| A MŰFAJ JELLEMZŐI | TARTALOM | MUNKÁSFOLKLÓR |
A vallásos néphagyomány történeti rétegeinek föltárása közben derült ki – többek között az archaikus népi imádságanyag elemzése során –, hogy a szóbeliség, azaz a szájhagyományozó kultúra a középkor egyik-másik költi műfajából többet őrzött meg, mint az írásbeliség, azaz az irodalmi műveltség anyaga. Tehát nálunk Magyarországon az egykor élő irodalom múltjából bizonyos műfajokban (beleértve az egyházi irodalom termékeit és a köznépi alkotásokat) csak a szóbeli hagyomány őrizte meg azt, amit szerencsésebb országokban az írásbeliség is. Ennek a tapasztalatnak igazsága az archaikus imádságműfaj esetében egyértelmű. Az ily jellegű szövegekből középkori írásos emlékünk nem maradt fönn – legalábbis ez ideig nem került elő –, mint ahogy fönnmaradt pl. Olaszországban már 1281-ből (Ferraro 1875: 46), ahol a késő középkor költészetének (volgare) rögzített darabjai között nem egy van, amelyhez hasonlót – mi több, a mieinkhez is sokszor hasonlót – ma még lehet gyűjteni az ország különböző, erősen hagyományőrző vidékein (Calabria, Abruzzók, Umbria…). Ily esetben áll fönn a közvetlen folytonosság ténye, és érvényesülhet bizonyító ereje. Ezzel szemben nálunk írásos emlékeink hiányában csak közvetett folytonosságról beszélhetünk: a szájhagyományban fönnmaradt irodalmi elemek eredetét, történeti fejlődését – jobb híján – csak a megfelelő európai analógiák alapján bizonyíthatjuk. E gondolatsorban egyet pontosítanunk kell. Az írásbelileg rögzített emlékek között nemcsak írástudók alkotásai szerepelhetnek. Ritkán, de előfordulhatnak a korabeli népköltészet talán általánosan ismert, de az írástudók által többnyire lekicsinyelt, megvetendőnek tekintett darabjai. Ezeket a rendszerint bosszúsággal, döbbenettel rájuk csodálkozó iskolázottak, sokszor a mi Bornemiszánkhoz hasonlóan, a horribile dictu fölháborodásában, nem kívánatos példaként vetették papírra. Szerencsénkre, mert ezzel mind a történeti folklór, mind az összehasonlító kutatás számára jelentős tettet „követtek el”. Az olasz filológia különbséget tesz „élő” és „halott” népköltészet között (Toschi [1922]: IX–X). Az előbbi alatt érti azt a történelmileg élő népköltészetet, amelyet a nép évszázadokon keresztül szóbeli közvetítéssel örökített, és mondva, énekelve mindmáig fönntartott. „Halott” népköltészet alatt pedig azt érti, amit egykori följegyzések, kódexek őriztek meg az akkori köznépi gyakorlatból. A középkor általános szóbeliségében végül is minden „köznépi” volt, amit nem az írástudók alkottak, műveltek. Vagyis a történeti népköltészet fogalmába beletartozik a köznyelvű – volgare-költészet, amely a történelmi kategória értelmében vett írást nem ismerő nép-köznép-tömegek szellemi megnyilatkozása volt, azaz a 12–15. századi közköltészet, amit a kódexek rögzítettek, s őriztek meg számunkra.
Nálunk az irodalmi emlékek hiánya miatt nagy kérdés, hogy mi értendő népinek az irodalom tekintetében s mi azon a kapcsolaton, amely a kódexekben fönnmaradt ún. „halott” népköltészet és a szájhagyományozó kultúrában ma is föllelhető ún. „élő” népköltészet között van.
Ezzel már el is jutottunk az imádságok eredetkérdéséhez, e sokarcú műfaj szövegi összetevőinek számbavételéhez. E népi hiedelem- és hitvilághoz kötődő költészeten kissé nyomon lehet követni irodalmi fejlődésünk útját, érdemlegesen annak kezdeti szakaszát, az emléknélküli idők imádságainkban megőrzött motívum- és szótörmelékein keresztül. E nyomkövetésben segítettek Toldy Ferenc, Horváth Cyrill, Horváth János, Mezey László eredményei (Toldy 1856; Horváth C. 1899, 1921; Horváth J. 1944a; Mezey 1955, 1957; stb.).
{5-721.} Az imádságszövegek rejtenek pogány kori–középkori–barokk és legújabb kori elemeket.
Az eddigi összehasonlító kutatások alapján megállapítható, hogy az archaikus népi imádságműfaj középkori eredetű kettős forrásvidéket mutató szinkretikus szöveghagyomány, amely a pogány–keresztény tudat- és képzetanyag mágikus-misztikus elemeit gyakran egymásba olvasztva jeleníti meg. Napjainkra is kézzelfoghatóan jeleníti meg a Bornemisza meghatározta „nagy anyatul es egy Misemondo Paptul” tanult (Barna F. 1872: 90) népi szellemi állomány kettős eredetét. Az ősi bajelhárító-védekező-gyógyító praktikák járulékos szövegeit, szövegtöredékeit éppen úgy tárolja, mint a múltbéli szertartások, közösségi vallási gyakorlatok lelki hasznot, kegyelmet szerző énekeinek, imádságainak maradványait, vagy a késő középkor vallásos közköltészeti alkotásainak tartalmi-alaki jellemzőit, kifejezésbeli sajátosságait.
Az imádságszövegek, éppen a nép hitbéli szinkretizmusa folytán, pogány kori hit- és hiedelemmozzanatokat tárolnak sokszor már nagyon jelzésszerűen s elhalványult formában, mindenesetre jelenlévően. E szövegelemek a szó mágikus világába visznek, amikor is ráolvasó imádságok motívumait és így természetfölötti hatalmát idézik, a keresztény tartalmakon is átütve. Őseink pogány kori hitvilágát és ősvallási képzeteit tükrözik kozmogóniai, totemisztikus, samanisztikus maradványok, természetfölötti vagy természetfölötti erővel rendelkező mitikus eszközök, tárgyak. Kozmogóniai képzeteket árulnak el azok a szövegcsoportok, amelyek a keresztény Jesse fája – Jézus-genealógia – típuskörhöz csatlakoztathatók, de szövegkezdeti vezető képekként totemisztikus nyomokat is jeleznek, s a fa totemős – életfa – képzetét is társíthatják. Ezek pl.: „Ég szülte a Földet, / Föld szülte fát, / Fa szülte ágát, / Ága szülte bimbaját, / Bimbaja szülte virágját, / Virágja szülte Szent Annát, / Szent Anna szülte Máriát, / Mária szülte Krisztus Urunkat a világ megváltóját” (Erdélyi Zs. 1976: 27. sz.). Számtalan változatában tetszés szerint alakítja a kezdőképet: „Föld szülte eget / Ég szülte fát…”; „Ánafa letelepedett / Ánafa szülte ágát.” Kozmikus távlatba helyezve: „Ha kimegyek ajtóm elejbe, / Föltekintek a csillagos égre, / Ott látok egy mályfát, / Mályfának tetején virágját, / Az szülte Szent Annát…” Ez a motívum gyakran jelenik meg kiegészítő képsorokkal, amelyek égbéli látomásokat éppen úgy kivetítenek, mint aranyfákat, tengert: „..Tengerbe lévő pámfa szülte ágát, / Levele szülte gyümölcsit, / Gyümölcse szülte Szent Annát…” E motívumok keresztény része az „Anna peperit Mariam” kezdetű középkori ráolvasásformulából való, melyet vérzés ellen alkalmaztak, más változatában könnyű szülést kérve. Legfontosabb s talán legrégibb genezis-fa-motívum, melyet az előző pámfakép szinte előrevet, a tengerben lévő–tengerből kinövő–tenger szigetén álló fa–aranyfa motívum, amely az ősi teremtésmondák világfája–égig érő fája–az őstenger közepén lévő fa. Helyettesíthetik szövegeink ágasai, cölöpei, oszlopai is, mint általában az ősvizekhez fűződő teremtésmondákban. Tartalmi átfedéssel megjeleníthetik imádságaink paradicsomkerti fái is, mintegy szinkretikus látásmóddal egymásba olvasztva a kozmogóniai világfát a paradicsomi életfával. Az aranyfa–világfa–paradicsomi fa éppen úgy megjelenik szertartási énekekben, mint ráolvasókban s egyéb szakrális népköltészeti emlékekben, keresztény kultikus hősökkel, alakokkal, fogalmakkal együtt, gyakran egy képben: …Hol van Urunk Jézus Krisztus / Tengernek partján / Aran’ fának ágán / Üdvözletnek virágán…”, „…Hun lakik a Jézus? / Tengernek közepin, / Arany fának ágán,…”, „…Uram Jézus Krisztusom mi tüng (sic!) itten tenger partján? / Olajfáknak ágán / Szent könnyet hullajtván…” S különösen szép lírai képben létkezdés–keletkezés-képzeteket keltvén: „Ágfa virágzik, / Búza bimbózik, / Szülő Szűz Mária / Szent fiát szüli…” – {5-722.