{464.} A VESSZŐ, GYÉKÉNY, SZALMA ÉS MÁS NÖVÉNYI NYERSANYAGOK FELDOLGOZÁSA

VESSZŐFONÁS

Technikája több ezer éves, amit a sövény- vagy paticsfalú házak ásatásokon feltárt maradványai tanúsítanak. A fal vázát földbe szúrt karók közé font vesszőfonadék alkotta, melyet mind a két oldalán agyagos sárral vastagon betapasztottak. A leégett házak falának vörösre égett, összetöredezett darabjai őrzik a vesszőfonás lenyomatait.

Anyaga leggyakrabban fűz- és mogyoróvessző, ritkábban nyírfavessző. A hántolatlan, hajas vagy zöld vesszővel dolgozó specialistákat és háziiparosokat széles körben kaskötőnek nevezték, míg a hántolt vesszőből finomabb kivitelű munkákat készítő háziiparosnak és kisiparosnak kosárfonó volt a megnevezése. A 19. század végi iparrendtartások a kosárfonást engedélyhez kötötték. Azóta az iparstatisztikákban nyilvántartott kisiparnak minősült, de sok helyen – főleg falvakban – továbbra is dolgoztak piacon és vásáron nem árusító kaskötő specialisták.

A századfordulón, az akkori országhatárokon belül, 301 községben 3118 család foglalkozott vesszőfonással (Gaul 1902: 18. – Maga a szerző jegyzi meg, hogy valójában jóval több kaskötő és kosárfonó dolgozott, de számontartásuk nem lehetett {466.} teljes). Rajtuk kívül 48 községben 670 nyírfaseprűkötéssel foglalkozó családról tud az egykorú háziipari statisztika.

Népünk természetismeretére jellemző, hogy a békésiek a fonásra alkalmas fűzfának hat fajtáját ismerik: veres fúz, cinege fúz, sárga fűz, kecske fűz, reketye fűz, amerikai fűz (Végh J. 1939: 41). Tiszadorogmán a vadon növő fűznek három fajtáját (farkasfűz, veresfűz, marodgya), a telepített nemesfűznek két fajtáját (amerikai és kenderfűz) és külön a kenderfűznek két változatát különböztetik meg (Kozák B. 1976: 129). A nemesített fűzfafajták telepítése a múlt század vége óta, az ipari kosárfonás térhódításával terjed, s azóta ezek a legértékesebb kosárfonó alapanyagok.

A vesszőszedés gyűjtögető tevékenység, azért részletes bemutatására másutt kerül sor. Leggyakrabban augusztusban és ősszel szedték, de vágták májusban és télen is, amint a fűzvessző megért. Eszköze rövid nyelű görbekés, újabban néhol metszőolló. A dorogmaiak nyárutón hétszámra vesszőt szedtek a Tisza menti füzesekben, és az újabb igényeknek megfelelően a vesszőt mindjárt meg is hántották. A késő ősszel és télen szedett vesszőt otthon, nagy üstökben körülbelül két óra hosszat főzték, míg a haja szépen le nem hasadt. A főzött vessző téglavörös színt kap, így a mesterséges hántolás egyben festést is jelentett. Régebben úgy festették a hántolt fűzvesszőt, hogy nyír- és égerfakéreg levében főzték, de századunk eleje óta szinte mindenütt bolti anilinfestéket használnak (Kós 1976d: 159; Kozák B. 1976: 133). A vastagabb vesszőket keményfából faragott, 3 vagy 4 ágú hasítóval 3-4 felé hasogatják, és a belét gondosan kikaparják. A vesszőfonás, kaskötés férfimunka, de az előkészítő munkában – hántolás, főzés, festés – sok helyen az asszonyok is részt vesznek.

A vesszőből font készítmények tipológiáját Csalog Zsolt nyomán tekintjük át. A magyar paraszti kultúra vesszőből kizárólag lánc-vetülékes fonástechnikával készült használati tárgyakat, építményeket ismer, az európai őskorban vagy az észak-amerikai indiánoknál a kosárfonásban művelt spiráltechnika nálunk ismeretlen volt (Lips 1962: 132–134; Csalog Zs. 1962). A lánc-vetülékes technika lényege az, hogy a fonat két irányban, egymásra merőlegesen futó szálak összeszövődéséből adódik, de a két szálcsoport szálainak minősége, vastagsága vagy egymás közti távolsága nem azonos. A láncszálak, melyek közé a vetülékszálakat befonják, általában vastagabbak.

A lánc-vetülékes fonástechnika legkezdetlegesebb példái a földbe szúrt karókra font készítmények: ilyen az említett sövényház és a sövénykerítés. Ugyanígy készül a pásztorok cserénye, a halászok tapogatója, a kocsikas és a tyúkborító, de a földbe szúrt karókat (ezek a fonás láncszálai) a fonat elkészülte után kiemelik a földből, és az eszközt úgy használják.

Épületek, használati eszközök úgy is készültek, hogy a vesszőfonadék vázát, láncszálát alkotó karókat fatalpba erősítették oly módon, hogy a talpba lyukakat fúrtak. Ilyen a talpas szerkezetű sövényház, de a parasztspecialisták különféle rendeltetésű melléképületeket is készítettek ily módon: terménytárolókat (gabonáskas vagy szántalpas kas, kukoricáskas stb.), tyúkólat, kaput, és sok helyen ilyen technikával, kaskötő széken fonták a szekér- vagy kocsikast és az ívelt tetejű tyúkülőt, más néven tyúkültető kast (213. kép). A szekér- vagy kocsiderekat kibélelő, vesszőből font kas uradalmi használatban már a 15. században kimutatható (Kandra 1885–1907: II. 424, 426).

Külön típust alkotnak a csúcsos karórendszerre font készítmények. Vázukat szétágazva nőtt faág, csomós végű, behasított bot, egymásba hajtogatott vesszők vagy egyik végükön összekötözött vesszők alkothatják. Így készültek a varsák, csíkkasok, haltartók, méhkasok, galambkosarak, borszűrők (214. kép). A vesszőből font méhkast kívül mindig tapasztották. Elsősorban az Alföld folyó menti településein és Erdélyben használatos.

{467.} A vesszőkosár legelterjedtebb formája a századfordulóig a félgömbölyded alakú káváskosár volt. Szerkezetének alapját egy kerek vagy elliptikus, vastagabb vesszőből hajlított káva alkotja, amihez ív alakban meghajlított vesszőket, bordákat rögzítenek. A bordák közé befont vesszők a kávánál visszafordulnak. Fonás közben a káva alatt két fogónyílást hagynak ki (215. kép). Ez a kosárforma századunk elején a magyar nyelvterület északi felén volt még használatban, másutt kiszorította az újabb, fenekes szegett kosár. A 20. században kutatóink a legtöbb tájon és főleg a kaskötő háziiparosoknál már az utóbbi kosárformát találták meg.

