A MŰFAJ JELLEMZŐI

Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy ez az imádsághagyomány funkcióját tekintve kis közösségekben végzett általános gyakorlatként él, amelyet családon belül szülői-nagyszülői örökítéssel folytatnak. Kötött liturgikus keretben ma már nincs helye, történelmi rétegeiben lehetett, ahogy erre egy moldvai adat utal: „Miszébe mondták mint amikor megbérmálódzott, meg kell tanúlja eszt isz”: Kerülgyed az házamat, / áll meg a zajtomba, / aposztolok a zablakomba, / szentkereszt a fejemnél, / szent kenész a számba, / ’z Isztennek a nyugodalma ’z én testyembe (Erdélyi Zs. 1976: 25. sz). Tálasi István kéziratos anyagából kaptam azokat a moldvai szövegeket, amelyeket tudomásom szerint ő meg Lükő Gábortól, aki szerencsére 1933-as gyűjtőútja során ilyen emlékekre is fölfigyelt. Az imádságok nem hivatalosan engedélyezett szövegek, az egyházi jóváhagyás, a „nihil obstat” pecsétje nincs rajtuk. A papság általában nem tudott róluk s a hozzájuk kötődő csöndes gyakorlatról. Ha mégis fülébe jutott, ellenezte. Meggyőzéssel, tiltással igyekezett kiiktatni, megszüntetni. Nem sok sikerrel: erősebb volt a hagyományhoz való ragaszkodás – melyet érzelmi és esztétikai tényezők is fokoztak –, mint a papi értelem szava, a szövegek „zagyvaság”-aira való hivatkozás vagy a penitencia súlya. A nép ha nem is végezte titokban, általában hallgatott róla. Volt aki ezt tudatosan tette, volt akinek eszébe sem jutott, hogy nem lehet „jó ima, szép ima”, amit felmenőitől tanult; s olyanok is akadtak szép számmal, akik számára az egyházi jóváhagyás fogalma semmit nem mondott. A szövegek ritkán a paraliturgiához is kötődnek. Eleinte ilyen adat nem jött elő, később tűntek föl jelzések főleg Palócföldről és görög katolikus vidékekről, hogy templomi ájtatosságokon – májusi, októberi litániák – is mondták a pap érkezte előtt, majd a távozta utáni közös együttmaradásokon. Előfordult nagyheti összejövetelek idején is keresztútjáráskor, a Kálvárián, Úrkoporsó mellett, húsvétvasárnap hajnalban Jézus-Istenkeresés szokása során kint a temetőben. Ezek szórványadatok mind, mert általában „templomban nem”, „közösben nem”, „csak otthon”, „házilag” stb. értesüléseket kaptam. A nem is éppen titkosan, de csöndben végzett imádsággyakorlat – a magánügyük. Nem hogy papjaiknak nem szólnak róla, még egymás között sem beszélnek különös imádságaikról. Nem helyezik közszemlére, szorosan a családon belül tartják, használják, örökítik. Búcsújáró helyeken történő gyűjtések során gyakran csodálkoznak egymásra gyerekkoruk óta „jó-pajtás” öregasszonyok hallván egymástól mikrofonba mondott imáikat. A még utolérhető emlékezet szerint úgy tetszik, hogy a szövegek – a moldvai bérmálási adattól eltekintve – jelen funkciójukban liturgikus alkalomhoz nem fűződtek. Ez nem jelenti, hogy több nemzedékkel korábban ne lett volna szerepük a történeti liturgiában, a pázmányi reformok előtti időkben (Esztergomi zsinat 1628–1633). E tényre bizonyos szövegelemek vizsgálatánál Mezey László is utal, rámutatván pl., hogy a fent közölt nagyberényi alapszövegnek nevezett ima – első előfordulás imakutatásunkban, ezért alapszöveg – bevezető sorai (Trisagion) Pázmányig böjti időszakban használatban voltak a Media vita in morte sumus antifonával együtt, annak záradékaként (Mezey 1971: 368). Egyik-másik imádság szövegrészei-motívumai – ha liturgikus alkalomhoz általában nem is kötődtek – előfordultak zárt közösségek jeles {5-705.} napi alkalmai során, kántáló énekekben, tehát nem imafunkcióban. A szövegeket szenvedéstémájuk sokszor fűzte pénteki, nagyböjti, nagyheti-nagypénteki gyakorlathoz, ezzel magát a lehetséges ősforrást, a szenvedéstörténetet jelenítve meg. Adatunk van arról, hogy betegnél, haldoklónál veszedelemben mondták, ami érthető, hiszen a szövegek motívumai között nagyon sok a védekező-bajelhárító értékű elem, a rontás, a Sátán, az ördög elleni misztikus erejű „szent ige”.

A gyakorlat ideje többé-kevésbé a funkcióból ered: este-reggel, néha délben, pénteken, nagyböjti időszakban, mint jeleztük, s bajban, megpróbáltatások során. Ilyenkor kerülnek előtérbe a defenzív (védekező) értékű szövegek, mint pl. az egyik bukovinai, haldokló melletti imádságban, mely keresztény mezben mágikus tartalmat közvetít: „…Oh, te gonosz Sátán, ne kisérgess engem, / Mert van nekem fejem, / Fejem az Úrjézus Krisztus. / Menny el eleibe, / Megfelel képibe’…”, majd a szöveg fölsorakoztatja az égi erőket és szentségeket, s meglepő fordulattal visszavedlik ráolvasó, mégpedig az ún. csökkentést kifejező analógiás – lehetetlenség-elvű – szöveggé: „…Az árthasson s védhessen, / Éjcakának idején, / Nekem más senkise, / Aki elveszen ellőlem egy Istent, / Előllem Boldogasszonyt, / Fejem fölül három Máriát, / Körülöttem ezer angyalt, / A kezemből szent keresztet, / A szájamból szent kenetet, / A szívemből szent ostyát, ámen” (Kakasd, Tolna m.; Erdélyi Zs. 1976: 19. sz.).

Az imamondás történhet egyénien vagy a fölsorolt kis- és nagyközösségi alkalmak során. Számtalan adatunk van a bármikor „csak úgy” elmondásra: munka közben, kertben, mezőn, úton, kispadon, járművön, vagy ahol éppen eszébe jut valakinek. Az elmondás helye a fentiekből eredően bárhol lehet. Általában azonban a lakószoba, alvóhely, konyha, asztal-ágy-tűzhely mellett-körül, ülve, állva, térdelve, vagy hangsúlyos esetben a szent sarokban a házi szentelmények (szentelt barka, gyertya, víz, búza stb.) s a kegytárgyak védelmében. Történhet továbbá az említett közösségi gyakorlatoknak megfelelően a templomban, a Kálvárián, a temetőben, a falukereszteknél stb. Az imaszövegeknek az eddigi közlések szerint nincs rítusszerű menete. Egyéni belső rend kialakította kötöttségben, imafüzérben viszont élhetnek. Közösségileg kialakítottan csak egyszer találkoztunk velük: mezőkövesdiek közlése szerint a „summásságon” este, elalvás előtt a barakkokban adott rend szerint végezték imádságaikat, amelyek között voltak ezen archaikus szövegek is.

A szöveghagyomány hordozórétege a nép: férfi–nő, idős–fiatal egyaránt. A gyakorlatot továbbító szülő–nagyszülő nem tesz különbséget fiú- és leánygyermek között, amikor még szinte észlelésük kezdetén megtanítja őket imádságaikra. A női adatközlők magasabb számát a már ismert tényezők határozzák meg: alkati, érzelmi beállítottság, mélyebb vallásosság, az „élő hitösség”, a nők magasabb életkora, viszonylagos szívóssága. E hagyomány mégsem köthető az öregkorhoz. Középkorú, fiatal, gyerek egyformán ismerheti attól függően, hogy egy-egy családban milyen erős (volt) a vallásos érzés foka, az öregek tisztelete és a tőlük átvett szokás éltetése. Mégis inkább az öregek élik és éltetik. Korosodván befelé fordulnak, lassan készülnek a túlvilági életre, s ez előkészületi időszak számukra kirótt munkája – így érzik, így vélik – az imavégzés. Ahogy a fiatalabbak a munkájukat végzik, úgy ők az ő munkájukat, az imádságot végzik. Még környezetük felfogása szerint is ez a feladatuk. Mi több, nem vallásos családtagjaik szerint is ehhez jussuk van, ez jár nekik.

Az imagyakorlat felekezeti megoszlás szerint főleg a katolikus hitéletben nyer szerepet. A görög katolikusok között mintha általánosabban élne, szövegileg azonban nem olyan {5-706.} változatosan. Ma még nem tudjuk, hogy ez a tény egykori görögkeleti közösségi, netán liturgikus szerepre, adott szövegi előképekre enged-e következtetni. Úgy tetszik, hogy néhány imádság, mint a „Hajnal, hajnal / Piros színű szép hajnal / Kibe Mária nyugodott / Úr tőle születik / Pokol tőle töretik …Piros hajnal hasadá / Kibe Mária nyugodá / Pokol tőle töreték / Eleven ostya! Úristen…”; „Fehér rózsa Mária / Engem Jézus tanálna / Szent igével igézi / Aranygyűrűvel bélyegzi…” – az aranygyűrűvel bélyegzés, pecsételés értelme: – „Hogy énrajtam a Sátán hatalmat ne vehessen…”; „Fehér rózsa Mária / Engem Isten találjon, / Szent szíve szeressen / Szent halála megválcson / Aranygyűrű pecséttye…” – s hasonló kezdetűek a görög katolikusoknál közkézen forogtak, ahogy a máriapócsi búcsúi gyűjtések is mutatják.

