a házaktól. Karácsonykor kántálással, újévben koledálással gyűjtötték az adományokat (Petercsák T. 1983: 37–38; Paládi-Kovács A. 1999b: 291).

Gulyaállás. A félszilaj, azaz tavasztól őszig kint háló gulya számára a 19–20. század fordulóján a legtöbb vidéken még fedetlen karámot sem építettek. Tolnában, Baranyában a Duna mentében mindenütt megvolt a gulyának, csordának a maga állása, de nem építettek sem korlátos aklokat, sem földaklokat (Andrásfalvy B. 1975: 368–369). Palócföldön, a Barkóságban, Gömörben és Abaújban sem volt mindenütt gulyakarám. Csak szállás, állás valamely erdőszélen, hagyásfás legelőn. Ugyanis a szarvasmarha néhány napon belül összeszokik és egy nagy fa alatt magától is „összeáll” estére (Paládi-Kovács A. 1982a: 43; Zólyomi J. 1989: 154). Az Alföldön szintén megszokott dolog volt, hogy a gulya szabad álláson, szabad vackon éjszakázott (SZMNA I/2. 97). Ennek helyét ősszel gyakran változtatták, hogy a marha minél több területet telkesítsen.

Hagyományos építmény a tövises ágakból készült, kerek alaprajzú kosár. Eredeti formájában legtovább Erdélyben, Moldvában és a Felső-Tisza vidékén maradt meg. Erre mutat az MNA 165. sz. térképe. A beregi Tiszaháton még az 1960-as években is látható volt a legelőn tüskés gallyakból készült marhakosár. Az Ormánságban tüsök-akó volt a neve, s az 1960-as években még használták. Erdély sok vidékén román kölcsönszóval sztaurnak, tövissztaurnak, a Kiskunságban középkori szláv jövevényszóval tanóroknak nevezték. Kalotaszegen a kint háló bivalycsorda karámja, a kocsirló vagy kosár mintegy fél hold (1/4 ha) kiterjedésű kör alakú terület, töviskerttel körülvéve (Tálasi I. 1936b: 113–116; Imreh I. 1973: 196, Paládi-Kovács A. 1979a: 120–121; Kós K. 1979: 229).

A somogyi Nagy-Berekben a gulyaállás négyszögletre épült fedetlen karám, nagy kapuval, rudakból készült korláttal. Anyafóka számára a nyári szálláson is emeltek északi oldalon egy sással, náddal fedett féltetőt (Takáts Gy. 1986: 84). A Bodrog-közben a „nyaraló” gulyát éjszakára náddal fedett karámba terelték. Az abaúji Hegy-köz pásztorai otthon is karámba, akolba zárták a gulyát (Petercsák T. 1983: 22–23). {678.} Palócföldön az új karámot április elején építették, a fát a közbirtokosság vagy az uraság erdejéről vette a legeltetési társulat. A fa, a fuvar és az építkezés költségeit arányosan felosztották a marhatartó gazdák között (Zólyomi J. 1989: 153).

A gulyások kunyhója úgy volt elhelyezve, hogy a szája ránézett a karámra, s a pásztorok fektükben is szemmel tarthatták a jószágot. Az Alföldön kerek nádkunyhót, kontyos kunyhót, más tájakon félig földbe mélyített, s gyakran gyeptéglával fedett gunyhót, kolibát építettek a gulyások maguknak. Téli szállásokon a földbe mélyített putri tűzhellyel, priccsel egészült ki (Takáts Gy. 1986: 84, 88).

Fátlan alföldi legelőkön a gulyaszálláson vaskos oszlopok álltak. A Kiskunságban és a Duna mentén a cserény előtt áll a dörgölődzőfa, amihez a szarvasmarha hozzádörzsölheti a nyakát és az oldalát. Ehhez kötik ki a borjas teheneket, melyeket a gulyások reggel és este fejni szoktak. Hortobágyi gulyaállásokon látható a koplaló. Ez is fejőstehenek megkötésére szolgál. Két-három földbe ásott ágasból, oszlopból és a reájuk fektetett gerendából áll (Madarassy L. 1912: 52–53; Ecsedi I. 1914: 128; Andrásfalvy B. 1975: 369). Távolabb állnak a borjak, borjúcövekekhez kikötve a fejés ideje alatt. A szállás képét őrfák, bitófák egészítették ki, amelyekre felmászva jeleket adtak, illetve a pusztai mozgást kémlelték. Nádas-mocsaras vidéken is szükség volt {679.} rájuk, mert csak ezekre felhágva látták meg, merre jár a marha a magas növényzet között (Takáts Gy. 1986: 114).

A jószág tulajdonjogát főként égetett tulajdonjegyekkel, a marha bőrébe sütött bélyegekkel igazolták. Lóra, marhára ugyanazt a családi és közigazgatási jelet tétette a gazda. A nyeles bélyegző (billegvas, billegzővas, bilyogozó) apáról fiúra öröklődött. A borjút is nagypéntek délelőtt bélyegezték meg, rendszerint egyéves korában. Régebben a tomporára nyomták a tüzes vasakat, utóbb a pofára, nyakra került az égetett jegy, mert a bőrgyárak érdekeit is tekintetbe vették. Fiatalabb borjút állva, öregebbet oldalára döntve, fektetve bélyegeztek. Bikaborjú esetében a herélést is elvégezték egy füst alatt. A borjú ledöntése kötéllel történt. Somogyban a bal első, Kiskunságban a bal hátsó lábára vetettek egy hurkot (Nagy Czirok L. 1959: 94; Takáts Gy. 1986: 105), s az oldalára döntötték, nem a hátára, mint a csikót. Ökörnek, hízó göbölynek, s néhol a kosnak a szarván is volt égetett jegye. Ennek kiskunsági neve szarvbilleg (Tálasi I. 1936b: 63). Füljegyet szarvasmarhán a 18–19. században is ritkán alkalmaztak, de azért előfordult az 1910-es évekig. Bicskával hasították be, vágtak ki pereméből egy kis részt vagy tüzes vaspálcával fúrták át (Imreh I. 1973: 214; Bencsik J. 1974: 40).

Az égetett tulajdonjegyek alkalmazását a 18–19. században a hatóságok is megkövetelték. Jelentősége a pusztai gulyatartásban nőtt meg, majd a belterjesedő, istállózó tartásmódban szűnt meg a 19–20. század fordulóján.

A gulyások az első világháborúig rovást készítettek, a megőrzésre átvett jószág számát rováspálcán rögzítették. A négyszögletesre faragott botocska oldalain bicskával metszették be a rovásjeleket. Tüzes árral égetett pontokkal jelölték rajta, hány esztendős a tinók egy-egy csoportja (Takáts Gy. 1986: 92).

Itatás. A szarvasmarha vízigénye más állatokénál nagyobb, ezért itatása csak folyók, tavak, patakok közelében ment különösebb gond nélkül. A marha naponta négy-öt, kánikulában pedig hét alkalommal is iszik, ha teheti. Ahol közel a talajvíz, egyszerű kopolyát, gödörkutat ástak a gazdaságok. Ezeket évente esetleg többször is kellett igazítani, tisztítani, mert a rá járó marhacsapat betaposta. A 18. század második felében a Kiskunság és a Hortobágy vidékén a községek már gyakran rendelkeztek új kutak létesítéséről és a régiek tisztításáról. Debrecen városa is a gulyások kötelességévé tette, hogy a jószágot vályúból, azaz vödrökkel felhúzott kútvízből itassák, ne pedig gödrökből, mocsarakból, erek poshadt vizéből (Tálasi I. 1936b: 53, 57; Balogh I. 1943: 104, 111). A sírkutak, kopolyák oldalát zsombékkal, vesszőfonással védték a beomlástól, azonban a 19. századi ármentesítések után az Alföldön is mélyebbre került a talajvíz. Menedékes oldalú gödörkutakat már csak kiszáradt folyómedrekben, erek partján áshattak.