A fenekes szegett kosár német és cseh területről, valamint a városon terjedő ipari kosárfonásból került a paraszti kosárfonók termékei közé, s így parasztságunk használatába. Kerültek elő hasonló technikával font kosarak, melyek valószínűleg régebbiek és parasztspecialistáktól származnak, de ezeknek a fenék- és felső szegése hiányzik, vagy egyszerűbb kivitelű (Nagy M.-Vidák 1978: 51).

A fonó először a kosár vagy kas fenekét készíti el. A fenék vázát 6-8-10 fenékpálca alkotja, a kosár méretétől függően. Miután a fenék elkészült, 24 darab kihegyezett végű vesszőt készítenek elő, ezeket a fenékpálcák kiálló végei között beledugdossák a fonásba, majd a fenék peremén felhajlítják és középen összekötik. Ezután szintén 24 darab kihegyezett vesszőt készítenek, és ezeket a fenékbe az előbbi vesszők mellé dugdossák. Ezekből készül a fenékszegés. Utána az oldalfonáshoz fognak, ami hajas vesszőből, paraszti használatra font kosaraknál úgy készül, mint a sövénykerítés. Miután a kosár oldalát befonták, a fennálló vesszőkből készítik a felső szegést. Végül a kosár vagy kas fülét fonják be (216–217. kép).

Régebben a parasztspecialisták a térdükön vagy a két lábuk közé fogva kötötték a kasokat, az 1930-as évek óta kaskötő padon – békési nevén fakutyán – végzik ezt a munkát. Eszközük a vasvilla ágából készített szúrkáló (98. ábra), amivel a vesszőt átbújtatják a karók között, a kurtakés és hegyeskés a vesszővégek levagdosására (Végh J. 1939: 45–46).

{468.} A zöld vesszőből kötött fenekes kosaraknak a paraszti gazdaságban és háztartásban többféle rendeltetésük és ennek megfelelően számos változatuk volt. A különböző kosárformák országos áttekintéséhez még kevés az ismeretünk, a Dunántúlról például alig van adalék, de az alföldi kaskötő központokból sincs igazán alapos följegyzés erről. Egy algyői kosárfonó specialista az 1920-as évek végétől az 1980-as évek elejéig a következő kosárfajtákat készítette: krumpliszödő kosár (egyfülű, ún. karos kosár), garaboly, piaci vagy parasztgaraboj (egyfülű karkosár), fáskas, krumpliskas, kukoricáskas, szénahordó kas, szalmahordó kas. Ezenkívül készített párszárítót (a párélesztő szárításán kívül gyümölcsaszalásra is használták) és csirkeborítót. Az utóbbi évtizedekben országszerte készítettek a kerékpár hátsó ülésén hordozható biciklikosarakat és szénhordó kasokat.

A hántolt vesszőt felhasználó, német eredetű kosárfonó kisipar csak kis részben tartozik a néprajz illetékességi körébe (Frecskay 1912: 159–164; Boross 1962b: 15–16). Készítményei közül a fedeles kenyereskosár, kisebb mértékben a mintás fonású karkosár és a ruháskas terjedt el parasztságunk körében. Készítettek és ma is készítenek virágtartót, fonott kerti bútort, utazókosarat és a korízléshez alkalmazkodva sokféle kézikosarat.

Parasztspecialisták és háziiparosok készítették a puttony nagyságú, két pánttal vagy lepedőbe kötve a hátra erősített hátikosarat. Hántolt fűz-, mogyoró- vagy hársfahasítványból fonták, négyzetrendszeres technikával. Századunk első felében a magyar nyelvterület északi részén használták (Nógrád, Heves, Hont, Borsod megye falvaiban), szórványosan Kárpátalján és Észak-Erdélyben is. Nevezetes hátikosárkészítő központ volt Bernecebaráti, újbánya, Selmecbánya és Noszvaj. Ugyancsak fahasítványból a felvidéki szlovák háziiparosok hosszúkás, középen ívelt pánttal átfogott karoskosárt készítettek, melyet piacozásra használtak. Az Alföldön tótgarabolynak nevezték.

A háziipari kosárfonás századunkban olyan településeken maradt fenn, ahol a természeti környezet adottságai a kaskötést már korábban fölvirágoztatták, és a kiegészítő keresetre ráutalt szegényparaszti családokban ennek erős hagyománya alakult ki. Ez figyelhető meg Békésen és Tiszadorogmán. Dorogmát Fényes Elek így jellemzi: „magyar falu … a Tisza jobb partján, áradásos sík vidéken, hova árvíz idején semerről sem lehet szárazon bemenni” (Fényes 1851: I. 277). 5760 holdnyi határában csupán 670 hold szántóföld volt, rétje 3218 holdra rúgott, viszont a határban 80 holdfüzes erdő és a hozzá tartozó pusztákon még 40 hold füzes terült el (1 hold = 1200 négyszögöl). A 120 holdas füzes vetette meg a helyi, piacra termelő vesszőfonó háziipar alapját. A Tisza-szabályozással a mocsarakat lecsapolták, a folyó ártere összeszűkült, a kisebb füzeseket kipusztították, viszont nemesített vesszőkkel újakat telepítettek. Az ártéri füzesek egy részének fennmaradása és az amerikai fűz telepítése lehetővé tette a háziipar továbbélését. 1970 táján a község határában 85 katasztrális hold – 46 hold vadvesszőt, 39 hold nemesvesszőt termő – vesszőstelep volt két helyi és három vidéki szövetkezet, illetve gazdaság tulajdonában, ami azt jelenti, hogy napjainkban közel akkora terület ad a háziiparnak nyersanyagot, mint az ármentesítés előtt.

GYÉKÉNYMUNKA

Gyékény szavunk honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszó. Elődeink magát a növényi nyersanyagot és a belőle készült szövedéket is a gyékény szóval jelölték, amiből arra következtethetünk, hogy a szövött gyékényt már a szó meghonosodásának {469.} idején megismerték. 15–16. századi írott források és ábrázolások tanúsítják, hogy a középkori Magyarországon elterjedt a földre terített és az ágyon elhelyezett gyékényen való alvás. A fonatokból összevarrt gyékényszőnyegen kívül erre szőtt gyékényt is használtak (K. Csilléry 1982a: 87, 217).

A gyékényfonó és a -szövő másképpen és más nyersanyagból dolgozik. Szövésre csak a keskeny levelű gyékény (Typha angustifolia) alkalmas. A széles levelű gyékény (Typha latifolia) viszont általában puha, hajlékony szárú, ezért jól fonható. A bodrogköziek lúgyékénynek, a tápéiak vajasgyékénynek, másutt kádár- vagy pintérgyékénynek mondják, mivel a hordódongák közeinek tömítésére is használták a kádárok.

Tápén a szép, hosszú szárú gyékényt ustoros- vagy sugarasgyékénynek, a kemény, rugalmas szárút húsosgyékénynek nevezik. Szövésre ezek a Typha angustifolia legjobb minőségű válfajai. Amelyiknek a tövétől, a böngyölétől ágaznak el a levelei, az a csillásgyékény: ennek rövid a szára, ez a következő esztendőben alkalmas a feldolgozásra. A vastag, duzzadt gyékény pukkadt, pöfetegös, amit éretlenül vágnak le, az taknyos, aminek már kinőtt a buzogánya, az a pákjásgyékény. Amelynek a szálai keresztben eltöredeznek, azt rovászkos-, rovátkosgyékénynek mondják. A férgesgyékényt már szedés közben félredobják.

