{157.} MALMOK, MOLNÁRSÁG, SÜTŐ- VAGY PÉKMESTERSÉG

KÉZIMALMOK

A termesztett gabonaféléket a neolit korszakban (az i. e. 5. évezredtől) mozsárban törték meg, vagy – ami elterjedtebb volt –,,a szemeket tányér vagy nyereg alakú kőre hintették és egy zsemle vagy hurka alakú dörzskő alkalmazásával morzsolták szét” (Childe 1959: 52). A kőkori őrlőeszközt az ógörög kultúrában azzal tökéletesítették, hogy a dörzsölőfelületet rovátkolt bevágásokkal érdessé tették, aminek következtében a gabonamagvak egyenletesebben morzsolódtak szét.

A kézimalom kialakulását és történeti rétegeit Selmeczi Kovács Attila külföldi szakirodalomra is ügyelő vizsgálatai nyomán így összegezhetjük: a forgóköves malom létrejöttének alapfeltételét a kerek malomkövek központosítása, a tengely alkalmazása teremtette meg, ami nem volt egyéb, mint a kocsikeréknél és a fazekaskorongnál már alkalmazott rotációs elv átvitele a gabonaőrlő eszközre. Az első forgatható malom a görögöknél kétféle formában jelent meg az i. e. 6. század táján: az egyik a helyhez kötött, állatokkal vagy rabszolgákkal működtetett nagyméretű malom, a másik a tulajdonképpeni kézimalom. Utóbbit az újabb kutatások szerint a görögökkel való érintkezés során a kelták vették át, és az ő közvetítésükkel ismerték meg a rómaiak és Európa más népei (Selmeczi Kovács 198 la: 204–212).

A kézimalom és a malomkő féltett kincs, erről tanúskodik az ószövetség egyik részlete: „Zálogba senki ne vegyen kézi-malmot vagy malomkövet, mert életet venne zálogba” (Mózes V. könyve, 24. rész 6).

A magyarság a forgóköves kézimalommal minden bizonnyal már a honfoglalás előtt megismerkedett. Bizonyíték erre, hogy a lisztkészítés legfontosabb kifejezése, őröl szavunk őr- igei töve ótörök eredetű jövevényszó, aminek jelentése ’forog, forgat’, vagyis a gabonaőrlés módjára utal (TESz III. 36). Kézimalom használatáról tanúskodik az 1061-1075 között keletkezett Gellért-legenda. Mivel „őrlés közben a szolgálóleány keze körben járt”, a szöveg értelmezője úgy véli, hogy a malom felső kövét a mennyezethez csatlakozó rúddal forgatta (Váczy 1958: 278). Méri István (1970) ugyanilyen fejlett technikai színvonalú kézimalmot rekonstruált a 11–13. századi leletek alapján (1. ábra).

A kutatók egyetértenek abban, hogy az Árpád-korban a vízimalmok működése nem tette fölöslegessé más őrlőalkalmatosságok, így a kézimalmok használatát. Makkai László szerint a 11–13. században a földesurak szemes termés helyett kenyérben és lisztben követelték meg a gabonaszolgáltatást, amit az önellátó parasztgazdaságok kézimalmokon állítottak elő (Makkai 1974: 45). Kérdés, így történt-e ez {161.} mindenütt. László Gyula a felgyői honfoglalás kori falu ásatásán sok malomkődarabot talált. Nyugat-európai párhuzamok alapján úgy véli, ezeket a földesurak törették össze, hogy jobbágyaik az ő malmaikba vigyék a gabonájukat őröltetni és dézsmáltatni. Föltételezését alátámasztani látszik egy „kincslelet”: ugyanott egy gödörből – vastárgyak mellett – ép malomkőpár került elő, amelyet valószínűleg elrejtettek (László Gy. 1978). Akármelyik véleményt igazolják a történeti, régészeti kutatások, annyi bizonyos, hogy a korai vízimalmok és szárazmalmok nem szorították ki a használatból a kézimalmokat.

