| FÖLÉPÍTÉS | TARTALOM | A FOGALMAZÁS STÍLUSA |
E kiérlelt stílus szigorúan megszabja, mi kerülhet bele az elbeszélésbe. Minden műfajnak megvan a maga sajátos látószöge, az a jellemző magasság, ahonnan visszatekint az életre, ami megszabja, milyen részleteket láthat belőle, s milyeneket már nem. A naturalista regény és novella közelebbről nézi az életet, több részletet láttat; a ballada magasabbról néz, ahonnan a részletek már nem látszanak, csak a nagy körvonalak. A lány szerelmének elnyerését csak annyi jelzi a Csudahalottban, hogy a tetszhalott felugrik és megöleli kedvesét; a többi már magától értetődik. A Visszavitt menyasszony lebabázását is csak jelzik – finoman, mégis pontosan – a nyoszolyólányok szavai: „Adsz ide, adsz ide patyolat ingedet… apróka ruhának, Selyem keszkenődet burkozó kendőnek…” A szerelem megtörténtét is a magyar és francia balladák mindig csak jelzik, néha virág-, gyümölcsszimbólummal, néha utólag néhány szóval, de sosem jelenítik meg. Szabó Vilma kimegy a „kiskertbe”, vagyis a virágoskertbe, minden szerelem szimbolikus helyére, vagy lefekszik a „diófa tövébe” – szintén szerelmi-erotikus szimbólum; a hajdúlegények is leülnek Biró szép Annával a „csitnyebokor” (= csipkebokor) alá, amikor meg akarják ölni, s előbb erőszakot követni el rajta; mindössze annyit hallunk: „Pénzed is a miénk, magad is a miénk.” Az európai ballada legjobb darabjaiban mindig abban a magasban lebegnek a történetek, ahonnan már eltűnnek az apró részletek, és az esemény néhány jellemző vonással felvillantva száguld a tragikus kibonyolódás vagy a komikus csattanó felé.
Abban a magasban csak a körvonalak látszanak, ahogy a rajzoló adja vissza a dolgokat. Az ilyen rajzoló arra is hajlamos, hogy amit lát, a jellemző körvonalakat kiemelje, kissé eltúlozza, a nem fontosakat pedig akár el is változtassa. A ballada is így stilizál: csak a jellemző vonás és az élet döntő kérdéseinek visszaadása fontos a számára, {5-303.} azokat kiemeli, azokban „reális”, a többi nem érdekli, vagy akár túl is teszi magát rajta, abban sokszor „irreális”. Lássuk például a Szeretet próbája (69.) strófaismétlő balladáját (Vargyas 1976: II. 146. sz.):
| 1. Elaludtam vala Sárpatakja mellett. |
| Elaludtam vala Sárpatakja mellett. |
| 2. Bébútt kebelembe Sárighasú kégyó, |
| Bébútt kebelembe Sárighasú kégyó. |
| 3. Vegye ki kegyelmes, (= kegyelmed) Lelkem édesapám! |
| Vegye ki kegyelmes, Lelkem édesapám! |
| 4. Mintsább kezem nélkül, Inkább lányom nélkül. |
| Mintsább kezem nélkül, Inkább lányom nélkül. |
| 5. Vegye ki kegyelmes, Lelkem édesanyám! |
| Vegye ki kegyelmes, Lelkem édesanyám! |
| 6. Mintsább kezem nélkül, Inkább lányom nélkül. |
| Mintsább kezem nélkül, Inkább lányom nélkül. |
| 7. Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes bácsám, |
| Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes bácsám. |
| 8. Mintsább kezem nélkül, Inkább néném nélkül. |
| Mintsább kezem nélkül, Inkább néném nélkül. |
| 9. Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes húgom! |
| Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes húgom! |
| 10. Mintsább kezem nélkül, Inkább néném nélkül. |
| Mintsább kezem nélkül, Inkább néném nélkül. |
| 11. Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes ecsém! |
| Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes ecsém! |
| 12. Mintsább kezem nélkül, Inkább néném nélkül. |
| Mintsább kezem nélkül, Inkább néném nélkül. |
| 13. Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes mátkám! |
| Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes mátkám! |
| 14. Mintsább mátkám nélkül, Inkább kezem nélkül. |
| Mintsább mátkám nélkül, Inkább kezem nélkül. |
{5-304.} Az énekes még hozzáteszi: „Pénz vót a kebelibe sok. Mátkája aranyat kapott. Ő megcserkálta (= próbára tette) mindegyiket.”