Természetszerűen a gyékény fonása az egyszerűbb művelet. Ahol a gyékény megterem, minden településen akadt néhány gyékényfonó specialista, aki az önellátáson felül értékesítésre is dolgozott. Nagyobb mocsarak, tavak, vízjárta rétségek környékén jelentős számú zsellér foglalkozott gyékényfonással. A rétközi Paszabról olvassuk: „Vágták a gyékényt a helybeliek maguknak is és készítettek belőle méhkasokat, párszárítót, lábtörlőt, tojástartót, kenyereskast, amiket élelemért cseréltek el.” Kék községben, ugyancsak a Rétközben „a gyékényből méhkasokat és egyéb szükséges házi kasokat köthetvén a lakosok, abbul pénzt vehetnek” (Kiss L. 1961: 300, 176).

Az ármentesítések előtt főleg a Tisza, a Maros, a Körösök, a Berettyó mellékén és a Hanság szélén nyújtott a gyékényfeldolgozás számos falu szegényparasztságának kereseti forrást. A mocsarak lecsapolásával a gyékénytermő rétek megszűntek, és csak gátak közé szorított alföldi folyóink holtágaiban, a tavak (Kis-Balaton, Fertő tó) és vízállások szélén lehetett gyékényt vágni. A gyékényes specialisták egy része más jövedelmi forrást keresett, több faluban azonban a lakosság ragaszkodott e több nemzedékkel korábban meggyökeresedett háziiparhoz, és távolabbi gyékénytermő helyeket is hajlandó volt fölkeresni nyersanyagért. A gyékényes háziipar fönnmaradása rendszerint ott tapasztalható, ahol a lakosság nagy hányada – földszűkében vagy a termőföldek rossz minősége miatt – rá volt utalva a háziiparból származó keresetre (pl. Biharnagybajom, Bősárkány, Cigánd, Tápé). A 19. század végén falusi, kisvárosi értelmiségi körök is közreműködtek – szociális és filantróp meggondolásból – a gyékényes háziipar fenntartásában és terjesztésében, például Szatmárban a nagybányai nőegyletnek volt ilyen szerepe. 1896-ban a történelmi Magyarország 29 községében körülbelül háromezer család foglalkozott háziiparszerűen gyékénymunkával. Nagyobb részük – Szatmárban 6, Maros-Torda vármegyében 8, Zólyomban 9 községben – a gyékényfonást űzte (Kovács Gy. 1898: 353–355). Gyékényfonó specialisták jóval több településen dolgoztak, de számuk nem érte el a háziiparosokét, hiszen például a Tiszazugban Nagyréven 6-7, más falvakban viszont csak 1-2 szakajtókötő dolgozott (Nagy M.-Vidák 1980).

Gyékényfonással általában férfiak foglalkoztak. A földön vagy gyalogszéken ülve, a készítményt a lábuk közé fogva dolgoztak. Szerszámuk mindössze egy fanyelű vastű és egy bicska, némelyek bőrből varrt vagy szaruból készített gyűrűt használtak a hurkába tekert gyékénylevelek összefogására. Vegyük példának a gyékényszakajtó {470.} készítését. Nyersanyaga a Typha latifolia. Ennek a külső leveleiből: hajából, suskából kerül ki a szakajtó spirálhurkájának az anyaga. A varrószálat: varrót, szíjjat, hímet a Typha latifolia finomabb belső levelei, a béle adják. A szakajtókötő a hurkába tekert gyékényszálakat spirálfordulatba csavarja, és a varrószállal sűrűn körbevarrja. Ezt folytatva előbb a szakajtó feneke, majd a spiráltechnikával továbbhaladva az oldalfala készül el. Közben a gyékényhurkába, amit a gyakorlatlan kötők gyűrűvel, hüvellyel fognak össze, újabb leveleket told. Amikor a szakajtó oldala eléri a kívánt magasságot, a hurkát hagyja fokozatosan elfogyni, a peremet sűrű öltésekkel leszegi, majd a szakajtó fenekére felvarrja a talpgyűrűt (karima, konty vagy perec), ami a tárgyat a kopástól védi (Kántor 1929; Csalog Zs. 1963: 10–15). A műveletet az Alföldön szakajtó- vagy kosárkötésnek mondják. A spirálfonású szakajtó, mint tárgytípus, országszerte elterjedt, de anyaga és megnevezése tájanként különböző.

Ugyanígy, spirális fonással készül a gyékény kenyérkosár, a párszárító, a liszt, tojás vagy apró magvak tárolására szánt kópic, kupujka vagy póvájos és a méhkas. Gyékény méhkasok a Közép-Tisza-vidéken vesszővázra, lánc-vetülékes eljárással is készültek (218. kép; Csalog Zs. 1962: 317).

Sík spirálfonatú készítmény az ovális vagy lekerekített sarkú gyékény lábtörlő, amit nemcsak az Alföldön, hanem Erdélyben és Zalában is készítettek. A bősárkányi gyékényszatyor és a székülőke viszont négyzetrendszeres fonással készült. 1896 körül Maros-Torda megye 8 községében 500 család foglalkozott szatyrok és lábtörlők fonásával, melyeket főleg Marosvásárhelyen értékesítettek, Zólyom megye 9 falujában pedig székülést készítettek, vendéglők, társadalmi egyesületek megrendelésére (Kovács Gy. 1898: 320–321).

Szatmárban az Ecsedi-láp lecsapolása után Tyukodon, Börvelyen és Kaplonyban maradt fenn a gyékényfeldolgozás. A tyukodiak a saját szükségletükre olyan tárgyakat is gyékényből készítettek, amelyeknek az anyaga másutt fa vagy vessző volt, ilyen például a bölcső, a gyermekálló, a fáskosár, a takarmányos kosár stb. Specialistáik körülbelül 30-40 km-es körzetbe – az erdőháti, tiszaháti községekbe – készítettek fonott gyékénytárgyakat. A táj gyümölcskultúrájához alkalmazkodó készítményük az almaszedő kosár (Morvay J.–Molnár M. 1966: 267–268, 304–305).

Századunkban a gyékénykötéssel, nevezetesen a spiráltechnikájú fonással számos alföldi településen (Cigánd, Vajdácska, Taktaszada, Nyíradony, Tiszaladány stb.) a magyar-cigányok kezdtek foglalkozni. Csalog Zsolt arra a következtetésre jutott, hogy a cigányok gyékénymunkája nem saját kultúrájuk tartozéka, hanem a magyar paraszti gyékényfonás átvétele (Csalog Zs. 1963: 25–26). Megállapításának két döntő bizonyítéka az, hogy a kosárkötés magyar megnevezéseinek nem volt cigány megfelelőjük, és a cigányok semmiféle gyékénymunkát nem készítenek a saját használatukra.