A 17. században a kézimalmok hozzátartoztak a végvárak felszereléséhez, mert ha a vizet az ellenség felfogta, csak ezeken tudtak őrölni. 1661-ben az élelmezési hivatal 520 darab tölgy-, szil- és diófából készült kézimalmot küldött Magyarországra, 1682-ben pedig Németalföldről hoztak kézimalmokat (Takáts 1961: 124–125). A hadsereg ellátásához beszerzett nyugat-európai kézimalmok bizonyára fejlettebbek és nagyobb teljesítményűek voltak, mint a megfelelő hazai őrlőszerkezetek. Példák az {162.} egykorú összeírásokból: 1689: „Két ember hajtotta őrlőmalom”, 1685: „száraz malom, két ember hajtó”, 1626: „só és néha lisztet őrlő kisded kézzel forgató száraz malom és kézi malom szerestől” (Selmeczi Kovács 1981a: 223).

A két ember hajtotta kézimalmok bonyolultabb és termelékenyebb eszközök voltak azoknál az egyszerű kézimalmoknál, amelyek a zempléni hegyvidék paraszti gazdaságaiban korunkig fennmaradtak. Ez utóbbiak tőkés foglalatú kézimalmok: a rendszerint 40 cm átmérőjü malomkövek közül az alsó kő teljes egészében, a felső félig be van süllyesztve a fatönkből kivágott, négyszögletes tőkébe. Az alsó kő közepén áthaladó tengely alsó vége a kézimalom lábai között elhelyezett keresztfán nyugszik, felső vége 1-2 cm-re kiemelkedik a kősíkból, ez illeszkedik a felső kő közepén kimunkált bemélyedésbe. A tengelyvég emelésével vagy süllyesztésével változtatható a mozdulatlan alsó kő és a forgó felső kő távolsága, ezáltal az őrlemény minősége (1. kép). A kézimalom állványát házilag készítették, a köveket pedig a sárospataki kőbányából szerezték be.

A 20. század első felében a zempléni falvakban búzát, árpát, kősót is őröltek, az utóbbi évtizedekben azonban már kizárólag kukoricát darálnak a kézimalmon, ún. malmocskán. A kézimalmon készült kukoricadarát jobb ízűnek tartják, mint a nagymalomban vagy a villanydarálón készítettet. Sok helyen éppen ez mentette meg az eszközt a korábbi pusztulástól. Selmeczi Kovács Attila szerint a zempléni hegyvidéken a kézimalom a középkor óta nem volt lisztkészítő eszköz – mert konstrukciója nem alkalmas nagyobb mennyiségű, tartós gabonaőrlésre –, hanem darakészítő, sóőrlő eszközzé vált, ami szerkezeti egyszerűsödést, technikai regressziót eredményezett (Selmeczi Kovács 1981b: 123–124). Hasonló volt a kézimalom alkalmazása Erdélyben és más vidékeken is (Kisbán 1980: 188–189).

{163.} SZÁRAZMALMOK

A szárazmalom a középkorban gyűjtőfogalom volt: emberek és állatok által hajtott malmokat is így neveztek, mintegy megkülönböztetésül a víz energiáját hasznosító malmoktól. Előbbire idéztünk példákat, az utóbbira: „Molendinum per tractus pecorum volwens wigariter zarazmalum dictum”, vagyis „a barmok ereje által hajtott malmot a köznyelv szárazmalomnak mondja” (1412. OklSz 887). Az újabb szakirodalom már csak az állati erővel hajtott malmokat nevezi így, s a köztudatban is így él.

Az ókori görögök és a rómaiak szamarat és öszvért fogtak be malommeghajtásra. Lóval hajtott pompeji gabonamalomról egykorú ábrázolás is maradt ránk (Pongrácz 1967: 31). Rómában a császárság korában a malom és a malmot forgató szamár a földbirtokhoz tartozott. Szamár hajtotta szárazmalom őrölt a kora középkori kolostorokban is. Magyarországon első okleveles említései a 15. század első feléből ismertek, de az egyházi és világi nagybirtokon bizonyára jóval korábban elterjedt. Említi Szikszai Fabricius Balázs 1590. évi szójegyzéke, és külön szerepelteti a szamárforgató malom = malom asinaria megnevezést. Comenius 1659-ben baromhajtó malmot említ (Lambrecht 1915: 19–20).