} ugyancsak erősen szinkretikus szemlélettel. Képsoraink értelmében Mária is kapcsolatban lehet a kozmikus világfával: „Hol hol vagyon a Boldogságos Szép Szűz? / Túl tengeren aran fán / Aran fának ágán, annak üdvözült virágján…”, vagy: „…Tengernek közepébe egy aran’fa / Arany fának arany ágán ül a Boldogságos Szűz Mária…”; sőt Szent János is lehet: „…Széles tenger partyán, / Aranyfának aranyágán, / Ott ül Szent Jánoska…” A világfa tetején ülő Jézus mögött föltűnik – szövegeinkben is, nemcsak az európai hagyományban – a Paradicsomkert fája, illetve a szentkereszt „ágas”-a (a kereszt kétágú fa), a legenda arbor vitae-lignum crucis „fája”: különösen olvad egybe az ősi motívum a keresztény jelképpel, valójában az egész üdvtörténet jelképével. „Paradicsomkertbe három cédrusfa, / Alatta őrködik Ádám atyánk és Éva, / Ki a Paradicsomkertet alkotta…” (Erdélyi Zs. 1976: 22. sz.); „Jeruzsálem kertbe van egy cidrusfa / Annak van három lehajtós ága, / Első ág alatt a Jézuska a bűnöst mögváltotta…” (Erdélyi Zs. 1976: 13. sz.). Egy palóc és egy somogyi imádságból emeltük ki e motívumokat, amelyek egymástól távol eső helyen maradtak meg a hagyományban, de a két szövegrész egymást közvetlenül egészíti ki, összekapcsolva a bűnt elkövető ősszülőket és a miattuk megváltó halálra kényszerült Jézust. Hasonló jelentéssel – de nem fedve el teljesen a világfa-ágas ősi képzetét – vetül ki a motívum imádságaink lírai képfüzéréből egy újabb őshitű jeggyel, a számunkra samanisztikus képzeteket keltő madárképpel: „…Én kimegyek én ajtóm eleibe / Föltekintek magos menbe / Nyitva látom mennyország ajtaját / Abba látok apró madarakat / De nem apró madarak hanem szárnyas angyalok / Szárnyuk alatt korona / Koronába igaz kert / Paradicsomkert / Közepiben aranyágas / Aranyágason aranyszög / Aranyszögön aranykendő / Krisztus Jézusnak három csöpp vére / Boldogasszonnak három csöpp teje / Aki ebbe megmosdik s az arany kendőhö törűlközik / Úgy mehet a Jézus Krisztus szinye eleibe amen” (Erdélyi Zs. 1976: 54. sz). E mágikus-misztikus, ősi és „új” tartalmakat kivetítő gazdag képsor kiegészülhet ilyenekkel is: „Én kilépek én ajtómon Krisztus Urunk nyomába / Föltekinték mennyekbe, / Nyitva láccik menyország ajtaja / Ottan láccik aranlápfa / Aranlápfa mellett aranmelence / Abba vagyon Krisztus Urunknak három csöpp vére / Asszonyunk Máriának három csöpp teje…” (Erdélyi Zs. 1976: 111. sz.); s kiegészülhetne e képzetkörbe könnyen vonható, bizonyos aspektusaiban beletartozó képpel: „Kinézek kis kertembe, / Ott látok egy almafát, / Alma szülte ágát…”, s kiegészülhetne még számtalan, imáink között előforduló képsorral.
Az imádságok kozmogóniai elemei között különösen sokatmondónak találtunk egy egyedülálló szövegrészt – motívumot –, amely csak néhány változatban került elő idáig, már romlottabb formában, mint ez: „…Világ allapodék, / Ezer éjjel bételék, / Szűz Mária születék, / Szent székében ülteték…” (Erdélyi Zs. 1976: 116. sz.). Jóllehet a szöveg Mária születéséről szól, az előzőleg végbemenő kozmikus esemény nem keresztény genezisfölfogást mutat, s nem Mária születését jelzi, amelyről az apokrif írások részletesen tudósítanak. Ez a motívum ősi képzetű – isteni közreműködés nélkül létrejött – világkeletkezési történésről szól, és benne szinte egyidejűleg megjelenő női isten-princípiumról, természetistennőről. Ő ugyanis alighogy megszületett, máris isteni hatalommal rendelkezik és gyakorolja is azt. Úgy tetszik, e szövegtöredék Máriája elkeresztényiesített változata egy valamikori termékenységistennőnek, talán ősvallásunk Boldogasszonyának, ahogy Kálmány Lajos is vele foglalkozó tanulmányában megnevezte (Kálmány 1885: 2–5). Imádságaink számtalan Boldogasszony-képe s Mária alakjától sokszor még elkülönítetten idézett Boldogasszonya valóban ősvallási képzetkörbe visz minket, jóllehet ő a {5-723.} magyar nyelvben már régen azonosult a keresztény istenanyával, Máriával. Imádságainkban különös módon osztott szerepkörben lelhető föl, mintha a népi tudatban nem is ugyanaz a személy lenne – lett volna –, hanem még a kora kereszténység kettős tudati képét közvetítené: „Boldogasszony tűzhelyemen, / Mária ablakomban…”, s véletlenül sem megfordítva Fejemnél Mária / Lábomnál Szent Anna, / Mellemen Boldogaszszony…”; „…Boldogasszony jól felele, / Elkezdé Mária…”; „…Boldogasszony háza / Négy sarka / Négy angyal őriz / Szűz Mária aluszik…” S azt is követhetjük, hogyan olvad egymásba a két személy: „…Ajtómon Boldogasszonyi Szűz Mária Édes Anyám…” S aztán már szövegeinkben egyre-másra kerül előtérbe a Boldogasszony mellett a Szűz Mária, vagy a már magyar kereszténnyé vált Boldogságos Szűz Mária: „…Elindula Bódugságos Szűz Mária…”, „…Bódogságon szép Szűz Mária megfereszté az ő áldott szent fiát…” Krónikáink szerint Gellért püspök nevezte el Máriát Boldogaszszonynak, a világ nagyasszonyának, „…es az ew tanacchanak yntessebol ekkoron kele fel hogy az zyz mariaat az magyar orzagban Bodog azonnak awagy ez vylagnak nagy azzonyanak hywnaak. Zent Isthwan kyral ez zeghen orzagot bodog azzon orzaganak newezee…” (Érdy-kódex, 1524–27. Nytár V. 326). Ezzel mintegy átkeresztelte – beleolvasztotta, személyébe őshitbéli elődjét: Nagyasszony; elődjeit: Kisasszony és a Boldogasszonyok. Nehezen rekonstruálható ősvallásunknak kutatói, köztük Kálmány Lajos (1885: 5–8) óvatos feltételezései szerint a Nagyasszony (Nagyboldogasszony) és a Kisaszszony (Kisboldogasszony) alakjában anya–lánya kultikus személypár képzelhető el. A Kisasszony régi jelentése szűz, hajadon, talán természettündér az anya–termékenységistennő–tündér?–Nagyasszony mellett. Mindketten mágikus képességek hordozói az őket segítő boldogasszonyokkal együtt, akik heten lehettek, ahogy erre a néphit és a keresztény naptár hét boldogasszony összetételű ünnepe is rámutat. A hetes szám, ahogy erről később szólunk, önmagában is mitikus értékű szám, amely a Boldogasszonyokkal való kötődésben fokozza a természetfölötti képességet. A népköltészet bizonyos archaikus műfajainak Boldogasszony-motívumai utalnak a Boldogasszony(ok) védő-, termékenységbiztosító szerepére, a gazdag szokáshagyományon túl: termékenységvarázsló szertartáselemeket kivetítő gyerekjátékok, majd a gyógyító-ráolvasó és az archaikus népi imádságok erősen hangsúlyozott Boldogasszony-képei. E szövegrészekben Boldogasszony-Mária sokszor az ősi varázslónők mágikus képességét hordozza: old-köt, rontást űz, távol tartja a sötétség bajt hozó erőit. Rászolgál nevére: Boldog-asszony. Pais Dezső ugyanis megállapította, hogy a boldog szó jelentéstartalma az idők folyamán változott. Jelenlegi értelmét a középkorban kapta. Előfordul kódexeinkben ’dús-gazdag’ jelentéssel is. Kezdetben – és ez már ősvallásunk hitvilágába vezet – varázslatba-bűvöletbe esett, elrévült, elbájolt, megkötözött állapotot jelzett (Pais 1975: 264–271). E képzetkörbe visznek ráolvasó és archaikus imádságainknak bizonyos kifejezései: „…Damion! / Mégis mondom Damion! / kötve legyen boszorkány száz szamár szőréve’ / Hatvan leán hajáva’ / Boldogasszony igéive’…” (Erdélyi Zs. 1976: 1. sz.). Egy másik ráolvasó imádságban a „Bódugságos Szűz Mária” „küldi el” a rontást hozó asszonyokat – betegségdémonokat – tengereknek fenekire, s mondja nekik: „…Megkötlek jászlának vesszejiho’…” S ugyancsak a Boldogságos Szűz Mária gyógyítja, birtokolja a mágikus betegségelfúvás ősi képességét, amely a gyógyító művelet befejező szakasza: „…számból származott szent lélekzetemmel megfúllak”; „…Kötözve legyenek a rosszak / Se értsenek se halljanak / Az igaz szó általa…” – közli egy zalai szöveg Mária boldogasszonyi képességét; vagy: „Boldogságos Szűz Mária söpörje le ennek a fiúnak vagy leánynak a lelkét” – tudatja {5-724.} egy somogyi „vizcsinyálásná”’ használt imádság. Gyakran szerepel imádságainkban a mágikus értékű Boldogasszony három csöpp teje motívum is, mely aztán előfordul Mária három csöpp tejével összeolvadt képben. Ha a népi tudatban ma már eggyé váltan él is Mária és a Nagyboldogasszony – egykori Nagyasszony, sőt vele eggyé váltan a Kisboldogasszony, egykori Kisasszony –, az imádságok még érzékeltetik az átmeneti s csak nagyon lassan alakuló tudati állapotot az őshitbéli Boldogasszony és a Máriává vált Boldogasszony, esetleg Boldogasszonyok között.