(Gajdár, Moldva; Faragó-Jagamas 1954: 6/b)
Ebben a példázatban csak az áldozatvállalás vagy megtagadása a fontos, s ebben a tekintetben kegyetlenül, túlzottan reális. Az viszont már nem érdekli, hogy elképzelhető-e a mindennapi életben, hogy egy mérges kígyóval a keblünkben járuljunk szép sorjában egyik rokontól a másikig szépen megfogalmazott, ismétlődő kérésekkel, és hihetik-e ezt az illetők. Láttuk a Csudahalottban, hogy ha a szerető el akarja csábítani elérhetetlen kedvesét, a fokozást, hogy csak tettetett halállal tudja végül magához csalogatni, csudamalom és csudatorony „csináltatásával” jelzi; ezekkel a csudálatos, csábító dolgokkal már nem is irreális, hanem egyszerűen szürreális lett a ballada. Hiszen itt már teljesen el kell rugaszkodnunk a valóság talajáról, s egykettőre a semmiből feltámadó csudálatos építményekkel kell a cselekményt továbbfejleszteni. Ez még a mese szürreális világánál is képtelenebb – éppen, mert nem is kell hinnünk: ezek csak szimbolikus kellékek. Realitás egyedül a sikertelenség és a végső siker. Ugyanilyen képtelen valóság a két leánytestvér férjhezmenetelében a szegény és a gazdag sorsának szembeállítása. Ezen a példázaton nem változtat, hogy nemigen etetnek semmilyen szegényt disznóvályúból. Ez itt az ellentét és a stilizálás törvénye szerint történik, aminek lélektani hatása alól egy hallgató sem vonhatja ki magát; mert az ellentét valóságos, és az ellentétpár gondolkozásunknak is megfelel.
A stilizálás törvényei szerint fogadjuk el az állatszereplőket is olyan történetekben, amelyek csak emberekre jellemzőek. A Párjavesztett gerlice (44.) is úgy viselkedik, úgy beszél, mintha ember volna, holott madár voltát is érzékeltetik azzal, hogy repül, hogy búzaföldre száll, faágat kopogtat. (Alábbi példánk Vargyas 1976: II. 105. sz.)
Ilyen ál-madárszereplő van még a Bagoly asszonyka (45.) és a Hol háltál az éjjel cinegemadár? (77.) balladákban. (Az utóbbiban talán már nem is madár szereplővel van dolgunk, csak madárnévvel nevezett szeretővel.)
A ballada magasában az egyes emberek megkülönböztető vonásai sem látszanak, csak az, ami az emberre általában jellemző, ami közös, ami tipikus. Ha egy Móricz-novellát olvasunk, azonnal egy élő embert látunk a maga egyéni vonásaival. Ha egy balladát hallgatunk, tipikus emberi magatartásokat látunk, s az ember jelenik meg minden egyénítő részletezés nélkül. A realista író ereje abban áll, hogy mindig új és új, életszerű részletekkel tudja felidézni az embert. A balladáé abban, hogy egész sorát találja ki olyan fordulatoknak, amelyek az ember tipikus magatartását, tipikus lelkiállapotait és megnyilatkozásait ábrázolják. „Mitől véres a kardod? – Galambot öltem meg”, védekezik a gyilkos; „Szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta” – mentegetőzik a teherbe esett lány, elöl rövidedő, hátul hosszabbodó szoknyája miatt. „Nem sirtam, nem sirtam … Cserfa füstje fogta kökény-kék szememet” – védekezik az asszony, akinek panaszát ura kihallgatta. Hasonló kétségbeesett kifogások idézik fel a megzavarodott ember képét, amikor – mint a vízbefúló – a szalmaszálba is kapaszkodnék a bajból való szabadulásért. A kétségbeesett bánat mondatja a férjhez kényszerített lánnyal: „Nem hallottam hirit, édes testvérbátyám!! Adjon Isten nekem inkább vig vacsorát, Vig vacsora után könnyü betegséget, Szép piros hajnalba világból kimúlást!”, vagy más változatban: „Hát nem volt-e kendnek egy darab kenyere, Egy pohárnyi bora, Hogy ne adjon engem törökök kezébe?”, ismét másként fogalmazva: „Virágim, virágim, földre boruljatok, engem sirassatok!”