Protestáns népi imádságokat is rögzítettünk, a hitbéli racionalizmus erősen leegyszerűsített szövegeit. Ezek lényege az isteni gondviselés biztosítása az imádkozó és családja számára. Főleg az „Én lefekszem én ágyamba…” Európa-szerte elterjedt kora középkori eredetű típus első motívumát hagyta meg az ősök értelemközpontú szemlélete: „Én lefekszem én ágyamba, / Mint Jézus a koporsóba, / Három angyal fejem fölött, / Egyik őriz, másik vigyáz, / Harmadik az én lelkemet várja. / Krisztus vére, Ő szentsége, / Én lelkemnek ékessége, / Én elmémben ha meghalok, / Krisztus előtt vígan állok” (Erdélyi Zs. 1976: 34. sz.).

E szöveg még az ékes református imádságok közé tartozik, mert a legtöbb esetben csak az első öt sora él a népi gyakorlatban. Ugyanez a tapasztalatunk az evangélikus hagyományban is. Ott is ez a szöveg található, szinte az egyetlen és más semmi más. (E kérdést részleteiben lásd Erdélyi Zs. 1979a; 1981a; 1983c.)

Bizonyos hazai és nemzetközi jelek azt sejtetik, hogy valamikor a protestáns elődök is teljesebb formájukban ismerték e szövegeket. Racionalizáló törekvésük kiiktatta az ún. cifra „kokasos” fölösleges elemeket, nem találván alkalmasnak őket bármiféle hitbéli cél szolgálatára. E megállapítások érvényesek mind a református, mind az evangélikus népi gyakorlatra. Tapasztalatunk szerint – sajátságos módon – talán fokozottabban az evangélikusokéra. E jelenség föltehetően egyik magyarázata lehet a feszesebb protestáns hitfegyelem, az erősebb szellemi-teológiai központosítás-irányítás, a hitbuzgalmi könyvekkel való tudatosabb ellátottság, az iskoláztatás igényesebb és szigorúbb volta, az oktatás fokozott ellenőrzése s főleg a Biblia és a zsoltárok-dicséretek vezető szerepe a liturgiában és a vallásos életben. Mindennek az ellenreformáció során beállt védekező helyzetben volt jelentősége, s ez nem is csökkent az idők során, különösen nem a II. József teremtette veszélyeztetettségben. S főleg nem csökkent a nagy hírű kollégiumok szellemi kisugárzást s egyszersmind szívóhatást jelentő táji körzetében. A protestáns népi jámborság nem igényelt templomon kívüli kereteket, alkalmakat, kivéve a családi esti-vasárnapi Biblia-olvasást, -értelmezést. A közösség számára – pap hiányában – a Biblia nyújtotta a megfelelő lelki táplálékot. Megjegyzendő, hogy protestáns adatközlőktől is hallottunk „szívrehatós” imádságokat. Kiderült azonban, hogy ezeket katolikus családtagjaiktól, rokonaiktól tanulták, mivel igen megtetszett nekik. Nagyon szépnek tartották ez imákat, és ezért föl is oldozták magukat a hitbéli eltévelyedés esetleges vádja alól: „…ezért a jó Isten nem ver meg, mikor azt mondjuk – [az imádságot] – hogy az Istennek a drága gyereke szenvödött, ugye, Jézusunk. Na! Hát ez mind drága szép imádság” – mondotta egyik somogyi református adatközlőnk.

Foglalkozás, társadalmi réteg szerinti tagozódást nem fedeztünk föl az imádsághagyományban. Adatközlőink társadalmi megoszlását tekintve és visszavetítve az 1945 előtti {5-707.} osztottabb állapotokra sem mondhatunk mást. Foglalkozásbéli különbséget sem tapasztaltunk. Mint ahogy a templom szegénynek, gazdagnak egyaránt nyitva áll, vagyoni különbség alapján nem lehet megállapítani, hogy a népi kultúra hagyományozott rendjében a szegény vagy a gazdag tud-e több-szebb imádságot. Tény, hogy a szegény éppen sorsa miatt többet „nyitogatta az egeket”, legalábbis a köztudatban így szerepelt: „…én mint szegény ember a Vallásra oktatom őket” (a gyerekeit) – vallotta egyik ipolyszögi levelezőpartnerünk; s még tényszerűbben egy balatonlellei asszonyunk: „Annak nincs a Jóistenre szüksége mert az gazdag asszony.” E népi fölfogás alapja vitatható, mert a tapasztalat nem mindenben igazolja. Nagyon jó adatközlőket találtunk igen jómódú volt nagygazdafeleségeknél és igen szegényeknél, ám fordítva is. A mély vallásosság, hagyományban jártasság nem anyagi, társadalmi kérdés – általában. Nem kétséges, hogy a nyomor, a szegénység, a kiszolgáltatottság fokozottabban igényli a támaszt, a segítséget, és ezt onnan kéri, ahonnan reméli: az égiektől.

E napjainkban elsősorban szóbeliségben élő erősen archaikus hagyomány érintkezik mind a magyar, mind az európai folklór több ágával: ráolvasók, népénekek, legendaballadák, rituális énekek, vallásos színjátszás, Mária-líra, -epika, vagy a szokásköltészet több válfajával: lakodalmas, kántáló-köszöntő énekek, az ádvent és a nagyhét szent alkalmaihoz kapcsolódó lírai-epikus drámai szövegmozzanataival, melyek a középkori irodalom bizonyos alkotásaival hozhatók kapcsolatba. Nehéz volna eldönteni a szükséges irodalmi háttér hiányában, hogy mely szövegrész mikor vált a szóbeli kultúra részévé. Ma még Európa-szerte vita témája, hogy adott alkotásoknál a hagyományt rögzítette-e az irodalom, vagy ez az irodalomból lépett a szájhagyományozódás útjára. Másként szólva, a középkorra jellemző általános élőszavas kultúra termékeiből érlelődtek-e ki az irodalmi alkotások, vagy az írói szerzések kerültek-e be a közösség „hallottam-megtanultam” jellegű tudásállományába. Az imádságok írásos rögzítést legföljebb csak egyénileg nyertek. Emlékeztetőül, mint a nevében is ezt jelző „Memorialis”, vagy a Horvát István följegyezte, lekicsinylően kezelt „Fehér Rózsa Mária” kezdetű imádság. Az írásbeliség terjedésével sokan fölírják maguknak, hogy így tanulják meg, ha nem családi örökségként nyerték. Ennek nyomát gyakran megleljük, de az idegen kéz leírta szövegekét is. Ez utóbbi az egyre inkább elterjedő búcsúi ének-, imádság-csereberéknek az eredménye. Búcsúi gyűjtői tapasztalatunk szerint ugyanis egy-egy jól imádkozó-éneklő asszony köré – felvétel közben – csoportosult nép kierőszakolja maga számára is a szöveget. Teszi ezt vagy azonnali diktálás révén, vagy címmegadás ígéretével. E cserebere másik oka: a megfelelő hitbuzgalmi könyvek hiánya rákényszeríti a népet az ilyen típusú önellátásra. Meggyőződésünk, hogy ez így volt a múltban is, és ezzel magyarázható, hogy bizonyos tájakra jellemző imatípusokat, motívumokat meglepetésszerűen találunk meg az ország egész más részén is. Az ide való eljutás sokféle módon történhet: házasság, az életkörülmények más változása révén, de nagyon sok esetben a nagy búcsúk nyújtotta találkozásokkal és településtörténeti tényekkel (belső migráció) magyarázható.

Lévén az imádságműfaj ismeretlen szöveghagyomány, az irodalommal kialakított kapcsolatáról, irodalomra való hatásáról nincs és nem is lehet adatunk. Újabb kori viszonyairól, műköltészetre való hatásáról csak a már említett néhány adalék áll rendelkezésünkre, melyek száma az utóbbi években – főleg külországi költők jóvoltából – emelkedik.

Az irodalom és a népköltészet köztes területéhez, a ponyvához imádságaink természetszerűleg kötődnek. Részint közvetlenül, szövegeikkel, részint meg közvetve, szokásköltészeti {5-708.} párhuzamaikkal. Ponyvafüzetekben több imatípus nyert rögzítést, ezzel gyorsabb és széles körű terjedést. Nem véletlen, hogy ponyvára került sok imádság, amely nem nyerte el a „nihil obstat” törvényességét. Szövegeink ezt aligha nyerhették el. A nép szívesebben látta kinyomtatva „nagyerejű” imádságait, mint sok más, az egyház által engedélyezett míves szerzést.

A népi imádságok terjedése, terjesztése sokféle módon történhet. Egyénileg a családon belül, a jelzett nemzedéki átadás-örökítés révén. Előfordul családon kívül is: iskolában, búcsún, kórházban, katonaság alatt (régen), és ahol éppen az élet adja; nem túl gyakorta, mert általában nem volt téma ez imagyakorlat. Toschi szerint ez a hallgató, szövegeit csöndben tartó népi magatartás egyik lehetséges oka a kigúnyolástól való félelem, a megvetést kivédő szándék. Szeretett és szent tisztelettel átörökített imádságait a nép „végtelen körültekintéssel őrzi, és csak nehezen mondja el azokat idegeneknek vagy kíváncsiaknak, mintegy félelemből, nehogy gúnyt űzzenek abból, ami neki szent, mintahogy neki minden az, ami a vallására vonatkozik” (Toschi 1935: 29).