Az eddig említetteknél egyszerűbb volt a gyékénykötél fonása, ami tető nádazásánál a nád „levarrásá”-nak századunk elejéig nélkülözhetetlen kelléke. A Tiszazugban használták kukoricaszár bekötésére, szőlőkötözésre, sőt ruhaszárító kötélnek is. A Sárréten gyékényhámot is fontak (219–220. kép).

A gyékényszövés több előkészületet és nagyobb fölkészültséget kíván, mint a fonás. Bizonyára ennek is tulajdonítható, hogy kevesebb olyan települést ismerünk, ahol gyékényszövésre „szakosodtak”, mint ahány helyen a gyékényfonást űzték. A másik körülmény az, hogy szövésre alkalmas keskeny levelű gyékény nem mindenütt terem. A szövéssel foglalkozó rétközberencsiek például nem a község határában bőven termő gyékényt használták fel, hanem más rétközi falvak határából vittek szövésre valót. A bodrogközi Cigándról is a rétközi Gégényre és Paszabra jártak szőni való gyékényt vágni. A 18-19. században a Rétközben Dombrádon, Gégényen, Berencsen, {471.} Tiszakanyáron és Tiszarádon (Kiss L. 1961: 68, 121, 176, 300, 355, 370, 383), a Bodrogközben Cigándon, a Sárréten Biharnagybajomban és Biharudvarin (ma Sárrétudvari), a Tisza mentén Tápén, a Fertő és a Hanság mellékén Sarródon, Pusztasomorján és Bősárkányon foglalkoztak gyékényszövéssel.

A tápéi gyékényeladás első említését 1550-ből, az erdélyi gyékényszövését 1653-ból ismerjük. A gyékényszövés legarchaikusabb módját egy 1866-ból való ábrázolás tárja elénk (221. kép). A rajzon ülve szövő fiatal lány látható. Háta mögött mincs zuboly, hanem a felvető szálak (inak vagy ijanok) bakba vert szögek közé vannak húzva, de rögzítésüket a rajz sajnos nem mutatja. Az ábra aláírása: „Gyékényfonó lány”, ám jellegéből és a környezetábrázolásból egyértelmű, hogy tápéi típusú gyékényszövést mutat. Az egyzubolyos szövőszék a természeti népek ugyanilyen szövéstechnikáját idézi (vö. Bodrogi 1961: 146).

A kétzubolyos szövőszék régi formájáról több ábrázolást ismerünk. Legkorábbi Vedres István mérnök rajza Tápé határának 1808. évi térképéről. A két zuboly 70-80 cm magasan, 2-2 földbe ásott karóhoz van rögzítve, és a szövő asszony állva, kissé előrehajolva végzi munkáját. Ugyanilyen szövőszéket, illetve szövési módot örökített meg Herman Ottó Biharudvarin és Gönyey Sándor a Bodrogközben (222. kép). Úgy látszik, a kétzubolyos szövőszéken, a borda mögött álló testhelyzetben történő szövés a hazai gyékénymunka több központjában elterjedt volt – ha nem is azonos időben. Vedres tápéi gyékényszövő-ábrázolása ugyanis három-négy nemzedékkel korábbi, mint Herman sárréti és Gönyey bodrogközi leírása és felvétele. Tápén, az emlékezet szerint, az 1890-es években a nők már a földön ülve – rendszerint maguk alá húzott lábbal, a sarkukra ülve – szőttek (223. kép; Ilia-Juhász 1960: 160–162). Így a szövés kevésbé volt fárasztó, mint állva. Viszont a földön ülve – akár előrenyújtott, akár maga alá húzott lábbal – végzett gyékényszövés ugyanolyan, mint a természeti népek szövési módja, s így inkább archaizmus, mint innováció. A szövőszék szerkezete e két esetben azonos, csupán a szövő testhelyzete különbözött. Mai ismereteink szerint a kétzubolyos szövőszéken, a borda mögött állva és ülve végzett szövés gyékényszövő kultúránkban egy időben élt egymás mellett.

A gyékényszövés módjában a forgatható görgőkkel felszerelt szövőszék – Biharnagybajomban rövid szövő, Tápén ráma – hozott újítást, amelynek két nagy előnye van: 1. a szövőnek nem kell a felvetőszálak közé beállni vagy -ülni, hanem csak melléállni (vagy -ülni); 2. a szövés kisebb helyet foglal el a házban. Biharnagybajomban a századfordulón kezdték alkalmazni ezt az újítást (224. kép; Szűcs S. 1933), Tápén viszont csak az 1930-as évek végén tűnt fel, és az ötvenes évek végére sem vált teljesen általánossá (226. kép; Ilia–Juhász 1960). A szövés technikája ezáltal nem változott, csak a szövés módja vált célszerűbbé, a szövő számára kényelmesebbé. Ez a változó paraszti életmódhoz való alkalmazkodást példázza.

Csalog Zsolt a tápéi típusú gyékénymunkát a lánc-vetülékes fonástechnika egyik típuskörének tekinti, bár hozzáteszi, hogy a szövőkeret alkalmazása révén a technika a fonásnak és a szövésnek a határán áll (Csalog Zs. 1962: 321). A terminológia tisztázásának az a sarkpontja, hogyan, minek alapján teszünk különbséget a fonás és a szövés között. Amikor a szaktudomány terminológiáját tisztázni törekszünk, figyelembe vesszük a népnyelvben és a köznyelvben használatos kifejezések jelentését, de minden egyes tájszó értelmezését nem követhetjük. Lássunk erre egy példát: 1940 táján a bősárkányiak szövésnek mondták annak a fonott kosárnak (szatyornak) a készítését, ami – Csaloggal egyezően – a négyzetrendszeres fonástechnika tökéletes példája (Kálmán 1942; Csalog Zs. 1962: 305). Döntő szempontnak az alkalmazott technika kínálkozik.

{472.} Fon szavunknak ’valamely tárgyat valamely anyagnak, testnek hosszúkás, hajlékony részei, szálai közé dug’ jelentése illik a gyékényfonás értelmezésére (vö. ’flechten’; ÉrtSz II. 876). A sző idevágó jelentését szótárunk így adja meg: ’szövedéket, szövetet két, egymást derékszögben metsző fonalsorozatnak kézi vagy gépi erővel történő egymásba fűzésével készít’ (ÉrtSz VI. 372). Ez a jelentés nem nyújt lényegi támpontot a fon és a sző megkülönböztetéséhez, mert nem jelöli, milyen eszközzel történik a szövés. Sajnos, nem tünteti föl ezt a magyar nyelv történeti-etimológiai szótára sem (sző ’fonalsorozat egymásba fűzésével összefüggő anyagot készít’ – TESz III. 791). Szolnoky Lajos szerint a vászonkészítésre szolgáló szövőszék két fő alkatrésze a nyüst és a borda (Szolnoky 1972: 114–115). Ő ugyan a gyékényszövés és a vászonszövés hasonlóságára nem utal, de másokkal egyetértve úgy látjuk, hogy kezdetleges technikájuk között szerves kapcsolat volt. Egy 1653. évi erdélyi forrás arról tájékoztat, hogy a leírt személy ,, … a gyékénybordába üle, és a gyékény-bordában tanulta a gyékényszövést a szövő asszonytól” (Szabó T. A. 1976–1984: IV. 738). Eszerint a gyékényborda a 17. században voltaképp a gyékényszövő szék szinonimája volt.