A vízmerés még a könnyen járó gémeskutak mellett is a gulyások, csordások legfáradságosabb teendője volt. Egy-egy itatásra több száz vödör vizet kellett felhúzni a kútból, s a vályúba önteni. Bővizű nagy gulyakutak mellé gyakran állítottak 2–3 gémet, s ugyanannyi bojtár húzta a vizet egyszerre. A nagyobb kutak átmérője elérte a 3–4 métert, hogy egyidejűleg több kútostor és vödör járhasson benne le és fel. A kút közelében több vályút helyeztek el, hogy az egész gulya egyszerre férjen a vízhez. Egy-egy vályú 6–8 méter hosszú, fél méter széles, fél méter mély, s általában egyetlen fatörzsből kivájt edény volt. A 20. században az itatóvályú már bádogból, vaslemezből, {680.} betonból is készülhetett. Vízben szegény hegyi legelőkön (Gömör-Tornai karszt-vidék, Bükk-fennsík) az itatás még több gonddal járt, s a jószág sokat szomjazott, mert naponta csak egy-két alkalommal tudták megitatni.

Erdélyi bivalylegelőkhöz tartoztak a feredők, az erek, vízfolyások elrekesztésével létrehozott pocsolyák is. Nyári melegben a bivaly nem legel, nem dolgozik, csak a pocsolyában hűsöl néhány órán át (Kós K. 1979: 228).

Sózás. Élettani okokból főként a kérődző állatok, leginkább a szarvasmarha és a juh igényli a sót. Régebben a külső legelőkön élő gulyák számára az itatókút közelében helyezték el a nagy darabokban álló marhasót, kősót, amit az állatok szükségletük szerint nyalogattak. Sózó ágas csonkjai közé, felfüggesztett vaskosárba vagy sózó vályúba helyezték a darabos sót. A sózó vályú keskenyebb és mélyebb volt, mint az itatóvályú, hogy a marha ne túrhassa szét a sót (Béres A. 1965; Takáts Gy. 1986: 93). Külső legelőre, nyári szállásra hetente küldték ki a zsákokban álló kősót. Az ökörhizlalás, a sőretartás hetente kétszeri sózást kívánt. Nagykun mezővárosok sőregazdaságaiba a gazdák „sor szerint” vitték ki a sót (Bellon T. 1996b: 187). A 18. századi állatorvosok a sózást a marhapestis megelőzésére ajánlották.

{681.} Az északi népterületen (Palócföld, Barkóság, Abaúj) a félszilaj módon tartott gulyákat sózás céljából hetenként meglátogatták a gazdák. Vasárnap ebéd után indultak és estig maradtak a gulyaálláson. Kis fatálban adta minden gazda a sót saját tinóinak, ökreinek. A sót gyakran keverték össze korpával vagy zabbal, árpával. A gulyasózás alkalmat adott a férfiak társas együttlétére, a beszélgetésre, tréfálkozásra (Paládi-Kovács A. 1982a: 44; Petercsák T. 1983: 22; Zólyomi J. 1989: 183).

Télen a jászolban vagy a jászol fölé a falra akasztott sózó rácsban helyezték el a kősót, amit a jószág szüksége szerint fogyaszthatott. Ennek hiányában korpa közé kevertek sót, esetleg a szecskát, szénát locsolták meg sós vízzel. Egyes uradalmakban hetente egyszer minden szarvasmarha szájába öntöttek egy-egy tokmány (kaszakőtok) sót. A só ára a marhatartás költségei között a 18–19. században már állandóan szereplő tétel volt. Szikes, sós legelőkön a jószág „sózásával” kevesebbet törődtek.

Mozgásgátlás. Legelő szarvasmarhát nem szoktak sem nyűgözni, sem béklyóba verni. A pányvás legeltetés még a tanyás gazdaságokban sem túl gyakran fordul elő. Pákosztos marha nyakába inkább koloncot akasztottak, hogy a mozgásban akadályozzák. Tanya körül legelésző tehén egy oldalon fekvő szarvatövét és lábszárát a Kiskunságban olyan szűkre kötözték egy erős kötéllel, hogy éppen csak lépni tudjon (Tálasi I. 1936b: 80). Rúgós tehenet inkább a fejés érdekében szoktak kikötni, nyűgözni. Szeged vidékén a tehén hátsó lábát az istálló földjébe vert karóhoz kötötték (Bálint S. 1976: 474), s a fejésnél egyéb módokról is szó esik.

A legeltető marhatartás különös mozgásgátló eszköze a pecek vagy bige. Két végén hegyesre faragott, keményfából készült apró tárgy ez (hossza 4–5 cm), amit a szarvasmarha egyik első lábának szétfeszített körmei közé helyeztek. Járás közben a pecek szúró fájdalmat okoz a jószágnak, s ezzel mozgását is erősen korlátozza. Napközben csupán néhány elbóklászó tinót állítottak meg vele, azonban esti szalonnasütés idejére, éjszakára vagy amikor a pásztor egyedül maradt a gulyával, elővigyázatosságból 10–12 marhára is feltette békés kérődzésük közben. A Hortobágy mellékén öklelős bika körmei közé szoktak bigét helyezni. Az eszköz használatát a Közép–Tisza vidékén (Hajdúság, Nagykunság, Bodrogköz) és környezetében írták le (Keszegh I. 1956: 82–85; Dorogi M. 1969: 98; Bodó S. 1992: 121).

A terelés és őrzés eszközei. Marhapásztorok a kihajtás, a terelés és őrzés munkáját hangos terelő szavakkal, kutyák segítségével végzik. Régi pásztorok az Alföldön komondort, a Felföldön és Erdélyben kuvaszt tartottak a marha mellett. A nagy testű pásztorkutyák a tolvajoktól, ragadozóktól őrizték a jószágot. Csupán a 19. század második felében jelent meg a csordák mellett a terelést végző puli. Kiskunsági gulyások még az 1930-as években sem látták szívesen, mert „hirtelen szaladt rá” a legelésző marhára (Tálasi I. 1936b: 51). Somogyban, mint a Dunántúlon általában a 19. század folyamán még komondorok őrizték a gulát, a borjúfókát farkastól, betyártól (Takáts Gy. 1986: 93). Később a pulit kedvelték meg, majd a bagópulinak is nevezett pumit, „mert az úgy szállt a berekben, mint egy kis dongó”. A pásztorok egymástól szereztek kölyökkutyát és azt maguk tanították be nagy türelemmel a legelésző marha mellett.

Ostort a marhapásztorok mindenütt használtak ki- és behajtáshoz, a jószág tereléséhez. Palócföldön, Abaújban a karikás ostorral durrogtatva hajt ki reggelente a {682.} csordás. A Kiskunságban kandzsika a rövid nyelű karikás ustor másik neve. Jobban fél tőle a jószág, mint a bottól. Használat után a pásztor feltekerve hordja magával ostorát, rendszerint a nyakában, vállára akasztva. Kiskunsági gulyások béresustort, ökörhajtó ustort vagy négyellőt is használtak a gulya elindítására (Tálasi I. 1936b: 49; Petercsák T. 1983: 40; Zólyomi J. 1989: 193). A Nagykunságban a hosszú nyelű, egy-két öl hosszúságú ökörhajtó ostor, a korda inkább a béresek, mint a pásztorok eszköze volt. A bivalyt lustasága és vastag bőre miatt vasvillával, korbács ostorral vagy ösztönnel nógatják, indítják útnak (Kós K. 1979: 239; Fazekas M. 1979: 16).

A gulyás, a csordás, a mahahajcsár botja általában gazdájának melléig, válláig ér. Felül bunkós, fejes, középen jó másfél ujjnyi vastag, lefelé fokozatosan vékonyodik. A marhapásztorok közül is a bikagulyás viseli a legvastagabb botot, mert ő őrzi a legerősebb, legszilajabb jószágot. Járás közben legtöbb pásztor kézben tartja, s úgy dobja meg botjával a marhát, hogy ne a bot vége ütődjék a jószághoz. A Tisza síkjára, a Hortobágy és a Nagykunság legelőire a Bükkből és Gömörből, a Kiskunság, a Mezőföld vásáraira pedig a Bakonyból hordták eladni a szép pásztorbotokat. A gulyások általában a somfából, veresgyűrűből készült botokat kedvelték. Debrecen vidékén és a Hajdúságban viszont csak a juhászok szeretik a somfát, a gulyások inkább ragaszkodtak a tölgyhöz (Nagy Czirok L. 1959: 116; Béres A. 1962: 163, 167).