Családon kívüli tudatos terjesztésről kevés adatunk van. Gyerekkori emlékképekben megjelenik a batyus öreg, az énekes koldus, a hosszú boton keresztet vivő zarándok, a könyves-tudós ember, a ponyvaárus, az „olcsójancsi” alakja, mindmegannyi országot járó, barangoló szellemi közvetítő, „szent ember”. Sok mindent láttak, hallottak. Ezektől sokat tanult a nép. Képzeletét lekötötték hosszú, kegyes történeteikkel, énekeikkel s az „igazi”, nem könyvből tanult, epikus imádságaikkal. Közösségi terjesztésre inkább csak történeti adataink vannak: laikus imatársulások, imaórák, harmadrendek szervezett áhítatformái és a belőlük szét-kiáradó gyakorlat jelentett terjedési lehetőséget, netán tudatosan továbbadó szándékot.

Ezen archaikus hagyomány műfaját, helyét és elnevezését a népi költésben a funkció, a téma, a hordozóréteg és részint az eredet határozta meg. Ezért neveztük kezdetben archaikus apokrif népi imádságoknak szövegeinket, később – rövidebben – archaikus népi imádságoknak. Archaikus: középkori, ha nem messzebbre vezethető szövegekről van szó sok motívum esetében. Apokrif: az imádságok alaptémái – témamagjai – jórészt nem kánoni szövegek szerinti mondanivalót, jobbára a középkori apokrif irodalom széles körben elterjedt motívumait – hatását – mutatják. Népi: a hagyomány fönntartó-örökítő rétege a parasztság, néprajzilag a nép.

A szövegek imádságként élnek a századok során végbement funkcióváltás következményeként. Ezek a szakrális témájú – szenvedéstörténet – szövegek kezdetben a középkori nagyhét eseménysorát fölidéző hosszú, énekelt, összefüggő epikumok voltak, ahogy ez pl. az olasz írásbeliségben fönnmaradt párhuzamokból is kitetszik. Csak néhányat említünk: Ferraro 1877: 58–61, 65–69; Mazzatinti 1880: 100–102; Fabris 1906: 9–29, 1907: 72–78, 82–87; Babudri 1936: 12–37; Casnati–Re 1954: 27–43; Monaci 1955: 510–526; Ugolini 1959: 42–46, 119–128.

A műfaj szakmai megnevezése kívülről történt, nem a nép sugallta. A szakirodalom használja még a laikus, verses, paraszti imádság megjelölést is. Maga a nép a legváltozatosabban nevezi imáit. Jóllehet a meghatározásokban mindenhol ott szerepel az imádság kifejezés, mégsem tekinti ezeket a köznapi értelemben vett imádságoknak, mert „ugye nincs benne kérelem”. Ennek ellenére imáknak kijáró lelkülettel és beleérzéssel mondja szövegeit, fölidézve Krisztus szenvedését, Mária fájdalmát, mint e szövegek alapvető mondanivalóját, amely ezekből az „imádságokból” nem is hiányozhat, lévén nélkülözhetetlen eleme eredetmeghatározó tényezője, ahogy ezt az olasz kutatók is észrevették. {5-709.} Támogatták őket a nagyon találó és országszerte változatos elnevezések, lényegre, sőt gyakran eredetre utaló megjelölések: orazione–preghiera–lamento–pianto–leggenda „duluri”–mistero-sermone–lauda–passione stb. A magyar népi elnevezések jelzős elemei a szöveg meghatározó jegyeit közvetítik s egyszersmind azon képzeteket, amelyeket az imádsággyakorlat vagy maguk a szövegek s elmondóik keltettek a tudatban, akár örökített, akár egyénileg szerzett tapasztalat alapján. E megnevezések a népi gondolkodásra, szemléletre, nyelvi erőre és szóalkotásra jellemző megnyilatkozások, nemegyszer meghökkentő nyelvi lelemények. Szándékosan hozzuk részletesen ez adatokat, amelyek lényegi vonásokkal belülről is jellemzik e hagyományt, a népi látásmódon keresztül rajzolják meg azt.

A népi megnevezés az imamondás idejére vonatkoztat: esti–estéli–hajnali–reggeli–nagypénteki–pénteki–böjti–nagyböjti–nagyheti–harangszó–lefekvő stb. imádság.

A megnevezés az imamondó személyére utal: magán–kisgyerek–gyerekkori–családikoldus–zarándok–görög–vénasszony–cigányasszony–írástudatlanok–analfabéta–régi hívek–szent asszonyok–reformátusok–haldoklók stb. imádsága.

A kötődő személy szerint: „Ez a Jézus imája” – „Szenvedő Jézus imája”–Úrjézus–Krisztus–Krisztus Urunk–Szent Ágostony–Szent Bernát–Szent Margit–Szent Rozália–Szent Rókus–Pió pápa–Leó pápa–Szent Antal stb. imádsága. E szövegek a „Máriaálom”, a „Hét mennyei zár (lakat)”, az „Arany Miatyánk” s egyéb „szerkesztett” imádságokkal többnyire a ponyván terjesztett égi levelekkel (legnépszerűbb a Szent Mihály levele, amelyet ő „aranybetűkkel írt” s bocsátott a földre) s a kolostori irodalom oracio, ymatsag megjelölésű, kínszenvedést idéző imádságaival mutatnak kapcsolatot.

A jellegére vonatkozó jelzős meghatározások szerint: egyszerű–házi–magán–magábazárkózott–szerkesztett–ókori–régi–régiséges–régenyi–legszebb–rémséges szép–óriásszép–hátulla szép–cifra–kokasos–szenvedéses–fájdalmas–lelki–köteles–mellékes–mellék–keves–könyvnélküli–babonai–nem valóságos–szedett–kérő–légbü’szedett–összeszedett–igaz keresztény–szekta–hallásbu’–hallomásbu’–anyám fejibü’ való–összeszőtt–összekovácsolt–összeragasztott–magamszőtte–ragadék–papnélküli–sugallmány–csibe–illenollan–szeriben mondandó–istóriai–kitalá’t–néptű’ tanu’t összevissza imák ezek stb. Egyes megjelölések a szövegeknek sokszor füzérszerű megjelenésére utalnak, amint látjuk.

Bizonyos témák szerint: paradicsomi–paradicsomkerti–gecemányikerti–kínszenvedés–fehér rózsa–hajnal–bűnbánati–látomány–Máriasiratozása stb. imádság.

Hatás–foganat szerint: érdemes–ajánlatos–hatható–szívreható(s)–hasznos–borzasztó üdvös–üdvös–nagyerejű–erős–legdicsőségesebb–bűnbocsánati–megnyugató–könnyes stb. imádság; közvetve cél szerint: betegnél, haldokló mellett, jó meghalásér’, boldog halálér’, üdvözülésér’ stb. való imádság.