A 17–19. századi források városainkban igen sok szárazmalomról adnak hírt. Evlia Cselebi szerint 1663-ban Budán 150, lóval és ökörrel hajtott lisztesmalom őrölt. 1715-ben Debrecenben 48 szárazmalmot írtak össze. Korabinszky Mátyás arról tudósít, hogy 1786-ban Debrecen vízszűkében volt, ezért a város népének szükségleteire főleg szárazmalmok őröltek. Hódmezővásárhelyen 1788-ban 69, 1808-ban 86 szárazmalom őrölt, jóval kevesebb vízimalom és 3 szélmalom mellett. Folyóvízzel, patakkal nem rendelkező településeken a szélmalmok tömeges elterjedése, az 1830–1840-es évek előtt a kenyérgabonát szinte kizárólag szárazmalmokban őrölték, azért a malmokat nagy becsben tartották és magasra értékelték.

Kecskeméten, Cegléden a szárazmalmok a 19. században utcasort alkottak (2. kép). Mivel a zsúp- és zsindelytetős malomházak igen tűzveszélyesek voltak, Kecskemét városa a 19. század közepén megtiltotta új szárazmalmok építését a belterületén.

1863-ban az országban közel nyolcezer (7966) szárazmalmot írtak össze. Területi megoszlásukról először 1894-ben kapunk hiteles képet, amikor számuk már alaposan megcsappant: közel egynegyedére (2033) csökkent. Akkor a legtöbb szárazmalom a következő országrészekben működött: a Duna–Tisza közén 735, a Tisza–Maros szögében 676 és a Tiszántúlon 415. Bács-Bodrog vármegyében 619, Torontálban 594 szárazmalmot írtak össze, de száznál több szárazmalom volt még Szabolcs (136), Szatmár (119) és Hajdú (117) vármegyében. A Dunántúlon 1894-ben mindössze 183 szárazmalmot írtak össze, Erdélyben egyetlenegyet sem (Malomipar 1894). Ha ezt a helyzetképet a magyarországi szárazmalmok „virágkorára”: a 18–19. század fordulójára – a szélmalmok elterjedése előtti időre! – érvényesnek tekintjük (ami nagyon valószínű), akkor megállapíthatjuk, hogy a szárazmalmok elsősorban a Duna-Tisza közi homokhátság, a Bánság és a Felső-Tisza-vidék őrlőszerkezetei voltak, tehát a vízfolyásban szűkölködő alföldi területeken volt a gabonaőrlésben döntő szerepük. 1870-ben, amikorra a szélmalmok széltében elterjedtek az Alföldön, és a szárazmalmoknak a gőzmalomépítés miatt is bealkonyult, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara területén lévő városok közül Cegléden még 56, Hódmezővásárhelyen 52, Kecskeméten 45 szárazmalmot írtak össze.

A nagy múltú malomszerkezetek közül a technikai fejlődés a szárazmalmokban okozott legrohamosabb visszaesést, pusztulást, aminek három okát látjuk: 1. a szárazmalmok őrlőteljesítménye általában kisebb volt, mint a többi malomé; 2. igaerőt {164.} igényeltek, míg a vízi- és a szélmalmok a természet energiáját hasznosították; 3. nem voltak alkalmasak korszerű őrlőberendezések: henger és hengerszék meghajtására. Korunkat két, állati erővel működtetett szárazmalom élte meg épségben: a vámosoroszit (Szabolcs-Szatmár m.) a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba telepítették, a szarvasi (Békés m.) pedig helyszínen megőrzött s helyreállított népi műemlék.

TAPOSÓMALOM

A taposókereket már az ókorban ismerték, de nem tudjuk, mióta alkalmazták malmok meghajtására. Verantius Faustus a 15. században említi: „Muelen mit eim Trittrad. Mola cum rota calcatoria” (idézi Lambrecht 1915: 28). A középkorban az elítélteket fogták be a taposókerék működtetésére, ami a legnehezebb munkák egyike volt, a gályarabsághoz hasonló.

Egy hódmezővásárhelyi taposómalom működését Kiss Lajos örökítette meg. A malom két részből állt: a hajtószerkezetet – taposóhengert – magába foglaló taposóházból és a malomházból. A taposóházban volt a 2 m hosszú, vízszintes tengely körül forgó, deszkából ácsolt, 4 m átméröjű taposóhenger, amelynek belső felületén lépcsőket képeztek ki. A lépcsőkön lépegető emberek súlya alatt a henger elfordult, és fogaskerék-áttétellel forgásba hozta az őrlőkövek függőleges tengelyét. A taposóhenger két vége nyitott volt, csak a küllők hálózták be, itt lépett be 3-6 ember, hogy mozgásba hozza a szerkezetet (3. ábra). 4-5 erős ember 4 véka búzát 3-3 és fél óra alatt őrölt meg a taposómalmon. A kerék taposása kimerítő munka volt, közben pihenni, szuszogni kellett, innen kapta a vásárhelyi taposómalom a szuszimalom megnevezést.