Jellegzetes eszköze a marhapásztoroknak a csörgősbot. Ez a botféle főként a Dunántúl és a Kisalföld nyugati felén, illetve a Felföld egyes tájain terjedt el. Jóval rövidebb az előbb tárgyalt bunkós fejű botoknál. Hosszúsága mindössze 80–120 cm között váltakozik. Felső vége gyakran erősen görbe, hajlított, s egy ágat vagy szíjat kötnek hozzá. Görbe, füles végén három-négy fémkarikát húztak a botra, s a pásztor a fémperecek zörgésével figyelmezteti a tilosban járó jószágot, meg a terelő kutyákat. Amikor a figyelmeztetés nem használ, a pásztor ügyesen a tehénhez vágja csörgősbotját, hogy sérülést ne okozzon. Kisalföldi gulyások, csordások a hónuk alatt szokták hordani csörgősbotjukat. Északi lengyel tájakon rövid pálcából és fül módjára hozzáhajló és odakötött ágból áll, amelyre több-kevesebb fémgyűrűt húztak. Ismeretes ez a pásztori munkaeszköz skandináv, német, osztrák, svájci és szlovák tájakon is. 1499-ben egy bécsújhelyi pásztornak már a csörgősbotjára tett esküjével kellett vallomását megerősítenie (Timaffy L. 1963; Moszyńsky 1929: I. 120. §; Schmidt, L. 1959; Szabó M. 1970: 336).

A hajítófa, karó, cüvek vagy nyárs a Kiskunságban a baromszakajtó tolvajoknak, karós betyároknak és a baromőrző pásztoroknak, gulyásoknak is nevezetes fegyvere volt (Tálasi I. 1936b: 75–76). Erről és a lóháton járó pásztorok botfelszedő eszközéről, a gajlóról a csikósok eszközei között már megemlékeztünk.

Csordák, gulyák egyben tartását, az elkószáló tinók követését könnyítették meg a harangok és csengők. Ezek hangja után tájékozódott a jószág és a pásztor. A somogyi Nagy-Berekben „minden fókában volt egy harangos” (Takáts Gy. 1986: 106). Harangnak nevezték a 8–10 literes nagy kolompokat, amit a somogyi gulyások a környező vásárokon szoktak venni az ún. vándor csipkésektől (szlovák vándorkereskedők). A Kiskunságban és Kecskemét vidékén a legnagyobb kolompot szintén harangnak vagy dellengnek nevezték. A nagydelleng, amit a vezérállat nyakába akasztottak, 12–16 literes is lehetett. A közepes harang 5–6 literes volt (Tálasi I. 1936b: 76). {683.} Szatmárban a gulyára való harangfelszerelés neve együttesen csatrang, s a harang – mely lehet csákvári vagy hámori – gyakorta említődik kongó néven. Nagy buhogó kolompot kötöttek a vezérállatra a palóc gulyások, csordások is. Az abaúji Hegyközben Kassa környékéről hozatott kolompokat használtak, de 2 literesnél nagyobbat nem vettek. Néhány kolompkészítő központ az egész Kárpát-medencét ellátta. Különösen híres volt a Jolsván (Gömör m.) készült sokféle kolomp (Márkus M. 1943: 245–264; Luby M. 1943b: 117; Petercsák T. 1983: 30; Zólyomi J. 1989: 193).

A Dunántúl nyugati felébe főként stájer műhelyek szállították ezt a vaslemezből készült tárgycsoportot is. Stájerországban a kolompot tréfásan „magyar csengettyű”-nek nevezték. A magyarokéhoz hasonló kolompokat az Alpok és a Balkán népeinél találunk. Római kori és kelta kolompok nagy számban ismeretesek Pannónia területéről, s az Alföldről is kerültek elő hun- és avar kori vaskolompok, bronzcsengettyűk (Szabó K. 1932: 68–75; Györffy I. é. n. /1934/b: 129; R. Pető M. 1973: 71–72). Honfoglaló őseink szintén ismerték. Harang szavunk ótörök eredete legalábbis erre enged következtetni (Ligeti L. 1977: 136; TESz II. 54–55). A kolomp, a csengő hangutánzással keletkezett magyar szó, a delleng eredete ismeretlen. Csengőt csak borjakra tettek; a „gyenge fókában” használták (Takáts Gy. 1986: 92–93).

Tanulságos, hogy ökrösgazdák is szívesen hallgatták a kolomp szavát. (Kolomp szól a ködből...) Nyári behordás idején, termény- és szénaszállítás alkalmával csatoltak ökreik nyakába szépen egybehangzó kolompokat (például a Nagykunságban – Bellon T. 1979b: 145).

A naponta kihajtó csordás jeladó eszköze a tülök, újabban pedig a rézkürt vagy trombita.

{684.} ISTÁLLÓZÓ TARTÁSMÓD

Az istállózás kezdeti fokának tekinthető a zárt helyen (például kertben) felhalmozott száraz takarmányon történő jószágteleltetés. Ez a kezdetleges istállózás ismert volt már a középkor és a korai újkor századaiban élt magyar parasztok előtt. Bátky jól látta, hogy a nagyjószág egyik része századokon át fészerekben, ólakban (olykor földólakban, putrikban), kertekben, ólaskertekben telelt, s az ott álló nagy kerek jászlakból evett (Bátky Zs. 1933: 39). A telelőhely nem feltétlenül kötődött a gazdák falusi telkéhez, udvarához. Gyakran állt éppen szőlőhegyen. Jobb esetben a település közelében, ahhoz kapcsolódva alakult ki az ólas- vagy istállóskertek övezete. A telelők, szálláskertek rendszerétől azonban hosszú út vezetett az egész évben istállózó tartásmódig, a jól felszerelt, korszerű istállókig.

Az istálló eredetileg a lótartáshoz kötődött, a marhák férőhelyét a magyar nyelvterület nagyobb részén máig sem nevezik istállónak. Erdélyben pajta, a Felföldön és az Alföld nagyobb felén ól a marhaistálló neve (MNA IV. 271. térkép). Egykor a Kiskunságban, s az Alföld déli felén is ólnak nevezték a marhatartás épületét (Tálasi I. 1936b: 140), erre vall a Szlavóniában ’marhaól’ jelentésben megőrzött tános ól kifejezés is (MTSz II: 651). A romániai magyar nyelvjárásokban az ól szintén tért veszített az évszázadok folyamán, s a kezdetlegesebb, kisebb épületek neveként élt tovább (Kalotaszeg, Mezőség). A nyugati székelységben és a vele érintkező tájakon viszont még a sertések és a baromfiak építményeit is a pajta szóval nevezik meg (Murádin L. 1975: 139–140).

A marhatartás fentebb említett épületeinek és azok elnevezésének nagytáji, geográfiai elrendeződése már a 18. század előtt kialakult. Ez a folyamat a Dunántúlon a 16–17. században a főúri majorsági gazdálkodás kifejlődésével kapott lendületet. Nádasdy Tamás sárvári majorjában 1533-ban már az ökrök és a tehenek elhelyezésére is jó istállók szolgáltak. A Dunántúl és a Kisalföld s az északi népterület határos részeinek népe a 18. század elején már a marhaólat is istállónak nevezte. Meglehet, hogy az elnevezés fejlettebb, jobban megépített és felszerelt épületeket jelölt, mint amilyeneket az Alföld parasztsága ismert ebben az időben. Tágasságuk esetenként igen szembetűnő: Ludány községben (Nógrád m.) 1717 nyarán leégett egy „a pajta végébe épített ... rovott istálló tizenhét marhára való” (Zólyomi J. 1989: 159). A szóban forgó épület tehát boronafából készült, s a pajtának nevezett csűrhöz kapcsolódott. Nógrádban, akárcsak a környező Felföldön és a Dunántúl közeli vármegyéiben akkoriban a lakóházak is főként fából épültek.

