{64.} MÉHÉSZET

ELŐZMÉNYEK ÉS FORRÁSOK

A méhvadászatról és a méhészhiedelmekről írt adatközlések, valamint a 18–19. századi, részben kéziratos, részben nyomtatott méhészkönyek jelentették az érdemi előzményét annak a kutatói döntésnek az 1940-es évek második felében, hogy nem az állattartás, hanem a gyűjtögetés-zsákmányolás egyik ágazataként kell besorolni a méhészetet, és elkészíteni az első kutatástörténeti összefoglalását (Gunda B. 1948). Gunda Béla a későbbiek során is következetes maradt ennek a „méhészet –zsákmányolás” szemléletnek a hangsúlyozásában (Gunda B. 1956: 66–76, 1966a: 205–246; 1968b, 1989a: 29–49). Gondosan számba vette természetesen a Magyar Néprajzba szánt (és bővebb változatában előzetesen közzé is tett: Gunda B. 1991–92), a hivatkozásokat azonban nem tartalmazó összefoglalását készítve azokat az adatokat is, amelyek a paraszti méhészkedésről – a gondozás, a továbbtenyésztés módszereiről – időközben felhalmozódtak. Elsősorban azokra a monografikus vizsgálatokra épített, amelyek a szatmári és a zempléni falvak (Szabadfalvi J. 1956, 1967), a Hegyköz és a Bodrogköz (Balassa M. I. 1971, 1973), az észak-borsodi falvak (Füvessy A. 1971, 1972), Orosháza (Hajdú M. 1963, 1972), Nagykanizsa környéke (Kerecsényi E. 1969), az Őrség és a Vendvidék (Csaba J. 1948, 1968, 1971), a Jászság (Bathó E. 1988a) és Gömör (Kotics J. 1988) paraszti méhészkedését mutatták be. Csak az elmúlt tíz esztendő kutatói törekvéseit és konkrét eredményeit nem vehette figyelembe. Így Szabadfalvi Józsefnek (1992) a magyar méhészkedés múltjáról írt monografikus összegzését; Kotics Józsefnek a 19–20. századi „okszerű méhészkedést” mint a paraszti önellátás és árutermelés szolgálatába állítható gazdálkodási ágat elemző, monográfiát előlegező dolgozatait (1993, 1994) és Bathó Editnek a Koticséhoz hasonló igényű újabb jászsági kismonográfiáját (1995). Ahol nincs megadva a Gunda Béla által idézett adatoknak és következtetéseknek a forrása, elsősorban ezeket az összefoglalásokat ajánlhatjuk az olvasó figyelmébe.

A magyar méhészet „ősi rétegeinek” európai párhuzamait is a hatalmas szakirodalomra figyelemmel építette bele a szövegébe Gunda Béla. A szakirodalmi hivatkozásaink minden egyes utalás forrását nem adhatják meg. A párhuzamként idézett adatok többsége néhány kézikönyvként forgatható monografikus összegzésből való (Bednarik, R. 1957; Berner, U. 1954; Fraser, H. 1931; Hämäläinen, A., 1935; Linnus, F. 1939; Praslickova, M. 1979; Schier, B. 1939).

{65.} A ZSÁKMÁNYOLÓ MÉHÉSZKEDÉS FOGALMA

Az ember nemcsak a növényvilág termékeit gyűjti, hanem gyűjt, zsákmányol az állatoktól is. Az ilyen zsákmányolásnak Kelet-Európából és Észak-Ázsiából számtalan emlékét ismerjük. A régi Novgorod kormányzóság szegény orosz lakossága kiásta a vakondok föld alatti odúját és az ott felhalmozott „földimogyorót” (Lathyrus tuberosus?) elszedte. Havasalföld románjai a hörcsögtől szedték el a felhalmozott gabonát. Kamcsatka félszigetének őslakói, az itelmek egy egérfajta lyukjából rendszeresen kiássák és elfogyasztják a Lilium martagon (turbánliliom) gumóját, amit az egér téli táplálékul gyűjt össze. Kárpótlásul az egérnek cirbolyamagvakat hagynak hátra, hogy éhen ne pusztuljon. A tunguzok, korjakok, a szagáji tatárok, az altáji törökök és más szibériai népek is egy egérfajtától szedik el az összegyűjtött ehető gyökereket.

Hasonló „zsákmányolás” ismeretes a magyaroknál. A 20. század elején a Hortobágy környékén, a Kis- és Nagykunságban ősszel kiásták a güzü egér (Mus musculus spicilegus), az ürge (Citellus citellus), a hörcsög (Cricetus cricetus) föld alatti odúját és az ott felhalmozott gabonaszemeket, kukoricát elszedték (Györffy I. 1984: 45; Erdész S. 1974: 39). Ilyen módon több zsák gabonaszemet is összegyűjtöttek, amit a disznókkal, baromfiakkal etettek meg. A javát táplálékul is felhasználták. A Lápos folyó völgyében ősszel egy egérfajta odújában felhalmozott mogyorót szedik el (misináznak). Erdős vidéken (Bakony, Mátra hegység, székelyek) elrabolják a mókus és a pele (Glis glis) odújában található mogyorót.

Lényegében hasonló tevékenység a méhészkedés is, amikor az ember a méhektől zsákmányolja el a mézet.

FINNUGOROK, ŐSMAGYAROK MÉHÉSZETE

Kelet-Európa méhészetének eddigi vizsgálatából az derült ki, hogy a méz és a viasz felhasználása a finnugor népeknél már a legrégibb kultúrperiódusukban ismeretes volt. A Középső-Volga és az Alsó-Káma – finnugorok által lakott – vidékéről az utazók (Ruysbroeck W., Fletcher D., Herberstein S.) már a 13. század közepe óta, majd később a 16. században azt írják, hogy mézben bővelkedik. Az oroszok méhészetére következtethetünk a korábbi, 11. századi orosz krónikák adataiból. A Középső-Volga, az Alsó-Káma vidékének növényföldrajzi és éghajlati viszonyai – a tűlevelű fák mellett a gazdag hárserdők – azonban már az ezeket a feljegyzéseket megelőző messze múltban lehetővé tették a primitív méhészkedést (vö. Veres P. 1988). N. Sebestyén Irén (1951) szerint nincs okunk kételkedni abban, hogy a finnugor ősnép a pre-indoeurópaiaktól tanulta el a méhvadászatot. Linnus Ferdinand (1939) pedig arra az eredményre jut, hogy az erdei méhészkedés a késői neolitikumban (Kr. e. a 2. évezred) a Középső-Volga és az Alsó-Káma vidékén a finnugor népek finn-permi szakaszában alakult ki. Az erdei méhészkedésnek az a lényege, hogy a méheket a lakóhelytől közelebb vagy távolabb erdei fák mesterségesen kivájt odvában tartják, és így gondozzák. Amikor már történeti feljegyzések állanak a rendelkezésünkre, azt látjuk, hogy az erdei méhészet különösen a cseremiszek, mordvinok és votjákok {66.} között virágzott. A mordvinokat a 10. században kiváló erdei méhészekként említik. Ők szolgáltatják a 14. században az akkori Oroszországból exportált méz legnagyobb részét. A Volga középső vidékére, a Káma alsó folyásának mentére később török-tatár népek, főleg baskírok költöztek be, akik átvették a finnugorok hagyományos méhészetét, és azt tovább folytatták. Finnugor örökség az erdei méhészkedés az észteknél is.

Nagyon valószínű, hogy igen régen ismerték a méhészkedést az Ural hegységtől messzi keletre Szibériában, s ennek emléke lehet az északaltáji törököknél a mézelő erdei rajok felkutatása. Az altáji méhészkedés független a finnugorok és a később bevándorolt oroszok méhészkedésétől.

Mindebből arra következtethetünk, hogy a finnugorokhoz tartozó magyarság Ural menti őshazájában szintén ismerte a méheket (Apis mellifica) és fogyasztotta a mézet. Megerősíti ezt a feltevésünket, hogy a magyar nyelvben a méh és a méz szavak finnugor eredetűek (TESz). A méhészkedés körébe tartoznak odú és fedém, födém szavaink, amelyek szintén finnugor eredetűek, s ’bodon, köpű, fatörzsből kivájt méhlakás’ jelentésük is van, illetve volt. A fedém eredeti jelentése ’erdei élőfa, amelyben méheket tartanak’. A magyar nyelv finnugor eredetű méhészkedési terminológiáját gazdagítja a ’rajzik’ jelentésű ereszt ige (lásd Balassa M. I. 1970b: 540–541; 1973: 116, 142–143; Kotics J. 1988: 74). A méhek viaszépítményét jelentő lép kapcsolatban áll a ’takar, fed’, illetve ’réteg’ jelentésű finnugor lep szavunkkal, s így ez a terminológia is méhészkedésünk ősiségéről tanúskodhat. A szlavóniai magyaroknál a lépes méz ma is lepetős méz. A lépnek sejt, slejt elnevezése jelentésileg a selejt elkülönült változata. A hímnemű méhet is jelentő here uráli eredetű s eredetileg a ’férfi, hím’ jelentésű here szócsoportunkhoz tartozik. A lépet, méhviaszt, lép-, viasztörmeléket jelentő sonkoly ismeretlen eredetű. A raj szláv jövevényszó, de közelebbi forrása ismeretlen. Mint jövevényszónak méhészetünk ősisége szempontjából nincs jelentősége. A rajt valószínűleg eresztésnek nevezték, mint napjainkban Göcsejben. A fiasítás ’méhpete, álca, báb’ az uráli eredetű fiú származéka (vö. Szabadfalvi J. 1992: 8–11).

A méhnek (méhecske, mihe) az Alföldön, Gömörben bogár, darázs, dongó elnevezése is előfordul (pl. Nagy Gy. 1968: 143). A moldvai csángóknál méhbogár, méhféreg, mézbogár, rajbogár néven ismerik. Az anyaméhet királykának, királynénak, vezérnek is mondják. Erdélyben és Moldvában helyenként a here trintor, menár néven ismert (vö. Lükő G. 1934: 47–48; Gálffy M. 1961).

A FEUDÁLIS KOR HAZAI MÉHÉSZETE

A 11. századtól a középkoron át számtalan okleveles adat, történeti feljegyzés tanúskodik arról, hogy a Kárpátok medencéjében letelepült magyarság foglalkozott méhészettel. Már 1015-ben a pécsváradi (Dunántúl) monostor személyzete között 12 méhészt és 6 „cerearius”-t találunk. A 13–15. században voltak magyar falvak, amelyekben a király méhészei laktak. Néhány falunév (pl. Méznevelő, Méhész, Méhkerék, Méhes, Vársonkolyos, Fedémes) bizonyítja, hogy a lakosság korábban – már a 13–16. században – méhész volt vagy jórészt méhészettel foglalkozott (lásd Heckenast, G. {67.} 1970; vö. Kodolányi J. 1997: 58). Több olyan szlovák és román falunevet is ismerünk, amelyek a méhészettel kapcsolatosak. A méhek után a 18. század végéig az egyház, az állam, a földesúr a parasztságtól méz-, mézsör- és viaszadót szedett. Már 1121-ben Páka faluban (Zala megye) az egyház részére minden ház után 6 „tortillas” viaszt kellett beszolgáltatni. A méz értékére jellemző, hogy a 11. században (1067) kb. 10 liter mézért egy szekér zsindelyt adtak. Később – a 16. század közepén – a budai török piacon 1 liter mézért (?) egy keresztyén foglyot lehetett vásárolni. Az 1730-as években Buda, Rozsnyó, Miskolc és Körmöcbánya piacain adták el a legtöbb mézet, az ára azonban nem volt túl nagy: „egy-egy akó s 1 fontmázsa mézért gyakran nem adnak többet 3–4 birodalmi forintnál” (Bél M. 1984a: 294). A 18. század végén egy pár lefojtásra szánt méhcsalád ára 8 forint volt, amikor egy „tavalyi borjúért” 6 forintot kértek (Hofer T. 1951: 162). Egy évszázaddal később az Alföldön egy méhcsalád egy mázsa búza árának felelt meg (Boross M. 1963b: 36).

A méznek és viasznak a népi háztartásban igen nagy a jelentősége. Jelentékeny mennyiségű mézet fogyasztanak táplálkozás céljára. A 20. század előtt sok mézet használtak fel üdítőitalok, mézsör készítésére (összefoglalóan: Szabadfalvi J. 1961: 107–128). Használják a mézet gyógyszerül (lásd Györffy I. 1984: 44). Lencsés György 16. század végi kéziratos magyar orvosi könyve a legkülönbözőbb betegségek gyógyításához ajánlja a mézet. A moldvai csángók ma is azt tartják, „jó a méz minden urusságnak, mert mindenféle virágocskából van” (Kós K. 1976: 131). Jelentékeny mennyiségű méz kellett még a 19. század elején is a mézeskalács-készítéshez (vö. Szabadfalvi J. 1986). Magyarországon már a 14. század közepén virágzó mézeskalácsipar volt, de a kolostorokban már előbb dolgoztak mézeskalácssütők. Az erdélyi városokban készített mézeskalács a 16–17. században nemcsak az erdélyi fejedelmeknek, hanem a törököknek is kedvenc csemegéje volt. A mézeskalács jelentőségére jellemző, hogy 1725-ben Kassán az egyik mézeskalácsos mester egyetlen alkalommal 71 000 darab mézeskalácsot vitt a vásárra. A 16–18. században sok mézet, viaszt exportáltunk Lengyelországba, Ausztriába, Velencébe (vö. Takáts S. 1900b). 1624-ben és a következő években skót kereskedők vásárolták az erdélyi viaszt. Nagy mennyiségű viasz kellett a gyertyakészítéshez (összefoglalóan: Szabadfalvi J. 1957: 247–255). Az egyházak, a céhek gyakran viaszban szabták ki a kisebb vétségek elkövetőire a büntetést. Az istentiszteletek látogatásának elmulasztásáért bizonyos mennyiségű viaszgyertya beszolgáltatásával tettek eleget a római katolikus hívek. Mesterré avatás alkalmával a céh új tagjai a céhnek viaszgyertyákat ajándékoztak. A falusi lelkészek járandóságai között is említik a mézet.

A méheket használták a 14–17. századi haditechnikában. Várostromoknál a védők az ostromlók közé méhekkel telt kasokat dobáltak. A várvédelemnek ezt a módját néhány erdélyi monda napjainkig megőrizte. Az udvarhelyi hagyomány az erőszakosan térítő jezsuitákra dobált méhkasokról emlékezik meg (vö. Gunda B. 1945b).