Ősvallási, samanisztikus emléknek látszanak az imádságok bőven megjelenő s részint már bemutatott oszlop, rúd, ágas, torony, viaszlajtorja képei, amelyek a magasba – égig – nyúlnak, vagy ott is feltűnhetnek. Ugyancsak sámáni nyomoknak véljük a forgó kerekek, gyakran már keresztek, a csillámló csillagok, a seregestűl, vagy egymagukban szálló égi madarak motívumokat, melyek ha elhomályosultan is, de a hit ismeretében ősvallási nyomoknak tűnnek (Berze Nagy 1961: 48–55; Diószegi 1969: 306, 315, 321–322): „Kitekintek napkeletre / Ott látok egy szíp csillagot …Szíp kerekek forogjatok / Szíp csillagok csillámlatok…”; „Égen menő szép madár / de nem madár szárnyas angyal…” Mágikus szférába utalnak még a varázserővel rendelkező motívumok: a vízben, kertben lévő piros kő, az aranykendő, a küszöb, az oldott-leeresztett haj, a vas-, az aranygyűrű, a már említett Boldogasszony teje stb., amelyek misztikus jellegű szövegkörnyezetükbe való beágyazottságuk mellett sem a keresztény hit világába visznek minket, hanem az őshitnek e szövegekben megbújt törmelékeit mutatják: „…Aranyszögön aranykendő / Krisztus Jézusnak három csöpp vére / Boldogasszonnak három csöpp teje / Aki ebbe megmosdik s az arany kendőhö törű’közik / Úgy mehet a Jézus Krisztus szinye eleibe. amen”; „…Szent szívéből szeretett / Arany gyűrűjével lepecsétűt / Hogy énrajtam a Sátán hatalmat ne vehessen…”; „…Szent lelkével eljegyzett, / Arany gyűrűvel pecsételt…”; „…Elvesztettem isteni fiamat, / Fényes Jézus Krisztusomat, / Lépj keresztül küszöbödön, / Ereszd le aranyszínű hajadot, / Tekincs föl a Csinai nagy hegyre, / Ott látod isteni fiadat…”; s ugyancsak varázserő segít Máriának megtalálni, meglátni fiát: Ereggy el asszonyanyám Máriám, a paradicsomkertbe / Ájj föl a piros márványkőre, / Ott majd meglátod a te szerelmes fiadot…”; „…Törüld ki arany szál hajadat szent szemedből / Tekincs föl a Hajnal hegyre / ott meglátod szent fiadat…”; „…Az úrjézus töviskoronája / Lögyön e ház ajtaja / Három vasszög / Lögyen a kilincse, zárja, / Hogy a Sátán képe ne gyühessen be rajta,…” Ha nem is ősvallási, mindenesetre archaikus képzeteket keltenek bizonyos mágikus-mitikus értékű számoknak a következetes jelenléte, így a 3, 7, 9-nek és többszöröseiknek gyakori előfordulása, ahogy ez tapasztalható archaikus műfajokban, így imádságainkban is. A gyógyító-ráolvasó varázstevékenységek gyakorlati részében van kiemelt jelentősége nevezett számok érvényesítésének az előírt kísérő gesztussorban-eljárásban. E számok legtöbbször nem is számszerűséget jelölnek, hanem a valóságtól elszakadt irreális jelentést: jelképeket, „szent számokat” (az egész kérdésről részletesen Bibó 1917). Imádságainkban lépten-nyomon találkozunk kultikus értékű funkciójukkal, ami ebben a transzcendenciát árasztó szövegkörnyezetben különösen hangsúlyossá válik: a praktikák hármas száma, az ima háromszori elmondásában, a három halálos bűn oldozásában, a három csepp misztikus értékű vérben, a mágikus értékű három csöpp tejben, a három véres könny, a három angyal, a három szál gyertya, a háromágú orgona-mandula képben, a három szűz lány, a három csepp víz, a három szem búza, a három cédrusfa, a három szög, stb. motívumokban mutatkozik.
{5-725.} A hármas számhoz fűződő gazdag képzetkört jellemzi a középkori szakrális költészet kiemelt motívumában, a Mária-keresésben való jelenléte. Mária elvesztette fiát – három napja, keresi már harmadik napja s nem találja… A hetes szám és többszörösei mágikusmisztikus ereje is érvényesül szövegeinkben. A bűnösnek hét bűne bocsáttatik meg, Krisztusnak három/hét vércseppje hull le, Sion völgyéből hétféle ágat hoznak, héccer virágzik az aranyfa, hét az oltár, amelyen a fekete vánkos a rajta fekvő Jézussal van. Hét a vetett oltár, amely mellett misét mondanak, héccer szentelt Jánoska ül az aranyfa tetején, héccer szentelt az út, az egyház (templom), a mise, az asszony, az oltár, a barát, a gyermek; hét kereszt alatt hajtja nyugodt álomra fejét a hites ember. A kilences szám ritkán fordul elő, inkább csak ráolvasó-elemeket is tartalmazó imádságokban vagy kísérő praktikáiban („végy kilenc szenet,…” –„…égessünk belőle kilenc szenet / hányjuk bé vízbe, mossuk meg vele…”). És e számok többszörösei: „…Megesküdött hétszer hét szenttel…” Hetvenhétféle a ráolvasók pokol-eredete, nyavalyája, szenvedése, Szent Antal tüze, tüzes orbánca; ám Jézus sebei is, és az igazi hívőnek hetvenhétféle bűnei bocsáttatnak meg. A páros számok közül a négy térbeli jelzésre: sarok, szöglet (ház, szoba, ágy), mágikus értékű helyek jelölésére szolgálván, gyakran a négy evangélistával kapcsoltan szintén hordoz többletértéket, úgyszintén a 12, amelynek többletértéke a mi anyagunkban inkább a miszticitás irányába visz, s gyakran a Jelenések Könyve motívumait-képeit idézi föl: 12 oltár, 12 apostol, 12 pátriárka mondja a misét: „…Föltekinték boldog mennyországba, / ott meglátok tizenkét ótáron tizenkét apostolt / Jézus Krisztus közepibe…”, „…Ott látnék tizenkét ótár között ezer angyalt…”; illetve a négyre „(A ház) Négy sarkára álljon a négy evangélista, / Szűz Mária lögyön e ház őrzője…”; „…Hét szén tömjén az ablakán, / Négy őrző angyal a négy sarkán…”; „…A mi házunkba négy szöglet van / Mind a négy szögletbe egy őrző angyal / Ház közepibe Isten fia / Ablakba Boldogságos Szűz Mária…” Ezek az óvó szövegek egyértelműen utalnak a sarokhoz, szöglethez, sarokkőhöz kötődő babonás tartalmakra: a rontó sötét erő(k), a gonosz a sarokban, szögletben búvik meg, ezért igényel a ház-szoba sarka, szöglete, amint láttuk, különös védelmet. Ezen gonosz ellen sokszor száz szent, ezer angyal segítsége kell, ha ugyan nem hétezer („Mária „körösztöl” 100 szentemmel, / Ezernyi angyalokkal, / 12 apostollal…”, vagy: „…Előttem van az úrjézusnak hétezer angyala / Rajtam vagyon bíboringje páncélja…”). Az ima elmondójának csak az tud ártani, „aki ezt én rulam leveszi…”; „…Őrizzetek szent angyalok / Szent kereszttel jegyezzetek…”; „…Fejem fölött szent kereszt / Szüvemen szent köröszt…” A védekezésbe „becsúsznak” mágikus funkciók emlékei is: „…Izsák, Ábrahám, Aranyszájú Szent János! / Kötözve legyenek a rosszak, / Se értsenek, se halljanak / Az igaz szó által ámen”; „…(Jézus) Szent szívéből szerett / Arany gyűrűjével lepecsétűt / Hogy énrajtam a Sátán hatalmat ne vehessen…” Az aranygyűrű jelképiségét elemzi Vikár Béla (1901: 100–102). A megváltó Krisztus vérének védőerejébe is vegyül mágikus képzet: „Begyütt Jézus a házamba, / Házam közepén megálla, / Piros vérét hullajtotta, / Az egész házamat befolyta, / Szűz Mária helyét hatta, / Ide nem mer semmi rossz, / Ha lefekszek én ágyamba,…”; „…Föltekintek magas mennyégbe / Ott látok egy keresztdebencét / Abban van Krisztus Jézusnak szent vére, / Aki avval megmosgyik / Aranykendővel megtörülközik, / Megnyeri a mennyek országát…” Az – ördög számára félelmetes – piros vérre, az emberiség iránti szeretetből vállalt halálra utal ez az imádságrészlet: „…Mikor engem teremtettél, / Akkor engem szerettél, / Szent lelkedhez szorítottál, / Szent véreddel megváltottál…” A népi gondolkodás szerint az ártó-rontó szándék, a „sötét erők” az éjszaka sötétjében {5-726.} támadják meg az embert, elsősorban alvása idején, a teljes kiszolgáltatottsága során. Érthető, hogy erre az időre igényli a legnagyobb védelmet, ahogy erre az Európa-szerte elterjedt „Én lefekszem én ágyamba” kezdetű szövegcsoport utal: „Én lefekszem én ágyomba, / Mind egy álom koporsómba, / Őrizzetek szent angyalok / Forogjatok szent keresztek, / Hadd aluggyam éjcakámnak üdejibe / Ábrahámnak kebelibe / Szoba közepin aranykereszt / Ajtónkon Urunk úristenünk, / Alusztok-e én fiaim? / Nem aluszunk mi Teremtőnk! / Aluggyatok én fiaim / Én leszek a Ti őrző / Úgy engeggye Nagyúristen!…” (Erdélyi Zs. 1976: 44. sz.).