Az imádságok tartalmi elemeit vizsgálva századok szellemi mozgását és közköltészeti-hitbuzgalmi irodalmi lecsapódását érzékeljük. Mindezt nem annyira közvetlenül, mint inkább a népi válogatás és a közösségi emlékezés szűrőjén keresztül. Mind a kettőnél közrejátszottak érzelmi tényezők, és közrejátszott – említettük – a nemzedéki tapasztalat, az elődök ítélete, az „erős”, a „hasznos”, a „hathatós”, az „üdvösséges” stb. vélemény kialakítása és átadása. A közösségi tapasztalaton alapuló értékelést fokozta az örökölt esztétikai ítéletek ereje, a „szép”-tudat jelenléte. A „szép”-tudat itt belső esztétikai kategória: az imádságműfaj középponti témája a szenvedéstörténethez kötődik, azaz a krisztusi szenvedés, a Mária-fájdalom megjelenítésében rejlik. „…az a legszebb imádság …mer abba benne van a Krisztus Urunk szenvedési meg a Mária keservi” – mondta {5-710.} egyik palóc adatközlőm. „Ma vagyon péntek ugyanannak a napja, / Krisztus mene kénnyára, / Kénnyáról esék esettyire öt mélységes sebire, / Kiontatott drágalátos szent vére, …názáreti Jézus Krisztusom, / Kijövél szent házadból, / Bémenél szent kertedbe, / Leülél szent székedbe, / Térgyig vérbe, / Könyökig könnyűbe, szent szemed sír, szent lelked örvend …Szent testemet ostorojzák, / Szent fejemet tövisvel koronájzák, / Szent kezeimet két vasszögvel keresztfáro szegezik, / Szent lábaimat es egy vasszögvel keresztfáro szegezik, …Szent feje lehajtval, / Piros vére kiontval, / Dárdákvol szurkoggyák, / Vaskesztyűkvel csabboggyák, / Ondok nyálakval töpdösik / Csipkével koronájzák,…” Ilyen sokféle módon jelenik meg a krisztusi szenvedés Demeter Antalné Jána Anna (45 éves, Moldva) pénteki imájában (Erdélyi Zs. 1976: 161. sz.). Az ilyen „pénteki imádságot” archaikus közösségeinkben, így különösen Moldvában, Bukovinában, gyakran nevezték „Jézus imádságának” vagy a „Szenvedő Jézus imádságának”. E különösen szép szöveg Kallós Zoltán és Tátray Barna 1971-es gyűjtése. E megnevezések és a szövegekhez kötődő érzelmi töltésű népi vallomások arra engednek következtetni, hogy az „Úr imádsága”, azaz a Miatyánkkal szemben a pénteki szenvedésimádság képviselte Jézus imáját, mint a legdicsőségesebb, legüdvösségesebb imádság. Különben az „Úrjézus imádsága” tényt a nép magától Krisztustól származtatja, ahogy ez több szövegzáradékból kiderül. Éppen a „krisztusi szankció” folytán tekinthette alkalmasnak arra, hogy a Miatyánknak párja legyen, s ezzel a népi mentalitásban hiányként jelentkező űrt pótolja. Ugyanis a Miatyánk és az Üdvözlégy mellől hiányzott a hivatalosan általános érvényű Jézus-ima. A Hiszekegy – jóllehet Jézus a főhőse – más funkciót tölt be. Hitvallást szolgál, teológiai szellemet áraszt, mely a szenvedésre erősen rezonáló nép számára megfelelő érzelmi telítettséggel nem rendelkezett. A nép viszont a szenvedést végigélő, megtestesítő Jézus részére is igényelt imádságot, egyszersmind az Atya–Anya–Fiú hármasságtudat szövegi megjelenítésére is vágyott. Jobb híján maga alkotta meg az erre legméltóbbnak ítélt, vagyis a Golgota-halált idéző szövegekből, melyeket széles körű közösségi gyakorlat is szentesített. Biztatást meg éppen magától Krisztustól kapott, aki mintegy a nép kezébe adva imádságát, visszaigazolta a népi törekvést: „…Ki elmondja az én imádságomat este lefektében, reggel felköltibe’ megüdvözítem…”, vagy: „…Ki ezeket a kénszenvedés imáccságaimat elmongya / Este lefektyibe, / Regvel felköltyibe, / De kiváltképpen pénteken, szombaton, / Három nap előtt halálát megjelentem, / Halála óráján felkoronádzom, / S úgy kűdöm az Atyámnak országába, áment.” stb. Hasonló értékű megfogalmazás: „Mondá Krisztus Urunk / Teremtettem testet, én adtam a lelket, / Valakik az én keserves kínszenvedésemről való imádságot elmondja, / Úgy megy menyországba, mint a bőcsőbe való kisded”, vagy: „…Mondá az Úrjézus Krisztus / Vajjon vóna-e olyan bünös ember, aki meg emlékeznék az én kínjaimról? / Az én fájdalmaimról? / Minden héten hat napon / Bárcsak píntek napokon, Vasárnap napokon, / Még a legküssebbik körmét sem hagynám a purgatériom tüziben / Atyám elejibe vitetném, / Mondá a bűnös, / Oh drága kincsem szép Jézuskám, / Bűnös lelkem vitesd mennybe, / Mennyei seregekbe, ámen.” Számtalan ilyen és hasonló tényközlés nyomán joggal vallja a nép: „Ez a Krisztusnak a kínszenvedése imái…” E tény már magában az elnevezésben is megmutatkozik, a pénteki ima valójában a nagypénteki eseményre utal: „Ma van péntek annak es a napja, / Krisztus menen kénnyára, / Kénnyán esik esedeje, / Hét méjséges méj sebje, / Drágalátos szentye vére. / Beteg a testye…”, vagy: „…Ma van péntek, / Annak napja, / Jézust magos keresztfára fölfeszítették…”; „…Ma péntek, ma péntek, szent aranyos péntek, / Kimegyek ajtóm elébe…” és kínszenvedéses látomáskép {5-711.} jelenik meg. „…Ma van píntek, annak napja, / Felment Jézus a Széna hegyében, / Lábába ütték a tompahögyű vasszöget, / Onnat is hullott drágalátos szent vére, / Ódalába ütték a dárdát, / Onnat is hullott a drágalátos szent vére, / Kezébe ütték a tompahögyű vasszöget, / Onnat is hullott a drágalátos szent vére, / Fejire tették a töviskoronát, / Onnat is hullott a drágalátos szent vére…” Hogy mennyire „hasznos”, „üdvös”, „érdemes” a péntekre-nagypéntekre eső krisztusi szenvedés ilyetén és hasonló fölidézése s középkori igényében a szenvedéssel, Krisztus sorsával való kegyelemszerző azonosulás, éppen pénteken, maga a záradék hangsúlyozza: „…(Krisztus) Szóval mongya: ki ezt elmongya [előtte hosszú szenvedésrészlet] minden pénteken háromszor, / Bizony bizonnyal mondom nektek, / Pokol ajtaja bézáratik, menyország kapuja megnyittatik, / Úgy üdvözül, mint a mái született gyermek, ámen” – és hasonlók. S mit mond a vallás szerint olyan fontos kegyelemszerző fölajánlási záradék: „…Ajánlom ezt a keves imáccságomat a megváltó Jézus Krisztusnak, / Keserves kínszenvedéséért, / Öt mélységes sebeiért, / Szent halálának tiszteletire, / Istennek dicséretire, / És a purgatoromtűzbe szenvedő lelkeknek kiszabadulásikra, amen”, vagy: „…Ajánlom a Boldogságos Szűz Máriának tiszteletire, héccer megepedésié’, Krisztus Jézusnak az ő keserves kínjaié’, kínszenvedéseié’, / Öt méljséges szent sebeinek megnyílásáé’, piros véri hullásáé’ / Magos keresztfának oltárán szenvedésié’, térgyenállásáé’ megepedésié’…” E medvesaljai – barkó – szöveg régiségét, hasonlóan több palóc imádságéhoz, Pais Dezső szerint (1971: 365) a megepedés: fájdalom, szenvedés értelmű, kódexeinkben gyakran előforduló kifejezés is jelzi, akárcsak a kódexekbéli imádságok fölajánlásainak hasonlósága, záróformuláinak azonos gondolkodásmódja. Tehát úgy tetszik, mindezen adatok bőségében elfogadhatjuk, hogy a filológiai indokok alapján jogosan feltételezett ősszövegekre visszamenő „pénteki imádságok” képviselték a nép számára az Úrjézus imáját, az Úr imája-Miatyánk és a Mária imája-Üdvözlégy mellett. E felfogás általános érvényét igazolni látszik ezen szövegek szívós jelenléte a népi gyakorlatban és a kötődő tudati és érzelmi tényezők egykori közösségi vallási élményt tükröző képessége. Történeti múltjában így szerepel az imádkozás módjára vonatkoztatva: „…pentek napon Ha meg mongya keet ane bwlczwyat walya nagy pentekœn ha ky meg mongya haat kentwl byntwl oldozyk…” (Thewrewk-kódex, 1531. Nytár II. 350). Mindez nem csak nálunk, hanem szerte egész Európában így van. Nemcsak a péntek ténye hangsúlyozott, hanem a záradékok szerepe is ugyanaz, lévén ugyanaz az áhítattörténeti háttérszellemiség, mely a 13. század elején Olaszországból, Assisiből indult ki, és terjedt el rohamosan a század folyamán, összhangban a ferences rend – gyors előtérbe nyomulásával – tömegekre gyakorolt hatásával. Szent Ferenc szelleme, hitbéli élménye meghatározta a vallási irányzatot: az érzelemhangsúlyos vallásosság, a Mária-kultusz napjainkig is érvényesülő belső mechanizmusainak szerepét és magának a ferences rendnek második szabályában megfogalmazott célját: a Krisztus szenvedéseibe való alámerülést, továbbá e törekvés szolgálatába állított spirituálisan „hasznos” költészet átütő szellemiségét, az ún. franciskánus szellemiséget. A néphagyomány említett imádságai, nyitó- és záróformulái csak tükrözik azt, amit a kor élt: Krisztus szenvedésének „haszna”-ról van szó többek között a Weszprémi-kódexben (16. század eleje): „…Minemu hazon kœuetkœzek az artatlan barannak halalabol embœri nemzetnek…” (Nytár II. 2). Előzőleg meg szinte a ferences hitvallást halljuk, a Krisztus szenvedésébe való alámerülés igényét: „…Ezenkeppen a ki a zenuedœ kristussal zenued es œ halalan zeretetbœl es aitatossagbol syr Jegie hogi a kristusnak zeretœie az…” (uo.). Ugyancsak ismerősnek tűnik a korabeli záradékok tartalma: „ky megh mongya {5-712.} cristusnak zenth testenek aldozattya (!) koron engedet ewth Ezer eztendey bwlczwth, byneknek boczanatyara…”; „…ha ky minden napon megh mondangya mynek elewtte le fekewnek, es fœl kelne agyabol, azth wr ysten Mynd eyel mynd nappal mynden gonoztwl megh oltalmazna Es halala koron erdegheknek hatalmath tewle el thawoztathna…” (Thewrewk-kódex, 1531. Nytár II. 331, 333). Az imádságszövegek esztétikai és motivikai gazdagsága és a ferences kolostorok szellemi kisugárzási területe között kapcsolat mutatkozik. A kapcsolatra nemcsak a hazai, hanem az európai folklór- és irodalomtörténeti adatok is utalnak. S utal az a gazdag szöveghagyomány, amit a ferences indításra nekilendült és kiteljesedett köznépi írói gyakorlat – közköltészet – hozott létre a Krisztus-emberség, majd a belőle kinövő Krisztus-atyafiság gondolatkörében a néphagyományban korunkig kihatóan (Delaruelle é. n. 449–466; Fortini é. n. 149–188; Bertini 1930: 187–209; Nagy B. 1901: 19–48). Tanúsítják pl. az európai archaikus költészeti műfajok: szenvedéstörténetek, Mária-siralmak és altatók, népi imádságok, az olaszoknál a számtalan megjelöléssel említett párhuzamaik – lásd föntebb –, majd dramatikus mozzanatok: moralitások, vetélkedések, disputák, altercatiók, tractatusok szövegeinkben is mutatkozó nyomai, „játék”-ok stb. Tanúsítják a látomásirodalom legkülönbözőbb megjelenési formái is, és a vallásos színjáték, „misztériumok” – misteri, mystères, mysteries… – néphagyománybeli emlékei, hogy csak a legismertebbeket említsem (Schmidt, L. 1965: 13–29, 39–49, 105–145, 190–351; De Bartholomaeis 1924: 16–31, 289–294; Sapegno 1934: 534–570; Fortini é. n. 267–292, 369–488; Toschi 1940: 67–128).