A méhészet jelentőségét bizonyítja, hogy a 18. század közepétől a 19. század közepéig hazánkban kb. 50 méhészeti könyv és nagyobb tanulmány jelent meg (lásd például Pálfi L. 1762; Szigeti Gy. 1763; Vesmás M. 1774; Csáti Szabó Gy. 1792; Handerla 1794; Szuhányi J. 1795; Veszelszky A. 1795; Csaplovics J. 1816; Czövek I. 1816; Kalo P. 1816. – vö. Bellosics B. 1893; Szabó K. 1976; Szabadfalvi J. 1989b, {68.} 1992: 183–210). A 17–19. századból kéziratos méhészkönyveket is ismerünk (lásd például Méhészeti... 1900; Balassa I. 1946; Hofer T. 1951: 162–167; Mándoki L. 1959; Schram F. 1961; Bathó E. 1988b). Legrégibb méhészkönyvünk 1645-ben Nagyváradon jelent meg (a lengyeleknél 1614-ben), amely Rákóczi György főméhészmesteré-nek, Horhi Miklósnak a munkája. Csak kéziratos másolatokban maradt fenn (össze-foglalóan: Balassa M. I. 1970a – lásd még: Kovács S. J. 1891; Kőszeghy S. 1895; Pálffy A. 1906; Kós K. 1959; Szabadfalvi J. 1981b; Mogyorósi S. 1989). Mindegyik másolat természetesen egy-egy variáns, amelyek révén a másolók felfogása és tudása is nyomon követhető. A méhészkönyvek néprajzi szempontból is igen jelentősek, mert a szerzők (falusi lelkészek, tanítók) megírják munkáikban a parasztok körében szerzett tapasztalataikat. Már a 18. század közepén ismert volt a magyar méhészek körében az angol Gedde John The English Apiary (1721) c. munkája, amely három kiadásban (1759, 1768, 1781) jelent meg magyar nyelven.

Mária Terézia uralkodásának idején (1740–1780), majd a 19. század elején hatósági intézkedésekkel, szakszerű útbaigazításokkal igyekeztek a méhészkedést fejleszteni. Az 1770-ben létesített bécsi méhészeti szakiskolába magyarországi tanulókat toboroznak. 1771-ben az erdélyi gubernium értekezletre hívja össze a méhészeket, s ekkor már méhészeti felügyelő is működik Magyarországon, aki körutakat téve előadásokat tart a méhek kezeléséről, a megyéket a korszerű méhészkedésre serkenti. Szarvason 1771-ben alapítottak méhészeti iskolát, ahol a tanítás ingyenes volt, s még 1805-ben is oktatták a méhészetet. 1797-től Keszthelyen, a gazdasági tanintézetben, a 19. század elejétől az erdészeti szakiskolákban szintén oktatták a méhészetet (Boross M. 1963b: 40; Szabadfalvi J. 1992: 15).

A népi méhészkedés a 19. század második felében hanyatlani kezd (vö. Kotics J. 1993: 434–442; 1994: 49–59), mert a mézet mindinkább kiszorítja a cukor. Az intenzív gazdálkodással a mezőket, réteket felszántják, az erdőket irtják, s ezzel a jó méhlegelők területe csökkent. A viaszt a gyertyakészítésnél mellőzik, és a mézeskalács-készítés is veszít jelentőségéből, noha a 19. század végén még kb. 1600 mézeskalácsos dolgozott az országban.

MÉHVADÁSZAT, MÉZRABLÁS

A magyarságnál a méz megszerzésének legegyszerűbb, de kétségkívül ősi módja az odvas fában meghúzódó méhraj mézének elrablása. (Összefoglalóan: Gunda B. 1966a: 205–246; 1968b – lásd még: Fényes D. 1934: 104–105. – Lapujtő [Nógrád m.]; Györffy I. 1935: 126–128. – Rév [Bihar m.]; Gönyey S. 1935: 97. – Börzsöny hegység; Sőregi J. 1935: 102. – Gulács [Bereg m.]; Tagán G. 1941: 331–334. – Székelyvarság [Udvarhely m.]; Vajkai A. 1945: 38–40. – Szentgál [Veszprém m.]; Gunda B. 1956: 69–71. – Magyarléta [Kolozs m.]; Szabadfalvi J. 1956: 452–454. – Szatmár m.; Molnár B. 1957: 485–490. – Domaháza [Borsod m.]; E. Fehér J. 1957: 285–287. – Ber-necebaráti [Hont m.]; Kotics J. 1988: 27–34. – Gömör m.). A méhvadászatról – amely őszi tevékenység, amikorra már elegendő mézet hordtak a méhek – már a 18–19. századi méhészeti munkák és a történeti források is megemlékeznek (például Implom J. 1935: 241; Györffy I. 1935: 126; Balassa I. 1957: 148). Erdei tisztásokon {69.} lépes mézet tesznek ki, viaszt égetnek, urinnal átitatott mohát szórnak el. Az urin, a méz, a viasz illatára seregesen szállnak a méhek, s a méhvadász megfigyelve a repülési irányukat, könnyen megtalálhatja az erdei odvas fát, amelyben a raj tanyát ütött (Székelyföld). Somogy megyében a pásztorok az urinra szálló méhek közül néhányat megfognak, gyapjúszálat, cérnát kötnek a méhre, hogy biztosabban követhessék repülési irányukat. A megfogott méhre dohányfüstöt is fújnak, amelytől a méh elkábul és lassabban, alacsonyabban repül. Az urin mint méhcsalogató ismeretes volt a lengyel, az orosz és az altáji török méhvadászoknál is. Erdélyben a moldvai csángóknál és a palócoknál Gömörben s helyenként a Dunántúlon napjainkig előfordul, hogy az erdei rétekre a méhvadász mézet visz ki. A mézre rövid idő múlva nagy számban szállnak a méhek, amelyek közül néhányat egy marhaszarvból, ritkábban szarvasagancsból készült kis „csapdába befog”. A csapda működése a következő: A mézre rászállt méhek fölé borítja a méhvadász a belül mézzel bekent csapdát, amelynek vékony deszkából készült alját előzőleg kihúzta. A méhek közül néhány felmászik a marhaszarv csapdába. Ekkor a méhvadász a deszka alját visszatolja a helyére. Az ügyes méhvadásznak 5–10 méh is kerül a csapdájába. Ezek közül egyet még a befogás helyén kienged a csapda oldalán lévő nyíláson, s a kirepülő méhet egy bizonyos távolságra (kb. 50–80 méter) követi. Ekkor egy újabb méhet enged ki a csapdából, és ezt az eljárást mindaddig megismétli, míg a rajjal teli méhesfát meg nem találja. A székely méhvadász nyaranként, ősz idején 20–30 erdei méhcsaládot is felkutatott. Ha a megtalált méhesfából nem szedik el azonnal a mézet, akkor tulajdonjeggyel jelölik meg a fát. Leginkább szalmakötéllel kötik át vagy különböző jelet vésnek a fa törzsére, ami azt jelenti, hogy más nem nyúlhat a fához, a méznek és méhnek már gazdája van (Tagán G. 1941: 334). Bereg megyében egy 1793-ban kiadott falusi törvény szerint, aki az erdőben méheket talál, a mézüket kiszedheti, de a fát ki nem vághatja. Ha a méhcsaládot élve akarja hagyni – hogy a mézet később vegye el –, a fát kereszttel jelölje meg. Aki az ilyen fából a mézet ellopja, mint tolvajt kell megbüntetni (Belényesy M. 1957b: 266).

{70.} A marhaszarvból készült „csapda” ismeretes a szlovákoknál, románoknál is. A zempléni Hegyközben szarucsapda helyett bodzafa csövet is használnak. Columella római író említi, hogy musttal bekent nádcsőbe kell befogni a méheket, majd abból egyenként kiengedni, s így a raj könnyen felkutatható. A rómaiak és a magyar méhvadászok eljárása között lényegében nincsen különbség. A révi fazekasok (Sebes-Körös völgye) agyagból formálnak méhcsapdát.

A székely méhvadászok tudják azt is, hogy a nyest szereti a mézet. Ezért télen a hóban figyelik az állat nyomát, s azt a fát, amelyre a nyestnyom vezet, alaposan megvizsgálják, doronggal körülkopogtatják. Ha méhrajt vesznek észre a fában, akkor kidöntik, az odút szétverik, és a hidegtől megdermedt méhektől a mézet elrabolják. A székely, a moldvai csángó méhvadász kora tavasszal figyeli a napsütötte erdőszegélyeket, az erdei tisztások keleti és déli peremét, hogy a fák alatt nem talál-e az odúból kihordott törmeléket, szemetet. A törmelék a még el nem olvadt havon azonnal feltűnik, s annak nyomán azután a méhvadász kirabolja az odút. A méhvadászat két utóbbi módját az ukránok, románok, szlovákok is ismerik. Vannai István 1779-ben arról ír, hogy a méhkereső erdős helyeken megfigyeli a korhadt tuskókban összegyűlt hólére, esővízre szálló méheket, s azok repülési irányát követve a közelben felfedezi az odújukat. Vannai István kétféle módját ismerteti a méhkeresésnek, amelyet – valószínű Palócföldön – maga sem vetett meg. Arról is megemlékezik, hogy a „bujdosó” rajokat a szőlők, erdők szélére kitett bödönökbe lehet becsalogatni, befogni. A száraz fatörzsben talált méhcsaládokat legjobb fástól hazavinni. Szabolcs, Szatmár vidékén a megtalált Bombus-féléket (földi pösmön, pöször, poszméh) föld {71.} alatti odújukból kutyával kapartatják ki, Göcsejben pedig kis faásóval kiássák (Bödei J. 1943: 87–88).

A mordvinoknál, cseremiszeknél, a baskíroknál, az oroszoknál, a balti népeknél nagy jelentőségű erdei méhészetnek néhány emléke megmaradt a magyarságnál is (összefoglalóan: Balassa M. I. 1970b: 532–540). A székelyeknél a felkutatott erdei méhrajt nem mindig ölik meg, hanem a méhesfa kifosztása, a méz elrablása után a fatörzsön baltával, késsel kivágott farészt ajtócskaként visszaillesztik a helyére. Az ilyen méhcsaládot a méhvadász sajátjának tekinti, évről évre meglátogatja, s a mézet elszedi. Az erdei méhesfát tulajdonjegyével is ellátja. Nem más ez, mint az erdei méhészkedés kezdetleges formája vagy maradványa. Élő fákban a Bodrogközben, Szatmárban, Vas és Zala megyékben ezelőtt 50–70 évvel még tartottak méheket. A bihari Rév és Szentjobb határában a kelencék mellett a tölgyfák odvában az 1930-as évek elején esztendőkön át gondozott családokkal méhészkedtek. A három-négy méter magasan lévő odút létrával közelítették meg. Az udvarhelyi Bogárfalva határában az 1960-as években mutogattak egy erdei fenyőt, amelynek odvában éveken át méhek fészkeltek. A raj gazdája léptartó keresztfákat helyezett az odúba, s deszkalap zárta el a kezelőnyílást. A fenyő odvát mesterségesen vájták ki vagy legalábbis tágították. A Dunántúl déli részén (Zala megye) a köpűket gyakran a falutól távol erdei fákra vagy a kertek fáira helyezik el. Ismeretes volt a köpűk és kasok ilyen elhelyezése a bihari Margitta, az udvarhelyi Zetelaka, a zempléni Pusztafalu környékén is. Ez a szokás is az erdei méhészkedés maradványa. A finnugor eredetű magyar fedém szó is az erdei méhészkedésre utal. A fedém eredeti jelentése ’erdőben lévő élő fa, amelyben méheket tartanak’. Valószínű, hogy barkács szavunknak ’méh-vadász, erdei méhész’ jelentése is volt. Beszterce-Naszódban a román méhvadászokat, vadmézgyűjtőket bărcarnak nevezik. A bărcar a magyar barkács átvétele, így a román nyelv őrizte meg a barkács eredeti jelentését.

Linnus Ferdinand (1939) szerint az erdei méhészetről a házi méhtartásra való áttérés emléke a méhlakásoknak (köpű, méhkas) erdei méhesekben való tartása. Erdei méheseket találunk a lengyeleknél, ukránoknál, nagy- és fehéroroszoknál, baskíroknál, csuvasoknál.

A KELENCE

A falutól távol erdőkben, réteken, szőlőkben felállított ilyen méheseket (kelence, méheskert, méhtartóállás) Szatmárban, a Zempléni hegyekben és Erdélyben a 20. század közepén még építettek. A múlt században lehúzódtak Debrecen vidékéig, és a 18. század végén a Dunántúlon is feltűnnek. Kelence típusú méhesek voltak a moldvaiak ’nagy’ prisacă-i (vö. Gunda B. 1984a: 85–86). Czövek István méhészeti munkájában Lőcse, Késmárk vidékéről említi az erdők, völgyek szép méheskertjét. Gömör hegyi rétjein, erdei tisztásain féltetős méhesek napjainkban is feltűnnek. A szlavóniai magyarok a falun kívül a szírűkön (a nagycsalád fákkal körülvett közös nyomtatóhelye pajtával, polyvással, kúttal) állították fel méheseiket. A Szigetközben lőtyék (vizes területek, nádasok) mentén álltak a nádból hevenyészett méhesek (Timaffy L. 1980: 37). Az alsóőri magyaroknál az erdei méhesek emlékét a határnevek {73.} őrzik (Csaba J. 1968: 109). Feltűnő, hogy a Nagykunságban a 18. században a méhesek felállítását a szőlőkben tiltják, viszont több adatunk van a tanyaföldön, illetve a rétségben felállított méhesekre (Györffy I. 1984: 44; Szűcs S. 1977: 77; Szilágyi M. 1992c: 244–247).

A kelence minden oldalról zárt kör, ellipszis alakú vagy négyszögletes fedetlen, esetleg a falak mentén fedett épület, amelynek a belső fala tövében mípadon, ágyáson helyezik el a köpűket, kasokat. Ismerünk három oldalról kerített kelencéket is (lásd Kós K. 1949: 161–162; Szabadfalvi J. 1956: 454–463; Balassa M. I. 1971: 84–86, 88–89; Páll I. 1987: 95–98). A kelence uradalmak, nemesi birtokok, később nagyobb parasztméhészek építménye volt. Magyarországon a 17. században említik, de valószínű, hogy korábban sem volt ismeretlen (18. századi leírása: Bél M. 1984a: 282–283). A huszti gyümölcsöskertben álló kelencéről például az 1684. évi összeírás ezeket mondja: „Középszerű sövényből font, támaszos, jó széles lészájú, kerekded, jó méhkelencze. Nyílik belé fasarkos, hevederes, vasreteszes fenyüdeszka félszerajtó ’srófos lakatjával’ együtt. A közepin egy nagy almafa van. A lésza alatt méhköpü 32 és üres méhköpük” (Takáts S. 1915–17: III. 416; az erdélyi 17. századi méhesekre lásd Áron P. 1987). Takáts Sándornak ez a közlése nemesi udvarház kelencéjét írja le. Figyelmet érdemel a srófos zár említése. Ez a ritka zárforma a Balaton-melléki présházakon még feltűnik. A debreceni erdőkben felállított kelencék mellett nyár idején a méhész baromfit, kecskét, malacokat is tartott. A kelenc, kelence talán szláv (szlovák?) eredetű szavunk. A 16. századból a kelencének ’köpű, méhkas’ jelentését is ismerjük. Az erdei méhészkedés maradványai megtalálhatók a szlovákoknál és a szepesi németeknél is. A szlovákok erdei méhészkedésének egyik emléke a méhesfák röplyuka előtt felfüggesztett szeges tuskók alkalmazása. Az ide-oda lengő szeges tuskó a mézrabló medvét tartja távol. Erről a leleményes eszközről már Olaus Magnus (1555) képet közöl. A Volga menti finnugor és török népeknél általánosan elterjedt.