Számtalan ilyen teljes, a lényeget közvetítő, szép és ehhez hasonló szövegünk van, amelyek az archaikus imádságok ún. „védekező, bajelhárító” csoportjába tartoznak, ha tiszta formában kerülnek elő. Sok esetben „összeragasztott” – kontaminált – szöveghagyomány lévén, más – pl. szenvedéstörténeti – motívummal együtt jelenik meg egy sereg ördögtávoltartó, -elűző szövegelem. A fent említettek között vannak az angyalok, maga az őrző angyal, majd bizonyos szentek, különösképpen Szent Mihály, akinek a középkorban kiemelt szerepe volt mint a mennyei seregek vezérének és a hit védőjének: defensor fidei. Az ártó Gonosz ellen nyújt biztonságot, ahogy a középkori városkapu-torony-elnevezések mutatják. Szerepe hangsúlyos az utolsó ítéletnél is: ő tartja a mérleget, s méri a bűnöket, az erényeket…
E védekező motívumokkal lépünk át a középkorba, imádságainknak középkori eredetű rétegébe. Minthogy a keresztény hitben Isten ellenlábasa a Gonosz, a Sátán: (az) „…Ördög nékem ellenségem / El akar engem veszteni…”, az ördög elleni küzdelem határozza meg a középkori ember egész magatartását. Ez a védekező magatartás, amelynek alapja a félelem, végigkíséri szövegeinket, és formát ölt az ún. defenzív (védekező) motívumokban, sőt elsődlegesen kifejezésre is jut, ahogy a Nunc dimittis-antifona is jelzi: „…téged jelenvalót lásson, / És minden gonosztól magát megoldja, / engemet angyal őrízzen, / Innen az sátán elfusson / és csak te Jézus itt maradj…” (Winkler-kódex, 1506. Nytár II. 171; mai olvasattal közlöm), majd a néphagyomány szinte ,éli”: „…Mennyország a süvegem, /Isten az én fegyverem / Menny el, sátán ne kisércs engem…”; „…Oh te gonosz Sátán, ne kisérgess, engem, / Mert van nekem fejem, / Fejem az úrjézus Krisztus / Menny el eleibe, / Megfelel képibe…” Mint említettük: „megfelelni, mondani valakinek a képiben” – kódexekbeli kifejezés: helyette szólni, személyében járni el. A keresztény hit védekezési rendszerébe beépül Mária is: „…Mária bennem nyugogygyék, / Úr tőle születék, / Pokol összetöreték…” Ugyanez a gondolat szép jelképekben: „…Kiben Mária nyugoszik, / Nap tőle keleti, pokol tőle távozik…”, vagy még áttételesebben: „…Igazhitű Boldogasszony nyiss kaput! Add ki a keresztet, / Itt gyün egy sütít sereg…”; „…Boldogságos Szűz Anya, / Ki a kígyó fejét taposta, / Kérünk, légy oltalmunkra!…” Mária, Isten anyjává lévén, megtörte a Gonosz erejét, Krisztust szülvén a világra, hogy ő halálával megválthassa az emberiséget az Éva-hozta bűn rabságából, a „Sátán hatalmából”. E megváltó áldozatnak jelképe a kereszt, amely a védekezés központi motívuma: „…(A gonoszt) Tüntesd el előlem, / Törje le a keresztfa / Akire Krisztust felfeszítették”; „…Hogy a Sátán képe ne gyühessen be rajta, / Az Úrjézus szent keresztfája, / Lögyön e ház teteje…”; „…Engem angyal megőrözzön / És kereszttel megjegyezzen, / Hogy a Sátán tüllem elmenjen…”
Az olasz szakkutatás, különösképpen Cleto Corrain és Pierluigi Zampini közös munkájukban (1972: 589–610) bemutatták azokat a defenzív imádságelemeket, amelyeket a kora középkorból eredeztetnek, s amelyek az archaikus olasz imádságokban még napjainkban {5-727.} is föltalálhatók. Alapos munkájuk nekünk is megkönnyítette a tájékozódást, mert sok ún. védekező motívumunk eredete tisztázódott, és sok érthetetlen szövegelem vált világossá. Így derült ki, hogy az említett „Én lefekszem én ágyamba” európai alapszöveg ősmotívuma a 325-ös Niceai zsinat egyik felszólítására megy vissza, amely egyszersmind megadja a reggeli és az esti ima értelmét, célját: (az esti:) „…Oratio ad vesperas persolvitur eo tempore quo descendunt Angeli Dei ad custodiendos omnes dormientes, et somno sopitos a tenebris noctis, et ab hostibus diaboli…” („Az esti imát akkor végzik, amikor Isten angyalai leszállnak a földre, hogy megvédjenek minden alvót és álomba merültet az éjszaka árnyaitól és az ördög ellenségeitől.”) (Corrain-Zampini 1972: 600.) Ezután a szerzők bemutatják az őrző angyal(ok) fogalmának fejlődését, majd imamotívummá válását s szövegekbe rendeződését az ember sátán elleni védelmének szolgálatában. Egy másik művükben bő példákkal igazolják pl. a Pó-vidéki néphagyományban jelen előfordulásukat is (Corrain-Zampini 1971: 11–29). Nálunk is, mint szerte Európában, a leggyakoribb motívum az „Én lefekszem én ágyamba” kezdetű (egy példáját már idéztem a 713. lapon), mely összhangban a fent mondottakkal így is alakulhat: „Én lefekszem én ágyamba / Mint úrjézus koporsóba / Nehéz álom el ne nyomjon / Csalárd ördög meg ne csaljon / Számba szent kenet / Fejem fölött szent kereszt / Őrizz angyal éjfélig / Boldogságos Szűz Mária virrattig / Krisztus Jézus mind éltig…”, vagy: „…Én lefekszem én ágyamba, / Mind a testem koporsómba / Halálom történik, Istenkét emlitek, / Istenke küld nekem három szíp angyalt, / Egyik tanít, másik őriz, / Harmagyik viszi az én bűnös lelkemet az áldott mennyországba…” stb. Ez utóbbiban még az az őskeresztény tartalom is előjön, mely szerint az őrangyal mint orvos és mint nevelő fogadja a megkeresztelendőt, akiért egész élete során felelős a keresztelés idejétől számítva. Az olasz szerzőpáros kitér a misztikus értékű számoknál a néggyel kapcsolatban taglalt kert, ház, szoba, ágy, sarok, szöglet mágikus értékére, a gonosz rejtőző helyére, ezért fokozott védelmére. E gondolat imává formálódását elősegíthette egy 5. századi apokrif írás, az ún. Jézus-evangélium elalvás előtti imája. Magyarul: „Menj el innét, Sátán, menj ettől az ajtótól, ettől a négy saroktól; ott nincs helyed; itt van Péter, itt Pál, Itt a Szent Evangélium; imám végeztével itt akarok lefeküdni az Atyának és a Szentléleknek nevében…” (Corrain–Zampini 1972: 603–604). (E szövegben nem szerepel Jézus, a második isteni személy.) Szent Péter és Pál helyét aztán a századok alatt imává terebélyesedett szövegekben egyéb szentek és vallási alakok is elfoglalhatták, ahogy ezt a mi szövegeink is mutatják, sokszor már a sarok-szöglet alapmotívum esetleges elhagyásával is. Az olasz kutatók munkája révén új jelentőséget nyert egy különleges Krisztus keresztje motívum is, amely nem a megszokott defenzív értelemben szerepel, hanem látomásos képben jelenül meg nálunk: „…Oh nézz napkelet felé, / Ott hozza az arankeresztet a vállán…”; „…Ott viszi vállán az arankeresztet / Alatta a sok bűnös lelket…”; „…Bal hóna alatt viszi az aranykeresztet az alatt hozza a sok bűnös lelket…” Az ilyen típusú keresztmotívumok mögött megjelenhet az eszkatologikus (világvégi), a Krisztus második eljövetele (Parusia), az utolsó ítélet fogalomkörbe tartozó keresztjel, mely a kora kereszténység világvéggel foglalkozó irodalmának sokat emlegetett fogalma lett: Krisztus második eljövetelének előjele, illetve jelképe. A kor fölfogása szerint az eszkatologikus kereszt, a győzelem és az utolsó ítélet jele, rendszerint aranyból, ékkövekkel csillogón jelenik meg az égen – Keleten –, és utána jön Krisztus. (Péter Apokalipszise, az Apostolok Levelei c. apokrif írások említik, majd Tertullianus és Aranyszájú Szent János is szól róla; Corrain-Zampini 1972: 594–595). A néphagyományban Krisztus már a kereszttel {5-728.