A szenvedéstörténet és egyes mozzanatai mint főtéma mellett az imádságok témája még a vallás bizonyos személyi és tárgyi anyaga: szentek, vallási alakok: „Paradicsomkertbe három czédrusfa, / Alatta őrködik Ádám atyánk és Éva, / Ki a paradicsomkertet alkotta. / Azon ült három főangyalka, / Ki éjjel nappal a hársfát tartotta. / Egyik volt Gábriel, / A másik Ráfáel. / A harmadik Szent Mihály főangyal…” (Erdélyi Zs. 1976: 22. sz.); szentelmények: „…Gyere, gyere szent fiam, / Mosd meg az utakat / Mert jön a bárka, / Bárkába hozza kelyhit, kenetit, uti szentségeit, / Házam négy szögletibe négy őrző angyal, / Házam közepibe szent keresztfa, / Kerülj kereszt, őrizz angyal, / Nyugodj Mária, / Jöjj el Istennek áldott báránya. / Lábamnál szent kenet, / Mejjemen szent szencség, / Fejemen Krisztus koronája…” (Erdélyi Zs. 1976: 47. sz.) – s közvetve a liturgikus moralizáló-misztikus irodalom érintkező emlékei: himnusz-töredékek: „…Az egeknek szép csillagja, / Kit Ádám atyánk béhoza, / Ezen csillag oltalmazzon, / Döghalál nekünk ne árcson, / Az Úrjézust kérjük azon, / Jó egészségben megtartson…” („Stella coeli exstirpavit…” kezdetű himnusz átköltése; Erdélyi Zs. 1976: 211. sz.). Továbbá középkori epikumok: „…Minden lelkek örűtek, csak azok nem örűtek, / Aki aptyát, annyát megverte, / Én nem vertem meg, csak gondoltam, / Fogd Szent Péter a kezedbe a kujcsokat, / Mutasd néki a hosszú széles poros utakat, / Amerre az ördögök a pokolba járnak, / Oh drágalátos fényes Jézus, / Ne cselekedd ezt evve’ a bűnösse’, / Még ezt az imáccságot el nem mongya…” (Erdélyi Zs. 1976: 204. sz.). Látomásos élmények misztikus irodalmi nyomai: „…Én kilépek én ajtómon Krisztus Urunk nyomába / Föltekinték mennyekbe, / Nyitva láccik mennyország ajtaja / ottan láccik aranlápfa / Aranlápfa mellett aranmelence / Abban vagyon Krisztus Urunknak három csöpp vére / Asszonyunk Máriának három csöpp teje…” (Erdélyi Zs. 1976: 111. sz.), vagy: „Én kimegyek házam elejbe / Feltekintek a magas menybe, / Amot látok egy hires Kápolnát / De nem hires Kápolna / Szent Ambrus tornya / Aba ül Aszonyunk Szűz Mária…” (Erdélyi Zs. 1976: 173. sz. 1. j.).

{5-713.} Számtalan szövegünknek nincs megfogalmazható témája, hacsak nem a rontás, a gonosz elleni védekezés, bajelhárítás szándéka nem az: „…Ördög engem meg ne csapjon, / Őrizzetek szent angyalok, / Forogjatok szent keresztek…” (Erdélyi Zs. 1976: 39. sz.); „Én lefekszem én ágyomba, / Mind egy álom koporsómba, / Őrizzetek szent angyalok / Forogjatok szent keresztek, / Hadd aluggyam éjcakámnak üdejibe / Ábrahámnak kebelibe / Szoba közepin aranykereszt / Ajtónkon Urunk Úristenünk…” (Erdélyi Zs. 1976: 44. sz.); „Az Úrjézus töviskoronája / Lögyön e ház ajtaja, /Három vasszög / Lögyön a kilencse, zárja, / Hogy a Sátán képe ne gyühessen be rajta, / Az Úrjézus szent keresztfája, / Lögyön e ház teteje, / Négy sarkára álljon a négy evangélista, / Szűz Mária lögyön e ház őrzője, / Az Úrjézus szencséges szent szíve bízom benned.” (Erdélyi Zs. 1976: 30. sz.). Amint látjuk, ezekben a mágikus képzeteket is eláruló imádságokban mutatkozik meg leginkább a népi katolicizmus szinkretikus szemléletmódja, az ősi pogány s a keresztény képzetek keveredése: a rontó-ártó szándék a gonosz sátán, az ördög képében jelenik meg: „…Menny el sátán, ne késércs! / Mert én meg vagyok keresztelkedvel, / Szent keresztvel megjegyezvel, / Ha nem hiszed, ereggy az Isten elejibe, / Megfelel az én képembe, ament” (Erdélyi Zs. 1976: 19. sz. 3. j.). E szövegben ismét feltűnik a kódexekbéli „én képembe” – azaz én nevemben: helyettem – archaikus kifejezésmód, ami azért nem meglepő, mert moldvai imádságból való. E Sátán kivédésére, „elküldésére” a nép egyaránt él pogány kori eszközökkel, szómágiára épült praktikákkal és egyházi eredetű eljárások, ördögűző formák-formulák ellesett szóállományával. Imádságaink szöveganyagában több exorcismus-ördögűzés nyomával találkozunk, ahogy az eddigiekből is kiderült, s ahogy ezt egy egyházi gyakorlatra utaló szöveg is jelzi: „…Im elődbe állok a teljes Szentháromság erejivel. / Teremtetlen az Atya, / Teremtetlen a Fiú, / Teremtetlen a Szentháromság egyisten. / Eloszolhatatlan az Atya, / Eloszolhatatlan a Fiú, / Eloszolhatatlan a Szentháromság egyisten. / Kényszeritelek, téged te gonosz Sátán / Addig az én falum határára bé ne következzél, / Mig a Názáretbeli Jézus szájából szent igéit nem követed,…” („erős idő” elleni, Csík megyei szövegből; Erdélyi Zs. 1976: 18. sz.); vagy: „…Elindulok a Jézus nevibe, / Három isteni szöméljbe / Indulok / Atya Istenébe / Fiú Istenébe / Szentháromságegyélőúristenébe / Napkeleti bölcsek! / Jőjjetek segitségömre esedezésömre, / Bármilyen súlyos betegség, nyavala távolodjon tőle, / Istennek ereje hatalma szálljon a földre, / Egek királya! / Hozzád fordulok, folamodok, / Nyugtassátok ennek a súlyos betegnek a nyavaláját / Mind ahugyan a Nap az égrű’ lenyugszik,…” (Erdélyi Zs. 1976: 13. sz.). E veszedelem – baj-betegség – elleni vagy a sátán, a gonosz szellemek távol tartását célzó törekvések, védekezési mechanizmusok és kapcsolatos szövegeik kora középkori szemléletre és irodalmi előképekre is visszavezethetők több esetben, ahogy erről az olasz folklorisztika szól, s később még mi is visszatérünk rá (Corrain–Zampini 1972: 589–610).

Az imádságok szerkezete rendszerint hármas tagozódást mutat. Általában lírai jellegű természeti képpel indít, amelyben gyakran jelennek meg az ókori vallások szoláris hagyományait átvett keresztény fénykultusz szimbolikus jegyei: Mária-Krisztus középkori, immár egyházi jelképei: „Piros hajnal hasadott / Melyben Mária nyugodott, / Urunk tőle született, / Nap tőle származott,…” (Erdélyi Zs. 1976: 95. sz.); vagy: „Piros hajnal, hasadj meg, / Abban, Mária, nyugodj meg. / Aki ezt a napot felhozta, / Mennyországot megnyitta, / Poklot összetöreti,…” (Erdélyi Zs. 1976: 103. sz.); vagy: „Fehér rózsa, Mária, / Hold tetűled született, / Nap tetűled nyugodott, / Engem Jézus talált,…” (Erdélyi Zs. 1976: 135. sz.); vagy: „Uti piros szép hajnal, / Kibe Mária nyugodék, / Nap {5-714.} tetűled születék, / Rózsaliliom szép virágszál, / Eleven ostya…” (Erdélyi Zs. 1976: 132. sz.); stb. A kezdőképet gyakorta dramatikus részekkel variált epikus szakasz követi: Jézus szenvedésének vagy a szenvedéstörténet egyik-másik epizódjának leírása. Célirányos, rövid tényközlő záradékkal fejeződik be az imádság, amelynek szerepéről már fentebb szóltunk. A záradék az egész hagyományban kulcspozíciót tölt be, s teológiai szempontból is a legkérdésesebb. Erre majd még rátérünk. Ez az egyház ellenzését különösképpen kiváltó zárórész tudatja az ima elmondásáért járó kegyes hasznot, sőt kegyelmet. Gyakorta magát az üdvözülést, az annyira óhajtott üdvösséget.