{74.} Napjainkban a méheket a háznál, az udvaron tartják. A méhkasokat, kaptárakat eresz alá, a ház utca felőli végén deszkaállványra helyezik. Ha több méhe van a gazdának, akkor az udvarra a gyümölcsöskertbe féltetős méhest (méhhely, méhkert, méheresz, míhezsd, priszáka) épít, amely nyáron a méhész gyakori alvóhelye is (lásd Kós K. 1949: 161; Hajdú M. 1963: 175; Szabadfalvi J. 1967: 51–52; Balassa M. I. 1971: 89–96; Hegyi I. 1978: 191; Kotics J. 1988: 55–61; Bodnár L. 1989: 132–135). Az ilyen méhesek építését már korai méhészkönyveink ajánlják. Márton Gábor, a regionális néprajzi sajátosságok egyik első megfigyelője Gazdaságos méhtartás c. munkájában (1816) ír a Balaton körüli méhesek közötti különbségről. A somogyi méhesek fából, a zalaiak kőből épülnek. Köveskálon a méhes az ablak alatti kiskertben, Balatonhenyén a tornácon áll.

A méhesekben a köpűket, kasokat, kaptárakat alacsony padra helyezik. A méhes elé itatóvályúcskát helyez a méhész, amelybe – a 18. századi méhészkönyvek tanítása nyomán – bele is vizel. A méhest lehetőleg József-nap (március 19.) előtt kitakarítják (Csaba J. 1968: 112).

A méhes körül a parasztméhészek mézelő növényeket ritkán termesztenek. A mézelő virágok azonban a földesurakat már a 16. században foglalkoztatták. Batt-hyányi Boldizsár 1585-ben Clusius Carolus németalföldi botanikust arra kéri, hogy legyen segítségére olyan magvak megszerzésében, amelyek virágját a méhek kedvelik. Horhi Miklós méhészeti munkájának egyik kéziratos változata szerint a jó mézelő növények közé tartozik a méhfű, a vad ökörnyelv, az üröm, a lómenta, a fodormenta, a borsfű, az olasz kakukkfű, a sárkelep és a csombord. Vannai István a hajdinát az uradalmak mézelő növényének tartja. Szerinte zamatos mézet ad a galagonya, berkenye, zsálya, izsóp, ibolya, sáfrány, az ökörfarkkóró, a tök, a dinnye virágja s még seregnyi más növény. A moldvai csángók tapasztalata szerint, ha a juhoknál jól megy a legelés, abban az esztendőben a méhek sem szűkölködnek.

A HAGYOMÁNYOS MÉHLAKÁSOK

A méhlakások a magyarságnál változatosak (összefoglalóan lásd Boross M. 1963b: 35–80):

1. Legegyszerűbb és legrégibb a fatörzsből készült köpű (bodon, bödön, borta, döbbeny, döbön, faderék, faröng, kipü, köpöly, köpü, odú, styubéj, tönk, törzsök, tőke, tung, tuskó), amelyet Kelet-Európában a lengyelek, szlovákok, románok, délszlávok, észtek, baskírok és más népek is jól ismernek. A köpű nyelvünkben honfoglalás előtti török szó. A magyarság már korai gazdasági korszakában az erdei méhesfákon kívül odúkban, köpűkben tartotta méheit. Bél Mátyás (1984a: 283) a 18. század eleji tapasztalatok szerint jobbnak tartotta a fűz-, hárs- vagy más puhafából kivájt méhköpűt, mint a vesszőből font és betapasztott kast. A magyarok mindig függőlegesen állítják fel a köpűt, s nem fektetve, vízszintesen, mint az észtek, lengyelek, ukránok, a kaukázusi népek teszik. Az északi erdős vidékeken, Erdélyben, Moldvában és a Dunántúlon még találunk köpűket (lásd Lükő G. 1934: 47–48; Szabadfalvi J. 1956: 463–466, 1967: 52–53; Füvessy A. 1972: 531–538; Kotics J. 1988: 36–41). Az Alföldön már ismeretlenek, az erdélyi Mezőségen pedig ritkák. A fonott méhkasnak a Börzsönytől {75.} Zemplénig, helyenként a Jászságban is köpű elnevezése járja, ami annak bizonyítéka, hogy ott korábban fatörzsből készült méhlakásokat használtak, amelynek az elnevezését ráruházták a méhkasokra. A köpű gyakran nem más, mint az erdőből a méhrajjal együtt hazahozott odvas fatörzs, amelyben a méheket mézelni

hagyják és tovább szaporítják. A Zempléni-hegységben, a moldvai csángóknál a méhállományt ma is gyarapítják ilyen módon az erdőből hazahozott méhcsaládokkal. A köpű üregét véséssel, égetéssel formálják. A köpűket nyáron az eső ellen kőlappal fedik le. A csángók szerint legmegfelelőbbek a fűz-, a jegenye- és a hársfa köpűk (Kós K. 1976: 129). Szórványosan hazánk északi részén, a Bakonyban a köpűk emberformájúak vagy a röplyuk körül díszesen faragottak (Boross M. 1963b: 54–56; Vajkai A. 1959b: 26; Kotics J. 1988: 42–43). Az emberformájú, gyakran szenteket ábrázoló díszes köpűk német területről terjedtek el az Északi-Kárpátokban, ahol elsősorban a szlovák és az ottani német lakosság méheseit jellemzik. Valószínű, hogy a parasztméhészekhez csak a 18. század vége óta földesúri, polgári méhészek révén kerültek el. A néphit szerint az emberformájú köpűben a méh jobban megmarad, betegség nem éri.

2. Erdély és a Dunántúl déli részén fakéregből készült, henger alakú köpűk is előfordulnak, amelyek valószínű, hogy balkáni kultúrelemek az említett területeken. Fakéreg köpűket a rómaiak is használtak. Jellemzik Délnyugat-Európa hagyományos méhészetét, ahol használatuk a paratölgy elterjedésével függ össze. Északkelet-Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján (a huculoknál), a Dunántúlon szórványosan használnak dongákból készült köpűket is, amelyek azonban nem valószínű, hogy kapcsolatban állnak nyugati (Olaszország, Svájc) analógiákkal.

{76.} 3. A méhkasok (kas, kosár, dub, sztup) vesszőből (fűz, fagyal, szőlővenyige), rozs-, ritkábban búza- és zabszalmából vagy gyékényből készülnek (például Kós K. 1949: 159–160; Szabadfalvi J. 1956: 467–468, 1967: 53–55; Hajdú M. 1963: 175–178; Csaba J. 1968: 109–111; Füvessy A. 1972: 538–545; Bathó E. 1988a: 32–35; Bodnár L. 1989: 136). A vesszőből font kast – amely ősi indoeurópai méhlakás – az erdélyi és moldvai magyarságnál, a Dunántúl déli részén s helyenként az Alföldön használják. Észak felé haladva mindinkább ritkulnak. A vesszőkasok váza rendszerint ágakra hasogatott mogyorófa, az Alsó-Őrségben a keresztes fenyő (Picea abies) szétálló ága, amelyet vesszővel sűrűn átfonnak. A mogyorófának, fenyőnek a felső hasítatlan vége a kas fogója. Békés megyébe Erdélyből román kaskötők hoztak az első világháború előtt vesszőkasokat. A hegyes tetejű, magas vesszőkast a Tiszántúlon helyenként oláhkasnak nevezik. Híres kaskötők dolgoztak Debrecen, Békés környékén. A hegyes, magas formák főleg hazánk déli részén, Erdélyben, a szlavóniai magyaroknál bukkannak fel, s ősi formái a vesszőkasoknak. A vesszőkasokat fahamuval, fűrészporral kevert marhatrágyával, sárral tapasztják be. A tapasztást évenként, kétévenként {77.} megújítják. A fehérfölddel besározott kasok használatát a 18. századi méhészeti munkák tanácsolják. A méh a sötét méhesben ’a fejérségtől könnyen eltalálja a kassát’. Ilyen kasokat a Jászságban napjainkban is készítenek. A tapasztás a hideg ellen védi a méheket, s a zöld harkály sem vájja ki a kasokat. A vesszőkasok a délszlávoknál igen elterjedtek, s valószínű a Balkán autochton méhlakásai, amelyeket már a rómaiak is használtak.

A spirális technikával font szalma- és gyékénykasok a Dunántúl, az Alföld méhészetére jellemzőek, s a 18. században megjelennek Erdély területén is. A 19. század végén a Székelyföldön már háziiparszerűen készítették a szalmakasokat. Ez a kastípus tőlünk terjedt tovább a szerbekhez, horvátokhoz és részben a szlovénekhez. A gyékény kasokat a Tisza, a Bodrog folyók mentén (ahol sok gyékény terem) fonják, és távoli területre viszik eladni. A szalma-, gyékény- és vesszőkasnak több helyi variánsa van. 19. századi méhészeti munkáink is különböző formákról emlékeznek {78.} meg, amelyek nyilvánvalóan eljutottak a paraszt méhészekhez is. Így Csaplovics János a kívül vastagabban, belül vékonyabban besározott hegyes vesszőkast ajánlja, amilyenekben Szlavóniában tartják a méheket. Kis János oltszemi református lelkész a kétféle kas egyidejű használatát ajánlja: a kasokat a méhész egy-egy sorba vegyesen helyezze el, mert a méhek így otthonukat nem tévesztik el.

A Debrecen környéki fagyalvessző kasok nagy méretükkel tűnnek ki. Gyékényből, szalmából leginkább félgömb és kupola alakú, esetleg felül lapos, henger alakú kasokat fonnak. Az utóbbiaknál gyakori a levehető fedél. A tapasztalt méhészek szeretik a kupola alakú szalma- és gyékénykasokat (amelyeket ritkábban vesszőből is utánoznak), mert az ilyen kasba több lépet építhetnek a méhek, gazdagabb a méztermés.

Figyelmet érdemel, hogy szalmakasokat elsősorban ott készítenek és használnak, ahol rozsot termelnek és azt cséppel csépelik ki. Délkelet-Európában, a Balkánon a különböző nyomtatóeljárásokkal a szalma tönkremegy, s lehetetlen felhasználni méhkasok, szalmaedények készítéséhez. Feltűnő, hogy Franciaországban a szalma-kas és a szalmakötegekkel fedett meredek háztető határvonalai egymást fedik. Mivel szemnyerés szempontjából az Alföld is az eurázsiai nyomtatóövezethez tartozik, a szalmakas itt újabb, mint a zsúpszalmát készítő dunántúli és északi vidékeken. A szalmakas a paraszti méhesekben a 15–16. századnál aligha régibb. A 19. század közepétől a déli típusú, a Balkánon is használt magas, csúcsos vesszőkasoknak szalma és gyékény utánzatai is vannak. A baranyai, a jászsági szalmakasok a köpűk mintájára készültek. Az ilyen kasok használatát külföldi tapasztalatok nyomán 1831-ben Czövek István méhészeti munkája is ajánlja. Tanácsai szerint több henger alakú ’koszorút’, ládikát is egymásra lehet helyezni, s ezzel a mézelő teret nagyobbítani. Az egymásra helyezhető, tagolt méhlakások (ládikák) gondolata az angol Gedde John nevéhez fűződik.

A gyékénykasok a földrajzi adottságoknak megfelelően a szalmakasok változatai. Korai méhészeti irodalmunkban gyékénykasokról ritkán esik szó, noha a 17. századi összeírások például Sárospatakról már említik. Az Alsó-Őrségben, a Hajdúságban, Erdélyben, Szlavóniában, Moldovában a kasokra szalmából, gyékényből, nádból „kalapot” (köntő) tesznek, hogy a méheket a nap melegétől és a tél hidegétől védjék (lásd Garay Á. 1911: 227, 232). Gyakoriak a vasi szlovéneknél, s az ottani németeknél.

A 17. századi néphit szerint vesszőkast a kakukk tavaszi első megszólalása után nem tanácsos fonni, mert az ilyen kasban nem maradnak meg a méhek. A vesszőkas fonásának ideje karácsony éjjele és karácsony első napja. Az ekkor font méhkasban bőséges lesz a méz, szorgalmasan dolgoznak a méhek. Más tanácsok szerint a kasfonást újhold péntekjén napkelte előtt kezdje el a méhész, s a fonás közé nyír- és csipkevesszőt elegyítsen. Az ilyen vesszők elűzik, távol tartják a gonoszt, a méhek megrontóit.

4. A deszkából készült álló hasáb alakú, keretek nélküli méhlakások főleg Erdélyben használatosak, ahol a székelyeknél, a Lápos völgyében csonkagúla formában is előfordulnak. A köpűben, a méhkasban keresztben 2–3 pálcikát (szulák) helyeznek el, amelyekre a méhek a lépet erősítik. A köpűk, kasok röplyuka általában négyszögletes vagy félkör alakú, de a deszkából készült méhlakásoknál Erdélyben háromszögletes {80.} röplyukakat is láthatunk. Keretek nélküli, csak léptartó pálcikákkal készült álló hasáb méhlakások jellemzői Dél-Európának, az Alpesek déli peremvidékének. A csonkagúla alakúak szintén az Alpesekben tűnnek fel. A deszkából készült méhlakások nem tévesztendők össze a modern kaptárakkal, amelyeknél a méhek a lépet mozgatható keretbe építik bele. Ezek a 19. század második felétől kezdték kiszorítani a magyar népterület minden részén a fenti hagyományos méhlakásokat (a deszkaköpűt lásd Szabadfalvi J. 1967: 55–57; Füvessy A. 1972: 545).

5. A 11–15. században a Bükk hegységben, a Pilisben, Érd közelében sziklafalba vájt fülkékben is tartottak méheket (vö. Saád A. 1963: 81–93; 1972: 105–121; Mihály P. 1975: 31–60; 1976: 245–292; 1979: 33–86; Borsos B. 1991: 121–137). Maradványaik az ún. kaptárkövek, amelyek mediterrán jellegű méhtartásra utalnak. Mészkőfülkékben méhészkedtek a 20. század közepén a románok a Gáldi patak felső völgyében. A fülkék elejét röplyukkal ellátott deszkával fedték le. A fülkékbe léptartó pálcikát helyeztek el. Hideg, szeles teleken a fülkék elé szalmacsomót, csergedarabot, gyapjúpokrócot függesztettek. Idegenek soha nem fosztották ki a fülkéket, amelyek coşniţa ’kas’ nevéből arra következtetünk, hogy újabbak.

A MÉHEK GONDOZÁSA

A méhek gondozása a tavaszi kieresztéssel kezdődik. Moson, Sopron és Vas megyében – a burgenlandi szokásokhoz hasonlóan – már Üszögös Szent Péter napján (február 22.) megemelik a méhkasokat, megkopogtatják, „felébresztik” a méheket. A kieresztés ideje az időjárástól függ, de általában március végén (József napján, március 19-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, március 25-én), április első hetében tágítja, nyitja ki a röplyukat a méhész (Balassa M. I. 1973a: 115–116, 140–141; Szabadfalvi J. 1989a: 149–153; Kotics J. 1988: 68–70; 1992: 706). A 17–18. századi magyar méhészkönyvek azt tanították, hogy legjobb szerdán vagy csütörtökön kiengedni a méheket, mert akkor nyáron át szorgalmasan hordják a mézet. A hétfőn kibocsátottak tunyák, betegek, restek, a keddiek veszekedők, irigyek, a péntekiek „szerelmeskedők”, egymáshoz vendégségbe járók, a szombatiak mordok, erőtlenek, a vasárnapiak kevélyek és kövérek (Kovács S. J. 1891: 18–19; Gunda B. 1956: 73; Kós K. 1959: 298; Szabadfalvi J. 1989a: 147–149).