Erdélyben a majorsági gazdálkodásnak szintén példaadó szerepe lehetett az istállók építésmódjában. Erről tanúskodnak a 17. századi gazdasági instrukciók és az inventáriumok is. Thököly Imre 1684-ben keltezett gazdasági utasításában olvasható: „A marhának télre jó meleg hídlásos pajták készíttessenek illendő jászlakkal együtt...” (vö. Szabadfalvi J. 1970a: 160). Pajta néven említik 1758-ban a marhateleltetés jászlakkal felszerelt épületét Háromszékben (Cs. Bogáts D. 1943: 144), s a század megannyi erdélyi összeírásában. Az erdélyi marhapajta – az esetek nagy részében – nem önálló épület, hanem a csűr egyik része. Erdélyben a marhaistálló, a bivalypajta beépült a csűrbe, nem csupán kapcsolódott hozzá, mint az említett nógrádi példában. A székely csűristálló fölötti odorban főként szénát tároltak.

{685.} A szénapadlás a 18–20. században hozzátartozott a dunántúli, kisalföldi és felföldi istállók többségéhez (Paládi-Kovács A. 1979a: 446–452).

Jellegzetes épülete volt a Közép-Tisza vidéki tájak településeinek az ún. tüzelős ól. Ezekben az ólakban több tucat szarvasmarha elfért. Jászlak, hatalmas szénatartó ketrecek, fekvő- és ülőhelyek kaptak bennük helyet, s mélyített, sárból, vályogból épített tűzhelyek. Az említett óltípusnak padlása nem volt, viszont a nádfedelet a tűzhely fölött sárral csapkodták meg, nehogy szikrát fogjon. Télen kint élt a férfinép a jószág mellett. Ott aludt, ott étkezett, s amikor a takarmány előkészítésével, az etetéssel, szecskázással vagy a trágya kihordásával végeztek, összejöttek a szomszédok egy-egy nagyobb tüzelős ólban. Ott kártyázással, meséléssel, tréfálkozással mulattak a hosszú téli estéken. Ez a „klub” szerepe a marhaólnak itt-ott felföldi tájakon {686.} is élt még a két világháború között (például az abaúji Hegyközben), de sehol sem volt olyan jelentősége, mint a matyók, s a hozzájuk közeli hevesi-borsodi síkság, a Hajdúság és a Nagykunság településein (Kóris K. 1905; Bátky Zs. 1929: 12–13; Fél E.–Hofer T. 1969: 92; Petercsák T. 1983: 64).

A lovakat és a szarvasmarhákat általában elkülönítve, külön istállóban szokták tartani. Számos vidéken megszokott azonban a közös elhelyezés, az istálló megosztása {687.} (abaúji Hegyköz, Nógrád, Észak-Heves). Ennek oka lehetett a gazdaság viszonylag kis mérete, szegénysége, s az igaerő váltásának átmeneti kényszere is. Ilyen esetben a lovakat egyszerűen bekötötték a velük lecserélt ökrök helyére (Petercsák T. 1983: 51; Zólyomi J. 1989: 162).

A marhaól helye a telken, kapcsolódása az udvar egyéb épületeihez sokat elárul a parasztgazdaság szerveződéséből. Helyenként a marhaistálló olyan szervesen kapcsolódott a lakóházhoz, hogy a bejárata is a ház pitvarából nyílt. Ezt az elrendezést szórványosan még a 19–20. század fordulóján is megőrizték, főként egykori zsellérek portáin. Nem földrajzi térségekhez, hanem társadalmi, gazdasági státushoz kapcsolódott. A ház pitvarából nyíló marhaólakat az abaúji Hegyközben az 1910-es évekig használták. Palócföldön és a Nyírségben szintén leírtak ilyen eseteket. Mindenütt a legszegényebb marhatartók éltek jószágaikkal ilyen szoros életközösségben (Paládi-Kovács A. 1965: 68; Petercsák T. 1983: 52).

Túlnyomórészt a lakóházzal egy fedél alá, annak folytatásában, de külön udvari bejárattal épültek a marhaistállók a Palócföld nyugati szélein, a Cserhát vidékén és az Ipoly völgyében. Viszont a Karancs és a Mátra vidékén a csűrrel egy fedél alá épült istállók voltak többségben. A lakóházzal összeépült marhaólak, istállók megtalálhatók a Dunántúl, a Kisalföld, a Felső-Tisza vidék-falvaiban is.

A fajtaváltással és a tejgazdaság fellendülésével egyidejűleg sok vidéken épültek hatalmas, a kor igényeinek megfelelő istállók. Különösen a tejtermelő körzetek falvaiban (Bonyhád vidéke, Kapos mente, Mosoni-síkság, Ipoly-völgy) figyelhető meg a 20. század elején épített istállók és lakóházak kontrasztja. A téglából emelt, az ajtók, ablakok fölött téglaboltozással épült, nagy szénapadlással megtetézett marhaistálló korszerűségben megelőzte a telken álló lakóházat.

A marhaól vagy istálló fontos tartozéka a szénatartó, ami a napi fogyasztásra szánt szálastakarmány tárolására, előkészítésére szolgál. Rendszerint az egyik sarokban választják le, helyezik el a deszkából épített rekeszt. Más esetekben középen, a bejárattal szemközti fal mellett, illetve az ajtó mögött van a helye. Erdélyt kivéve a nyelvterület jelentős részén nyílás van a szénatartó rekesz fölött az istálló mennyezetén. A rekesz méretezése az istálló nagyságához, az állatok számához igazodott. Palócföldön s az északi népterületen általában kisebb, míg az alföldi tüzelős ólakban nagyobb szénatartó rekeszek voltak. A szénatartó vázát három-négy, mennyezetig érő oszlop alkotta, a deszkaoldalak elöl 100, oldalt 150 cm magasak lehettek. Dél-Dunántúlon, különösen Baranyában a csűrből, pajtából közvetlenül vezet ajtó az istállóba, ezért szénatartó rekeszre nincs szükség. Északon a Sajótól, az Alföldön a Zagyvától keletre szokás a szénatartó rekeszt az istálló, a marhaól eresze alá építeni. Az Alföld középső részein (Kiskunság, Körösök vidéke) az istállón kívüli kis épület szolgál a takarmány előkészítésére. Gyakran a takarmány aprítása, darabolása is ott történik (szecskázás, répavágás). E toldaléképület gyakori neve kandi. A szénatároló rekesz neve a Dunántúlon kerekjászol, északon és a Tiszántúl nagyobb részén szénatartó, tartó, a Kisalföld északi felén ketrec, kotrec, a Duna–Tisza között kötröc, a Felső-Tisza vidékén kec, kecces, kaducs (MNA IV. 272–273. térkép; MNL III. 27: kandi címszó).

Ahol az istálló fölött szénapadlás volt, a mennyezeten hagyott szénahányó lyukon keresztül közvetlenül a szénatartó rekeszbe dobták le a szénát (Petercsák T. 1983: {688.} 54; Zólyomi J. 1989: 166). Más helyeken a csűrből vagy a szérűn álló kazlakból, boglyákból töltötték fel egy-két naponta a szénatartót.

Az alföldi tüzelős ólak széna- és szalmatartói helyenként, így Mezőkövesden és környékén szépen faragott oszlopfejekkel készültek. Ott a szénatartó fölé többnyire dikó, azaz fekhely is került (Kóris K. 1905: 250, 254, 256). 1900 körül a nős férfiak hálóhelye gyakorta az istálló volt. Erdélyt kivéve minden nagytájon élt ez a hagyomány (MNA IV. 263. térkép). Nemcsak alkalmi fekvőhelyek (jászol, szénatartó), hanem a járás felett a mennyezetről csüngő priccsek is szolgáltak alvóhelyként. A Dél-Dunántúlon akaratnak nevezték az ilyen hálóhelyet.