E hármas tagozódás nincs mindig jelen. Eltűnhet középkori énekeket vagy epikus hagyományokat továbbéltető imádságok, imafüzérek vagy fohászok, netán töredékek között. A hármas tagolódás nem köti meg a formát, nem befolyásolja a szövegek hosszúságát, amely erősen változó lehet. Különösen megnyúlhat imafüzérek sokféle szövegelemből „összeragasztott”-„összekovácsolt” formációi esetén, amelyekben nemegyszer egyházi elemek is előfordulhatnak.

A népi imádságok nem követik, nem is követhetik az egyházi imádságok szerkezeti sémáját. Más a szándékuk, más a jellegük. Érzelmeket tolmácsolnak, miközben belső feszültséget vezetnek le – és évszázados szellemi és lelki tartalmakat éltetnek rendhagyónak tetsző, valójában nagyon is adekvát stílusban és verselésben. Ezen irracionális szférában mozgó, ám racionálisan átgondolt, lelki hasznot megcélzó, végeredményben gyakorlati költészet stílusa szükségszerint ellentmondásos és változatos, ahogy az „összeszedett” szövegelemek meghatározzák. Kifejezésmódjában szimbolikus, szürreális eszközökkel éppúgy él, mint reális, sőt naturális elemekkel. Ezek különösen a szenvedéstörténet megjelenítésében mutatkoznak, a középkori szinte „verista” ábrázolásoknak megfelelően, amelyek mind az irodalomban s kódexeink szövegeiben, mind a képzőművészetben föllelhetők. Ez az irracionális és gyakran mégis nagyon reális égi-földi költészet a misztikus irodalom fényes látomásait idézi, amikor a valóságos természeti kezdőképet emeli égi síkra, s ragyogó sugárzással vonja be Krisztus vagy netán Mária kékkötényes, olvasós, karszékes alakját: „…Kimegyek a kapum elejibe, / Ott látok egy aranyágast, / Az alatt Szűz anya Mária, / Kék köténbe, piros vérbe / Le van a feje hajtva,…” (Erdélyi Zs. 1976: 124. sz.), vagy: „Kimegyek ajtóm elé / Föltekintek magos mennybe, / Ott látok egy kerek almácskát / Abba hét oltárocskát / Hetedikbe Szent János / Aranymisét szolgál / Boldogasszony anyánk hallgatja…” (Erdélyi Zs. 1976: 114. sz. 1. j.), vagy: „…Napkeletre tekintek / ott látok egy fényes felhőt / abba vagyon Krisztus Urunk…” (Erdélyi Zs. 1976: 170. sz.). S idézi e költészet a középkori szenvedéstörténetek realizmusát, még a sokszor stilizált képek merevségét is életre keltő realizmusát: „…’Zén inaim szakadaznak, / ’Zén sontyaim rabadaznak, / Tűz osztorval osztoroznak, … Megfogtattak, megsapdostak, / Drotos nyálval letöpdöstek, / Nagy magos keresztfára felfeszittek…” (Erdélyi Zs. 1976: 147. sz.), vagy: „…megfogták szent szakállát / Szálanként kiszettík, / Szent haját kitíptík, / Szent képire harminchármat köptek, / Szent oldalát dárdával megnyitották,…” (Erdélyi Zs. 1976: 186. sz.); „…Kimegyek házam elejibe, / Föltekintek magos mennybe, / Ott látok egy aranyos kápolnát, / Kívül irgalmas, belül kegyelmes, / Abba van egy márvánkő / Azon vagyon egy vánkus, / Azon fekszik Urunk Krisztus, / Lehunván szent szemit, szent száját, / Elnyújtván szent kezit, szent lábát, / Arra megyen Gábriel arkangyal, / Oh szerelmes Jézusom, még most is itt fekszel, keserves kínodon? / Fölnyitván szent szemit, szent száját, / Fölhúzván szent kezit, szent lábát, / No, te Gábriel arkangyal eredj a fekete földnek / Számból szádba vett igéket hirdessed,…” {5-715.} (Erdélyi Zs. 1976: 201. sz.). Amint láttuk, a valóságjelzések mellett az imaszövegek érzékletes lírai képeket sorjáztatnak, a Világosság–Nap–Krisztus, a Hold–Hajnal–Mária jegyeit, a középkori keresztény fényszimbolika tündöklő világát. Ezek a képek rendszerint az imádságok kezdőképeiben tűnnek föl, mintha a magyar népi líra jellemző sajátságának, a természeti kezdőképnek szerepét kívánnák átvenni, s ezzel e jellemző stiláris elemet e műfajban is éltetni. E víziógazdag lírában nehéz a határt megvonni a látomás és természeti kezdőkép között, mert a kettő gyakorta összeolvad éppen a bőséges jelképiség természeti-keresztény szimbólumai folytán. Példáink gazdag képsoraiban jól érzékelhető e kettősség, ám föllelhetők egyértelmű természeti kezdőképek is: … „Vasárnap hajnalba harmat száll a földre…”, …„Vasárnap hajnalba fölsüt a napocska…”, „…Ágfa virágzik, búza bimbózik, / Szülő Szűz Mária / Szent fiát szüli…” A következőkben már összeolvad: „Mandulafának három ága / Üdvözletnek szép virága…”, „…Napkeletre tekintek / Ott látok egy aranyágat / Aranyágon zöldességet / Ott van Krisztus…”, „…Égben szállott kis madárka / De nem madárka szárnyas angyal…” S teljesen egyértelműen keresztény jelképi értékű: „…Fehér rózsa Mária / Hold tetűled született / Nap tetűled nyugodott…”, „…Paradicsomkertbe csendítenek / Három aranykeresztet elejtenek…”, „…Mit látol a fényös Napon? / Ehen gyün a fényös Jézus!…”

E szöveganyag gazdag kifejezőkészlete közé tartozik a magyar stilisztika-poétika majd minden értékes „szép jegye”, amelyekből néhányat megemlítünk – lehetetlen volna mindre kitérni. Így hoznék példákat a stílus szemléletességét, élénkségét fokozó megszemélyesítésre, az ismertebb szóképek közül a metaforákra, az állandósult jelzőkre (epitheton ornans), a túlzásokra (hyperbole), majd a szó- és gondolatalakzatok bőségére: ismétlés, halmozás, betűrím (alliteratio) jelenségére, illetve a gondolatalakzatok szinte minden fajtájára: megszólítás–felkiáltás, kérdés, ellentét–vízió–parallelizmus alakzataira. Megjegyezzük, hogy egy-egy példánk nem kizárólag egy jelenséget mutat be, mert egyszerre más stiláris vagy költői eszközt is hordoz. Külön-külön nem elemzem mindegyik tartalmát s nem jelzem külön – ha együtt találhatók a stílusjegyek – a példák önmagukért szólnak.

Megszemélyesítés (personificatio): „Kelet felől tekint a Nap / Ott látta az ő szent fiát…”, „A fényes nap tőlünk eltávozik, / Aranyas felhőkkel tőlünk elbúcsúzik…”, „…Ánafa letelepedett / Ánafa szülte ágát / Ága szülte bimbóját…”, „…Utak megszomorodának / Fennálló fák térdet fejet hajtának / Égi madarak véres könnyet hullatántik…”, „…A magas fák lehajlottak, / Madarak éneklésöket felejtették…”

Anyagunkban hasonlatok helyett összevont hasonlatokat, metaforákat találunk e sűrített nyelvezet jellegének megfelelően: „…A kis Jézus aranyalma…”, „…Ime vala vélle Mária / Aranyfának ága / Holtaknak bársonya…”, „…(Mária) Öreg napnak fényes hajnala…”, „…Oh drágalátos szűz, / Mennyekben tündöklő fényes tűz…”, (Mária) …Rózsaliliom szép virágszál / eleven ostya…”

Az állandósult jelzők bőségéből megemlítjük: fehér rózsa-fehér virág-piros hajnal, piros vér – szép Jézus-fényes Jézus-véres könny-fekete vánkos-fekete koporsó-arany az alma, az ág, a fa (templom, kápolna, oltár, asztal, szőnyeg, háló, haj, szakáll, könny, melence, pohár, kehely, tál stb.) – mintha a kora keresztény bizánci művészet fénye-csillogása tűnne föl ez érzékletes-varázslatos képsorok mögött.