Az utolsó hódmezővásárhelyi szuszimalom 1860 tájáig működött. A századfordulón egy helybeli szerző arról írt, hogy a szegénység főleg ínséges esztendőben – amikor jószágai legyengültek vagy elhullottak – fogta be magát malomhajtásra, de a szuszimalom agyonemésztette a malmot taposó emberek erőit és testét (Kiss L. 1935).

{165.} TIPRÓMALOM

A taposómalomhoz hasonló elv szerint, de állati erővel működött. A. G. Keller keletkezését a késő középkorra teszi, s a reneszánsz mérnöki találmányának tartja. Hazai említései a 16. századtól mutathatók ki. A Németalföldről vallásuk üldözése miatt Magyarországra települt anabaptisták egyik fő foglalkozása a malomácsság és a molnárság volt. Dunántúli városokban és uradalmakban a tiprómalmok elterjedése az ő tevékenységükhöz kapcsolható (Balázs Gy. 1987).

Teleki Dániel gróf 1796-ban így írt le egy kecskeméti tiprómalmot: „Mentünk ezután egy, a Városon kívül levő száraz Malomnak (mely Nyomó száraz Malomnak hívatik) megnézésére, a mely egy tsapanyólag álló nagy lapos keréktől hajtatik, melyen egy vagy két ökör felfelé menvén (azonban minthogy egy Tzövekhez van Iántzzal kötve, soha tovább nem halad) az által a Kereket forgatja, a mely Keréknek allól fogai lévén, azok által a más kerekekbe kap és így ezeket és ezekkel együtt a Malom Követ forgásba hozza. A Malom egész Mechanismusa igen együgyü és könnyű, haszna pedig egy ilyen Malomnak felette nagy, mert többet meg őröl mint egy közönséges Lóval hajtott száraz Malom, és négy eröss Marhánál többet nem kíván. [Kiemelés: J. A.] A Bival ennek a Malomnak hajtására legalkalmatosabb, minthogy nagy ereje van és nehezebb állat” (idézi Lambrecht 1915: 28).

Az 1970-es évekig két olyan tiprómalomról tudunk, amely a 20. század elején is működött: az egyik Veszprémvarsányon, a másik Balatonfőkajáron. Az utóbbit 1916-ban bontották szét (Vajkai Zs. 1980: 366). E malomtípus utolsó hazai példánya Mosonszentmiklóson – szerencsére – korunkat is megélte, és ma a szentendrei Szabadtéri {166.} Néprajzi Múzeum látnivalóit gazdagítja. Ez a tiprómalom bálványfájának tanúsága szerint 1805-ben készült. Egy nyeregtetős, náddal fedett épület alatt van a nádfalú tiprószín és a téglafalú malomház, benne az őrlőszerkezettel. A malom meghajtására régebben bivalyt vagy marhát, utóbb lovat használtak, akár Balatonfőkajáron. A ferde tiprókerék pallókkal borított felületét vastag sározással tették alkalmassá állatok jártatására. A tiprókeréken egy helyben járó állat hozta működésbe az őrlőberendezést (4. ábra; Várayné Bíró 1982: 14–15). Jankó János írja: „Egy ilyen malom 1 mázsa kukoricát 1 óra alatt puhára őröl, tehát ugyan oly munkát végez, mint a vízimalom” (Jankó 1902: 248).

A taposó- és tiprómalom a szárazmalomnak két, hasonló elven működő válfaja. Sokkal gyakoribb volt népünk körében a szárazmalom járgányos változata.

JÁRGÁNYOS MALOM

Az 1863 és 1906 közötti malomösszeírásokban számba vett szárazmalmok igen kevés kivétellel járgányosak voltak. A malmot rendszerint két, összeépült építmény alkotta: a keringősátor, röviden keringő vagy sátor és a malomház. Az előbbi kör alakú, sátortetős, zsúpszalmával vagy zsindellyel fedett, nyitott vagy lécezett oldalú építmény, s közvetlenül emellé épült a nyeregtetős malomház. Olykor a keringősátor mellé két külön épület csatlakozik, mint például a fennmaradt vámosoroszi szárazmalomnál (5. ábra), ahol a malomházzal ellenkező oldalra olajütőt építettek (Nagy Gy. 1959: 135–136).