Erdélyben a marhapajtákban nincs szénatartó. Ennek magyarázata, hogy a szomszédos csűrből kis nyíláson, az ún. könyöklőn át közvetlenül a jászolba tehetik a szénát. A többnyire négyszög alakú nyílást deszkából készült tolóablakkal szokták elzárni (Paládi-Kovács A. 1979a: 445; MNA IV. 272. térkép).

{689.} A marhaól legfontosabb – bár nem nélkülözhetetlen – berendezése a jászol. Az Alföld sok vidékén az 1870-es évekig alacsony, padlás nélküli ólakban telelt a szarvasmarha. Etetéskor egy-egy kocsirakomány szénát, kukoricaszárat szórtak eléjük a földre. A jószág a takarmány egyik részét megette, a másik részt meg maga alá taposta (Tálasi I. 1936b: 144; Varga Gy. 1972b: 397; Paládi-Kovács A. 1980: 154). Egykor más tájakon is jászol nélkül, aklokban, fészerekben teleltették a szarvasmarhát. Takarmányát a jószág a földről szedegette fel. Plánder Ferenc 1838-ban a Göcsejről írja, hogy „a’ tehenek és más rédeg szarvasmarhák egész télen a’ fészerben szabadon állanak, az ... trágya közepén lévő vesszőből font kerítésből vagy kosárból esznek” (Paládi-Kovács A. 1985c: 74). Nem volt jászol a tolnai Sárköz telelő szállásain és a Kiskunság hajdani tüzelős istállóiban, fészeraklaiban sem.

Marhaólakban a 19–20. század fordulójáig megőrződtek egyes kezdetleges, fenék nélküli jászolfélék. Ezek rendszerint földbe vert karók befonásával, vesszőből, kóróból, nádból épültek. A sövényjászol többnyire kerek vagy ellipszis alaprajza folytán főként a Dunántúlon kapta a kerekjászu nevet. Ez a név utóbb a szénatartó rekeszre szállt át (Kovách A. 1912: 214; Paládi-Kovács A. 1980: 166). Etetésre szolgáló kerek jászlat mindig csak a szabadban, illetve a fészerakó, a marhaól közepén építettek. Maga a jászol név a középkorban a sövényre, a fonott gátra utalt.

Régtől léteztek fal mellé rendszeresített sövényjászlak is. Ezeket vagy a pajtaistálló egyik végében, vagy az eresz alatt építették. Erdélyi főúri majorságok inventáriumai a 17. században gyakran említik ezt a jászolfélét. Az északi népterületen és a Kisalföldön az 1910–1920-as évekig használták az egyetlen alacsony fonott gátból álló jászolfélét (Paládi-Kovács A. 1980: 157–159; Petercsák T. 1983: 54).

Erdős hegyvidéken használták az odvas tölgyfából vagy fenyőtörzsből készített bodonjászlakat. Legtöbb emléke a Székelyföldön, az Északi-Középhegységben és a Bakony vidékén él. Az utóbbi száz esztendőben azonban a marhajászol országszerte már főként deszkából, bárdolt vagy fűrészelt faanyagból készült. Ennek felső peremét vastag dorong (süvegfa, prémfa, rígely, szegő) védte. Ahhoz kötötték meg az ökröket, teheneket is. Fal mellé ún. félszerjászlat, nagyobb istálló közepére arcaljászlat alkalmaztak. Ez utóbbi lóistállóban inkább használható, mert a marha szarvával kárt tehet a szemben állóban.

A szarvasmarhák jászla mindig alacsonyabb, mint a lóé. Közismert különbség az is, hogy a marha jászla fölött falra függesztett szénarács vagy saroglya, ami a lóistállók tartozéka, nem szokott lenni.

Hordozható, illetve keréken vagy szántalpon vontatható nyári jászolt a marhatartásban is használtak, különösen az Alföldön és a Kisalföldön. Szláv eredetű jászol szavunk a 14. század óta adatolható. Eredeti jelentése kezdetleges ’sövényjászol, fonott kertelés’ lehetett. Ezért nem a fejlett istállózó tartásmód bizonyítéka, hanem a kevés takarmánnyal rendelkező gazda gondoskodásáé, amivel elejét kívánta venni a pazarlásnak.

A szarvasmarha takarmányozása sokban eltért a lovakétól. Marhának ritkán szok-tak adni szemes abraktakarmányt: zabot, árpát, kukoricát. A hízóba fogott göböly-marha még a csákvári uradalomban is olykor csak pelyvával kevert főtt burgonyát, répát kapott, igaz, az 1880-as években már darával meghintve (Für L. 1969: 170). Heverő marha szénát sem kapott tisztán, annál több szalmát, polyvát, töreket. A {691.} telelő marhák egyik legfontosabb takarmánya a 19. században már országszerte – az Alföldön különösen – a tengeriszár volt. Régebben az első kaszálású széna állt az első helyen, amit a marhának szalmával vegyítve adtak. Fele-fele arányban vegyítették, amikor rétegesen egymásra terítették. Szénahiány idején pedig több szalma volt a jászlában, mint széna. Ezt a kevert szálastakarmányt a nyelvterület túlnyomó részén rázottnak nevezik. A név arra utal, hogy villahegyen rázogatva történik a vegyítés. Búza-, árpa- és zabszalmát használnak hozzá. Nagy szükségben megteszi a rozs is, de azt előbb apróbbra kell vágni vagy törni. Sok vidéken (Kiskunság, Monor környéke) egész kazlakat raktak rázottból. Ezzel az volt a céljuk, hogy a széna és a szalma együtt „éredjen”, s a szalmát is szívesebben egye a marha. Kisebb gazdaságokban csak az etetés előtt készítették el. Régi eljárás lehet, mert a rázott szó és a vele megnevezett marhatakarmány az 1800-as évek elején ismeretes az egész magyar nyelvterületen. A sarjúszénát sok vidéken búzatörekkel keverték (Borzsák E. 1936: 54).

A Dunántúlon a búzatöreket felaprított burgundi répával vagy nyers burgonyával vegyítették a szarvasmarhák számára. A pelyva és a törek répaszelettel történő pácolása az Alföld és a Felföld marhatartó gazdáinál is szokásban volt a 19–20. században. Alkalmanként csupán egy-két napra elegendő pászt készíthettek, mert harmadnapra megsavanyodott volna. Sok vidéken a töreket sós vízzel meghintve, szénával keverve etették fel. Ez volt a régiesebb eljárás. Székelyföldön a sarjúszénával elegyített, vízzel puhított polyvát mindig a marha kapta. Ennek a takarmányfajtának áztatott a régi neve (MTSz I. 69). A székely gazda a 19. században egész télre elosztotta a cséplést, amit kézicséppel a csűrben végzett. Ily módon folyamatosan termelődött a becses takarmánynak számító pelyva és törek is.

Még a heverő marha takarmányozásánál is igénytelenebb módon történt a bivaly teleltetése. A bivaly terjedését a 18–19. századi Erdélyben vonóereje mellett főként az magyarázza, hogy jól hasznosítja a vizes, posványos legelőket, s télen megél a sásos, csátés szénán is. Erdélyben a 20. század első felében már a bivalynak is fő takarmánya volt a szálasan elé rakott tengeriszár, a kóré (Nagy M. 1944: 182; Éber E. 1961: 316; Kós K. 1979: 233–234).

Hagyományos téli takarmány volt a szarvasmarhatartásban a lombszéna. Györffy István ismeretei szerint Magyarországon már a 19. század végén is csupán ínségtakarmányként vették számításba. Nem így Erdélyben, ahol a 20. század első felében a cserszéna évről évre a takarmánykészlet egyik eleme volt. Kalotaszeg, a Gyalui-havasok, a Lápos-völgy és a Székelyföld állattartói augusztus második felében és szeptember elején nyesegették a cserfák, tölgyfák vékonyabb leveles ágait. Erre a fanemre utal a székely nyelvjárásokban honos cserszéna, csereszéna elnevezés is. Több magyar nyelvjárás román kölcsönszóval frunzának nevezi a lombszénát (pél-dául Kalotaszeg). A román szó jelentése ’falevél, leveles ág’.