A borda mind a gyékényfeldolgozásnál, mind a vászonszövésnél a láncszálak különválasztására és a közéjük befűzött vetülékszálak tömörítésére szolgál. Az ennek alkalmazásával végzett gyékényfeldolgozást – ami a vászonszövés kezdetleges módjával kapcsolatot mutat – már szövésnek tekintjük. A borda használata a gyékényfeldolgozásban a négy ágassal – Biharudvarin szövőágas (!) – és a két zubollyal együtt jelentkezik, együtt képezik a gyékényszövés kellékeit.

A szövéshez mindenütt ugyanazokat az előkészítő munkákat végzik, legfeljebb az egyes munkafázisok megnevezése különbözik. Leszedik a gyékény külső rétegét, a suskát vagy nagyhéjját (Tápé), amit kemencefűtésre, kukoricaszár bekötésére, Tápén tyúkülő vagy igénytelen kivitelű pakológyékény szövésére használtak. E munkának Biharnagybajomban és a Bodrogközben suskolás, Tápén hámizás a neve. Ezután minden egyes gyékényszálról lefejtik a selymét, ami vékony, finom gyékényszál (selyem, selymelés vagy selymözés). A gyékénynek az a része, amit már nem lehet tovább szétszedni, a bélgyékény. Ebből a Bodrogközben és a Sárréten kosarat kötöttek, Tápén, ahol a szövés háttérbe szorította a fonást, szakajtókötést – elhasogatva ezt is szövőszálnak használták.

A selyemből két tenyér között sodorják az inat (Bodrogköz, Biharnagybajom, Bősárkány), más néven ijant (Tápé). Gyors kézjárást igényel, ezért többnyire a nők és a gyermekek munkája. A biharnagybajomi, tápai kisgyermekek már iskoláskor előtt sodorgattak, ahogyan a felnőttektől látták. Tanítani sem kellett őket rá, ellesték, és legtöbbjük hatéves korára olyan ügyesen sodort, hogy munkájukra naponta számot tartott a család. Biharnagybajomban reggelenként, mielőtt iskolába indultak, sodrattak velük néhány karikát (Szűcs S. 1933). A tápéi iskolás korú lányoknak anyjuk minden délután odakészített egy pászma (nyaláb) selymet: előbb elvégezték iskolai feladataikat, majd sodortak, csak ezután mehettek játszani (Ilia–Juhász 1960). Mindkét megfigyelés az 1930-as évekre vonatkozik. Hat-tíz éves korban a lányok és a fiúk egyaránt sodortak, később a fiúk inkább más ház körüli munkában segítettek, és az ijansodrás a lányok tennivalója maradt. A megsodort inat, ijant a térdük közé szorították vagy ráültek. Egy tápai asszony az 1960-as években a földre telepedve úgy sodrott, hogy az ijant jobb lába két ujja közé szorította (229. kép). Ez a testhelyzet és az ijan leszorításának módja valószínűleg igen régi munkamód maradványa.

A gyékényt hámizni, suskolni sok családban a férfiak is segítettek, ha a mezei munka mellett jutott rá idejük, a selymelés viszont kizárólag női tevékenység. Tápén {473.} a férfiak nagyobb része tudott ijant sodrani, miután gyermekkorában elsajátította, de felnőttként csak akkor sodrott, ha az asszony betegeskedése vagy más körülmény miatt föltétlen szükség volt munkájára. A sodrást gyakran végezték társaságban: a szomszédban, rokonnál vagy jó időben a ház elé, kisszékekre telepedve.

A szövő (Biharnagybajom), eszváta (Bodrogköz) felszerelése és a gyékény felhúzása, fölöltése legalább két személy közreműködését igényli. Tápén és Biharnagybajomban a házban négy erős karó van a földbe verve. Nagybajomban ezekhez rögzítik a szövőkeret négy lábát, az ún. ágasokat. Tápén – ahol magas szövőkeretet csak az utóbbi négy-öt évtizedben alkalmaznak – a karók mellé kisszéket helyeznek és ezekre teszik a két zubolyt, aminek átalfa a helyi megnevezése. Ezután a bordát a két átalfa (zuboly) közé kisszékre vagy bakra helyezik, az ijant (inat) rákötik az egyik átalfára, és a bordán befűzve s a másik átalfán átvetve felöltik vagy fölhúzzák a gyékényt. Miközben egyikük az ijant felölti és befűzi a bordába, a másik folyamatosan tágat húz az ijancsomóból, hogy az ijan ne feszüljön meg vagy ne akadjon össze. Szükségből egy személy is elvégzi ezt a munkát, de lassabban halad. Felöltés után az ijant (int) feszesre húzzák, s ezzel minden kész a szövéshez.

Jó időben minden gyékényező faluban az udvaron szőttek, és csak ősszel szorultak be a házba. A szövést nők végezték, férfiak csak nagyon ritkán szőttek, például ha az asszony sokáig betegeskedett, és rászorult a család. Tápén a 9-10 éves lányt már „beültették a gyékénybe”. Először ritka szövésű csomagológyékény szövését bízták rá, amelynek a minőségére nem kellett ügyelnie, viszont a munkafogásokat jól elsajátíthatta. Mire a hatosztályos elemi iskolát kijárta, minden tápai lány tudott gyékényt szőni. A 20. század elején még általános és az 1920–1930-as években is gyakori volt, hogy a fiúk is elsajították a szövést. A falu hagyományos rendje ugyanis megkövetelte, hogy a 6-14 éves fiúk is belenevelődjenek a gyékényfeldolgozás minden fázisába. Később már nem szőttek és sodortak rendszeresen, de ha szükség volt rá, tudtak szüleiknek vagy feleségüknek segíteni.

A földön szövést kutatóink csak Tápén tanulmányozhatták. A szövő középen kettéválasztja a felöltött ijanszálakat, maga alá szövött gyékényt terít, arra kispárnát vagy rossz kabátot tesz, majd a borda mögött letérdel és a sarkára ül. A Bodrogközben és a Sárréten századunkban a szövő asszony beállt a felöltött láncszálak (in, sodring) közé (222. kép).