Túlzások (hyperbole): eszközével fokozni akarja a mondanivaló súlyát: „…Könyökig könnyben, térdig való vérben…” – olvassuk gyakorta Krisztus szenvedését ábrázolván. „…Talpig sebesen / könyökig könnyben / hetedízig való sebben…”, „…Várbotja hetvenhét {5-716.} bűne bocsánatát…”, „…Vessél rám keresztet, / Öt ujoddal, / Ötven angyaloddal, / Száz szerető szenteddel, / Tizenkét apostoloddal…”, „…Összejártam ezernégyszáz templomot / Mégsem találtam meg az én szent újamat Jézust…” Maga a záradék három/hét/hetvenhét bűnének megjelenítése az egy helyett, e gondolatkörbe vonható, ahogy ezt Alszeghy Zoltán is fejtegette (Alszeghy 1983: 6–8).

E nyelvi eszköz érintkezik a fokozás, halmozás jelenségével, a majdnem nagyotmondás kényszerével vagy képi bőségével, ha ugyan nem a szürreális kifejezés tényével, abszurditásával: „…Égen megy egy kis madár / Szárnya alatt szent ótár / Szent ótárba igaz szűz / Igaz szűzben Mária…”, „…Kertye, kertye, paradicsomkertye / Négyszögletibe négy angyal / Közepibe szent oltár / Szent oltáron Benedek / Benedekben mennyei szép rózsa…” Magában a szenvedéstörténetnek a költői ábrázolásában is erősen érvényesül a fokozás, halmozás törekvése, ahogy ezt már eddigi példáinkból is bőven látjuk.

A szóalakzatok közül hozunk példákat az ismétlés stiláris eszközére: „…Tapoggy ki, tapoggy ki templom ajtaján / Tekincs ki, tekincs ki siralom völgyére, / Ott látok, ott látok / Könyökig könnyüben / Térdig való vérben…”, „…Felkelék, felkelék szép piros hajnalban / Szép piros hajnalban nyitva látom nyitva menyország ajtaját…”, „…Amott kerepegyik, amott kerepegyik egy kerek kápolna…”, „…Ő es csak kimene az ő szencséges ajtója elébe / Ő es csak meglátá az ő áldott szent fia elő van irva(l) Ő es csak megkérdé…”

E helyütt szólunk még az ún. figura etymologica (tőismétlés) meglehetősen ritka jelenségéről, mely szövegeinkben viszont szép számmal található: „…Fiam, fiam, fényes fiam, halnék halálodér ha halhatnék…”, „…Oh Mária anyám már megmondtam / Lépj ki lépést lépj ajtódon…”, „…Szent térgyére térgyepülve, / Szent könyökire könyökülve…”, „…Csurran csurranik / Csöppen, csöppenik…”, „…Csöppe csöpp vér…”, „…Mondom, mondom, mondásomban / Bizon békét ellenünk…”, „…Szenvednék érted ha szenvedhetnék, / Halnék érted ha halhatnék…”

A szóalakzatok közé vesszük a betűrím (alliteráció) finnugor alapnyelvi jelenség bőségesen használt költői eszközét, mely legalább olyan dúsan található meg e hagyományban, mint a másik alapnyelvi – ősköltészeti – jelenség, a gondolatritmus (parallelizmus).

Betűrímek: „…Számból származott szent lélegzetemmel megfúlak…”, „…Szunnyad szunnyad szelevén / Szent ujjáva’ hajtya…”, „Földi füsttel füstölik…”, „…Szent szakállát szálanként szaggaták…Szent szüved megszomorodva…”, „Krisztus mene kénnyára / Kénnyáról esék esettyire / Öt mélységes sebire…”, „…Viszik Krisztus urunkat / Kinzó házba / Kinzó udvarba / Kőoszlophoz kötözik…”

A gondolatalakzatok közül bemutatunk néhányat, így a költői kérdést: „Mit ásol te liliomszál? / Földet! / Minek az a föld? / Krisztus Urunkat mögfogták…”, „…Alusztok-e boldogok? Aluggyatok boldogok!…”, „…Hol ül vala? / Paradicsom kőkertyibe…”, „Hol vót Urunk Jézus Krisztus? / Fekete tenger sárga partján…”, „Ma mi van? / Péntek! / Annak is a napja…”, „Kinek háza? / Szent Benedeknek úrháza…”

Lássunk még a felszólítás bőven föllelhető formái közül néhányat: „…Igazhitű Boldogasszony, nyiss kaput! Add ki a keresztet!…”, „…Vegyetek balkarotokra kardot s hirdessétek…!”, „…Fiam, fiam, fényes Jézus / Nyujcsd kezedét!…”, „…Vess keresztet fejed alá!…”, „Piros hajnal, hasadj már / Szűz Mária kelj föl már…!”

Hozunk az ellentétre is példát: „…Szent szemed sirc, / Szent lelked örvend…”, „…Boldog Betlehemben tenyerét és talpát vasszögekkel szögezik…”, „…Akibe Jézus nyugodott / Világ rátámadott…”, „…E világ megvidul / Ördög gyászba borul…”

Az állítás–tagadás költői kifejezés erejét fokozó formájára is: „…Áll a rózsa középmezőn / {5-717.} Nem a rózsa, Boldogságos Szűz Mária…”, „…Égen megyen egy madár / De nem madár szárnyas angyal…” változataiból: „…Hegyen völgyön egy madár / De nem madár szárnyas angyal / Szárnya alatt keresi Boldogasszony szent fiát…”

Nem szólunk most a vízióról, melyet a középkori elemek részletezésénél sorra veszünk, hiszen e költői anyagnak fő jellemzője a látomásos jelleg, sokszor szürreális „túlzásokkal”: „…Ott láték egy szép csillagot / Abba fekszik Krisztus Urunk…”, „…Kimegyek ajtóm elé / Föltekintek magos mennybe / Ott láték egy kerek almácskát / Abba hét oltárocskát / Hetedikbe Szent János / Aranymisét szolgál / Boldogasszony anyánk hallgatja…”, „…Igaz hitbe létő / Létőbe szent oltár / Abba vagyon Boldogasszony…”, „…az álombú szól a kakas, kejj föl Mária…”, „Tengerparton van egy fa / Annak van egy aranyága, / Azon ül Szenti Szent János…”, „…Közepibe szünet / Szüneten szencség / Szencségen szent levél / Szent ujjával hajtva / Szent szemivel nézi…” (Szünet: romlás, jelentése: szövétnek.)

Ezzel a szépen alliteráló szürreális képsorral átlépünk a gondolatritmus (parallelizmus) körébe, amire megszámlálhatatlan bőségben találunk példát – velük együtt betűrímeket is: „…Testi szállong / Véri hullong…”, „…Száll a husa szakadván / Piros véri hullongván…” „,…Vérvel izzada / Vérvel cseppene…”, „…Szép apró csontyai széjje’ hullnak / Szép apró vérei elcsepegnek…”, „…Mosdozjál ki mocskaidból / Kendőjzél ki bűneidből…”, „…Szent lelkeddel szerettél / Szent véreddel megváltál…”, „…Lehunván szent szemit szent lábát / Elnyújtván szent kezeit, szent lábát…”, „…Szent szüved megszomorodva, / Szent szinyed meghervadva…”

Végére hagytuk a nyelvészeinknek meglehetősen nagy gondot, egyszersmind örömet is okozó igealakokat. Pais Dezsőt haláláig foglalkoztatta a „Felelén a Szent Szűz…”, a „S megkérdeztén…”, a „Kibe Mária nyugvékol…”, a „Mária alisson / alisszon” s a számára különösen érdekes „Iha megalivan”, mely már az Ómagyar Mária-siralom nyelvi világát hozta közelébe (Pais 1971: 365). Ezeket a nyelvi sajátságokat, archaizmusokat olyan bőséggel találtuk imádságainkban, hogy az valóban megfelelő nyelvi-nyelvészeti fölkészültségű elemzést kíván.

A va-ve határozói igenév archaikus vagy tájszólásbeli alakjaira, módhatározó funkciójára, imádságainkban bőven találunk példákat, így a -val-vel formára: „…Ottan fekszik Krisztus Urunk / Leszegezvel fejét / Leszorítval szűvét…”, „…Aranhajával leeresztvel, / Arankönyveivel kicsordulva) / És aran szekáltával kitépvel…”, „…Szent feje lehajtval / Piros vére kiontval…”, „…Mikor ki van írval az Atyámtó(l)…”

Gyakori a ván-vén előfordulása, sőt halmozása: „…Minden teteme megrettenvén / Piros vére kifolyik…” (tetem: régi jelentésében csont; megrettenvén: megrázkódván), „…A zsidók típván / Szaggatván / Mély gödörbe taszítván / Így mondván…”, „…Szent szemei behunyolván / Szent kezei kikucsolván…”, „…Szent feje lehajtván / Szent könyve úgy hullván…”, „…Szent szívteteme megszakadván / Piros vére folyamodván…”

Szokatlan igealakok: „…Mer most megyünk Úrszinlátni / Örökvendégfogadni / Békességszerzeni…”, „…Megszólamlodott a kakas…”, „…Kokas szólamlodik / Egész világ felriadik…”, „…Az ő teste vetemedett / Piros vére futamodott…”„,.. ,A mennyekbe csendítének / Az angyalok ott levőnek…” „…Boldog mennyország ajtaja nyitul…”, „ …A harangok szólamlottak, / A gyertyák gyulladoztak…”, „…Az ő teste fel van szakaszulva / Az ő piros vére ki van omolva…”, „…Vas lencsékvel döfödözének / Vas ostorval csapodának…”, „…Mély gödörbe taszittya / Piros vére hullada…”