} együtt jelenik meg, de fenti szerepére – az utolsó ítélet bírája – egyértelműen utalnak a társult motívumok. Az ítélet-végítélet fogalomkörbe vonható anyagunknak néhány ritka motívuma: „…Napkelet felől jön / Három véres angyal, / Vállán hozza tüzes ostorát, / Kezeibe hozza tüzes vesszeit…” – és változatai is. Az olasz szerzők szólnak a kora kereszténységben hosszú ideig nyomon követhető Nap-kultuszról, a sol invictus és a Krisztus–Helios–Sol kapcsolatáról, mely a téli napforduló idején az új hit karácsonyában találkozott egyértelműen. I. (Nagy) Leó pápa egyik karácsonyi beszédében panaszolja, hogy a keresztények közül sokan mennek ilyenkor magasabb fekvésű helyekre, hogy lessék és köszöntsék – imádják – a kelő napot. Vannak, akik az – akkori – Szent Péter-bazilika lépcsőjén állva várnak rá. Megtudjuk még azt is, hogy az időben szokás volt keletre tekintve imádkozni (Corrain–Zampini 1972: 591–592). Mindezt olvasván kezdjük megérteni imáink számtalan szoláris kultuszra vonatkozó, főleg kelettel kapcsolatos törmelékét, valami módon a nyugati kereszténységbe is átszármaztatott nyomait: „…Kitekint a Mária napkeletre / Ott lát egy szép templomot…”; „…Kitekintek napkeletre, / Ott látok egy szíp csillagot, / Kívül aranyos, / Belül kegyelmes…”; „…Kelet felől tekint a Nap / Ott látta az ő szent fiát…”; „…Igaz hitbe Boldogasszony / Boldogasszony kitekintett napkeletre, / Piros hajnal hasadá, / Menyország ajtaja megnyittatik…”; ,…Kitekintek napkeletre / Ottan látok egy aranyos templomot…”: stb. A rendszerint Krisztussal, sokszor a szenvedő Krisztus-képpel megjelenő látványsorban a jellemzővezető mozzanat a napkeletre tekintés, mely közvetíthet elhomályosult Helios–Sol–Krisztus-képzeteket. Ha tényként nem is fogadhatjuk el ezen töredékek alapján, mindenesetre a korabeli adatok tükrében és a föltáró olasz értelmezés szerint lehetőségét nem vethetjük el. Kezdetben a keletre tekintő Mária-képet bibliai szövegkörnyezetében értelmeztem, kapcsolatba hozva a jeruzsálemi templom keleti kapujával és Mária – Szent Ambrus adta – keleti kapu-kapu jelképi vonzatával (Erdélyi Zs. 1976: 410–411). Az akkori értelmezést ma is állom, mint a keresztény szimbolika elfogadott jelentését, mely azonban nem zárja ki a fönt fölvetett szinkretikus Nap–Krisztus-képzet továbbélését, ahogy ezt, többek között, e szövegrész is jelzi: „…Van nékem házam, / Három vetett ágyam, / A legszebbikbe fektetem az úrjézust, / A fejinél kel a Nap, / A lábánál a Holdvilág / Az úgy tündöklik, mint a világ…” (Erdélyi Zs. 1976: 66. sz.). Szép változata: „…A fejinél a Nap kel, / A lábánál a Nap nyugszik…”
Másik nagy részegysége e hagyománynak már a magyar középkor világába visz, s elsősorban a kor vallásos irodalmának jellemző toposzait-motívumait közvetíti. Imádságszövegeink ugyanis több középkori irodalmi mozzanatot jeleznek, s mint már kezdetben utaltunk rá, a vallásos színjátszás antik formákat tükröző, még kezdeti fejlődési fokára mutatnak. Arra a szakaszára, amikor még az epikus – narratív – részek vannak túlsúlyban a párbeszédes vagy többszemélyes dramatikus, mozgalmasabb részek rovására. Ez az arányeltolódás nem zárja ki a szükség szerint érzelmeket tolmácsoló lírai költői betéteket, a siralmakat. A vallásos dráma fejlődési menetében ez az az állapot, amelyben a narráció és az akció egyszerre van jelen, mindaddig, amíg a fejlődés magasabb fokán már fölöslegessé válik a narráció, azaz a narrátor, és a vezető szerep az akcióé (Toschi 1937: 15–25; 1940: 84–97). Imádságaink tehát őriznek olyan tényeket, amelyekről eddig írásbeli adatunk nem volt. Ilyenek a magyar Grál-epikum, vagy legalábbis előtörténete, a liturgikus-vallásos színjátszás szövegroncsai a Mária-siralom középponti szerepével, bizonyos teologizáló-moralizáló célú epikumok, majd a látomásirodalom körébe utalható emlékek. Mindezek hazai létét nemzetközi párhuzamok alapján ha föltételeztük is, {5-729.} bizonyítani nem tudtuk. Szövegeink őrzik még a kolostori irodalom anyagából ismert műfajok: imádságok – oracio-ymatsag – siralmak, Mária „epecségei-epedései” emlékeit is, s középkori himnuszok nyomait.
Az imádsághagyomány elsőrendű középkori jellemzője, mint már erről kezdetben szóltunk, a középponti téma: a szenvedéstörténet.
E szöveghagyomány tehát alátámasztja azt – s ezzel saját eredetét is meghatározza –, hogy a középkori vallásos költészet egyik célja az üdvösségtörténet alapeszméjének, a megváltó Krisztus-halálnak az ábrázolása és Mária anya-fájdalmának közvetlen-első személyű átélése-kivetítése siralma áradásában. A Compassio (együttszenvedés-együtthalás vágya) e költői törekvése hátterében föllelhető a kor vallási gyakorlatának két nagy mozzanata: a rózsafüzér és a via crucis általános formája. Az elsőt a keresztes lovagoktól vették át a domonkosok és népszerűsítették úgyannyira, hogy 1410-től már „titkok”-at is csatoltak hozzá. A via crucist, a keresztutat a ferences áhítat tette általánossá, az Imitatio Christi – Krisztus követése, szó szerint: utánzása – eszméjének értelmében. Az erre való törekvés sokszor nagyon is nyers valóságban mutatkozott meg, pl. az önkínzás, önostorozás formájában, egyeseknek máig is föllelhető gyakorlatában (Calabria-Szicília). Megmutatkozott továbbá vallási közösségek elnevezéseiben. Így az olaszoknál a flagellanti és a ma is használatos battuti kifejezésekben (battere: ütni, flagellare: ostorozni), a németeknél meg a Geisslerbruderschaft: ostorozó vallási egyesület megjelölésben. A hívő ember naponta, de főleg a nagyböjtben, végigjárta Krisztus szenvedésének 14 állomását, így vállalván közösséget, sőt azonosulást vele. Tette ezt a kánoni órák rendjében minden három órában. Nemcsak a kolostorokban hangzottak föl a hora-imádságok-énekek, hanem a laikus vallási közösségekben, sőt magánházakban is. E szent óráknak általában nem volt kötött rendje, a résztvevők belső igénye szabta meg az áhítat tartalmát, hőfokát. A megfelelő szent anyag előteremtése sem okozott gondot. Minden városnak, vallási közösségnek (confraternitas) megvoltak a maguk költői, szent emberei, akik a tömegélmény szülte közigényt elégítették ki, és voltak az ünnepi ciklusok kollektív hatása kitermelte egyéni alkotások. Az orális költészet mindenki számára hozzáférhetővé tette a maga közköltői paneljeit: állandósult formákat, meghatározott szerkezeti elemeket, tartalmi összetevőket – legjobban a Mária-siralmakban követhető ez –, amelyekből ki-ki tetszése szerint építkezhetett (minderről többek között: Fortini é. n. 149–188, 267–292, 369–488; Ermini 1900: 12–20; Viscardi 1932: 41–95; Monticelli 1932: 273–285; Liuzzi 1935: I. 5–88; Auer 1947: 19–29). Föntebb, a 711. lapon a Weszprémi-kódexet idéztük, amely a kor elvárását fejezi ki. Ugyanezt ajánlja az Érsekújvári kódex (1529–31. Nytár IX. 54–55), azaz hogy Krisztus szenvedését „thœredelmes zywel ayttathosson the elmedben forgassad”, azaz kísérje végig halála menetét: „ez ymaczagoth mongyad” – „Igen ayttatos zywel”, mintha „az kereztfa alat te wrad iesws elœt wolnal le terdepœlwen.”