A szekereken hazaszállított lombos ágakat az udvaron megszárították, majd a pajtaistálló közelében nagy boglyába rakták. Régebben az erdők tisztásain is folyt a lombszéna szárítása, tárolása. Az ottani boglyákat vagy szánon hordták haza, vagy az erdőn telelő marhákkal etették fel. A lombszéna főként ökrök, tinók és juhok téli takarmányozására szolgált. Magyarországon a rétgazdálkodás és a szántóföldi takarmánytermesztés fejlődése már a 19. század derekán elvezetett oda, hogy a lombtakarmányt mellőzhették. Száraz, aszályos években a Dunántúl és a Felföld gazdaságai, {693.} még az uradalmak is gyűjtöttek lombszénát. A csertölgy mellett főként a hárs, a kőris, a mogyoró és a nyár leveles ágait gyűjtötték. Rendszerint a vékonyabb, kisebb hajtásokat vagdosták le a fákról, s kötegelve szárították, tárolták. Magyarországon az erdőtörvény is korlátozta a lombszéna használatát. Erdélyben az erdei rendtartások már az 1800-as években tiltották a fák pusztításával, csonkázásával járó marhateleltetést, de a tiltásoknak nem sok foganatja volt. Az 1940-es években még nélkülözhetetlen kóst (takarmány) volt a csereszéna (Tagányi K. 1896–1908. I. 772, 848; Szabadfalvi J. 1970a: 74; Paládi-Kovács A. 1983: 197–201).

Az istállós teleltetés korszakában is gyakran megesett, hogy a heverő marhát tél végén az erdőre hajtották. A Dunántúl és a Felföld középhegységeiben a parasztok a 19–20. század fordulóján is szívesen hajtották az ökröket az erdőre, hogy ott rügyező gallyakon, ághegyen (fabimbó, rigya, zabja), illetve a nagy fákról levagdosott fagyöngyön „jól tartsák” őket. Ökreiket így feljavítva a fuvarozást és a tavaszi szántást is könnyebben végezhették velük (Tálasi I. 1939: 16; Andrásfalvy B. 1975: 405).

Főként a szarvasmarha eledele az apróra vágott széna, szalma, tengeriszár, közkeletű nevén a szecska. Az etetésre szánt szalmazsúpot, kukoricakórót vagy kocsánt még a 20. század első felében is több vidéken (Gyimes, Kalotaszeg) baltával, fejszével aprították fel egy tuskón. A Búrmező szlovák parasztjai a 19. század végén térdük közé fogott kaszapengén húzogatva szecskázták a zsúpszalmát. Ezek a kezdetleges munkamódok annak ellenére fennmaradtak, hogy a szecskavágás fejlettebb eszközei már évszázadokkal korábban kialakultak. Elsőként említhető a kézzel-lábbal működtetett kaszás szecskavágó vagy rugdalós szecskavágó. Ennek egyik fő eleme a vízszintesen nyugvó deszkavályú, amibe a zsúpot, szálas köteget fektetik. Másik fő alkatrésze a vályú egyik nyílásához szerkesztett, arra merőlegesen elhelyezett kasza. Ezt a vágóeszközt Csehországban már a 16. század első felében megörökítették (Beráno-vá, M. 1991: 24). Kézenfekvő, hogy Magyarországra is cseh, német, szlovák közvetítéssel került. Erre vall, hogy a Kisalföld északi peremén (Nyitra és Bars megye) napjainkig tót láda, német láda a „rugdalós”, kaszás szecskavágó népi neve. A szálas-takarmány aprításának ez az eszköze és maga a szecska évszázadok óta jelen van az istállózó állattartásban Magyarországon és Erdélyben is. A szláv eredetű magyar szó első említése 1587-ből ismeretes (TESz III. 690). A 17. század derekán szacska alakban használták az erdélyi majorságok. Szélesebb, országos elterjedése a 18–19. században következett be (Paládi-Kovács A. 1979b: 52–53; Paládi-Kovács A. 1993b: 222).

Az Alföld parasztsága az 1860–1870-es években tért rá tömegesen a szecskázásra. Akkoriban kezdtek elterjedni a gyárakban készült kerekes meghajtású szecskavágók, s a lovas járgányhoz kapcsolt „szecskametsző malmok” is (Tálasi I. 1936b: 183; Varga Gy. 1965: 299).

A szántóföldi takarmánytermesztés az állattartás ágait eltérő módon érintette. A 18. század végén jelentek meg a parasztgazdaságokban is az évelő pillangósok, a lucerna, a vöröshere és a többi. Hatósági kényszer is közrejátszott abban, hogy az ország legtöbb megyéjében csaknem egyidejűleg jelentek meg ezek a növények. Biharban például 1776-ban szolgabírói rendelet utasította a községeket, hogy „három-levelű füvet”, azaz lóherét vessenek. Ezzel a központi akarattal magyarázható, hogy a lóheretermesztést 1771-ben még Pest megyében sem ismerik, de 1774-ben már {694.} Abaújban is vetnek lóherét. Nem spontán folyamat, gyors diffúzió eredménye a pillangós takarmányok termesztése, mint korábban vélték (Éber E. 1961: 99; Varga Gy. 1978: 170). A lucerna, lóhere, bükköny és a többi szálastakarmány beépülése a paraszti gazdálkodásba mégsem történhetett egyik napról a másikra. Pethe a lóherét 1805-ben nem is ajánlotta szénakészítésre, téli tartaléknak, csupán nyári zöldtakarmánynak (Pethe F. 1805: 736).

Minden vidéken sok fajtáját kipróbálták a vetett takarmányoknak addig, míg megtalálták a táj természeti adottságainak legjobban megfelelőt. Tanulságos példa erre a szarvaskerep esete, melynek néhány vidékén ma meghatározó szerepe van a szarvasmarha takarmányozásában. Nógrádban, Heves megye északi részén, s a velük szomszédos borsodi, gömöri kistájon, illetve a Szamosháton nagyobb a vetésterülete, mint a lucernáé és a vörösheréé együttesen. Ezeken a tájakon szénáját is jobb tejelőtakarmánynak tartják, mint a lucernaszénát. Azonban a Mátra és a Szamos vidékére csak az 1930-as években jutott el a szarvaskerep, korábban nem ismerték. Szántóföldi termesztése Nyugat-Dunántúlon jóval előbb kezdődött, s ott máig fontos takarmány (É. Kiss I. 1969: 102, 106).

A lóhere, a lucerna az 1830-as években a Répce-melléken „nyersen nyáron is használtatik, részint fejős szarvasmarhák, részint lovak’ tartásokra ... Illyen helyeken a’ fejős marha nagyobb haszonnal tartatik” (TGy 1833: I. 19). Ezeknek a vetett takarmányoknak a terjedése az ország más vidékein is a tejgazdálkodás erősödésével összefüggésben történhetett. A zöldtakarmány etetésével azonban óvatosan kellett bánni. Sokszor előfordult, hogy a szarvasmarha bezabálta, felpuffadt és elpusztult tőle.

A nyári istállózást segítő zöldtakarmányok mellett szükség volt egyéb, az őszi, téli hónapokban is használható lédús takarmányokra. Ilyen a sűrűn vetett takarmánykukorica, a kapásnövények közül a tök, a répa és a burgonya. A zöld leveléért, száráért vetett kukorica neve országszerte csalamádé, a Szamosháton kaszamálé. Betakarítása valóban kaszával, sarlóval történt. Csallóközben szénakóró, a Tiszántúlon misling néven ismerik. Ezt a zöldtakarmányt a fejőstehenek mellett az igásállatok, az ökrök és lovak is meghálálták.

Több alföldi körzetben – így a Nagykunságban – a tök volt a legrégibb vetett takarmány. A marhatök, a veres- vagy disznótök kedves eledele a lónak és a sertésnek is, nagyobb részét azonban a marhatartásban hasznosították. A Rétközben az 1870–1880-as években a szarvasmarhát főként fehér tökön hizlalták (Tálasi I. 1942a: 217; Kiss L. 1961: 223). Székelyföldön az 1840-es években kezdtek a marhákkal pityókát (burgonyát) etetni. Disznótököt még korábban (MG 1843: 1526).