Előfordul, hogy imaszerű vallásos szöveget (Benedictio ad Apes) mondanak a méhek tavaszi kieresztése, rajzása alkalmával. Kalotaszegen a 19. század végén a következő szöveg volt ismeretes: „Méhek, repüljetek! A gonosz felett győzedelmeskedjetek, hogy a szentséges Szűz Máriának viaszt adhassatok, hogy Jézus Krisztus Urunk dicsőségére mézetek legyen.” A méhek ilyen biztatása, dicsérete a katolikus egyház révén került el a paraszt méhészek közé (vö. Hofer T. 1951: 163; Bálint S. 1976: 512). Hasonló szövegek Nyugat-Európában már a középkorban ismeretesek voltak, de a méhek túlzott dicséretét már Kr. u. 378 körül Szent Jeromos elítéli.

Még 50–60 évvel ezelőtt is előfordult, hogy a kieresztés napján a röplyukba csukafogat, farkasfogat, farkasgégét, kakasvérrel megkent vörös posztót, paprikát tettek, hogy a méhek mérgesek, bátrak legyenek (lásd Györffy I. 1932: 82–85; Kós K. 1949: 161–164; 1959: 299; Szűcs S. 1977: 77–78; Szabadfalvi J. 1981b: 204; Kotics J. 1992: {81.} 711; Bencsik J.–Nagy L.–Nagy Molnár M. 1993: 176). A palócoknál, a Szlovákiában lakó németeknél a bátorság serkentésére a 20. század elején fából faragott farkasfejet illesztettek a röplyukba. Ugyanezért Gömörben a kasra harapófogót erősítenek, a röpnyílás elé a kirepítő deszkába szeget vernek. A nyírségi görög katolikus falvakban a röplyuk fölé helyezett tövises ág, szúrós növény, sarló is fokozza a méhek bátorságát, de véd a gonosztól is. Ha a kibocsátás napján a röplyukba tejjel megmosott gyapjút helyeznek, a méhek szelídek lesznek, nem szúrják meg a méhészt. A dühös méheket le lehet csillapítani, ha a röplyukat medve- vagy mókushájjal kenik be.

A kibocsátás után a hagyományosan dolgozó méhészek nem sokat törődnek a méheikkel. Legfeljebb arra vigyáznak, hogy az új raj messzire ne szálljon a méhestől. A raj továbbrepülését különböző varázscselekményekkel igyekeznek megakadályozni. A röplyuk téli dugóját nem dobják el, hanem felkötik a méhkas tetejére, hogy a raj el ne szálljon a méhestől (Kőszeghy S. 1895: 58; Kós K. 1959: 299; Szabadfalvi J. 1981b: 204). A méhek rajzásakor a moldvai magyar asszony ráül egy lapos kőre és kaszát, kapát penget (Györffy I. 1932: 84). Erdélyben, a Dunántúlon, a palócoknál a méhész a raj elé áll, és ostorral csapkod, csengőt, kolompot ráz, kaszát, kapát penget, fütyül, hegedül, boronafogat, kést szúr a földbe, a kaput rázza, hogy a raj messzire ne szálljon (lásd Moór E. 1933: 64). Ugyanezért Biharban a méhész mágikus kört húz a méhes köré olyan módon, hogy körüljárja, vagy az elhullott méheket kör formában a méhes köré rakja (például Hofer T. 1951: 164). Szeged vidékén a méhész a kasból egy darabkát letör, a méhes előtt a földbe dugja, reááll és napkelet felé fordulva imádkozik, s a raj nem száll el. Az Alsó-Őrségben a mezőn dolgozó ember, ha repülő rajt lát, leveti az ingét, kifordítja és a raj elé dobja, hogy leszálljon. Egy 17. századi kéziratos méhészkönyv pedig azt ajánlja, hogy a szálló méhraj közé a tavaszi szántás első barázdájából vett földet, vakondtúrás porát vagy a jobb sarokkal megtaposott port kell dobni, s ekkor a méhek a földre ereszkednek. Nem száll el a méhraj a méhestől, ha az üres kasokban női inget forgatnak meg, vagy ha karácsony éjjel a méhkas alól szedett földet hord magánál a méhész és ezzel a földdel az ünnepek után a kasokat meghinti. A méhek tavaszi kibocsátásának a napján a méhésznek a méhesben kell aludnia, hogy nyáron a raj el ne szálljon. Karácsony utáni vásáron a méhesgazda vásároljon egy kést, és azt szúrja bele abba a fába, amelyre azt akarja, hogy méhraj szálljon. Karácsony éjszakáján a templomba vigyen magával a méhesgazda egy mogyorófa pálcát, s amikor hazatér, azzal annyit üssön a méhkasokra, ahány rajt szeretne a következő nyáron (Zala megye). A néphit tud arról, hogy vannak olyan bűvös erővel rendelkező méhészek, akik a fára szállt rajt fütyüléssel csalják be a kasba. Azt az ágat, amelyre a méhraj rászállt, a leányok levágják, s megérintik vele a legényeket. A megérintett legény szerelmes lesz a leányba. A befogott raj helyét a fán megfüstölik, vagy sapkát tesznek a helyére, hogy a méhek arra a helyre vissza ne szálljanak. A rajzást különböző kultikus cselekedetekkel segítik elő. Így azzal, hogy Fülöp- és Jakab-nap (május 1.) táján juhtejjel kenik be a röplyukat. A méhészek Európa-szerte ismert megfigyelése szerint az anyaméh rajzás előtt különös hangot ad (krécsázik, műkézik, sípol, sír, vakog), amiről már a római méhészek is tudtak. Rajzás előtt a röplyuknál csomóban ülnek a méhek, tőgyelnek. Az első raj még abban az évben újabb rajt ereszt. Ez a fickóraj, párraj, szűzraj, unokaraj (Bodrogköz). {82.} Ha a raj már lépet épített magának és megkezdte a mézhordást, család a neve (lásd Szabadfalvi J. 1956: 471; Hajdú M. 1963: 184–186; Balassa M. I. 1973: 116–118; Kotics J. 1988: 73–81; 1989a: 332, 1992: 707–708).

A méhestől távolabbra, magas fára szálló méhrajt olyan kasba söprik, rázzák bele, amelyet előzőleg különböző füvekkel (Melissa officinalis, Mentha crispa, Stachys annua) dörzsöltek be, vagy urinnal, borral, mézes cukros vízzel, édes tejjel behintették (Kós K. 1949: 162–163; Szabadfalvi J. 1981b: 205). A méhész hosszú rúdra kötött kast tart a raj alá, s egy kampóval az ágakról a kasba rázza. Az erdőben talált méhek, a kasból kiszálló méhraj füstöléséhez a méhész emberi hajjal és kutyaszőrrel vegyített rongytekercset, száraz marhatrágyát, nedves szalmát, falevelet használ (Balassa M. I. 1973: 119–122). Az Alföldön a tanyákon a méhész felesége a feleresztett kútgémmel, rúdra kötött szalmacsutakkal jelzi a szántóföldön dolgozó férjének, hogy rajzanak a méhek. A megszökött rajt más földjén is joga van gazdájának követni, s ha idegen fogja be, vissza is követelheti. Hódmezővásárhelyen azonban három nap elteltével már nem. A Komárom megyei Martoson, ha a méhész megszökött rajával nem egy időben ér az idegen udvarra, gyümölcsösbe, a méhekről le kell mondania (Fél E. 1944: 54).

Nyár folyamán gazdagon gyűjtenek a méhek, ha karácsony éjszakáján a méhész búzát visz magával a templomba, s visszajövet abból néhány szemet a röplyukba tesz. Egészségesek, szorgalmasak lesznek a méhek, ha a karácsony esti vacsora morzsáit közéjük hintik. Szorgalomra lehet ösztökélni a méheket a méhkas alá helyezett hangyabolyból vett földdel vagy ha a kast megkenik hangyatojással, medvezsírral. Ha olyan botot tartanak a méhesben, amellyel Szent György-nap előtt kígyót vertek agyon, akkor idegen méhek nem jöhetnek a kasokba mézet rabolni. Gazdag hárs-, akácvirágzás idején a kas hamar megtelik mézes léppel. Ilyenkor az alá helyezett deszkaládikával, rostakéreggel vagy henger alakú szalmafonadékkal nagyobbítják meg a mézelőteret, hogy a méhek tovább dolgozhassanak. A gyenge rajokat pedig összeverik (Csaba J. 1968: 111; Bodnár L. 1989: 137).

A méhcsaládokkal az akácosokba, hárserdőkbe való vándorlás a méhészegyesületek és -tanfolyamok ösztönzésére csak a 20. század elejétől terjedt el. A barcasági szászok azonban már a 19. század közepén felkeresték a virágzó hajdinaföldeket.

A MÉHEK „LEFOJTÁSA”, KIFÜSTÖLÉS

Ősszel a méheket füsttel elpusztítják (levágás, méhvágás), hogy a mézet a kasból, a köpűből elvehessék (18. századi leírása: Bél M. 1984a: 290–292; 20. századi leírása: Szabadfalvi J. 1956: 475, 1967: 60; Balassa M. I. 1973: 128–129). A méhész kis gödröt ás és a gödörben ként, rongyot, marhatrágyát vagy taplógombát éget. Azután a gödör fölé helyezi a kast. A füsttől a méhek elbódulnak és belehullanak a gödörbe. A méhek ilyen módon való elpusztítására Békés megyében, a Jászságban azt mondják, hogy levágják a méhet, mert áldott portéka. A nehezebb köpűből – füst mellett – kivágják a mézes lépet, de valamennyit benne hagynak, hogy a méhek áttelelhessenek.

Az Alföldön, a palócoknál, de szórványosan másutt is a méhkast aljával felfelé fordítva földbe vert három-négy karó, felfordított kisszék lábai közé vagy földbe vájt {83.} mélyedésbe állítják, s föléje hasonló bőségű kast borítanak. A két kas egymással érintkező peremét kendővel, zsákkal körülkötik, azután tenyérrel vagy két kis pálcával ütögetik az alsó kast (lásd Szabadfalvi J. 1956: 476; Balassa M. I. 1973: 130–133; Kotics J. 1988: 83–85). A méhek rövid idő múlva felmennek a felső üres kasba s az alsóból a lépesméz könnyen kiszedhető. A méhek felverésének, dobolásának módját a 18. század végén a nagykunsági gazdákat felkereső vándor gömöri méz- és viaszkereskedők már gyakorolták. Érdekük volt, hogy minél több méhcsaládja maradjon meg a gazdának (Szilágyi M. 1966: 82–83). A dobolás a paraszti méhészetben a 19. század elejétől válik rendszeresebbé, amelynek hasznosságára, előnyeire az újságok is felhívják a figyelmet. A Debrecen környéki kanizás hasonló a doboláshoz. A raj nélkül maradt kasokból csak a mézes lépeket vagdalják ki, a lépek fiasításos részét az üres kas csúcsába erősítik, s a kidobolt rajt rájuk ütik. Ilyen módon – a méhek elpusztítása nélkül – a kasból nyaranként többször is lehet venni lépes mézet (Szabó K. 1977: 164, 166).

A méhész csak néhány eszközt használ. A köpűből, a kasból a lépet metszőkéssel vágják ki. A Dunántúlon, Észak-Magyarországon használják a különböző formájú füstölőt, amelyben száraz marhatrágya, falevél, nedves szalma ég, s annak a füstjével tartja magától távol a méhész a méheket. Füstölésre használja a méhész a pipáját is. Az ún. méhészpipák csak újabban terjedtek el. Az alföldi vásárokon vándor szlovák fafaragók árulták a fakanállal, a faedényekkel együtt a méhészpipákat. A méz elszedésénél, a raj befogásánál a méhész szitaszövetből, dróthálóból készült olyan álarcot borít a fejére, amelyen át a méhek nem tudnak hozzáférkőzni, de a szita, a háló nyílásai a látásban mégsem akadályozzák (Szabadfalvi J. 1956: 473–474; Kotics J. 1988: 108–113).

A mézet a lépekből kinyomkodják, kiolvasztják, esetleg préselik vagy szitára, szűrőedényre, kosárba teszik a lépes mézet, s az alája helyezett edénybe csorog a méz (Kotics J. 1988: 87–89). Napjainkban azonban már elterjedtek a modern mézpergetők is. Az üres lépet (sonkoly, méztörköly, maláta) összezúzzák, összetörik, s a napon, tűzhelyen kiolvasztják, kifőzik vagy kipréselik belőle a viaszt. A Lápos völgyében a préselés egyszerű módja, hogy a megolvasztott, felmelegített üres lépet vászonzacskóba teszik, és a viaszt két pálcával átnyomkodják a zacskón, amelyben visszamarad a sonkolysalak, a vostyina. Ez a primitív préselési eljárás az észteknél, fehéroroszoknál, ukránoknál, cseremiszeknél is ismeretes. A székelyeknél – hasonlóan, mint az {84.} ukránoknál – ferdén feltámasztott deszkára helyezik a felmelegített üres léppel teli vászonzacskót, és egy bottal nyomkodják ki a zacskón át a viaszt. Egyszerű viaszprést ismernek Szeged vidékén: két deszka közé teszik a zsákba rakott lépet, és a deszkákat két rúddal összeszorítják (Szabó M. 1956: 219–221). Erdélyben két ék közé szorítva préselik ki a viaszt. Az ékeket fakalapáccsal ütik. Függő kalapácsokkal működő, az olajprésekkel egyező viaszpréseket használnak a palócok és a velük szomszédos szlovákok. Ennek az olaj- és viaszprésnek az elterjedése Nyugat-Európától Kínáig követhető. Intenzív használatuk a keleti szlávokra jellemző.

A 17–19. században és a 20. század első három évtizedében vándor méz- és lépkereskedők járták az országot (Füvessy A. 1971: 28–40; Kotics J. 1991a: 221–231; 1991b: 265–269). Ezek egyik típusa volt a barkács, aki a parasztméhészeknél füsttel megölte, kidobolta, kiverte a méheket, munkájáért lépes mézet kapott, amit szekérre rakott hordóban szállított tovább. Az erdélyi musztikás, sonkolyos, vostyinás csak az üres, összetört lépet kereste a méhészeknél, és kaszát, gerebent, szövőbordát, köszörűkövet, cserépedényt, bocskort, botot, varrótűt, fűszereket (bors, gyömbér, köménymag) adott érte cserébe (Kós K. 1949: 163). Ezek a vándorkereskedők Gömör, Beszterce-Naszód, Szeben megyék falvaiban laktak, és ősszel keresték fel Erdély, az Alföld méhészeit. A magyarokon kívül volt közöttük szlovák, román és német is. Ennek a vándorkereskedelemnek a gyökerei Gömör megyében a 16. század elejére {85.} nyúlnak vissza. Igen népszerűek voltak a Rozsnyó (Gömör megye) környékéről hosszú szekerekkel érkező barkácsok, akik maguk között felosztották az országot (összefoglalóan: Kotics J. 1988: 114–125; – lásd még Skolka A. 1988: 133). Szállásuk rendszerint valamelyik vendégszerető parasztháznál volt, onnan járták be a környéket (Balassa I. 1975a: 64–65). Az utcákon így kiabált a vándorkereskedő: Sonkolyt veszek! – Botot, bocskort, kalapot adok sonkolyért! – Bordát adok sonkolyért! Moldvában az üres lépet, viaszt a vándorkereskedőnél gyapjúért cserélték el.