A szenvedéstörténetet fölidéző szövegeink hátterében így jelenik meg a késő középkori fogalmazás. Egyik-másik moldvai-bukovinai szövegnél úgy érezzük, az élőszóban ugyanazt halljuk, mint amit négyszázötven évvel korábbi szövegben olvasunk: „…zerno halalra karhoztatal: arcwul bydes nyallal ferteztetél: sok bozzwsagokkal yllettetel, zomorwsagokkal erteteel. Arczwl kœtteteel, Nyakon weretel, ékœllel yttetel, sokkeppen meltatlan karomlattatal, az wtan pylatosnak adatal, oth zentelen halaira wadoltathal…” (Thewrewk-kódex, 1531. Nytár II. 320), de még közelebb áll szövegeinkhez a gyors sodrású Kriza-kódexbeli (1532. Nytár II. 360–361) passiórészlet Erdélyből, melynek verses jellegét – a régi rímképzésnek megfelelően – „vala” sorzáró szócska mutatja: {5-730.} … az te testœdnek viragzo yfyvsagaban artatlan karhoztatol vala. arvltatol vala. fogtatol vala. vonattatol vala. tazytatol vala. hagittatol vala. tulaydon rvhadtvl meg foztatol vala. es ydegen rvhakkal œltœztetœl vala. zœmeyd es orczad zerent be fœdœztetœl vala. nyakon verettetœ) vala. arczvl chaptatol vala. es mezeytelen az kœ laab hoz kœtœztetœi vala. kemensegœssen ostoroztatol vala. tœwiskekkel koronaztatol vala. nadwal feyed zeren verettetœ) vala es gyetrettetœl vala. Egyeb zamlalhatatlan bozzvsagokwal zagattatol vala. es faraztatol wala…”, majd az egész imamondásnak a céljára, a néphagyományban is mutatkozó érdemére utal a szöveg: „…O edœsseges vram lesus cristus kerlek kennyaydnak emlekœzetyert es nyomorvsagidnak kyket az te kerezt fadnak kennya el œt zenve-del. az en halalomnak elœtte aggyad ennekœm zywnek igaz tœredelmesseget. kœn hvllatasoknak kvt feyet. zanak tyzta gyonasat. melto keppen valo eleg tetelt. es mynden bynœmnek tellyes meg bocsanatyat. Amen.” E részek a népi imákban is megjelenő kérést idézik, a hirtelen haláltól való mentességet, mert ily esetben nem részesülhet az ember a bűnbocsánat kegyelmében. Idézik a könnyes bánat képességét is, amely a kor fölfogása szerint az igaz keresztény sajátja. A Weszprémi-kódex első személyű Jézus-passióját (Nytár II. 10) hozza egy ugyancsak erdélyi, háromszéki, népi imádság: a „ma péntek, ma péntek szent aranyos péntek…” kezdetű, mely egy látomásos képpel érzékelteti a szenvedő Jézust talán éppen abban a percben, amikor a Gecemáni kertben emberi mivoltjában meglepte a halálfélelem miként Lukács mondja (22: 44): „És haláltusában lévén buzgóságosabban imádkozék; és az ő veritéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.” E képeket a népi képzelet így jeleníti meg egy égi látomásképben: („világ ura Jézus” egy arany székben üldögél) „Szíve szomorodván, színe elváltozván. / Odamene Szent Lukács evangelista / S kérdi tőle: mért sírsz mért sírsz / O én áldott Szent Atyám? / Hogyne sírnék, hogyne sírnék / Mikor nekem azt igérték / Magas hegyre fölvezetnek / Magas keresztfára fölfeszítnek / Az én két szép kezem kétfelé szegezik, / Az én két szép lábom egymásra verik. / Vaskesztyűkkel megfogdosnak, / Vaslándzsákkal megcsapdosnak / Veres kendővel letörölnek, / Rút nyálokkal leköpdösnek…” (Erdélyi Zs. 1976: 141. sz.). Imádságainkban a szenvedéstörténet ábrázolása a legváltozatosabb költői eszközökkel történik, és sokszor ugyanolyan kifejezésekkel, nyelvi archaizmusokkal találkozunk, amelyeket kódexeinkben olvastunk: „myndœn teteme meg tœrek … ismeg fel emeluen masoczer vgi zohkantak a verembeli…” (Weszprémi-kódex, 16. század eleje. Nytár II. 34); „…Es mynden tetemenek weley”; „…Es tetemey czontyawal œzwe oly ygen erœsen meg tœretenek wala…” (Érsekújvári kódex, 1529–31. Nytár IX. 26); „Ennen Maga Marianak kepeben mondwan…” (Winkler-kódex, 1506. Nytár II. 148); „…Es kew ozlophoz ketezwen nagh marok wezzewkkel es kemen ostorokkal te zenth tagodat nag kegyetlensegwel zaggataak, kybewl te zenth wered nag bewsegwel ky folya…” (Thewrewk-kódex, 1531. Nytár II. 294). Ezen kifejezések imádságainkban: „Minden teteme megrettenvén / Piros vére kifolyik…” A „tetem” a régi magyarban – Pais Dezsőtől nyert szóbeli közlés szerint – csontot jelent, s a „megrettenvén” pedig: megrázkódván, ahogy a kódex-idézetekből is értelemszerű. Példák még a fenti kifejezések népi továbbélésére: …Szinteteme megszakada / Piros vére folyamoda…”; „…Mély gödörbe bézakkantják / Szent szívteteme megszakadván…”; „…Mél’ gödörbe be(l) szangattyák / Szíve teteje megszakadván / Piros vére fojamodván…”; „…Arcul verik, vérrel verőtékezik / Ecettel epével itattyák / Tövissel koronázzák / Marokvesszővel csapkodják…”
Számtalan példát hozhatnék még fel a szövegek kódexirodalommal és a kor költészetével, különösképpen a Mária-siralom műfajjal való kapcsolódása bizonyítására (minderről {5-731.} részletesen szóltunk, elemezve imádságaink középkori európai kötődéseit: Erdélyi Zs. 1980: 186–219). Mindenesetre megállapítható: e költészet az érzelemre hangolt vallásos élmény kifejezésbeli lehetőségeit korlátlanná tette, és főleg Mária anyai érzései előtérbe helyezésével, az önkívületig való fokozásával jól ki is használta. Mária fájdalma az apokrif hagyományok szerint három Mária-siralom-jelenetben tör föl: l. János hírül hozván neki Krisztus elfogatását, a szent asszonyok kíséretében elindul fia keresésére. 2. Sok bolyongás után megtalálja a főbíró házában, majd elkíséri a Golgotáig, s végignézi fia keresztrefeszítését. 3. A keresztről levett halott Krisztust ölében tartja és elsiratja az ún. Pietà-jelenetben. Mindeközben többször szakad föl belőle a fájdalom „vgi mind hot eleuen le esuen a fœidre”, ahogy ez gyakran fordul elő a siralmak leírása során kódexeinkben, vagy „kyt az zyz Maria latuan földre lėė esek” és még számtalan változatban az ájulat kifejezésére. A néphagyományban: „…Boldogságos Szűz Mária szíve fájdalmában a földre esett…”
Imádságainkban ez epizódok nyomai megtalálhatók, s utalást olvasunk magára a siralom tényére is: „…Boldogságos Szűz Mária szent fiát siratta / Szent fiát a latrok megfogták…”; „…Harmadik ág alatt a Boldogságos Szűz Mária szent fiát siratja / Piros vérit csókolja…”; „…Piros hajnal hasada / Égi madár rettene / Tekincsétek Máriát / Mily sirassa szent fiát…”; „…Hol ül vala, hol ül vala asszonyunk Mária? / ’zö sziralmas kertecskiében / Szirván zokogván / Véresz könnye hullatván…”
1. A keresés-motívum imádságaink egyik vezető toposza. Valójában ősmotívum – archetípus –, ám a keresztény apokrif irodalom ismét fölszínre hozta. A kora keresztény, illetve kora középkori apokrif irodalmat, a hellenizmus regényműfajának tekintett szellemi örökséget, átjárták a keresztény szinkretizmusnak megfelelően előző korok hit-, hiedelemelemei, mitikus-kultikus nyomai. Ekkortájt az egyház szellemi állományában sok olyan, messze időkben eredő motívumot is találunk, amely letűnt kultúrák írásos vagy szóbeli hagyományainak visszatérő elemeként került át s ágyazódott be a keresztény jelkép- és motívumrendszerbe, azon át egyes népek költészetébe. Az egyik ilyen, szinte állandóan jelenlévő toposz az ún. keresés-motívum (Hilmarnál „Mariä-Wanderung”; 1966: 37–57), amely évezredeken keresztül hozzánk is eljutott. S nem is véletlenül. Szívósságát eszmei tartalmának köszönheti, mely változatlanul élő és ható emberi érzéshez, a szeretethez kötődik. E változatlan gondolati tartalom csak annyira módosul, amennyire egy-egy nép vallása, történelme eltér egymástól. Ez archetípus értékű motívum nevében hordja mondanivalóját: keresés. A tragikus módon elvesztett kedves feltalálásának vágya s a megleléséig megtett, gyakran testi-lelki viszontagságokkal tele út. Ez elvesztett kedves többféle kapcsolatban jelenhet meg: anya–gyermek, szerelmes–szerető, férj–feleség viszonylatában. A reménytől hajtott nő ered társa, gyermeke nyomába, hogy éltében, holtában viszontlássa. Így keresi megszállottan Ízisz, az egyiptomi anyaistennő, tőrbecsaltan elpusztított urát, Oziriszt. Így a görög termékenységistennő, Déméter, lányát, Perszefonét, kit Hádész rabolt el s vitt le az Alvilágba. Az Énekek énekében a vágy hajtja társa után a szerelmest. Az egyik kaukázusi nép – csecsen – balladájában katonafia után kutat az anya. Egy másik anya, Mária, a júdási árulás áldozatául (?) esett fiát, Krisztust keresi. A keleti kereszténység bőséges vonatkozó anyagából egy román kolindában így hallhatjuk a nép ajkáról: „Fiát keresi az anya / Napnak sugara. / Nem láttátok szent fiamat? / Napnak sugara. / Meglehet, hogy láttuk őt / De nem ismertük fel őt. / Mert a Fiú orcájára / Napsugár van reáirva / Homlokán a szép telihold / Teliholdnak fénye ragyog. / A vállain ott fénylenek / Csillagai égmezőnek…” {5-732.} (E szoláris jegyekkel már találkoztunk Krisztussal kapcsolatban a magyar hagyományban is.) E gyönyörű képsorral szembeállítjuk a nyugati kereszténnyé vált magyar nép imádsághagyományának egyik legszebb emlékét, amelyet Erdélyben gyűjtöttünk:
(Tanulta édesanyjától…) „Hát ezt, mindennap is lehet imádkozni, hacsak imádkozhassa akárki, ez hasznos imádság. Kicsike vótam, olyan né – mutat egy iskoláskor előtti kislányra – mikor tanú’tam. Má’ rég, hogy ezt nem végeztem.” (Megjelent: Magyar Nemzet, 1978. okt. 29. 10; Szolgálat, 1983. 58. sz. 14–15.)