E magasból láttatott kép összefoglaló látványába csak általános érvényű képek valók; ezért akar a ballada az élet nagy általánosságaival hatni. Ha bajt, életveszélyt, fenyegetést idéz, tüzet, vért emleget: „Mosdóvized vérré váljon, Törlőkendőd lángot hánnyon.” Fehér Anna, a Halálraítélt húga átkában mindig jelen van ez a kettő, néha semmi más, csak ennyi. A többi kitalálás közül még leginkább az áll meg mellettük: „A kenyered kővé váljon!”, mert a kenyér és a bor is az élet nagy, ősi jelképe. Azért kínálja a Gazdag asszony anyjának engesztelésül „első pohár borát”, amire annak átka Fehér Annáéhoz hasonlóan ősi jelképekkel válaszol: „Vesse fel pokolszél a belső szobádat, Dűtse fel pokolszél első pohár borod!”, s hogy a tűz se hiányozzék, más variánsban „A tüz égesse meg Vasas szekeredet!” Ugyanaz az anya a börtönben megint csak a legősibb jelképekkel fejezi ki az anyaságot és leánya hálátlanságát: „Tartsd fel, anya, tartsd fel, Tartsd fel {5-306.} leányodat, Ontasd ki magadból a piros véredet, Szípasd ki magadból az édes tejedet, Méges azt érdemled, hogy tömlöcbe tegyen!”
Tulajdonképpen a párbeszédben lepergetett történet sem csak drámai forma, legalább annyira stilizált, magasból láttatott formája a cselekmény előadásának. A következő ballada egyetlen elbeszélő mondatot sem sző a versbe, minden sora a szereplők szájából hangzik el. (20. Zsivány felesége. Vargyas 1976: II. 55. sz.):
Mindent felülmúl drámaiságban ez a történet. Mindig csak a szereplők lélektanilag indokolt szavait halljuk, mégis tudtunkra adja az előzményeket az asszony panaszkodásában, majd a férfi kérdéseire adott kibúvókkal már előrevetül a dráma, a feszültség egyre fokozódik az utazás alatti párbeszédben, amely míg érezteti a közeledést az asszony szülőházához, a férj aggodalmaskodó kérdéseivel és az asszony alig hihető kimagyarázkodásával lélektani állapotot stilizál. S a végén robban ki a dráma, amit eddig csak szorongva sejtettünk. A jelenetek alig hogy felvillannak ezekben a párbeszédekben és monológokban, s az eseményeknek csak szaggatott körvonalaiból sejlik elő a drámai tartalom. Mi ez, ha nem stilizálás: megragadni azt a legkevesebbet, amivel még ábrázolható valami, amihez a többit a hallgató képzeletének kell hozzáadnia. És maga az a „legkevesebb” is minden, csak nem reális: a rendkívüli, szorongató előjelek közt a madarak hallgatása az erdőben már szinte szürreális módon akarja érzékeltetni a baljós előjeleket látó férfit és a mindenáron megnyugtatni akaró asszonyt. Valószerűtlen részletekkel tesz elhihetővé lélektani helyzeteket. Annyira magasból láttat, hogy szinte már nem is látjuk, csak halljuk az eseményeket. Valami elmosódó távolságban látunk mindent, ahonnan a hangok tisztábban jutnak el hozzánk.
| FÖLÉPÍTÉS | TARTALOM | A FOGALMAZÁS STÍLUSA |