A köpűket, kasokat télire gyakran pincébe, verembe, az istállópadlásra helyezik, hogy megvédjék a méheket a hideg ellen (Kotics J. 1988: 85–86). A pincébe elrakott méhkasokat már a 17. századból említik. A legyengült rajokat télen táplálják. Országszerte él méhészeink körében a sült tyúkkal való etetés emléke, amiről méhészkönyveink is tudnak (Kós K. 1949: 163; Szabadfalvi J. 1956: 469; Hajdú M. 1963: 175; Kotics J. 1988: 71–72). Debrecen vidékén az 1920-as években sült varjút is tettek a méhek téli asztalára. Tudunk a különböző főtt gyökerekkel, édes sörrel, szilvalével, aszalt szilvával s mézes vízben főtt más gyümölcsökkel, bab- és kukoricaliszttel, főtt borsóval, burgonyával, csicsókával, fügével való etetésről. A fentiekkel egyező téli táplálékokról Európa-szerte tudunk.

MÉHÉSZETI HIEDELMEK

A néphit szerint a méh Szűz Mária könnyéből, Krisztus véréből keletkezett. Egy ormánsági monda szerint Szent Péter kiszedte a Krisztus fejében lévő sebből a kukacokat, fazékba téve egy virágos kert közepébe helyezte, s a kukacokból méhek fejlődtek. {86.} Hasonló mondák ismeretesek Kelet-Európa más népeinél is. Az oroszoknál Krisztus köldökéből, a lengyeleknél Krisztus verejtékéből származtatják a méhet. A kárpáti ukrán néphit szerint Krisztus sebéből Szent Péter kiszedte a kukacokat, odvas fába rakta és a kukacok méhekké alakultak át. A Mátra hegység palóc lakói azt hiszik, hogy a méhet az Isten teremtette, s amikor azt az ördög meglátta, csufolódni kezdett az Istennel, s elhatározta, hogy különb állatot fog teremteni, de csak legyet tudott. A mordvin, a vogul és a csuvas mondák hasonlóan emlékeznek meg a méh teremtéséről (lásd Bálint S. 1976: 511–512; Szabadfalvi J. 1967: 46–47).

A falusi nép sokféle kultikus szokást ismer a méhészkedéssel kapcsolatban (vázlatos összefoglalás: Szabadfalvi J.–Hoppál M. 1980: 551–552). Ezek a szokások ma már funkciójukat természetesen elvesztették, s jórészt csak a legidősebb nemzedék emlékezetében élnek, de az összehasonlító folklórkutatás szempontjából így is figyelmet érdemelnek. Szokásos a méhes mellé egy karóra lókoponyát tűzni, hogy a gonosz szellemeket, a szemmel verő embereket távol tartsák a méhektől (lásd Garay Á. 1911: 227; Giday K. 1941a: 73; Csaba J. 1971: 73; Kotics J. 1988: 135). A ló-koponya hasonló funkciója ismeretes a keleti szlovákoknál, egyes balkáni, kaukázusi népeknél, a cseremiszeknél, tatároknál, de Nyugat-Európában is. A 18. századi méhészkönyvek a lókoponya mellett ajánlják, hogy a méhesben szarvas- és őzagancsot kell tartani. Szemmel verés ellen rongybabát is helyeznek a Lápos völgyében a kasok, köpűk közé. Nőnek a méhesekbe belépni, a méhek közelében tartózkodni (különö-sen a menstruáció idején) tilos (Bencsik I.–Nagy L.–Nagy Molnár M. 1993: 176). A moldvai magyaroknál a menstruáló nő nem ejti ki a „méh” szót, ilyenkor bogarat mond.

Ha a méhesgazda meghal, körmeit levágják, temetéskor a kalapját valamelyik méhkasra helyezik, hogy méhei el ne pusztuljanak. A Bakonyban, Gömörben bekiabálnak a kasokba: „meghalt a gazdátok!” Ha ezt nem teszik, a méhek elpusztulnak (Kotics J. 1988: 138). A 19. században előfordult, hogy halálozáskor gyászfátyollal vonták be a méhkast (Bakony, Somogy). Lakodalomkor pedig vörös posztóval, hogy a méhek is vigadjanak. A meghalt méhésznek az eresz alá elásott körme, haja, a méhes elé elásott béklyó, a méhesbe felakasztott, húsvétkor megszentelt sonka csontja a megrontástól, tolvajlástól védi a méheket.

A néphit szerint a pénzért vett méhvel a gazdának nem lesz szerencséje (Moór E. 1933: 64; Csaba J. 1971: 72), ezért a méheket csak cserébe vagy ajándékba adják. Akinek mutatóujjába méhanya van a bőr alá „beforrasztva”, maga után tudja csalni az idegen rajt. A lopott méhraj jól mézel. A méhtolvajnak azonban vigyáznia kell, mert vannak bűvös erővel rendelkező méhészek. Ha a tolvaj ilyen méhész méheit akarja ellopni, a keze odaragad a méhkashoz és egy lépést sem tud továbbmenni (Szabadfalvi J. 1967: 45; Balassa I. 1975a: 62–64; Kotics J. 1988: 140; 1992: 709–710). Ha mégis sikerül a lopás, az ellopott méhkas helyét a károsult gazda tejjel öntözi, s akkor a tolvaj megőszül vagy megkopaszodik (Kovács S. J. 1891: 20). Kopasz lesz a méhtolvaj, ha csukafejet és sonkolyt új fazékban összefőznek. A tolvaj lábnyomába vert szeg – 17. századi felfogás szerint is – a tolvaj halálát okozza. Meghal a méhtolvaj, ha az ellopott méhkas helyére lőnek vagy egy méhet a halott mellé a sírba dobnak. Szeged vidékén a gazda kenderfonálra annyi görcsöt köt, ahány kas méhe van, a csomókkal megérinti a kasokat, s azokat a tolvaj nem képes ellopni, mert őt is ’megkötötték’. {87.} Varázsereje van a karácsony éjszakáján készült seprűnek. Ezzel az éjféli misén összeseprik az oltár előtti port, szentelt vízzel sarat gyúrnak belőle, s az azzal bekent kasok és a megőrzött seprű lehetetlenné teszik a tolvajlást (Bálint S. 1976: 512). A Horhi-féle méhészkönyv több kéziratos változata (1795, 1797) tanácsolja, hogy Szent Iván-nap (június 24.) hajnalán a méhész mogyoróvesszőből készítsen gúzst, s tegye karácsony éjjel az asztal alá. Amikor egy fehér kanca megellik – mielőtt először szoptatná meg a csikóját, – tegye a gúzst a kanca lábára, hogy így szopjon a csikó. A gúzst azután a méhesben kell tartani (Szabadfalvi J. 1981b: 205). Az ilyen gúzs megóvja a méheket a tolvajtól. Erdélyben böjtöl az a gazda, akinek ellopták a méhét. A böjtöléstől beteg lesz a méhtolvaj, sőt meg is halhat. Göcsejben ilyen átkot mondanak a méhtolvajra: „Aki ellopta a méheimet, addig meg ne haljon, míg engemet magához nem hív!”

A méhlopást, a méhek megrontását a múltban szigorúan büntették. 1556-ban egy jobbágyot, aki az ellopott méhkast a padláson rejtegette, arra ítéltek, hogy derékig meztelenre vetkőzzék, és a méheket a fejére borították. Bártfán 1569-ben egy asszonyt mézlopásért és a méhek megrontásáért máglyán égettek el. Hasonló szigorral büntették a méh- és méztolvajokat az oroszok, lengyelek, észtek, cseremiszek is.

A friss mézből a Rába mentén a rokonoknak, szomszédoknak küldenek egy tányérral. A megajándékozottak a tányért búzával tele küldik vissza. A búzából néhány szemet a méhkas alá helyez a méhész, s ha azok ott nem csíráznak ki, a méhei egészségesek maradnak (Moór E. 1933: 63; Timaffy L. 1980: 37). Gömörben az új párt a vőlegényes háznál mézzel fogadják, s a vőlegény azt a kanalat, amellyel a mézet fogyasztotta, keresztüldobja a háztetőn.

A méhszúrás helyét sárral, különböző füvekkel (kilencféle fűvel) kenik be, sarlóval, késpengével kereszt alakban megnyomkodják, a szúrás helyén méhet nyomnak szét, hogy a megszúrt testrész meg ne dagadjon (Hofer T. 1951: 162, 165). Kalota-szegen azt tartják, ha terhes asszonyt szúr meg a méh, gyermeke irigy, rosszlelkű lesz. A néphit szerint nem szúr a méh, ha karácsony és Szent István napján (augusz-tus 20.) mosdatlan marad a méhész.

A méhészek és mézeskalácsosok védőszentje Szent Ambrus, akire csecsemő korában méhraj szállt. Amikor ezt az apja megpillantotta – a Debreceni Kódexet (1519) idézve –, így szólt: „ez gyermök nagy ember lészön jövendőben”. Ambrus-napkor (december 7.) a méhészek misét hallgatnak, s Budapesten a szervita szerzetesrend temploma körül még a két világháború között is zászlóikkal körmenetet tartottak.

A méhészbabonák, mágikus szokások történeti rétegeit, finnugor és török elemeit nehéz megállapítani. Az olyan szokások, mint a nőnek a méhektől való távoltartása, a szótabu, a méhes mellé tűzött állatkoponyák, a holdállás figyelembevétele, a mágikus kör, a megkötéses varázslás valószínűleg honfoglalás előtti méhészhiedelmeink maradványai. Hasonló mágikus szokások azonban nemcsak a magyaroknál, hanem más közép- és kelet-európai népeknél, részben Nyugat-Európában is ismeretesek. Valószínű, hogy a magyar méhészek mágikus hiedelmeinek jelentékeny része a magyarságba beolvadt idegen népektől (szlávok, németek) származik. Az egyes mágikus szokások elterjesztésénél szerepük volt a 17–18. századi kéziratos és nyomtatott méhészkönyveknek, illetve a lép- és viaszkereskedelemnek. Mindezek révén és a {88.} népi áttételek hol folyamatos, hol megszakadó láncolatán méhészkedésünk antik hagyományokat is megőrizhetett. A 17–18. századi, sőt a későbbi idők népi méhészkedéséről azt mondhatjuk, hogy a méhek gondozója nem annyira gyakorlati gazda, hanem inkább varázsló (vö. Gunda B. 1989a: 29–49).

A varázslatok, kultikus cselekedetek funkciójának megszűnéséhez viszont hozzájárultak a méhészeti szaklapok és szakkönyvek, valamint azok a tanfolyamok, amelyeket a 19. század második felétől a különböző méhészegyesületek rendeztek a méhészettel foglalkozó parasztság számára.

ÖSSZEFOGLALÁS

A magyarság a honfoglalás idején – mint finnugor hagyatékot – már ismerte a méhvadászat primitív módját, az erdei méhészkedést, a méhesfák tulajdonjeggyel való megjelölését és az odúkat, köpűket. Mindezek maradványai a paraszti méhészetben napjainkban is megtalálhatók. Az erdők pusztulása következtében az Alföldön a köpűk készítése és használata korábban megszűnt, mint az erdős vidékeken (Dunántúl, Erdély, palócok), ahol még napjainkban is találunk köpűket. Figyelmet érdemel, hogy a szalma- és vesszőkasok az Alföldön nagyobbak, mint a hegyvidékeken. Ennek az a magyarázata, hogy a meleg síkságon a rajok jobban kifejlődnek, és a méhek több mézet hordanak. Vesszőkasokat a Kárpát-medencében az itt élő népek kezén talált a honfoglaló magyarság. Később több hullámban a délszlávok közvetítésével, közvetlen tapasztalatok révén a fakéreg köpűkkel együtt terjedtek észak felé. Erdélybe a románok is magukkal hozhatták a vesszőből font méhkasok készítésének gyakorlatát. A fakéreg köpűk és a sziklába vájt méhodúk eszméje a mediterrán kultúrából sodródott északra. Kérdéses a kasokat fedő szalma- és gyékény ’kalapok’ etnográfiai helyzete. Schier Bruno ezek közép-európai használatát fiatal német műveltségi áramlattal magyarázza. Feltételezése aligha valószínű, mert a szerbeknél, horvátoknál, bolgároknál, a dobrudzsai tatároknál is ismeretesek.

A magyar méhészetet nyugati hatás Ausztria és Szlovákia felől érte: Ausztria felől szalmakasok, Szlovákia felől (elsősorban az ottani német telepesek révén) az ember formájú köpűk, és azok faragással való díszítésének szokása terjedtek el. A magyar méhészek szalmakasokat valószínű, hogy csak a 18. század eleje óta használnak, gyékénykasokat azonban már a 17. század elején említenek. Nyugati kultúrelemeket közvetítettek a paraszt méhészekhez a méhészkönyvek és méhész tanfolyamok is. A szalmakasok hagyományos típusai a kupola alakú formák, amelyek a nyugati germán szalmakasok változatai. Alsószász terület volt ezeknek a kasoknak a bölcsője, ahonnan a 4. század óta különböző ütemben éppen úgy terjedtek Skandinávia, a Baltikum, Lengyelország irányába, mint Közép-Európa felé. A déli területeken (Svájc, Bajorország) a régebbi vesszőkasok formája is követi a kupola formájú szalmakaso-kat. Így van ez nálunk is.

Valószínű, hogy a modern méhészkedés hatására kezdte el használni a parasztság a füstölő edényeket, méhészpipákat, álarcokat, pergetőket és más eszközöket. A magyar méhészek a 19–20. században több újítást alkalmaztak a szalmakasokon, a keret nélküli kaptárakon és a modern méhészetben használt keretes kaptárformákon.

A KASOS MÉHÉSZET A PARASZTI GAZDASÁGBAN

Önálló méhészeti üzemet paraszti közösségekben még a kaptárral méhészkedők sem hoznak létre. Ez éppúgy, mint a hagyományos tartási mód, üzemszervezeti egységet alkot a földművelő-állattartó paraszti kisüzemmel.

A méhészetet az üzemtan a mezőgazdasági állattartási ágak közé sorolja, bár a többi szorosabb értelemben vett gazdasági állattartási ággal szemben lényegbevágó eltéréseket mutat. Közös vonás ugyan, hogy tulajdonképpen a méhészet is a növényi termékek további értékesítését segíti elő, és így az értékesítési üzemágak egyik változata, azonban az átalakítandó nyersanyag gyűjtési módja és a méhek biológiája olyan különbségeket idéznek elő, amelyek a méhészetnek egészen különleges üzemi jelleget biztosítanak. A legfőbb eltérés abban mutatkozik meg, hogy a méhészeti üzem elsősorban nem egy bizonyos földterületre korlátozott vállalkozás (Farkas Á. 1944).

A vizsgált periódusban mind a recens anyag, mind az összeírások arra utalnak, hogy a kasos méhészet Magyarország egész területén (jóllehet eltérő intenzitással) a paraszti gazdálkodás részévé vált, ha nem is olyan mértékben, mint azt a néprajzi kutatás korábban feltételezte. Milyen tényezők tették lehetővé, hogy a kasos méhészet beépüljön a paraszti gazdaság termelési rendszerébe, másfelől mivel függ össze, hogy a vizsgált periódusban a paraszti gazdaságok jelentős része tartózkodik a méhészet hagyományos formáitól?