A szövő hol balról, hol jobbról fűz be egy-egy gyékényt az ijanszálak közé, és több vetülékszál beszövése után azokat a bordával erőteljesen odadömböli, összetömöríti. Közben az ijant vízzel megszenteli és a beszövőszálakat vízbe mártja, hogy ne töredezzenek. Mikor a szövő a hátsó átalfa elé ér, kihág a gyékényből és az átalfán kívül ülve fejezi be a szövést. A két méter széles gyékényszőnyeget – aminek Tápén bolondos a neve – két asszony szövi, egymás mellett ülve. Egyikük balról, a másik jobbról kezdi egy-egy vetülékszál befűzését, középen átadják egymásnak, és amint végig befűzték a két szálat, a bordával együtt jól odadömbölik. Gyakorlott, összeszokott szövők gyorsan és összehangoltan dolgoznak (231. kép).

A magas, két forgatható hengerrel ellátott szövőráma mellett a tápai nők kezdettől fogva széken ülve szőnek (226. kép). Miután beszőtték a felöltött láncszálak közét, éles késsel levágják a szélén kiálló vetülékszálakat, majd elvágják a láncszálak (in, ijan) két végét, és az ijanszálakat vas fűzőtűvel befűzik, vagyis eldolgozzák. A szövött gyékényt nyáron a napra teszik, hogy „megpirkassza”, télen a kemence mellett szárítják.

A szövött gyékényszatyor ugyanígy készül, csak a megfelelő helyen beillesztik az előre megfont szatyorfület (232. kép).

{474.} A szövött gyékény minősége szerint Tápén megkülönböztettek bőrgyékényt, koccantott vagy zsidós és rossz vagy pakológyékényt. A bőrgyékény a legjobb minőségű („aztán bűrjóra szűjjed” – rendelték a kofák a szövőktől), a koccantott vagy zsidós ugyanolyan bordában készült, de ritkább szövésű („nem köllött odadömbölni, csak koccantani…”), a rossz pedig ritka lyukú bordában, nagyhéjjából szőtt gyékény. Az utóbbit haszurának is nevezik: használták bútorszállításnál, melegágyi takarónak és tyúkülőnek is. Biharnagybajomban parasztos, vagyis tartósabb és tűkörös, vagyis mintás szőtt gyékényt, Cigándon parasztgyékényt (jó minőségű), rudasgyékényt (másodosztályú) és kockás vagy rudastarkát különböztettek meg.

A szövött gyékény paraszti felhasználása igen széles körű: ágyban a szalmazsák alá terítik, használják a kemencepadka takarójául, falvédőül, a döngölt agyagpadló borítására, a ház körül a verem, sírveröm falát bélelik vele, csirkék alá teszik, terményt öntenek rá, hordáskor a kocsi alcserényére terítik, hogy ne hulljon el a szem, használták kocsitakarónak (pl. ekhós szekérre), mezei munkánál enyhelyet készítettek belőle stb.

Jelentős mennyiséget vásároltak a bútorkereskedők és a bolgárkertészek. A kubikosok gyakran vesszővázra erősített gyékényponyvából készítettek maguknak kunyhót. Az 1940-1950-es években elterjedt a vendéglőkben faltakaróként való használata.

Tápén nyolc különböző méretű és részben különféle rendeltetésű szövött szatyrot készítettek: dëákszatyor – 30-35 cm hosszú, iskolásoknak készült; sëejömszatyor – megrendelésre, sűrű bordán készült, olykor színes szalagokat szőttek bele; kismónár és nagymónár – 3-3, eltérő hosszúságú szatyor, egymásba helyezve árulták piacos szatyornak; szalámiszatyor – a szegedi szalámigyár megrendelésére készült; rőfösszatyor – hossza egy rőf (78 cm); pozsonyiszatyor – a 65-70-75 cm hosszú szatyrokat együtt árulták; hentös- vagy mészárosszatyor – szintén hármasával árulták a 80-100120 cm hosszú szatyrokat. Mindegyikbe bélést is szőttek.

A gyékényszövés munkamódja és szókincse, a természetszerű egyezések mellett, Tápén mutatja a leggazdagabb változatosságot. Ennek kézenfekvő magyarázata, hogy a paraszti vevőkön kívül a szegedi nagykereskedők és a környék különböző vásárlói (bolgárkertészek, dohánytermelők) sokféle készítményre tartottak igényt. A kedvező piaci lehetőségekből is adódik, hogy a faluban az 1950-es évekig – a nagygazdák, a jegyző, az orvos és a tanítók kivételével – szinte minden család foglalkozott gyékényszövéssel. A földdel bírók a mezei munka mellett végezték, a kevés földű és vagyontalan tápai asszonyok nyelvében pedig „dógozni” és „gyékényt szűnni” szinte egyet jelentett. Készítményeiket az 1870-1880 évektől helybeli gyékénykofák vásárolták fel, s részben maguk, részben szegedi nagykereskedők révén értékesítették. Voltak olyan tápai asszonyok, akik portékájukat maguk árulták a szegedi hetipiacon. Őket kurtakofának nevezték. A faluról falura járó árusítással, vásározással Biharnagybajomban és Bősárkányon jóval több háziiparos foglalkozott.

Az 1950-es évek eleje óta a gyékényfeldolgozó központokban (Bősárkány, Pusztasomorja, Püspökladány, Tápé) háziipari szövetkezetek szervezik a nyersanyag kitermelését, elosztását és a termékek értékesítését. Az utóbbi húsz-huszonöt évben a szövött gyékény készítése visszaszorult, s a háziipar a modern lakberendezés és a divat kívánalmaihoz alkalmazkodva él tovább.

1977-ben a hatvani múzeum megbízásából Nagy Mária és Vidák István fölkeresték azokat a tájakat, településeket, ahol a múltban gyékénymunkával foglalkoztak. Terepgyűjtésük tapasztalatait az alábbiakban foglaljuk össze.

A lecsapolt Ecsedi-láp menti Tyukodon az első világháború előtt majd minden család kosár (gyékény szakajtó, puttony stb.) kötésével foglalkozott, 1977-ben viszont {475.} a faluban mindössze két idős kosárkötő ember élt. Börvelyen szakajtókötéssel több magyar és cigány család, Kaplonyban gyékényszövéssel csak egy 77 éves asszony és lánya foglalkozott.

A bodrogközi Cigándon 1960 táján hagytak fel a gyékényszövéssel, Vajdácskán pedig csak egy ember kötött kosarat. A szomszédos Rétköz falvaiban a gyékényszövésnek már az emléke sem él, a kosárkötés viszont túlélte a vizek lecsapolását. Szabolcs, Timár, Balsa, Gávavencsellő és Dombrád falvakban még két-három cigánycsalád kötött gyékény lábtörlőt, szakajtót, ritkábban tojástartót.

A Taktaköz falvaiban (Mezőzombor, Taktaszada, Taktaharkány, Prügy, Taktabáj, Csobaj) kizárólag cigányok foglalkoztak gyékénymunkával: kupujának nevezett kosarat kötöttek.

A Hajdúságban főleg a szalmakötés volt elterjedt, de Nánáson és Szoboszlón még a hetvenes években is akadt egy-egy, gyékényszakajtó-kötéshez értő idős házaspár.

A Tisza középső folyása mentén Tiszacsegén, Tiszavalkon, Poroszlón, Kiskörén szintén cigányok foglalkoztak kosárkötéssel. Kiskörén a szakajtókötés télen 20-30 családnak adott munkát.