E szöveg is, mint a szintén eleddig egyedüllálló „Hegyet hágék, lőtőt lépék” kezdetű imádság a bizánci kereszténység apokrif hagyományait és látásmódját jelzi román kolindákban is előforduló motívumai folytán, mindamellett a ferences hatású gyakorlatot is közvetíti, szinte kitapinthatóan, a gyergyószárhegyi híres kolostor szellemiségét. E háznak egykor maga Kájoni János is perjele volt.
A keresés-motívum főleg az 5. századi apokrif Nikodemus-evangélium nyomán terjedt szét (Wechssler 1893: 8) a középkor szent irodalmában műfajtól függetlenül, epikában, drámában, prózában egyaránt. Nagy népszerűségét Európa-szerte őrzik a népi imádságok, Mária-siralom-töredékek, s a vallásos drámahagyományban továbbélő emlékei. Elsősorban a „zent doctor”-ok: a ciszterci Bernát, a ferences Bonaventura, majd révükön Temesvári Pelbárt, Laskai Osvát műveiből terjedt el. „Annak okaert mynt zent bonauentura doctor mongia…” (Weszprémi-kódex, 16. század első fele. Nytár II. 8), vagy: „Mykeppen az ayttatos zent bernald mongya…” – hivatkozik rá név szerint is az 1529–31-es Érsekújvári kódex (Nytár IX. 80) többek között. Tőlük tudjuk meg, miként közölte János Máriával Jézus elfogatását, s miként indult Mária a szent asszonyok kíséretében fia keresésére: „Merth en ziuvem el eped œ rola valo keseruesegemrœl felkelek. es meg keresœm en fiamath, de enek ewada vagon nem illik nekem asszoniallath valvan {5-734.} budosnom…” és egy más helyt: „…ffelkelenek es elmenenek enek œ ewadan a keppen nag’ sirassal keresic vala iduezitenk iezost…” (Debreceni kódex, 1519. Nytár XI. 278, 282).
Szövegeinkben, lévén vezető motívum, számlálhatatlan sokszor fordul elő. „…Elindult Mária szent úját keresni Kastérú’ kastélyokra … Elindult a Boldogságos Szűz Mária Szentpusztába … Ma van tellyes negyven napja, mióta szerelmes szent fiamot nem láttam … (pedig) Keresem uccákrú’ uccákra, sehun nem találom … Összejártam ezernégyszáz templomot, / Mégsem találtam meg az én szent fiamat a Jézust … Mér sírsz mér rísz Boldogságos Szűz Mária? / Hogyne sírnék, hogyne rínék / Mikor még a hajamat fésültem / Szent fiamat elvesztettem … Kérdi Péter Máriát: / Mér’ jötté’ te ide? / Honne jöttem vóna / Harmadnaptú’ szent fiamot keresem…”
Kereszt alatti Mária-siralom jelenetek a korabeli vallásos drámában különös hangsúlyt nyertek a „hótelevennyé” váló Mária fájdalmában. Az egykori virágzó műfaj emlékét, sőt tipikus motívumait: Mária ájulásai fia szenvedését látva, a compassio: együttszenvedés, együtthalás vágya Mária részéről; a commendatio, ajánlás, itt inkább rendelkezés értelemben (János 19: 25, 26.), a természet együttérzése stb. és számtalan Krisztus-Mária dialógus, amelyeket a kánoni iratok nem jeleznek, annál inkább az apokrif írások, evangéliumok, illetve a belőlük áradó piē creditur – „kegiessen hihettiœk” – szelleme, mely az 1274-ben meghalt Bonaventura fölfogása nyomán terjedt el.
Kódexeink erre többször utalnak, pl. a 16. század eleji Weszprémi-kódex így: „…Mit zoltanak legiœn egimasnak iol lehet az euangeliomba nynczen Demaga doctoroknak mondassok zerent kegiessen hihettiœk hog egiebek kœzet a boldogsagos zwz anya ezeket mongia vala…” (Nytár II. 10).
A compassio-motívumnak egyik kódexbéli előfordulása: „…Illicc hogh fyw megh halgassa œ elhagyot annyath keerlek halgass megh engœmeth fogagh az te kereztfadra hogh ky (!) eegh testbœl eelnek eegh zerelmel eegh mast zeretteek. eegg halallal halyanak…” (Winkler-kódex, 1506. Nytár II. 156). Néphagyománybéli előfordulására rövidesen utalunk.
A commendatio ugyanott így található: „…(Jézus) … Monda neky Ime te fyad lanus, Ees lanusnak monda Ime te Anyad. O lanus een atyam fya nekœd œtet hagyom bannyal vele, soha el ne haggyad Neky zolgal ees œteth vigasztalyad een kepœmbe…”
Az Érsekújvári kódexből (1529–31) hozunk példát a természet gyászára, együttérzésére. Ez szövegeinkben gyakran együtt jelentkezik a commendatióval: „…Es Mynden terœmtœth allatok te weled zenwedny Es bankodny lattatnak wala Nap meg feketwle Hod es Czyllagok œ wylagossagokat meg wonak föld meg yndwla kw zyklak meg hasadozanak Es koporsok meg nylanak…” (Nytár IX. 51).
A néphagyományban szintén megtaláljuk együttes jelentkezésüket: „…János kedves tanítványom! / Az én édesanyámra legyen gondod! / Kezinél fogva vezesd el a keresztfától / Ne lássa, hogy mit szenvedek! / A magas fák lehajlottak / Kősziklák meghasadtak / Madarak éneklésüket felejtették / Nap, Hold, csillag elsötétedett…”, vagy külön-külön is: „…Odamönt asszonyunk Szűz Mária / Oh fiam mi bűnödér osotoroznak? / Mondá neki Jézus / Mönny el innen asszonyanyám, / légy Jánosnak anyja, / Mönny el a fekete főd szinére…” és „…Utak megszomorodának / Fennálló fák térdet fejet hajtának / Égi madarak véres könnyet hullatának…”
A késő középkori devóciós drámák – melyekből kódexeink is szép számmal megőriztek, főleg az ún. népiesek: Winkler-, Nádor-, Debreceni, Érsekújvári, Weszprémi-kódex – {5-735.} egyik kiemelt jelenete Krisztus és a kereszt alatt álló Mária párbeszéde. Többek között itt hangzik föl a commendatio, és itt jut kifejezésre Mária részéről az együtthalás vágya, az említett compassio is, rendszerint Jézus elutasításával együtt. Imádságainkban ez gyakorta fordul elő, már líraivá váltan, de nem csökkentve a szavak súlyát és a gondolat erejét: „…Oh szánom és bánom öt mélységes sebednek kinyílását / Piros vérednek fekete fődbe menését / Oh asszonyi állat, ne szánd, ne bánd az én öt mélységes sebemnek kinyílását / Piros véremnek fekete fődbe menését / Mer’ ha te érettem meghalsz, / Minden édesanya szülötte gyermekér meg kell halni…” („szánni-bánni” – itt és változataiban – meghalni értelemben szerepel); „…Oda megy a Boldogságos Szűz / Letérbetyül előtte, / Oh fiam, fiam, finyes csillagom / Meghalnék érted, ha lehetne, / De lehetetlen az anyának a fiáé’ / Héccer meghalni…”, „…Szenvednék érted, ha szenvedhetnék / Halnék érted, ha halhatnék…”
Imádságaink is hozzák Jézus kereszthalálra rendelését, melyet a próféták is megjövendöltek-írtak. A Winkler-kódexben (1506) erről ezt olvassuk (Nytár II. 156): „…Oh een edes anyam ky gyarlo vagh sirasra te tudod hogh arra iœttem ees arra zvlettem te tœled embœrj test arra fogattam hogh kereztfan valtanam een megh embœrj nemzetœtth Mykeppen telnenek be az irasok akkent kyth adoth nekœm een atyam…” Az eleve elhatároztatott krisztusi sors szövegeinkben így vetül ki: „…Mikor Atyám azt mondotta: Vasostorral ostoroznak … a szent Atyámtól el van rendelve / keresztfára föl leszek feszítve…”; „…Mikor ki van írval az Atyámtól / Kálvária hegy tetejére kivisznek…; „…mert ki vagyok parancsolva / a Kálvária hegyére…” E sorok emelkedő ritmusban érzékeltetik az eleve elrendelt Krisztus-halált, melyet Krisztus párbeszédes formában közöl, sajátságos módon mind a négy változatban Szent Lukáccsal. A szövegek belső logikája szerint érthetően, talán mert Lukács írta a legteljesebb Jézus-életutat.