A parasztgazdaságok viszonylagosan állandó termelési szerkezetébe a méhészet látszólag nehezen illeszthető be, miután a vele kapcsolatos munkafolyamatok a mezőgazdasági munkacsúcsok idejére esnek. A kasos tartás esetében valójában csak a rajzási időszak illeszthető – nehezen – a hagyományos gazdálkodás rendszerébe, miután a többi munkafolyamat a mezőgazdaság kevésbé intenzív kihasználtságú időszakára esik.

A parasztgazdaságok, miután különböző jelekből a rajzás várható időpontját viszonylag pontosan meg tudták határozni, az ebből adódó nehézséget a családi munkamegosztás keretében könnyen feloldották. A család azon tagjainak feladatává tették a méhek rajzásának figyelemmel kísérését, akik nem vettek részt az akkor esedékes mezőgazdasági munkafolyamatokban (elsősorban a csökkent munkaképességű öregek, valamint a gyerekek).

Látszólag akadályát jelenthette a méhészet paraszti gazdálkodásba való beépülésének, hogy a kasos méhészettel kapcsolatos tudás mindig konkrét személyek egyedi tudása, így ez nem épül be a közösségi tudás általános rendszerébe. Ebben az esetben olyan speciális tudásról van szó, amely nem minden elemében, különösen nem a maga teljességében része a paraszti tudásnak. A kasos méhészet azonban több ponton {92.} kapcsolódik a paraszti ismeretekhez, s a meglévő paraszti tapasztalati anyag folyamatos aktivizálásával már lehetett a kasos méhészettel foglalkozni. A kasos méhészet alapításához szükséges ismeretmennyiség elenyésző. A tartás során szerzett tapasztalati tudás az, ami nem része a közösségi tudásnak. Ennek hiánya azonban nem akadálya az üzemalapításnak. Miután a hagyományos méhészet minimális új ismeretmennyiség elsajátításával már gyakorolható, ezen ismeretek hiánya nem jelentheti akadályát a méhészet nagyobb mérvű elterjedésének.

Ahhoz, hogy a kasos tartás integrálódni tudott a paraszti gazdálkodás rendszerébe, nagymértékben hozzájárult az is, hogy az ezen gazdálkodási ág űzéséhez szükséges eszközök minden paraszti háztartásban megtalálhatók. Speciális eszközigénye a kasos tartásnak nincsen. Az eszközök beszerzése nem igényelt számottevő befektetést. A méhes, a kas és a többi eszköz beszerzésében a legteljesebb önellátás mutatkozik. Igen elterjedtek az alkalmi megoldások, illetve ezeknek az eszközöknek nagy részét más tevékenységek során alkalmazták elsődlegesen, itteni felhasználásuk másodlagos. A parasztgazdaságok majd mindegyike rendelkezett a méhlakások elő-állításához szükséges alapanyaggal, eszközökkel. Az erre vonatkozó gyakorlati ismeret is általánosnak mondható. Amennyiben ezek elkészítéséhez mégsem értettek, a paraszti közösségek specialistái gondoskodtak előállításukról, ellátva ezekkel a termékekkel a paraszti gazdaságokat.

Másfelől a méhészethez szükséges eszközök készítése és javítása is megoldható a paraszti tudás aktivizálásával. Emellett ezeknek az eszközöknek a készítését és javítását a szezonális munkacsúcsok elmúltával, a kevésbé intenzív kihasználtságú téli időszakban is el tudták végezni.

A méhészet hagyományos formája a fentiek alapján összeegyeztethető volt a paraszti termeléssel. Ennek ellenére a parasztgazdaságok számottevő része a vizsgált periódusban nem hozott létre gazdaságán belül méhészeti melléküzemágat.

E jelenség okait vizsgálva elsőként a méhek domesztikációjának más háziállatoktól eltérő mértékére és módjára kell utalni. Ami közelebbről azt jelenti, hogy a méhek domesztikációja nem következett be olyan mértékben, mint más háziállataink esetében. Az ember nem tud fajtanemesítésükről gondoskodni, belső életüket sem tudja befolyásolni, azt öntörvényű módon a méhek maguk szervezik. A méhek életének a hagyományos kasos tartás keretei között az ember inkább passzív szemlélője, semmint aktív irányítója (Szabadfalvi J. 1992). A gondoskodás során a méhészek fokozottabban csak a rajzás és a lépelvétel idején avatkoznak a méhek életébe.

Ez egyrészről azt jelenti, hogy viszonylag kevés beruházással és kis munkaráfordítással lehet a méhészet hasznát élvezni, másrészről azonban a paraszti szemlélettől idegen viszonyulást is feltételez. Sajátságos megnyilvánulása ennek a paraszti szemléletnek az a vélekedés, amely szerint olyan háziállatot nem szívesen tartanak, amelyik nem ismeri meg saját gazdáját. Ez a vélekedés, a méhszúrástól való félelem azonban önmagában nem adja meg a feltett kérdésre a választ. Emellett utalni kell arra, hogy bizonyos gazdaságföldrajzi adottságok (leginkább a bőséges és folyamatos méhlegelő hiánya) eleve megfosztják a méhészkedés lehetőségétől a parasztgazdaságok egy részét.

A 17–19. századi nagy volumenű, kiterjedt méhészet egyik lényeges fenntartója volt az is, hogy a kereskedelem ebben az időszakban szervezett volt: ekkor állandósultak {93.} a termelő, fogyasztó és feldolgozó körzetek közötti kapcsolatok. A vizsgált időszakban ez a kereskedelmi hálózat jelentős mértékben visszaszorul, ami összefügg a termelés csökkenésével. Így a paraszti kasos méhészet elterjedtebbé válásának korunkban ez is egyik hátráltatója, akadálya.

A legfőbb ok azonban, ami a méhészet paraszti közösségekben való nagyobb méretű elterjedtségének útjában állt az, hogy a termelés adott körülményei között nem volt komoly jövedelmet hozó foglalkozási ág. Ebben az időszakban már a hagyományos méhészet termelékenysége nem volt olyan fokú, ami indokolta volna a gazdaság belső arányainak felbomlását. Ennek következménye az, hogy a méhészetet a paraszti közösségek a néprajzi kutatás által vizsgált időszakban már egyértelműen a kisállattartás perifériáján tartották számon.

Az, hogy a parasztgazdaságokban foglalkoztak-e méhészettel, s ha igen, milyen mértékben, leginkább attól függött, hogy kezelésükre a családtagok közül vállalkozott-e valaki. Ezt nem befolyásolta jelentős mértékben a hozzáértés, hiszen a kezelés nem kívánt olyan szaktudást, amit ne lehetett volna bárkinek könnyen elsajátítani. A paraszti közösségekben leggyakrabban a család legidősebb férfi tagja vagy a felnőtt fiúk között a legkevésbé munkabíró, vagy a sok mindenhez értő, barkácsoló hajlamú, megfelelő érdeklődést mutató családtagok foglalkoztak a méhészettel. Ez egyértelműen a férfiakhoz köthető foglalkozás, nők csak igen kivételes esetekben méhészkednek.

Miután a méhészet nem alapvető élelemszerzési foglalkozás, az üzemág alapításában az alternatív személyi döntéseknek jóval nagyobb a szerepe, mint a gazdálkodás fontosabb ágazatainál. Ezzel magyarázható (a gazdálkodásban mutatkozó eltérések figyelembevétele mellett), hogy azonos adottságú vidékek esetében jelentős eltéréseket regisztrálhatunk a méhészettel foglalkozók számában. A paraszti gazdaságokban a gazdasági tevékenységek súlya a mezőgazdaság meghatározó feladataira esik, a méhészet legtöbbször csak kedvtelés, s csak az foglalkozik vele, aki szereti a méheket.

A méz és viasz paraszti háztartásban való felhasználása a vizsgált időszakban már nem mondható igazán jelentősnek. A cukor egyre jelentősebb szerepet kap a századfordulótól a paraszti háztartásokban, a viasz felhasználása teljesen elhanyagolható (Kisbán E. 1987; Gunst P. 1987). A méz szerepe nem a táplálkozásban igazán a meghatározó (jóllehet a méhészkedők családja körében fogyasztása nagyobb mérvű), inkább népi gyógyászati felhasználása tűnik fontosabbnak. A többi ok mellett ez is oda vezet, hogy a paraszti gazdaságok jelentékeny része nem törekszik méhészeti melléküzemág alapítására.

A KASOS MÉHÉSZET TÍPUSAI

A méhészet tartásmódjainak táji differenciáltsága lényeges eltéréseket alig mutat, némi megoszlás csupán a méhlakások és a méhesek anyaga, szerkezete alapján regisztrálható. Az országos eltérések nem táji típusok elkülönülését jelzik, hanem a földművelésre-állattartásra alapozott paraszti kisüzemek különböző gazdasági stratégiáinak megnyilvánulásai.

{94.} A méhészetnek önellátó és árutermelő típusát különíthetjük el. A hagyományos méhészet esetében az önellátó és árutermelő tartás sem technikailag, sem munkaszervezetileg nem különül el egymástól. Ez a fajta elkülönülés csak a kaptáras méhészet megjelenésével ragadható meg.

A kasos tartás a 19. század második felétől a paraszti gazdálkodás perifériájára szorul, csak mint jelentéktelen mellékfoglalkozás játszik abban szerepet. A termelés pusztán a háztartás szükségleteinek kielégítésére irányul, azt jelentős mértékben nem haladja meg. Ezek az önellátásra berendezkedett kasos üzemek is egyedi kapcsolatban lehetnek a piaccal, de ez üzemük működésének csak járulékos eleme. Az önellátó méhészet alkalmanként (az igen kedvező időjárási és méhlegelő viszonyok következtében) átlendülhet árutermelésbe, de utána visszaáll az önellátó szintre. A korábbi századokban jellemző árutermelő méhészetnek már csak foltokban találjuk nyomát.

A paraszti méhészet árutermelővé válásának koronként és területenként eltérőek lehettek a motivációi.

Magyarországon a vizsgált periódusban arra igen kevés példa hozható, amikor egy közösség parasztgazdaságainak számottevő része a hagyományos méhészet keretei között árutermelő méhészetet folytat. Azonban a közösségek egyes tagjainak nagyobb arányú méhtartására több példa is utal. Az egyes területek paraszti méhészetét bemutató tanulmányok szinte mindegyikében találunk nagyobb állományú méhészetre utaló adatokat (Hajdú M. 1963; Szabadfalvi J. 1967; H. Kerecsényi E. 1969; H. Bathó E. 1988a; Kotics J. 1988).

A méhészet hagyományos formáinak gyakorlása során jelentősebb állománnyal csak olyanok méhészkedhettek, akik a rajzás idején tartósan mentesülni tudtak a mezőgazdasági munkafolyamatok elvégzésétől. Nyilvánvalóan ezzel függ össze, hogy az idősebbek foglalkoztak leginkább méhészettel. Ha nem ők foglalkoztak méhészettel, akkor szerepük (a gyerekekkel együtt) a rajzás figyelemmel kísérésére korlátozódott. Arra a paraszti gyakorlatban csak elvétve találunk példát, hogy idegen munkaerőt alkalmaztak volna a raj befogására, azt legtöbb esetben a méhész maga végezte el.

A kasos tartás keretei között folytatott árutermelő méhészeti gazdaságokban az a közös, hogy nem több parasztgazdaság adott ilyen irányú választ egy gazdasági kihívásra, hanem egyedi gazdaságok eltérő motivációjú egyedi válaszaival állunk szemben. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezek a törekvések nem egy tartós gazdasági stratégia részei.

Igazán jellemzően árutermelő kasos méhészetet csak olyan területeken találunk, ahol azt az ökológiai adottságok lehetővé tették. A kiváló méhlegelőt elsősorban az ártéri erdők, vízjárta rétek és lápok biztosították (Szűcs S. 1942; Andrásfalvy B. 1975). A hosszan tartó állandó és nagy mennyiségű virágzás lehetővé tette a méhek folyamatos hordását. A virágok közül egynéhány (különösen nagy tömegénél fogva) főhordást is adott. Így nem volt gond a méhcsaládok tavaszi fejlesztése, mert a méhek állandó legelő mellett maguk is fejlődtek. A méhészkedés ebben az időszakban inkább csak a méhekkel való foglalatosságot, a rajbefogásokat és az ismétlődő mézelszedést jelentette. A méhlegelő kiválósága következtében mégis igen gazdaságosak voltak ezek a méhészetek.

{95.} Több helyen a jó méhlegelőt az elavultabb gazdálkodási rendszerek fennmaradása is elősegítette. A nyomásos rendszerben az ugar hosszabb időre biztosított főhordási időszakot a méhcsaládoknak.

A méhekkel való szabályos vándorlásra már a 18. századtól több adat utal, azonban a kasos tartás keretei között ezt igen ritka eljárásnak kell tekintenünk.

Az említett esetek mindegyikében a nagyobb volumenű méhtenyésztést az árterek és rétek kitűnő méhlegelője tette lehetővé. Ezekben az esetekben már méhész specialistákkal van dolgunk, akiknek fő megélhetési forrása kizárólag a réti méhészkedés. Ezek a méhészek a falvak föld nélküli rétegéből kerültek ki, s megélhetésüket a réti méhészkedésre alapozták. Másrészről számukat szaporították a parasztgazdaságok azon idős tagjai, akik már nem voltak képesek a fontosabb mezőgazdasági munkafolyamatok ellátására, vagy munkaerejüket a saját paraszti gazdaság már nélkülözni tudta.

Már a kasos méhészkedés korában is akadtak vállalkozó szellemű méhészek, akik leküzdötték a vándorlás során felmerülő nehézségeket, s ezáltal tetemesen megnövelték jövedelmüket. A néprajzi leírások azonban arra utalnak, hogy az önellátásra berendezkedett kasos méhészek között a vándorlás szinte teljesen ismeretlen. Ez nyilvánvalóan nemcsak a vándorlás kivitelezésének nehézségeivel magyarázható, hiszen azt a korábbi időkben is meg tudták oldani (legalábbis rövidebb határokon belül), hanem a paraszti kasos méhészeti üzemág önellátó jellegéből következően nem motivált az eredményesebb eljárások meghonosításában. Az árutermelő kasos méhészetnél vannak adatok a vándorlásra, de a szó igazi értelmében ez mégsem az. Itt csak arról van szó, hogy tavasztól őszig viszik ki a kasokat a jó méhlegelő területre, ahol állandóan mellettük van valaki, a teleltetésre azonban újra a ház körül kerül sor.

A kasos méhészet piacra irányultsága és a kasokkal való vándorlás között közvetlen összefüggés állapítható meg. Bár a kasokkal való vándorlás és az árutermelés nem kapcsolódik minden esetben össze, olyan méhészeti melléküzemágat mégsem találunk, ahol a vándorlásnak nem az lenne a célja, hogy a termelés során jelentkező felesleget értékesítsék.

A kasos méhészeti üzemág alapításának legáltalánosabb formája a meglévő folytatása vagy osztódása. Az önálló gazdaságot alapító fiú az apjától kap néhány rajt, és azt a kívánt mértékre szaporítja, vagy apja halála után továbbviszi a méhészeti üzemágat. Gyakori, hogy a méhészeti üzemág talált vagy befogott, illetve ajándékba kapott rajokra épül. Ami egyben azt is jelenti, hogy a kasos méhészet alapítása sok esetben rendkívül esetleges és véletlenszerű. A méhek vásárlás útján történő beszerzése nem túl gyakori, nyilvánvaló összefüggésben azzal a vélekedéssel, hogy a méhek pénzért való vásárlása nem hoz szerencsét a méhcsaládokra. Ugyanígy ritka a méhkeresés útján befogott rajjal való üzemágalapítás.