A sárréti Biharnagybajomban már csak öt-hat család, Konyáron két idős ember űzte a gyékénymunkát.

Erdélyben, a Marosvásárhely melletti Mezőfele falu magyar lakói 1977-ben is foglalkoztak gyékénymunkával. Legtöbben szatyrot kötöttek, de készítettek szakajtót és kenyereskosarat is. A közeli Harasztkeréken a hatvanas évek közepe óta visszaszorult a gyékényszövés, ám két-három család 1977-ben is szőtt újabb fajta osztovátán (szövőszéken). A volt Beszterce-Naszód megyei Tacs magyar faluban szatyrokat és spirális technikájú kosarakat – liszttartót, kenyereskosarat, gyerekkosarat – kötöttek.

A Baranya megyei Ófalun, Mecseknádasdon és Dunaharasztin néhányan gyékényből székülőkét készítenek, esztergált faszékekre.

A háziipari szövetkezeteken kívül dolgozó gyékényesek munkájából több tapasztalat szűrhető le: egyfelől a gyékénykészítmények köre és kereslete az életmód változása miatt a legutóbbi évekre tovább szűkült – bár tájanként eltérő mértékben –, másfelől a még meglevő igényeket sok helyütt cigány gyékényesek elégítik ki.

SZALMAKÖTÉS

A termesztett növényi nyersanyagok közül népünk a gabona szárából készít legrégebben különféle használati tárgyakat. Bruno Schier szerint Európában a germánok fejlett földművelő kultúrája és a gabona törekmentes cséplése adta mag a szalmának mint fonható anyagnak a felhasználhatóságát (Schier 1951: 30).

A kötésre kiszemelt gabonát külön aratták, vagy aratás után gyűjtötték, szedték marokba a hosszú vékony gabonaszálakat. A szemet sulyokkal (mángorló sulyok) vagy a nagygereblyén verték ki, majd a szalmát kévébe kötve padláson, színben tárolták.

A szalmakötésnek, -fonásnak népünk két technikáját alkalmazta és űzi napjainkig: az ujjnyi vastag kötegbe, hurkába fogott szalma spirális technikájú fonását és a szálakból történő fonást. Előbbi technikával méhkasok, szakajtók, kenyérkosarak, tojás és szemes termény (bab, borsó stb.) tárolására szolgáló edények készültek – éppúgy, mint gyékényből. Anyaguk mindenütt rozs-, vagyis zsúpszalma, varrószálnak általában fűzvesszőt, ritkábban mogyoróvesszőt, tüskeszederindát használtak. A {476.} szalmából kötött méhkasok, szakajtók fő elterjedésterületei az ország vízben szegény vidékei: a Dunántúlon főleg Zala és Vas megye, az Alföldön a Duna-Tisza közi Homokhátság, a Hajdúság és a Nyírség. Vizekkel szabdalt tájon a spirális technikájú fonás elsődleges nyersanyaga a gyékény volt, de amióta a nyerstáj a 19. századi ármentesítések eredményeként kultúrtájjá alakult, a szalmafonatú tárgyak (pl. méhkasok) elterjedtek a Tisza mellékén is.

Az Alföldön a zsúpszakajtó készítője a zsúp összefogására mindig kis bőrgyűrűt használ. A varrószál hántolatlan, hasított vessző, amit régebben lapos fapecek, újabban hajlított vaseszköz – Szeged környékén szügöny, Kecelen szurkáló – segítségével dug át a spirálfonat között (234. kép). A szakajtó szájperemét gyakran díszítik a varrószál változatos öltéseivel (Csalog Zs. 1962: 307–308). Falvainkban napjainkig dolgozott néhány szakajtókötő specialista, több helyen a készítményeit piacon áruló háziiparos is.

A Nyugat-Dunántúlon, Szatmárban olyan hatalmas kópicokat is kötöttek, amelyeknek a közepébe a készítője beleült, és csak segítséggel tudott kimászni a kész gabonatartóból.

Más technikával végezték a szalmakalap-készítést, ami a múlt század vége felé Hencidán (Bihar m.), Hajdúnánáson, a kalotaszegi Jákótelkén és a Székelyföldön több faluban (Kőrispatak, Bözöd, Rava, Csöb) jelentős háziiparrá fejlődött. Kialakulásának körülményeit és idejét pontosan nem ismerjük. Egyes visszaemlékezések {477.} szerint Hajdúnánáson Olaszországot járt katonák honosították meg a 18. század közepén (Igmándy 1940: 64). Valószínűsíti az emlékezést a Találmányok könyve adata: a szalmakalapipart űzők mindenütt az olasz eljárást vették mintául, s a legjobb szalmafonadékot Olaszország szolgáltatta (Frecskay 1877–1880: I. 140). Hajdúnánáson és Hencidán rövid idő alatt elterjedt a kalapkészítés, és csaknem minden asszony folytatta, szegényparaszti családokban a férfi is segített. A Tisza-szabályozás alkalmával Nánáson megforduló Széchenyi István megcsodálta, hogy az asszonyok az utcán, beszélgetés közben is szinte megszakítás nélkül kötik a szalmát.

Kalapkészítéshez ún. kopasz búzát vetettek, jó sűrűn, hogy a szára vékony és hajlékony legyen, mint a kenyérnek való gabonáé. Érés előtt sarlóval learatták, sulyokkal csépelték, majd az összekötött zsúpszalma késő őszig a padláson száradt. A mezei munkák befejeztével a szalmát először megtisztították és válogatták. Hencidán a zsúpszalmának négy minőségét különböztették meg: vastag, középszer vagy hétág, vékonyhétág és peszle. Alapos beáztatás után fogtak a szalma kötéséhez. Aszerint, hogy hány ágból kötötték, a kalapszalmának Hajdúnánáson 7, Hencidán 9 fajtáját ismerték. Leggyakrabban hétágú szalmafonatot használtak, de kötöttek 11-12 ágú, a nagyon ügyesek tizenháromág szalmát is (99–103. ábra).

{478.} A fonatot ölszámra kötötték. Ügyes asszonyok másfél nap alatt 50 öl hosszú fonatot kötöttek meg, házimunkájuk mellett. Kedvelték a társas munkát. A megáztatott szalmát ruhába göngyölve a hónuk alá vették, s úgy mentek a lányok a fonóba. Öt este a maguk szalmáját kötötték, a hatodikon – rendesen szombaton – a fonó tulajdonosának dolgoztak a fűtés és világítás fejében. Hajdúnánáson szokás volt, hogy három-négy család a téli estéken összejárt szalmát kötni. Ezt tanyázásnak emlegették.

Az elkészült szalmafonatot régebben a foguk közt puhították, az utóbbi időkben mángorló fahengerei között eresztik át, ami a fonatot ki is simítja. A fonalból kézen vagy géppel varrják a kalapot. Először a kalap tetejét varrják, azután a derekát vagy oldalát, majd a szélét vagy karimáját. A megvarrt kalapot formára helyezve vasalják, végül díszítik. A szalmafonatot vagy a kész kalapot kénezéssel fehérítették, illetve – az igények szerint – anilinfestékkel színezték is.