Takarmányrépát sok gazdaság termesztett már a 18. században is, különösen az uradalmi majorok. A takarmányrépa vetésterülete az 1880–1890-es években nőtt meg hirtelen. Különösen ártereken, a lecsapolásokkal szerzett „új töréseken” adott nagy termést. A hazai parasztság többsége (például a Nagykunság) a burgundi répát, a vörösrépát kedvelte.

Répaaprításra szolgált a rövid nyéllel készült répavágó vagy esselő, a farámára szerelt, ferdén kilyuggatott fémlemez, a répareszelő, továbbá a kézi hajtású, hengeres vagy tányéros (lapostárcsás) répaszeletelő gép (Varga Gy. 1965: 300; Zólyomi J. 1989: 195).

{695.} A 19. század vége felé kezdett terjedni a takarmány levegőtől elzárt füllesztése, amivel a répafejet, répalevelet, a szalmát és a polyvát, a tányéricát (napraforgó-tányér) lehet értékesebb takarmánnyá változtatni. Olykor a szecskát is vermeléssel füllesztik. Ennek során a takarmány ecetsavas, tejsavas stb. erjedésen megy át. A köznyelvben silózás néven ismert tartósítást, tárolást a Dél-Alföldön zsombolyázásnak nevezik. Ez a megnevezése a takarmány füllesztésének egyik módjára vezethető vissza, amit a torontáli Nagyzsombolyán próbáltak ki, s az ottani tapasztalatok alapján propagáltak a 19–20. század fordulóján. A silózás, zsombolyázás a két világháború között meghonosodott a parasztgazdaságokban az Alföld középső részein, a Tiszántúlon is. Erdély és a Felföld parasztsága az 1940–1950-es évek előtt nem ismerte.

Marhaólakban a hídlás csak a 19. század vége felé terjedt el, azaz jóval később, mint a lóistállókban. Almozni azonban a marha alá is kellett. A Kiskunságban azt tartották, hogy a jó gazda minden nap almoz, a rossz gazda meg csak hetenként egyszer. Almozni főként búzaszalmával szoktak. Ínséges időkben, amikor a szalmát is felétették a jószággal, csupán falevelet vagy homokot szórhattak alá (Tálasi I. 1936b: 145). Erdős vidéken mindig kevés a szalma, ezért ősszel rendszeresen összegyűjtik az ajjazásra való falevelet. Az abaúji Hegyközben a tölgy levelét alkalmasabbnak tartják, mint a bükkét. Fenyőerdőkben a székelyek csereklyét, az őrségiek szakát (tűlevelet) gereblyéznek össze, s szekéren vagy háton viszik haza hintésnek. Felsőőrön (Vas m.) a szaka külön színbe kerül, mert amilyen könnyen felszívja a nedvességet, olyan nehezen szárad (Imre S. 1941: 40; Petercsák T. 1983: 62–63).

Alomnak vetik a jószág alá a takarmányból meghagyott izéket, izikét, a széna kórós, gazos részét. Ezt a jószág a jászolban hagyja vagy elhullajtja. Vasban zagot, a Felső-Tisza vidékén rezák a vastag sással, dudvával vegyes széna maradékának neve. Zemplénben az alomnak való sást nevezik rezáknak (MTSz II. 283, 1029.) A felgyülemlő trágya kitakarításához, kiszállításához ugyanazokat az eszközöket használták, mint a lóistállóban. Az almozás és a trágyakezelés fontossága a 19. században a fejlődésben lemaradó távoli peremtájakon is megnövekedett (Székelyföld, Moldva). Akkoriban a Dunántúl sok falujában már a híg trágya, a húgy kezelése is előtérbe került. Ez utóbbit főként a rétek javítására használták (Dorner B. 1910; Kós K. 1976: 110).

A HASZONVÉTEL FORMÁI

A szarvasmarhatartás legtöbb vidéken a paraszti üzem működtetését, igaerejét szolgálta, a helyi lakosság élelmezését, a háztartások hús- és tejellátását, más szóval önellátását segítette. Bőrét, szaruját, faggyúját, szőrét feldolgozták, s trágyája is hasznosult. Ugyanakkor a vágómarha kivitele koronként minden más terméknél fontosabb tétel az ország külkereskedelmében, s a belső piaci forgalomban is folyton jelen volt. A 15. században felvirágzott tőzsérség történetét a gazdaságtörténeti kutatás alaposan feltárta. Takáts Sándor és nyomában mások munkáiból köztudott, hogy a 16–17. század folyamán az ország vágómarhaexportja jóval meghaladta az évi 100 000 darabot, s a kivitel főként a bajor és osztrák városokba irányult. Nem elhanyagolható abban a korban a cseh, morva, sziléziai piac, illetve a Velencébe, az Adriára {696.} vezető útvonal jelentősége sem (Takáts S. 1927: 143, 154; 1961: 233; Pach Zs. P. 1963: 148; Gaál L. 1966: 170–172; Zimányi V. 1976: 133–135). Az eladásra, piacra szánt vágómarha tenyésztése és hizlalása főként az alföldi mezővárosok, falvak legelőin, illetve az időlegesen megszerzett pusztákon folyt. Marhakivitellel még főúri családok, erdélyi fejedelmek és horvát bánok is foglalkoztak (például Zrínyi, Nádas-dy, Bethlen, Thököly). Embereik széles marhahajtó utakon terelgették a vágómarha csapatait. Hetekig tartott a többszáz kilométeres út megtétele, s az úton itatni, legeltetni kellett a szilaj jószágot. A hajtóknak meg is kellett védelmezni az értékes lábasmarhát az útonálló tolvajokkal szemben. Gazdag tőzsérek és a jószág terelésére felfogadott szegény hajtók, az ökrök védelmére felfegyverzett marcona hajdúk világa volt ez.

A 18. században a dél-alföldi pusztabérleteken ismét felvirágzott a vágómarha-nevelés, s újra növekedett a kivitel. Jól jövedelmezett a marhatenyésztés a pusztabérlő alföldi parasztságnak is, de a kor jellegzetes alakjai mégis inkább a tőkepénzes nagybérlők voltak. Ez utóbbiak között örmények, görögök mellett akadtak szerbek, románok, bolgárok is. A marhanevelést és -hizlalást a 18–19. század fordulójától a gyapjúkonjunktúra, a növekvő merinóállomány korlátozta, s a legeltetésre alkalmas puszták fogyatkozása vetette ismét vissza (Paládi-Kovács A. 1993b: 170–178, 263–266).

Parasztságunk az élő jószágot főként vásárokon adta és vette. Minden vidéknek voltak nevezetes marhavásárai, ahová elhajthatták eladásra szánt jószágaikat. Vásárokon tevékenykedtek az adásvételre szakosodott kereskedők, a marhakupecek és a felhajtást, közvetítést vállaló szenzálok. Nagyban dolgozó kupecek és mészárosok a 20. században is marhahajtókat, hajcsárokat fogadtak, akik nagyobb távolságra is elhajtották a gazdát cserélt marhacsapatokat.

Állandó vásárlóként jelentkeztek a mészárosok. Az abaúji Hegyköz falvait az 1920–1945 közötti években még gyakran felkeresték csengős szekereken, és felvásárolták a 8–10 hetes kisborjúkat. Régebben Kassáról, később Hidasnémetiről, Sátoraljaújhelyről indultak, és tíz borjút is elvittek egy-egy szekéren (Petercsák T. 1983: 79). Marhatenyésztő tájak nagyobb parasztgazdaságai azonban nem egy-két borjút adtak el évente. A Kiskunságból például az 1890-es években számos gazda 70–80 borjút hajtott fel Székesfehérvárra minden esztendőben. Hagyományos alkalom volt erre az augusztusban esedékes fehérvári nyári vásár (Tálasi I. 1936b: 204). Takarmányban szűkölködő hegyvidéken, illetve kisbirtokos gazdaságokban volt szokásban, hogy az ökröket az őszi munkák elvégzése után kicsit feljavították, s még a tél beállta előtt eladták a mészárosnak vagy a közeli cukorgyárnak.