Bár az üzemszervezés és működés során a döntési folyamatok nem közösségi ellenőrzésűek, a kasos üzemág mindkét típusánál a hagyomány a fő irányító tényező. Az egyes munkafolyamatokat a hagyomány által meghatározott módon, reflektálatlanul végezték, a döntések rutinszerűek voltak. Nem mutatkoznak különbségek az önellátó és árutermelő típus között munkaszervezeti szempontból sem. A vizsgált időszakban kívülről igénybe vett tevékenységek nem jellemzőek sem az önellátó, {96.} sem az árutermelő formánál. Ennek meglétére csak mezővárosokból rendelkezünk adatokkal (Szilágyi M. 1966: 71–90; Kotics J. 1988). Elszórt adatok felbukkannak arra vonatkozóan is, hogy egyes gazdák felesbérletre adták ki méheik kezelését.

A KAPTÁRAS MÉHÉSZETI ÜZEM

Míg a hagyományos méhészeti üzemág önellátó és árutermelő típusa között lényegi különbséget nem találunk, addig a kaptáras méhészet mind technikailag, mind üzemszervezetileg elkülönül a kasos méhészettől. Döntő különbségeket regisztrálhatunk mind az üzem alapításában, mind működtetésében és munkaszervezetében, valamint a döntéshozatali mechanizmusokban.

A mozgó szerkezetű kaptárak feltalálásával teljesen új alapokra helyeződött a méhészet. A méhész passzív szemlélőből a méhek életének aktív, tudatos irányítójává vált. A korábbi méhlakásokhoz képest a legfontosabb változások a következők: az egyosztatú méhlakásoktól eltérően a keretek kiemelhetőségének következtében megismerhetővé vált a méhcsalád belső élete, a műrajok készítésével megelőzhetővé vált a rajzás, s ami a legfontosabb, a méhcsalád elpusztítása nélkül férhettek hozzá a lépekhez (Szabadfalvi J. 1992). Mindezek következtében a kaptárak jóval nagyobb termelékenységűvé váltak, mint a kasok és az átmeneti méhlakások.

Magyarországon ezek az első modern méhlakások már a 19. század derekán meg-jelennek, de elterjedésük igen vontatottan halad, annak ellenére, hogy a 19. század végétől a kaptáras méhészet szélesebb társadalmi körben való elterjesztését az állam is jelentős mértékben szorgalmazta és támogatta. A tanítóképző intézetekben és gazdasági szakiskolákban ekkor már oktatják a modern méhészeti ismereteket. Különböző állami tanfolyamokon lehet elsajátítani az új módszereket. A gombamód szaporodó helyi és regionális méhészegyletek ugyancsak e célnak érdekében fejtik ki tevékenységüket (Rodiczky J. 1892). Mindezen törekvések és a propaganda ellenére a modern méhészet társadalmi bázisa a századfordulón igen szűk, s benne a parasztság szerepe messze elmarad a kívánatostól.

Olyannyira, hogy a jobb szemű méhészeti szakírók felismerik, a kaptáras méhészet parasztság körében való meghonosítása még a papok és tanítók közvetítésével is csak igen lassan halad előre, ezért legfőbb törekvésüknek a kasos tartás modernebb formáinak propagálását tartják (Ambrózy B. 1914; Gáll I. 1944). Felismerik tehát azt, hogy a paraszti gazdálkodás rendszerébe a hagyományos tartás be tud illeszkedni, de abban az okszerű méhészet nem tud jelentős szerephez jutni.

Mivel magyarázható a kaptáras méhészet igen lassú elterjedése a parasztgazdaságokban, miért nem vált az okszerű méhészet a paraszti életmód szerves részévé? Ennek okát a századelő szakírói a méhészeti termékek árának kedvezőtlen alakulásában, a kedvezőtlen piaci viszonyokban vélték felfedezni (Sőtér K. 1908).

Több tényező együtthatásának eredménye az, hogy a jóval jövedelmezőbb kap-táras méhészet a paraszti életmódban nem válik vonzó gazdasági alternatívává. A legfontosabb, hogy a paraszti gazdaságok feudális korból örökölt struktúrája nem tudott rugalmasan reagálni a piac kihívásaira és az áralakulások változásaira. Az önellátó paraszti kisüzemekben a korábban kialakult hagyományos termékszerkezet {97.} lényeges módosuláson nem ment át. Ennek megfelelően a parasztgazdaságok munkarendje és munkaszervezete is változatlanul hagyományőrző volt. A gazdasági stratégia legfontosabb célja ennek a termékszerkezetnek a fenntartása, valamint a munkaerő lehetséges lekötésének biztosítása, s nem a termelés racionalizálása volt.

Az általános tendenciák ellenére a specializáció a parasztgazdaságok egy részében is megjelenik. Itt a törekvés arra irányul, hogy olyan jövedelemrugalmas ágazatot fejlesszenek, amelynek kicsi a földigénye és nagy a munkaerő-ráfordítás. Ilyen jövedelemrugalmas ágazatként egyes háziipari tevékenységek mellett elsősorban a kisüzemi állattartás jöhetett szóba (Tóth T. 1988). Annak ellenére, hogy az okszerű méhészet ezen ágazatok közé tartozott, nem volt jelentős földigénye, nagy az élőmunka ráfordítása, s mindezek mellett a befektetett tőke forgási sebessége viszonylag gyors volt, a paraszti kisüzemekben nem tudott a specializáció meghatározó bázisa lenni. Mindenekelőtt azért nem, mert a parasztgazdaságok túlnyomó részében hiányzott a piacérzékeny vállalkozói mentalitás.

Az okszerű, kaptáras méhészet paraszti közösségekben való megjelenése minden esetben egyének tevékenységeként realizálódik, és a közösség értékrendjétől eltérő mintát közvetít. Attól függetlenül, hogy az okszerű méhészet önálló vagy kisegítő üzemként kapcsolódik a parasztgazdaság rendszerébe, mindkét esetben vállalkozásként foghatjuk fel, amely mindig bizonyos tőkebefektetéssel jár, racionális megfontolások és tudatos kalkuláció kíséri, számol a kockázati tényezőkkel. A néprajzi leírások egyértelműen arra utalnak, hogy az okszerű méhészek a paraszti közösségek új értékek irányában nyitott, vállalkozó szellemű tagjaiból kerültek ki. Miután a hagyományosan méhészkedők összetétele más értékek mentén szerveződött, nem tekinthető véletlennek, hogy az okszerű méhészek nagyobb hányada nem körükből került ki, hanem az újabb generációk eltérő szemléletű tagjai gyarapították soraikat. Ennél a generációnál már a paraszti szocializáció során belenevelődéssel elsajátított tradicionális tudás rovására fokozatosan előtérbe kerültek az egyre tudatosabb tanulással elsajátított szakismeretek.

A vállalkozói mentalitás hiánya mellett más okok is gátolták a kaptáras méhészet paraszti közösségekben való meghonosodását. Fontos összetevő a parasztgazdaságok általános tőkeszegénysége. Okszerű méhészet rentábilisan csak jelentős tőkebefektetéssel űzhető. A legköltségigényesebb a modern méhlakás, a kaptár beszerzése. Emellett a méhcsaládok ára, a műlép és a különböző szerszámok együttes költsége is jelentős indulótőkét kíván. Bár a méhészet esetében a megtérülési idő igen gyors és kedvező, a tőkeszegény parasztgazdaság tartózkodik a nagyobb méretű beruházástól. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a méhészet a fokozottan időjárás-érzékeny kultúrák körébe tartozik, s emellett a gyakran fellépő méhbetegségek is a bizonytalansági tényezők számát szaporítják (Vincze E. 1983). Mindezek együttesen jelentős deficitet eredményezhetnek, rosszabb esetben az egész vállalkozást is tönkretehetik, így érthetővé válik a kockázatot nem szívesen vállaló parasztgazdaság óvatossága.

Az okszerű méhészet rentabilitásának másik alapvető feltétele a kellő szakértelem: a méhnek és életének alapos ismerete. A kasos tartás keretei között a méhészek méhekre vonatkozó ismeretei igen alacsony szinten álltak, s ezen ismeretek bővítésének – az adott lehetőségek között – nem is érezték szükségét. A kevert, rendszertelen {98.} jellegű ismeretek halmazát racionális és irracionális elemek szövedéke képezi. Ezek az apáról fiúra szállt ismeretek nem képezhették alapját a természettudományos megalapozottságú okszerű méhészetnek.

A kaptáras méhészet olyan tevékenységi forma, amely nemhogy nem szerves része a paraszti tudásnak, hanem attól kifejezetten idegen. A kasos méhészet paraszti gazdálkodásba való integrálódása során utaltunk rá, hogy az ahhoz szükséges tudás könnyen megszerezhető, hiánya nem akadálya az üzem alapításának, s a még hiányzó ismeretek tapasztalatból könnyen elsajátíthatók. A kaptáras méhészet esetében ez a tudás sokkal összetettebb, hagyományos módon nem elsajátítható, meglétének hiánya pedig kizárja okszerű üzem létrehozását.

A fentieken túl fontos összetevő az is, hogy a kaptáras méhészet munkaidő-igénye többszöröse a kasos tartásénak. Még inkább megnövekszik a méhek kezelésére for-dítandó munkaidő, ha az üzem vándorlásra rendezkedik be, ami ekkor már sok esetben elkerülhetetlen volt. Jóllehet a munkaidő-lekötöttség csak az év egy bizonyos részére terjed ki, a fő problémát a parasztgazdaságban az jelenti, hogy a méhészeti üzemmel kapcsolatos teendők egybeesnek a legfontosabb mezőgazdasági munkafolyamatok végzésének időpontjával. Ennek következtében az örökölt gazdálkodási stílushoz legtöbb esetben mereven ragaszkodó parasztság igen kötött idő- és tevékenységrendszerébe nem tud beilleszkedni az okszerű méhészet.

A fentiek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a paraszti életmód és mentalitás konzervatív jellegében, valamint a paraszti üzem piaci igényekhez való rugalmatlan alkalmazkodásában kereshetjük azokat az okokat, amelyek nem tették lehetővé, hogy az okszerű méhészet a kapitalizálódó parasztgazdaság modernizációs törekvéseiben jelentékenyebb szerepet játsszon.

A KAPTÁRAS MÉHÉSZET ÜZEMSZERVEZETE

A kaptáras méhészeti üzem, éppen úgy, mint a hagyományos tartási mód, üzemszervezeti egységet alkot a földművelő-állattartó paraszti kisüzemmel. Paraszti közösségekben önálló okszerű üzem nem jön létre, az minden esetben beleszerveződik a komplex parasztgazdaságba.

Az okszerű méhészeti üzem már vállalkozással létrehozott üzemforma, célja elsődlegesen az árutermelés. Míg a hagyományos méhészeti üzem két típusa – az önellátó és árutermelő – között lényegi különbséget nem találunk, addig a kaptáras méhészet mind technikailag, mind üzemszervezeti szempontból elkülönül a kasos méhészettől. Mind az üzem alapításában, mind működtetésében alapvető eltérést találunk a két forma között.

A kaptáras méhészeti üzem alapítását mindig racionális megfontolások eredményezik. Tudatos mérlegelés tárgyát képezi az üzem alapításához szükséges tőkeerő felmérése, a méhészethez szükséges szakszerű ismeretek elsajátításának módja, az értékesítési lehetőségek számbavétele. Vándor méhészeti üzem alapítása esetén ez még kiegészül az ezzel együtt járó többletköltségek és munkaidő-ráfordítás kalkulálásával.

A kaptáras méhészet alapítása esetén önmagában a méhészkedési szándék nem {99.} volt elegendő, ellentétben a kasos tartással. E szándékon túl több alapvető feltétel meglétét kellett még az üzem megalapítása előtt mérlegelni.

Az első igen fontos feladat felmérni, tájékozódni, hogy a környéken van-e olyan méhlegelő, amelynek eltartóképességére hosszabb távon lehet méhészeti üzemet alapítani. Ez a legalapvetőbb feltétel, ennek hiányában a többi hiába adott – ha csak a termelő nem számol előre az állandó vándorlással, ami igen ritka –, akkor a méhészet rentábilisan nem gyakorolható (Vincze E. 1983). A másik feltétel annak mérlegelése, milyen lehetőségek adódnak a méhészkedéshez szükséges szakszerű ismeretek elsajátítására. Ennek több lehetősége volt adott. Paraszti közösségekben leggyakrabban más okszerű méhészetek tevékenységével való hosszabb ismerkedés szolgáltatta ezt az alapot. Erre leginkább a falun belül a lelkészek, tanítók vagy más okszerű méhészek üzemei voltak a legalkalmasabbak. Igen sok feljegyzés tanúskodik arról, hogy a falusi lelkészek, tanítók nagy gondot fordítottak arra, hogy a parasztgazdákat ellássák szakszerű méhészeti ismeretekkel. Emellett arra is találunk példát, hogy az okszerűen méhészkedő parasztgazda társának szolgáltatás fejében adja át ismereteit. Ennél jóval gyakoribb volt azonban, hogy a jó ismerős vagy rokon adta át a legszükségesebb ismereteket. A szakkönyvekből autodidakta módon megszerzett méhészeti tudás nem jellemző, bár erre is hozhatók példák. A vizsgált időszakban, különösen a két világháború között már egyre gyakrabban vettek részt parasztgazdák is rövidebb, néhány hetes méhészeti tanfolyamokon. Azonban a tanfolyamokon való ismeretszerzés csak akkor eredményes, ha már a méhész gyakorlati ismeretekkel is rendelkezik. Ezeken tehát már a méhészeti üzem beindítása után, ismereteik bővítésének céljából vesznek részt.

A rendelkezésre álló anyagi fedezetet nemcsak a méhészeti üzem helyes nagysága szempontjából kell alaposan mérlegelni. A méhészeti üzemek tőkeviszonyainak legfőbb jellemzője, hogy az egész tőkeértékhez viszonyítva igen magas a méhlakásra (kaptár) eső rész, a méhészeti üzemnél ez meghatározó szerepet játszik. Ez olyan tőkerész, ami csak hosszú időn keresztül térül vissza, ezért a helytelenül végzett ilyen irányú befektetések évek hosszú során terhelik a hozadékot (Farkas Á. 1944). Egyfelől ezzel, másrészről a parasztgazdaságok általános tőkehiányával függ össze, hogy a kaptár beszerzését saját vagy a piacról beszerezhetőnél olcsóbb erőforrásokkal próbálták pótolni. Nyilvánvalóan ennek következménye az, hogy az okszerűen méhészkedő parasztgazdaságokban a kaptárak az esetek többségében saját készítésűek. A tőketakarékos megoldások keresésére kényszerített paraszti üzemekben ezért általánosak a drága deszkakaptár helyett a szalmából préselt kaptárak, de előfordulnak vályogból készítettek is.

Ezzel áll összefüggésben az is, hogy a kaptáras méhészek jelentős része olyanok köréből került ki, akik legalább barkácsszinten értettek a famunkához, s ehhez a legszükségesebb eszközökkel felszerelt műhellyel is rendelkeztek. Bár olyan példa is hozható, amikor a kaptárkészítést tanfolyamon elsajátító méhész társainak jutányos áron készít kaptárakat.