A keringősátor alatt van a malom meghajtására szolgáló nagykerék vagy keringő, melynek tengelye a tölgyfából faragott, hatalmas bálvány. A vámosoroszi szárazmalom bálványa 5,45 m magas, átmérője 60, illetve 40 cm, a szarvasi malom bálványa 4,8 m magas, átmérője a két végén 47 cm. A nagykerék a bálvány körül forog, melynek felső vége a járomban, alsó vége a medvegerendában jár. A keringő talpa 12 darab tölgyfából van kifaragva, ebbe a vámosoroszi malomban 370, a szarvasiban 420 akácfa fog illeszkedik, amelyek a keringő forgatásakor a forgó mozgást a nagyorsónak közvetítik.

A malomház keringősátor felőli részét a kőpad foglalja el, amely 100-160 cm-rel magasabban helyezkedik el a malomháznál, ezért lépcsőn járnak fel rá. A 19. század végén – s valószínűleg korábban is – a szárazmalmok mintegy 90%-a egy kőjárattal őrölt. 1894-ben 2033 szárazmalom közül egy kőjárata volt 1791, két kőjárata 238 malomnak, három kőpárral mindössze 3, négy kőpárral 1 malom rendelkezett. A szarvasi és a vámosoroszi malomban 2-2 kőpár maradt fenn: kásakő és daráskő, más néven málékő. Elnevezésük már a malom szerepének változásából ered. Mindkét malomban 98-105 cm átmérőjű, 4,5-15 cm vastag, terméskőből faragott őrlőkövek vannak. Az alsó kő vagy padkő minden malomban beépített, mozdulatlan, a felső vagy forgókövet a kisorsó tengelye, az ún. szálvas hajtja. A malomköveket fenyődeszkából készült kéreg veszi körül, ami megakadályozza az őrlemény, illetve a liszt kihullását.

A járgányos malmot legtöbbször lovakkal működtették, ritkán s csak szükségből húzatták ökrökkel, bivalyokkal vagy tehenekkel (Nagy Gy. 1959: 140). Az őrlés szerjárás szerint történt, azaz a feudalizmus korában a jobbágyoknak sorjában kellett lovaikkal a szárazmalomban dolgozniuk (Takáts 1961: 124). Debrecen város 1670. évi jegyzőkönyve szerint „a debreceni ember, ha őrni akar, idejében szert fogjon, hogy sem az vidéki őrlős, sem az itt való marhátalan ember meg ne fogyatkozzék” (Lambrecht {167.} 1915: 24). Vámosorosziban a malmot húzató lovasgazdákat még századunkban is szeresnek nevezték. Akadtak olyan szárazmolnárok, akik lovakat tartottak és azokkal húzatták a malmot, amiért joguk volt több vámot szedni.

Újabban Balázs György a meghajtó szerkezet és a meghajtó állat egymáshoz való viszonya alapján a szárazmalomnak három típusát különbözteti meg: középen hajtósnak azt a malmot nevezi, amelyben az állat a nagyfogaskerék küllői között jár. A {168.} Kárpát-medencében ez a típus a leggyakoribb, ilyen a szarvasi, a vámosoroszi és a tarpai szárazmalom. A felülhajtó szárazmalomban a ló a nagykerék alatt jár (ilyen a mekényesi), az alulhajtó szárazmalomban pedig a nagykerék mellett jár (Balázs Gy. 1987). Ez a rendszerezési elv a szélmalomszerkezetek típusba sorolását idézi.

A malom meghajtására rendszerint két lovat fogtak be. Befogás előtt a molnár a keringőt kikapcsolta, így az félrebillent, talpa a földre feküdt és a lovak átléptek rajta a húzatórúd elé. Malomhúzásra csak szelíd állat alkalmas, amelyik nem ijed meg az orsó zörgésétől. A lovak általában három óra hosszat húzták a keringőt, de közben másfél órai járatás után megállították őket pihenni. Egy véka gabona őrléséhez rendszerint egy óra járatás kellett, de ha erős, bejáratott lovak húzták a malmot, tíz óra alatt húsz vékát is megőröltek (Vajkai Zs. 1980: 368). Egy 1832. évi leírás szerint a Tolna megyei „igásmalmokban” naponta 20-24 véka búzát őröltek (Lambrecht 1915: 27). Ha a lovak egyenletesen húzták a keringőt, a szárazmalom jó lisztet őrölt. A visszaemlékezések szerint a vízimalom után a legjobb liszt a szárazmalmokból került ki (Nagy Czirok 1959: 17).