Mindez és még sok számba nem vett nyelvi eszköz együtt van ebben a sokarcú költői {5-718.} örökségben, az egyszerre lírai-epikus-dramatikus költészetben. Ez utóbbi hármas arculat közvetett adat is lehetne az eredeti szövegi alapkörnyezetre, gyakorta a középkori passió-megjelenítésekre. Ezekben ugyanis lírai hangvételű betétek, alanyi megnyilatkozások – pl. Mária–Péter–Mária Magdolna–Szent János siralma „kesergése”, Krisztus panasza-szemrehányásai – éppen úgy előfordulnak, mint epikus részletek még a párbeszédes részeknél „jelenetekben” is, ahogy ezt a 13–14. századi szent színjátékok mutatják, valójában a fejlődésük kezdetén álló vallásos „drámák”. Ezek drámaiságát a hosszú epikus részek erősen lecsökkentik, különösen ha még – mint korai szakaszában – narrátort is igényelt a botorkáló cselekmény. Dramatikus eredetet eláruló népénekeknél még jól kivehető a narrátor szerepe: „Jézus Krisztus… / Az Olajfák árnyas szent hegyénél / Tanitványaihoz szóla eképpen”, „…Ekkor kezdett Péter / Keservesen sírni / Vakmerő tetteit / Őszintén megbánni: / Jaj énnekem jaj szomorú fejemnek…”, „…Kinnyaiban Jézus így panaszolkodik / Attyához menyégben / Immár fohászkodik…: Elhagyatott vagyok / Éppen mindenektűl…”

Hasonlók a történeti szent drámák (14. század) eseményjelzései: „Do kom der engel zu Joseph und sprach.” „Hie klagt die cristenhait ire kind” – „Do sprach ain bott zu Herodes” („Ekkor odament az angyal Józsefhez és így szólt.” – „Itt a kereszténység siratja gyermekeit” – „És akkor egy hírnök így szólt Heródeshez”) – vagy: „Hic Maria vadat ad monumentum et dicat Maria Magdalena ad Mariam Jacobi et Salome.” – „Tunc surgat Maria, fundat unguentum super caput ejus, tunc Judas dicat.” – „Tunc Joseph ab Arimathia dicat ad Pylatum” („Ekkor Mária menjen a sírhoz és Mária Magdolna mondja Mária Jacobinak és Mária Salomenak.” – „Azután keljen fel Mária, öntse Krisztus fejére az olajat, majd mondja Judás.” – „Azután Arimathiai József mondja Pilátusnak”) (Mone 1846: I. 178, 179, 175, 126, 84, 122) stb. (pl. Gernentz 1964: 376–380, 388). Véleményünk szerint nem tekinthető véletlennek az imádságoknak ez az epico-lirico-dramatikus jellege, s szoros kötődést jelez a középkori vallásos színjáték ugyancsak ily jellegű alkotásaival. Ez alapvonásait még így, mai szétesett, roncsolt, eredeti szövegkörnyezetét rég elvesztett töredékeiben is megőrzi, és ezzel keletkezési idejére – 13–15. század – utal (Hilmar 1966: 46, 49–51).

E változó hosszúságú alkotások semmi eleve fölállított metrikai-ritmikai képletbe nem sorolhatók, mivel, mint említettük, vegyes eredetű, különböző költői gyakorlatot megjelenítő szövegtöredékek kontaminált szerveződéseiről van szó imádságállományunkban. Ezért ellentmondásos verselésük, stílusuk, illetve nem is ellentmondásos, inkább vegyes. Az imádságok egymást átfedő, egymást látszólag kizáró anyaga adja azt a bizarr egységet, amely az időtlenség érzetét kelti, és ezért korhoz nehezen kötheti. Minthogy nem kötheti megszabott rendbe mondanivalói sorát. E szövegek néha idézik még a középkori egyházi költészet strofikus szerkesztési elvét, az ötösök, a hetesek, a jambikus nyolcasok, a tízesek vagy a vágáns tizenhármasok tagolását, kötött szótagszámainak szabályozottságát. Többet mutatnak föl a hatosok, nyolcasok rendjéből. E szabályozó erőből azonban egynéhány rímpárnál, kötött ütemegységnél többre nem futja. Nem a rím, hanem a belső ritmus, a gondolati tartalom, a közlési lendület vezeti. Egy-egy lélegzetvételre szinte pihentetőül él a kötött szótagszám béklyójával, hogy aztán annál szabadabban sodorja páros–páratlan ütemeit, változó szótagszámú rímes-rímtelen sorait, szabad, de kemény ritmusú gondolati tömbjeit. A gondolat ereje, a mondanivaló nyomatéka kölcsönöz neki vivőerőt. Egyszóval a gondolat tagol, a mondanivaló lazít vagy sűrít. Nyomatékolva veszi át az irányító szerepet, és nem kényszeríti magára valamely költői regula {5-719.} meghatározó szavát. Éppen az ilyen kötetlenség szabad menete teszi lehetővé, hogy állandóan megújítsa, alakítsa önmagát oly könnyedén, mintha csak egyéni alkotás volna s nem százezrek közös szerzése, mely egységében Vargyas Lajos megállapítását juttatja eszünkbe (Vargyas 1966: 184–219).

Az ilyen belső tagolású, szabad szótagszámú, kötetlen ritmusú ima-„vers” előadása nem viseli, nem viselheti magán az iskolai-egyházi hatást. Előadásmódját az egyéniség határozza meg, az alkat és az érzelmi feszültség befolyásolja. Nemcsak a szövegmondás mikéntjét (gyors–lassú–tagolt–egybefolyó–gépies–hadaró–monoton–elnyelő–éneklő–átélt, sőt megszenvedett: síró-artikulálatlan a belső konvulziótól), hanem a járulékos testtartást, gesztust és mimikát is. Ahány adatközlő, annyiféle közlésmód és belső reakció. Külön tanulmányt érdemelne a kísérő jelenségsor elemzése, a közösség kialakította – átörökített vagy az egyén formálta újabb „imatartozékok”-nak az értelmezése. Különösen azokénak, amelyek az ún. érzelmi vallásosság fogalmi körébe utalhatók, és a krisztusi szenvedéssel való azonosulás belső folyamatának külső jegyeivé válnak: artikulálatlan szótorzulatok, vinnyogás, heves sírás, végén teljes kimerülés. Mi mást idézhetne ez bennünk, mint az egykori nagypénteki jajongókat, mezítlábas vezeklőket, hajukat leengedő, hamuval megszóró, Krisztus-halált gyászolókat, ostorozva, szenvedésben részesülve fölidézőket? A középkori nagyhét évente megismétlődő szent mechanizmusának menetét? Mindez az egyszerre költészet és imádsághagyomány alkalmassá tesz a szenvedés misztikus síkú átélésére, az erőt adó, könnyezve tisztító állapot elérésére. Ez az állapot a szövegek biztosította mintegy százados reflexként, még fiataloknál is, pillanatok alatt előidézhető: gyakran már az első sorok kiejtésénél bekövetkezik a belső szintváltás, a szenvedés kiváltotta katartikus történéssor, amely a természetfölötti síkján játszódik le kegyelemszerző spirituális értéket teremtve. Lejátszódhat a valóság szintjén is, a nőknél elsősorban Mária alakjára, anyai fájdalmára irányulva, a behelyettesítés, a kivetítés belső mechanizmusában élve az alanyiasítás lehetőségével. Így válhat pl. az első személyű líra: Mária-költészet–Mária-altató, -siralmak a saját öröm vagy a saját fájdalom kifejezésévé, vagyis alanyi költészetté, szinte helyzetdallá. Így válhat a fájdalmas anya, jelképileg a „Pietà”, a lelki vigasz forrásává. Így látva mindezt lesz érthetővé, hogy ezekhez a Krisztus szenvedését és Mária anyai fájdalmát kivetítő szövegekhez miért ragaszkodott a nép, s hogy szenvedését miért szublimálta a természetfeletti síkján úgy, hogy az egyszerre legyen érdem- és kegyelemszerző s ugyanakkor fájdalom- és gondszéllesztő is.

Az elmondottak meghatározzák e hagyomány költői jellegét is. A Passió epizódjainak véres-fekete élményét a közösségi emlékezés a népi imádságokban őrizte meg nekünk minden írásos följegyzésnél hitelesebben. Tartalmi elemeit a kor látomásirodalmától is kölcsönzött eszközökkel érzékletes képsorokba stilizálta. Ezzel tartósította is. – A képek hol a korabeli képzőművészet statikus alkotásaira, mi több, a bizánci mozaikművészet stílusára emlékeztetnek, hol meg életre kelnek a szent történések lendületében, ahogy a korai reneszánsz (Cimabue, Giotto) művészete is tükrözi. Megjegyzendő, hogy e statikus-dinamikus jelleg imádságainkban sokszor együtt mutatkozik, majd váltogatja egymást, mintegy képi ritmust is adva ezzel az archaikus szövegeknek. Mária siralma, gyásza, Krisztus halálképe gyakran érzékelhető ily módon, azaz egyszerre kétféle művészet megjelenítésében, a kép és a szó sajátos keveredésével, valamiféle verbális ikonográfián keresztül.