A vonómarhával kialakult kereskedelem, s a hozzá kapcsolódó tinóoktatás, a tinók járomba szoktatása és azt követő értékesítése szintén szép haszonnal járt. Erről a tevékenységről és haszonvételi formáról a Közlekedés fejezet igázással kapcsolatos részlete szól kicsit bővebben.

Több évszázados hagyománya él Magyarországon a marhahizlalásnak. A hízó-marhát és falkáját a Dunántúlon göböly, a Tiszántúlon sőre, az Alföld északi szélein pőcs néven ismerték. Marhahizlalással a 18. században főként uradalmak és a Dél-Alföldön pusztabérlő görög, örmény, bolgár kereskedők, illetve a pusztabérlethez jutó alföldi városok, községek jobbágygazdái foglalkoztak. Akkor még a marhahizlalás {697.} is legelőn, füvön történt. A hízómarha számára jó legelőt szakítottak ki és adtak neki elegendő sót. Őrzését a göbölyös vagy a sőrés pásztorra bízták, aki a hízómarhát a legjobb kaszálóból kikompolt Göbölyjáráson legeltette. A Kiskunságban azt tartották, hogy az őszi vásárra menő göböly a legelőn hízott, a tavaszi vásárra szánt marhát viszont szénán kellett meghizlalni (Tálasi I. 1936b: 202–203; Giday K. 1941; 1943).

A 19. század végétől a marhahizlalás is istállóban történik. Eleinte csak az idősebb ökröket hizlalták fel eladás előtt, a 20. században pedig inkább a fiatal tinókat, bikákat fogták hízóba a piac igénye szerint. Istállóban a hízómarha naponta háromszor kap enni. Takarmánya a széna, szecska és abrak mellett egyre több zöld bükköny, lóhere, csalamádé. Itatás után 1–2 kg árpadara a ráadás. Még a vizet is beviszik neki az istállóba, hogy minél kevesebbet mozogjon (Petercsák T. 1983: 56). Sok marhát hizlaltak melléktermékeiken az utóbbi másfél-két évszázadban a cukor- és sörgyárak. A felvidéki magyarok szarvasmarháit 1920 után jó áron vették meg a cseh gyárak felvásárlói, akik Gömörig, Zemplénig eljártak marhát venni. A Tiszántúl falvaiban a marhahizlalás csak a nagyobb parasztgazdaságokban volt szokás a két világháború között. Az 1960–1970-es években a bikahizlalás a kis háztáji gazdaságokban is a tsz-tagok egyik legjövedelmezőbb üzletága volt. A Bódva-völgy háztáji gazdaságaiban a kétéves ökörtinókat szokták hizlalni az 1970–1980-as években (Varga Gy. 1973b: 500; Paládi-Kovács A. 1999b: 295).

Marhahús-értékesítésre szakosodott húsipari ágazat Magyarországon a késő középkor óta a mészáros mesterség. A mészárosok már a 14–15. században is a városok leggazdagabb iparosai közé tartoztak, minthogy a marhakereskedelembe is bekapcsolódtak (MN III. 214–218). A pásztorok, parasztok nem taglóval ütötték le a marhát, mint a mészárosok, hanem megfojtották vagy belső vérzést idéztek elő nála, hogy külsérelmi nyomot ne mutasson a bőre; ugyanis az esett jószág, a dög bőrével el kellett számolniuk. A marhapásztorok kedvelték a fiatal tinót, a hízó göbölyt, s olykor a borjúnak se kegyelmeztek. A hús javát pörköltnek, paprikásnak készítették el, s az Alföld nagyobb részén szárazhús, szárított hús is készült belőle az 1930–1940-es évekig. A saját faggyújában, hagyma nélkül főzött marhahúst 4–5 napon keresztül szárítgatták a napon. Gyékényre, szűrre terítették, s egy bojtárgyerek naphosszat hajtotta róla a legyeket. A tűző napon zörgősre szárított húst iszákba, tömlőbe, vászonzsákba tömték és gödör hűvösében vagy otthon a padlás szellős helyére akasztva tárolták. A kiskunsági gulyás a szárított hús egyik részét hazaadta, másik részét a cserénynél fogyasztotta el társaival (Tálasi I. 1936b: 224–225; Paládi-Kovács A. 1974).

Sok vidéken fogyasztották a marhapacalt is, de csak a szegényebb családok. A bendőt és a marhabélt bödönök, üvegek lekötésére használták.

A marhafaggyút a Kiskunság pásztorai és marhatartó gazdái szívesen kisütötték. Lehűtve a faggyú felvette az edény formáját, s akkor karika zsírnak nevezték. „Azt tartották híres gulyásnak, akinek sok faggya volt a taligáján.” Főztek vele ételt is, főleg kását. Mégis inkább szappanfőzéshez, gyertyamártáshoz használták el a gulyásnék, s még pénzt is szereztek vele (Tálasi I. 1936b: 225).

Rossz emlékű fenyítőeszköz volt a bikacsök. Tartós bőredények, sótartók készültek bikatökből. A szívburokból pedig dohány- és pénzeszacskót fabrikáltak maguknak a pásztorok.

{698.} Minden korban nagy érték volt a marhabőr. A nyersbőr az ország hagyományos kiviteli cikke századokon keresztül, s ezt a kivitelt szakosodott kereskedők tartották kézben. A török hódoltság korában a török vámot szedett a „német oldalra” vitt marha- és juhbőrök után. E kereskedelem méreteit jelzi, hogy Debrecenben az egyik kereskedő 1606-ban 6000 nyersbőrt adott el egyetlen tételben, s akkoriban előfordult 20 ezres tétel is (vö. Gaál L. 1966: 182). A hazai bőrfeldolgozást a középkor óta Európa-szerte kiválónak ismerték el. A 16. századi Franciaországban „Hongreyeurs” volt a „magyar módra” dolgozó tímárok neve, akik főként ökörbőröket munkáltak meg ezzel a technikával. Még a 17. században is azért vándoroltak Magyarországra német és francia szíjgyártók, hogy eltanulják a híres „magyar bőr” készítését (Gábor-ján A. 1962: 97–98). A marhabőr feldolgozására szakosodott mesterségekről bőven szól a sorozat Kézművesség c. kötete.

Bivalybőrből a bányászok vödrei, ércszállító bőrzsákjai, hevederei, bőrkötényei készültek. Erdélyi sóbányák aknáin át bivalybőr zsákokban hozták fel a sót, sőt a sós vizet is bivalybőr vödrökben, edényekben húzták fel a felszínre (Kós K. 1979: 255). Főként marhabőrt dolgoztak fel a hámokat, lószerszámot készítő szíjgyártók. Bocskornak, gúzsnak (ekepating, csépkápa) szintén a marha- és bivalybőr felelt meg leginkább.

A szilaj szarvasmarha téli szőrét nemezkészítéshez és kötéleresztéshez használták fel. Nemezből sok mindent készítettek, többek között takarókat, süvegeket. Az ismert kun süveget egészen a 19. század elejéig hordták. Istállós tartás esetén a jószág tisztogatása, gondozása során sok szőrt nyertek. A vakarással nyert szőrből labdát gyúrtak, tömést csináltak (Tálasi I. 1936b: 219).

A marha szarvát főként a fésűsök dolgozták fel. Szaruból a fésűsmester fésűt, csatot, gombot gyártott, de szívesen foglalkoztak ennek az anyagnak a megmunkálásával a pásztorok is. Lett belőle jeladásra szolgáló kürt, ivókürt vagy puskaportartó tülök. Még gyakrabban készült szaruból só- és paprikatartó, juhászoknak rühzsír-tartó (Györffy I. é. n. /1934/b: 178). A pásztorművészet ezen tárgycsoportja a 20. század második felében hagyományos technikával (karcolás, salétromozás) készült dísztárgyakból állt.