Tessedik Sámuel szarvasi prédikátor úgy látta: „… a szárazmalmok … nagy romlására vagynak a parasztnak. Ezek valóságos sanyargatói az ő lovának, kivált ha a meggondolatlan gazda egynéhány mérő gabonát egymás után őröl” (idézi Impiom 1971: 248). Kiskunmajsán a szárazmalmot – tréfás gúnnyal – tónyúzónak is emlegették. A malomhúzatás valóban kifáraszthatta az állatokat, de ha nem hajtották túl és jól abrakolták őket, bírták a járatást. A lovasgazdák a húzatással jól kerestek.

A szárazmalmokban a gabonaőrlésen kívül darálással, majd utóbb köleshántolással és olajütéssel foglalkoztak, ezért igen jelentős szerepük volt egy-egy település élelmezési szükségleteinek ellátásában. A vámosoroszi szárazmalomban az 1930-as évekig az olajütés és a köleshántolás mellett búzát is őröltek és kukoricát daráltak, azóta – 1948-ig – a malom csak olajat ütött és kölest hántolt. Sajátosan alakult a malom munkarendje: csak ősztől tavaszig működött, ami föltehetően elsősorban azzal magyarázható, hogy a lovasparasztok a tavaszi szántástól az őszi betakarításig nem értek rá a malmot húzatni. Hétfő-kedd az őrlés, szerda-csütörtök a kásahántolás, péntek és szombat az olajütés napja volt.

A szarvasi Tomka-malomban a gabonaőrlés már a múlt század végén megszűnt, valamivel később a darálás is. 1920-ig köleshántolás és heregubófejtés folyt benne, azóta pedig csak kölest hántolt.

A köleshántolás szezonja az őszi munkák befejezésétől a disznóvágásokig tartott. A hántolást a helybeliek és a vidékiek előre bejelentették a molnárnak.

Az első felöntést a molnár a garatból lassan engedte a kövek közé, hogy a lovak hozzászokjanak a terheléshez. Az ondót (a köles héját) a forgókő rovátkolt felülete hántolta le. A meghántolt kása a lefolyócsövön az osztályozóteknőbe, a könnyebb ondó az ondóházba került. Időnként a molnár ellenőrizte a kását, és szükség szerint szabályozta a kásakövek távolságát. Első felöntésre a köles egyharmad-kétharmad része hántolódott meg, a második felöntés után már csak töredéke (4-5%-a) maradt hántolatlan, mégis rendszerint háromszor öntötték fel. A harmadik járatás után szép tiszta kását nyertek.

A hántolás közben elpiszkolódott követ a molnárnak a malom leállása után mindennap és gyakran napközben is meg kellett tisztítania. Naponta 4-5 mázsa kását hántoltak. Szarvason a kölesből, Vámosoroszin a kásából vették ki a vámot 2 literes finakkal, illetőleg csanakkal. A szarvasi szárazmolnár az 1950-es években 100 kg kölesből 20 kg vámot vett ki. Ha a hántoltató nem a maga lovaival húzatta a malmot, a lovasgazda minden vékából másfél csanak, vagyis 3 liter kását kapott, az utóbbi időben pedig pénzt.

{169.} 5. táblázat. A halasi szárazmalmok tulajdonjogi viszonyai, 1880

(Vajkai Zs. 1980)

A szarvasi szárazmalomnak jó híre volt a környéken, 25-30 km távolról is fölkeresték. Szívesebben hántoltattak benne, mint a gőzmalmokban, mert több és szebb kását készített. Késő ősszel gyakran éjjel-nappal forgott a malom keringője.

Nagy Czirok László adatgyűjtése nyomán Vajkai Zsófia kimutatást készített az 1880-ban működő halasi szárazmalmok tulajdonjogi viszonyairól (5. táblázat) és működéséről.

A 19. század vége felé a halasi szárazmalmoknak közel fele szakképzett molnár tulajdonában volt, de jelentős a gazdag parasztok és urak részesedése, akik bérbe adták malmaikat. Nem ritka a szárazmalom és szélmalom együttes birtoklása, amire Szeged határából is tudunk példákat.