Az első kalapvarró gépet Hencidán 1880-ban egy élelmes háziiparos, Hajdúnánáson az 1890-es évek elején vállalkozó kedvű kereskedő vásárolta. Nánáson a századfordulóra {479.} gyári szintű üzem fejlődött ki, ám ez nem szüntette meg a háziipart, mivel – legalább részben – továbbra is házi készítésű szalmafonatokat dolgozott fel. Míg a háziiparos kézen egy nap alatt a vékony szalmából 1, a középszerűből 1,5-2 kalapot varrt meg, addig géppel 30-40, később 100 kalapot varrtak naponta. Hencillán 1905-1914 között 120 kalapvarró gépen dolgoztak. Egy gépre naponta 40 kalapot számítva, a gépi kalapvarrók éves termelése meghaladta az 1 millió darabot (!). Ezenkívül kézi varrással is készült évente körülbelül 50 ezer szalmakalap. Az első világháború előtt a szalmakalap-készítés vált a község népének legfontosabb megélhetési forrásává: „csak ünnepnapokon, a legszorgosabb mezőgazdasági munkanapokon és a vásáros napokon szünetelt, máskor azonban ez volt az első” (Bakó E. 1940: 138).

Mind a hajdúnánási, mind a hencidai szalmakalap fő piaca Erdély volt, de eljutott Lengyelországba, Moldvába, Romániába, Szerbiába, Ausztriába is. Az első világháború után, legfontosabb piaca elvesztésével e két településen a háziipar hanyatlásnak indult, és a harmincas években csak kevesen foglalkoztak kalapkészítéssel, számos háziiparos áttért a gyékénykötésre. Az erdélyi szükségleteket ettől fogva a kalotaszegi Jákótelke és néhány székely falu (Kőrispatak, Bözöd stb.) háziiparosai elégítik ki, ahol korábban is készítettek szalmakalapot, de a termelés meg sem közelítette a hajdúnánási és a hencidai szalmakalapipar szintjét (Igmándy 1940; Bakó E. 1940; Gálffy 1944; Molnár I. 1976).

A szalmakalap-készítő háziipar 19. századi kibontakozása és századvégi, 20. század eleji fölvirágzása néhány tanulság megfogalmazására indít: mutatja egyrészt a földből és a mezőgazdasági munkaalkalmakból megélni nem tudó parasztok fogékonyságát {480.} új foglalkozás, munkamód elsajátítása iránt, mely számukra keresetet nyújthat, másrészt példázza a vállalkozó szellemű egyéniségek szerepét, ami kifejezésre jut a foglalkozás, itt a háziipar meghonosításában és fejlesztésében is. Egy-egy településen fontos az egyéniség kezdeményező szerepe, de a fölismerés és úttörés a munkaalkalomra ráutalt és az új iránt fogékony többség nélkül nem válna jelentőssé. E háziipar története azt is mutatja, hogy egy viseleti tárgy divatja néhány település népében milyen energiákat szabadíthat föl, és hogyan épülhet be az „új” foglalkozás a parasztélet hagyományos kereteibe. Utóbbira jó példa a fonó szerepe.

Hasonló technikával, csak a frissen vágott kalászos búzából készítették az aratókoszorúkat, amelyek az aratóünnep, majd a ház, a tisztaszoba díszei voltak.

{481.} A KUKORICAHAJ, SEPRŰCIROK, NÁD
ÉS SÁS FELDOLGOZÁSA

A kukoricahaj – fosztás, fosztalék, ismertebb nevén csuhé – feldolgozása nem nagy múltú, hiszen a növény termesztése a 17. században terjedt el Magyarországon. Szokás volt a kukoricát hajasan törni, majd a háznál, társas munka keretében megfosztani (kukoricafosztás vagy tengerihántás). A téli takarmánynak is használt kukoricahajat az Alföldön -- főleg a Dél-Tiszántúlon – már a múlt században használták házi faragású székek ülőkéinek és kezdetleges fekvőhelyeknek (dikó, vacok) a befonására. A csuhé lábtörlő, -papucs és -szatyor készítése századunkban, főleg az első világháború után terjedt el, és sok szegényparaszti családnak biztosított az önellátáson felül szerény téli keresetet.

A kukoricacsőről lefejtett leveleket csomóba kötve a padláson tárolják. Feldolgozás előtt langyos vízben áztatják és keskeny csíkokra hasítják, hogy jól lehessen pödörni, illetve fonni. A csuhészatyrot szögletes farámán kötik. A rámába vert szögekre erősítik a két tenyér között sodrott felvetőszálakat, majd az ugyanígy készülő sodralékot befonják a felvetőszálak közé. A szatyor fülét két vagy három sodrott, zsinórból fonják, mint a hajfonatot. Kedvelték a mintás és a színezett fonatú csuhészatyrokét.

A lábtörlőt szintén szegekkel kivert léckereten fonják, míg a csuhépapucs talpa és némely lábtörlő spirális fonástechnikával készül (Csalog Zs. 1962: 306, 320).

Jóllehet a csuhéfonás új keletű, mégis a szalmafeldolgozás mellett a legelterjedtebb paraszti házi munka, illetőleg háziipar, mivel nyersanyaga mindenütt rendelkezésre állt. Elterjesztéséhez az 1930-1940-es években szervezett háziipari tanfolyamok is hozzájárultak. Férfiak is, nők is fontak csuhéból, de nők gyakrabban foglalkoztak vele.

A söprűkötés régi háziipari ág. Korábban nyírfa, kökényfa vesszejéből, nádból, söprűfűből készítettek söprűket. A századfordulón nyírseprűkötéssel 48 községben 670 család foglalkozott (Gaul 1902). Az utóbbi időben nyírseprűt csak a Mátra-vidéken és Erdélyben használnak, nádseprűt csupán szórványosan készít egy-két háziiparos (Nagy D. 1960), viszont tért hódított a ciroksöprű használata.

A söprűcirok olasz és francia közvetítéssel a 19. század közepén honosodott meg hazánkban. Fő termőterületén, a Dél-Tiszántúlon az 1890-es években már söprűkötő manufaktúrák működtek. A háziiparosok a söprűgyárakban tanult módon, ugyanazokkal az eszközökkel (söprűkötő és -varró gépen) dolgoznak már évtizedek óta. A két világháború között a Dél-Alföldön számos szegényparaszt foglalkozott telente söprűkötéssel. A söprűkötés napjainkban sem számít szakmának, tehát gyakorlatához iparengedély szükséges, de mestervizsga nem (Szabó F. 1963).

A lécvázas szék ülőfelületét a gyékényen, szalmán és csuhén kívül sásból is fonták. Sajátos, hogy a Tápéi Háziipari Szövetkezet a hetvenes évek eleje óta újból készít sásfonatú székeket, melyek igen keresettek.