A méhészet esetében ugyancsak magas az élőtőke (a méhcsaládok értékének) aránya. Jóllehet ebből adódik a méhészet kedvező jövedelmezési lehetősége, az üzemalapításkor ennek beszerzésében is a tőketakarékos megoldásokat keresik. Ebből a megfontolásból a méhészeti üzemet csak néhány családdal indítják, s az {100.} állomány többi részét kasokból rajoztatják. Az üzem költségviszonyainak felmérése során figyelembe kellett venni a forgóalapot, az üzemeltetéshez szükséges költségek készpénzfedezetét. Ennek ugyanis a későbbiekben súlyos következményei lehettek, összefüggésben azzal, hogy a méhészet a mezőgazdaság egyik legkockázatosabb termelési ágazata.

A nagy termést adó évet eredmény nélküli időszakok követhetik. Több év átlagában ugyan a méhészet mindenképpen jövedelmező foglalkozás, de éves vonatkozásban, esetleg egymást követő években is nemcsak kevéssé kifizetődő, hanem kimondottan veszteséges is lehet. Ha a méhész nem rendelkezik ilyenkor elegendő anyagi fedezettel, épp akkor nem tudja méheit átsegíteni a rossz esztendőn, amikor arra a legnagyobb szükség van. A méhészet nagyságának egyik behatároló tényezője tehát az anyagi fedezet, illetve ennek a forgóeszköz része, ennek is a tartalékalapja. Ha ez nem áll rendelkezésre, a méhészeti vállalkozás könnyen leromlik, kudarcba fulladhat. A parasztgazdaságokban a tartalékalap, a jelentősebb készpénz hiánya kedvezőtlen esztendőkben nagy gondokat okozott. Több adat utal arra, hogy ennek előteremtésére a gazdaság más ágaiból kellett árut értékesíteni, s a bevételt a méhészeti üzembe átcsoportosítani.

Jóllehet mind az okszerű méhészeti üzem alapításánál, mind működtetése során jelentős szerepe van a tőkefedezet meglétének, arra mindenképpen utalni kell, hogy kezdetben nem szükséges a tervezett üzemnagysággal való beindulás. A fokozatos fejlesztésnek a méhészeti üzemnél igen nagy szerepe van, legalábbis ott, ahol azt a tőkeszegénység indokolja. Másfelől az üzem működtetése során is jelentős befektetéseket lehet takarékosan megoldani. Ezzel függ össze, hogy a parasztméhészek körében igen jellemző a költséges eszközök közös használata, saját előállítása.

Mindezek mellett, miután itt már kifejezetten árutermelő méhészetről van szó, az üzem alapítása előtt mérlegelni kell az értékesítési lehetőségeket. Amennyiben a méhészetet vándorlással kívánják egybekapcsolni, a vándorlási lehetőségek felmérését is előzetesen kell elvégezni, és be kell kalkulálni az ezzel együtt járó többletköltségeket és munkaidő-ráfordítást.

Alapvető különbségeket regisztrálhatunk munkaszervezeti szempontból is a hagyományos és okszerű méhészet formái között. A kasos méhészetnél a vizsgált időszakban kívülről igénybe vett tevékenységek nem jellemzőek, azonban ez a kaptáras méhészetnél, különösen, ha vándorlással is egybekapcsolódik, már igen gyakori. Bár a fő törekvés ennek kiküszöbölésére irányul, a kaptáras méhészet esetében mégis gyakoribbnak tekinthető. A leggyakrabban csak vészhelyzetekben fordul elő, például hadifogság ideje alatt, hogy felesben vagy harmadában kezelik a méheket, de vannak példák arra is, hogy a gazda nem tudja kezelni méheit, ezért valakit szerződtet arra. Ha az okszerű méhészet nagyarányú és többszöri vándoroltatással is egybekapcsolódik, akkor ott a szállításnál már szükséges a családi munkaerőn kívül idegen munkaerőt is igénybe venni. Bár ez igen gyakran úgy oldódik meg, hogy több méhész társul a vándorlásra, s egymásnak visszasegítik az elvégzett munkákat. Miután a vándorlási időszak a mezőgazdaság legintenzívebb kihasználtságú időszakára esik, a vándortanyára szállított méhcsaládok kezelésére és figyelemmel kísérésére mindig külső munkaerőt kell igénybe venni.

A méhészet eredményessége szempontjából igen fontos, hogy az üzemszervezést {101.} is korszerűen kell kialakítani. Egy méhcsalád egész évi kezelése 10 családosnál nagyobb méhészetben vándorlás nélkül körülbelül 6–7 órát igényel, vándorlással is egybekapcsolódva azonban ez az idő jelentősen megnövekszik (Örösi Pál Z. 1968). A legnagyobb elfoglaltság ideje május és június, de ha a méhész vándorol vagy nyár végi gyűjtés is van helyben, augusztus is. Ez az időszak teljesen egybeesik a legfontosabb mezőgazdasági munkacsúcsokkal.

Eltérő döntési mechanizmusok működését figyelhetjük meg a két alaptípus üzemszervezésében. A kasos üzemnél a hagyomány a fő irányító tényező. Az egyes munkafolyamatokat a hagyomány által meghatározott módon reflektálatlanul végezték, a döntések rutinszerűek. Az okszerű méhészeti üzemnél a racionális gazdasági számítások voltak az irányadók. A kaptáras üzemnél, miután itt minden egyes méhcsaláddal külön-külön és egészen más természetű problémák adódhattak, a döntéseknek igen megfontoltaknak és szakszerűnek kellett lenniük.

A szakszerű ismeretek megléte azért elengedhetetlen, mert csak a méhcsaládok életének alapos ismeretében tudja a méhész a méhcsaládok viselkedésének okait felderíteni, tud az ok-okozati összefüggésekre fényt deríteni, s képes gyors és rugalmas döntéssel a szükséges intézkedéseket meghozni. Ezek hiányában a jövedelmezőség jelentős mértékben csökkenhet.

A szakszerű ismeretek elsajátítása és a tapasztalati tudás megszerzése mellett ezzel hozhatók összefüggésbe a méhészettel kapcsolatos írásbeli feljegyzések is. Igen szoros összefüggés van egy paraszti gazdaság piacra orientált tőkés jellege és az általa vezetett feljegyzések pontossága és részletessége között (Mohay T. 1994).

Azok a parasztgazdaságok, ahol a komplex gazdaságnak része az okszerű méhészet, a méhészet esetében bizonyos feljegyzéseket rendszeresen vezetnek. Miután minden egyes méhcsalád egyedi kezelést igényel, a legfontosabbak az egyes méhcsaládokra vonatkozó feljegyzések. Azonban olyan rendszeres jellegű adatok, amelyekből az évi tiszta bevételek kiszámíthatók lennének, ezekben az üzemekben sem jellemzők. A feljegyzések nagy része a hordásra, a családok új anyával való ellátására, a betegségekre vonatkozik, s nem a számvitelt szolgálja. Ezek a feljegyzések egyértelműen a méhek kezelése során jelentkező problémáknál a döntési folyamat megkönnyítését szolgálták.

A kaptárral méhészkedő parasztok körében a vándorlás igen ritka. Ennek több oka van. A legfőbb az, hogy a múlt század utolsó éveiben elterjedt, apró keretekkel felszerelt, kisméretű állókaptárak nem voltak alkalmasak a vándorlásra. Az első világháború alatti években ugyan megszületett az igazi vándorkaptár Boczonádi Szabó Imre jóvoltából, akinek kaptára már megfelelt a biztonság és a gazdaságosság követelményének, azonban ezek a parasztméhészek körében igen lassan terjedtek el.

Több adat utal azonban arra, hogy a többlettermelésre törekvő méhészek a vándorlásra alkalmatlan kaptáraikkal is sikeresen oldották meg a felmerülő nehézségeket. A kísérletezés, újításra való törekvés mégsem jellemző paraszt-méhészek körében. Bár méhlakásaikat maguk a méhészek készítik el, azok tökéletesítésének nem érzik szükségét, azok mindig külső hatásra jelennek meg közöttük.

{102.} OKSZERŰ MÉHÉSZET – PARASZTI POLGÁROSODÁS

A néprajzi kutatás által rajzolt képből egyértelműen megmutatkozik a kaptáras üzem paraszti közösségekben való megjelenésének folyamata. Annak ellenére van ez így, hogy a kutatás ennek vizsgálatára – miután már nem tekinthető hagyományos termelési eljárásnak – nem fordított kellő figyelmet. Ez a kép egybevág a statisztikai kimutatásokból kirajzolódó tendenciákkal, s fő jellemzője, hogy a paraszti közösségekben igen lassan nyer teret az okszerű méhészet, az a hagyományosnak tekintett paraszti gazdálkodás rendszerébe nem tud beépülni, attól idegen.

Bizonyos példák azonban arra utalnak, hogy ha lassan és igen korlátozott mértékben is, de a polgárosuló paraszti közösségekben, eltérő módon ugyan, de megjelenik az okszerű méhészet, amely egyes esetekben a paraszti üzem modernizációjában is jelentékeny szerepet játszhat.

Az orosházi eset azt példázza, hogy bizonyos körülmények között az okszerű méhészet helyet kaphatott a kapitalizálódó parasztgazdaságok modernizációs törekvéseiben (Hajdú M. 1963). A paraszti polgárosodás folyamatában a dél-tiszántúli nagy tömegű agrárszegénység anyagi kultúrája és életmódja több nyitottságról és mozgékonyságról tesz tanúbizonyságot, mint más vidékeken (Kósa L. 1990). E folyamatban – amely a belterjes kultúrák terjedésében nyilvánul meg, s egyértelmű bizonyítéka a változékonyabb vállalkozói mentalitás meglétének – értelmezhetjük az orosházi kaptáras méhészet szembetűnően gyors modernizációját.

Azonban az orosházi esetet ritka kivételként tarthatjuk csak számon, az ország nagy részén a kaptárak igen lassan és nem túl széles körben terjedtek el a parasztság körében.

A mozgó szerkezetű kaptár feltalálása és ezzel összefüggésben a méhészet okszerű gazdálkodási ággá válása időben egybeesik – természetesen véletlenül – azzal a jelentős és ellentmondásosan megvalósuló lassú életformaváltással, amin a magyar parasztság a jobbágyfelszabadítás után keresztülment. A polgárosulásban elöljáró vidékeken a korszerűbb mezőgazdasági termelésre törekvés a paraszti tapasztalatok nagyarányú megnövekedéséhez, a korszerűbb technológiák és eszközök elterjedéséhez, általános belterjesedéshez vezetett, az újításokra való hajlam megjelenésével járt együtt. Mindezek a paraszti mentalitás fokozatos modernizációját idézték elő. A mentalitásváltás az önellátó és árutermelő földműves szemléletének különbségében ragadható meg leginkább (Kósa L. 1990).

A statisztikai összeírások és a recens megfigyelések arra mutatnak, hogy a 19. század második felétől a korábbi századokban állandósult méhészeti centrumok jelentős átrendeződésen mennek keresztül. Ennek legfőbb oka, hogy a kaptáras méhészet elterjedésének nem a legfőbb motiválója és feltétele a jó méhlegelő, hanem a korszerű ismeretek, a vállalkozói szellem megléte is igen fontos tényezővé válik. Ezzel magyarázható, hogy a kaptáras méhészet térhódításával párhuzamosan bizonyos korábbi jelentős szerepet játszó vidékek, Szatmár, Gömör, Borsod, Bihar stb. a polgárosultság alacsonyabb foka miatt veszítenek jelentőségükből, és a polgárosultabb gazdálkodást folytató, s emellett jó adottságokkal is rendelkező területek válnak az inkább meghatározó centrumokká. Így válik igen jelentőssé a Jászság korán modernizálódó és nagy volumenű méhtartása (H. Bathó E. 1988a). Emellett jelentős méhészeti {103.} központtá növi ki magát a korábban jelentéktelen szerepet játszó Orosháza (Hajdú M. 1963). Polgárosultságának köszönhetően tud megmaradni a méhészeti központok között a Barcaság és a Dél-Dunántúl.

Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a paraszti polgárosulás Kósa László által megrajzolt folyamatában élenjáró területek igen nagyfokú egyezést mutatnak a méhészet modernizációjában központi szerepet betöltő vidékekkel (Kósa L. 1990).

Bár a polgárosulásban elöljáró területek bizonyíthatóan nagyobb szerepet játszanak a kaptáras méhészet paraszti gazdaságba való integrálásában, több példa hozható arra is, hogy a kevésbé polgárosult területek parasztgazdái is jelentékenyen kiveszik ebből a részüket (Szabadfalvi J. 1967; Kotics J. 1988). A kaptáras, okszerű méhészet paraszti gazdaságokban való megjelenése a paraszti polgárosulás folyamatában értelmezhető.

A néprajzi gyűjtések egyértelműen azt igazolják, hogy azok a méhészek, akik kitartanak a méhészet hagyományos formái mellett, a gazdálkodás meghatározó ágazataiban is elavult módon gazdálkodnak (H. Kerecsényi E. 1969; Kotics J. 1988, H. Bathó E. 1992). A polgárosulásban előbb járó területeken nagyobb a táptalaja az okszerű méhészet elterjedésének. Közvetlen kapcsolat azonban a polgárosulás és az okszerű méhészet elterjedése között nem mutatható ki, hiszen racionális gazdaságvezetés esetében több alternatív megoldás kínálkozott az üzem modernizálásához. Ennek sok esetben csak egyik aspektusa a méhészet.

MÉHÉSZET ÉS PARASZTI TUDÁS

A kasos méhészet fejlettségét a tagolatlan, egyosztatú méhlakás szabja meg. Ez határozta meg a vele kapcsolatos ismeretanyagot és az extenzív tartási módot (Szabadfalvi J. 1992). A recens anyagból egyértelművé vált, hogy a hagyományos tartás keretei között az ismeretanyag a közvetlen megfigyelésre és a szóbeli informálódásra épült. A méhcsaládok belső életéről, a méhek természetrajzáról a kasos méhészek ismeretei igen hiányosak. A kaptáras méhészektől feléjük közvetített ismeretek nem kötődnek a már meglevőhöz, így az nem tud szervesülni a korábbi ismeretekkel, tehát azt valójában meg nem értett tudásnak tekinthetjük.

A kasos méhészetre vonatkozó paraszti tudásban az egyes elemek nem rendszerszerűen kapcsolódnak egymáshoz, hanem halmazszerűek. A racionális tudás esetében már nem ilyen egyértelmű az integráció az általános paraszti tudásba. A méhészettel kapcsolatos tudás mindig konkrét személyek egyedi tudása, ez nem épül be a közösségi tudás általános rendszerébe. Ebben az esetben olyan speciális tudásról van szó, amely nem minden elemében, különösen nem teljességében része a közösségi tudásnak. A kasos méhészet több ponton kapcsolódik a paraszti tudáshoz, a már meglévő tudáselemek aktivizálásával sok esetben már lehet ezt a tevékenységi formát űzni.

A kaptáras, okszerű méhészet természettudományos, racionális elveken épül, ebben az esetben már hiedelemtudásról nem is beszélhetünk. Ez a fajta szemlélet teljesen idegen a hagyományos paraszti felfogástól. Csak ott tud megjelenni és elterjedni, ahol a polgárosulás következtében jelentősen megváltozott a paraszti mentalitás és értékrendszer.