Kódexeinkben számtalanszor szerepel (s idéztük is): Mária többször elájul fia szenvedése láttán. Ez a kép imádságainkban így öröklődik: „…Boldogságos Szűz Mária szeme láttára szent fiát dárdával szúrkálták / Ecettel, epével itatták, kövekkel hajigálták, / A Boldogságos Szűz Mária szíve fájdalmában a földre esett…”
A „zent doctor”-ok (Anzelm, Bernát, Bonaventura stb.) egyik alapgondolata – amelyet a nagy ferencesek: Temesvári Pelbárt, Laskai Osvát nyomán kódexeink is visszhangoznak – az, hogy Mária számára Krisztussal a halál az élet és az élet nélküle halál, vagy akik egyek voltak az életben, legyenek egyek a halálban is (Sorio 1847: 20–24; Schönbach 1874: 58–59, 66; Wechssler 1893: 19–28; Varga 1899: 8–13, 65–70; Katona L. 1899a: 371; Horváth C. 1899: 103–110; Horváth J. 1944a: 175–176, 202–207; Kardos–Dömötör 1960: I. 79–80).
Ez a gondolat tovább él a harmadik Mária-siralom-jelenetben, a halott Krisztust ölben tartó ún. Pietà-képben is: „…een zerethew fiam mykeppen hagyaad el magadat, emberwj nemzeteert kyt elyen zeretettel akaral megh valtanod O een edes fyam yme eegh mastol el valonk, theghed el temetnek ees een keserues anya eez vtan howa mennyek vayha megh halhatneek een theweled, ees egetembe teweled el themettetnem hogh hol the wolnal een ees theweled lennek. Ees ezeketh mondwan anne kenwhullatast tewn hogh incab megh mosa ew zenthfyanak orczaiat vele…” (Winkler-kódex, 1506. Nytár II. 120). S imádságainkban: „…Előtte kirakott koporsóban fekszik Krisztus Urunk / Szentséges szent fia / Be van fogva szent szeme, szent szája / El van nyújtva szent keze, szent lába / Előtte szent anyja térdig vérben könyökig könnyben…”; Benne ül asszonyunk Szűz Mária / {5-736.} Leeresztett hajjal / Ölibe tartja szent áldott szent fiát…”; Trónusán ül szép Szűz Mária / Ölében szent fia meghalva / Három csöpp vére elcsöppent…”
A szenvedéstörténet egyéb epizódjai is megtalálhatók költői átformálással az imádsághagyományban, így pl. a nagyszerda esti beszélgetés Bethániában, a Máriával együtt elköltött vacsora után. Mária Jézust, anyai szenvedésére hivatkozván, le akarja beszélni a kínhalálról, Jézus szomorú Júdás árulása s Máriától való elválása miatt – az asztalra borulva sír –, de mint példáink is jelezték, vállalni kell sorsát az „emberi nemzet megváltásáért”. E jelenetre kódexeinkben szintén sok utalás történik, pl. Weszprémi-kódex, 16. század első negyede. Nytár II. 8–13; Érsekújvári kódex, 1529–31. Nytár IX. 48–49, 69–73; stb.
Imádságainkban is kivetül a krisztusi gyengeség, sírás: „…A tenger közepében van egy aranytemplom, / Abba van egy aranyasztal, / Kire Krisztus Urunk szent fejét lehajtotta…”; „…Tenger fövényén van egy aranytemplom / Abba van egy aranyasztal, / Krisztus Urunk ráhajtotta szent fejét, / Behunta szent szemét,… Arra ment Szent Péter és Szent Pál / Mondja nekik mér sírtok, talán az én halálomon siránkoztok?…”; „…Térdig vérben, / Könyökig könnyűben, / Feje meghajtván, / Szíve szomorodván…”; „…Mi urunk, ki ott imádkozik / az arany kertyibe, / Siralmasz székibe, / Aranykönyvekvel a kezibe. / Odaméne Mária, / Az ű áldott szent anyja. / Oh áldott szent fiam, / mit sírsz, mit keseregsz? / Áldott szent anyám, / hodne sírjak, keseregjek. / Jönnek a pogány zsidók, / kezeimet megkötözik,…” stb., passiórészletek, mint a Weszprémi-kódexben (Nytár. II. 10) s más helyeken is: „…mert engemet a sidok meg fognak erœssen meg kœteznek meg ostoroznak thiwis koronaual meg koronaznak: Es a sionnak hegien kyt toluai kœzœt kereztfara harom vas zegekkel zegeznek…” S a síró Krisztus-kép mellett megjelenik a fiáért síró anya képe is: „…Egy szál aranyvessző mellett szent szék / Abba ül a Boldogságos Szűz Mária, / Sír, kesereg…”; „…Amellett ül Szűz Anyánk, Máriánk, / Szent könyv a kezébe, / Abból sírva ríva imádkozik…”; „…Feltekinték magos menyben, / Ott látom Boldogságos Szűz Anyám / Feje meg van hajtva, / Orcája meg van hervadva, / Előtte van hét fájdalom…”; „…Abba térvekel a Boldogságos szép Szűz Mária, / térdig vérbe, könyökig könnyűbe…”
Imádságainkban megtalálható a gecemáni kerti elfogatásjelenet: „…Kimönvén szép Jézus / Paradicsom kertbe, / Hogy háromat lépvén / Möglátytyák a zsidók. / Utánna futának / Botokká’ lándsákká’ / Kergették, bevitték / Pilátus házába / A nat törvén’ házba…”; „…Mikor ártatlan Jézusunkat viszik a Gecemános kerbe, / Az Olajfák hegyére, / Meglátták a zsidók, / Utána menének, / Hogy botokkal nagy dárdákkal / Nagy halálos sebeket csinálnak rája…”
A középkori vallásos színjáték nagyheti eseménysorának – a Mária-siralom-Golgota-jelenet mellett – egyik kiemelkedő mozzanata a Pilátus-jelenet, amelyet imádságainkban toposzra zsugorított tömörséggel hallunk vissza: „…Kajifásnak udvarába’ Kű oszlophon kötöztették; …Őjjed, őjjed az embört! / Én nem ölöm / Itélöm…”; „…Egyik mongya öljed, öljed, én nem ölöm nem itéllöm / Tekintettem Szűz Máriáre / Mint keserves szent fiáre…”; „…Összegyűlnek a zsidók Pilátus pitvarába / Mi Urunkat megfogták, / kőlábakhoz kötözték, / Tövis koronával koronázták, / szent szivét öklelik, / drága vére csöppenik, / mind azt mondják a zsidók / ölik ölik az embert / én nem ölöm az embert,…”
A kínzatás-jelenettel eddigi idézeteinkben és a teljes egészében közölt főszövegekben is gyakran találkozunk. Itt csak egy szép alliteráló szakasszal iktatjuk az eseménysorba; tesszük a teljesség kedvéért és a költői láttatás lendületéért: „…Szentséges szent fejit {5-737.} tövissel koronázzák, / Szentséges szent száját epével és ecette’ itattyák, / Szencséges szent kezeit kiterjesztették, / Szencséges szent lábát leszegeztették,…” A szenvedéstörténet menetében az ún. Úrkoporsó-jelenet az utolsó, mely a keresztlevétel, majd a Pietà-mozzanat után következik. Mint ismeretes, Arimathiai József elkérte Pilátustól Jézus holttestét és egy, a saját magának készíttetett – (piros?) – márványkoporsóba helyezték el Jézust (ahogy erről kódexeink is szólnak, pl. Winkler-kódex, 1506. Nytár II. 159–160).
A kódexekbeli tényközlést vizuális élménnyé emelte a nagypénteki liturgia: „Magyarhon régi szertartásainak különös sajátságaihoz tartoznak az ún. szent sírok”, írja Dankó József (1871: 49–52), és sorra veszi a nagypénteki szertartások rendjét, s elmondja, hogy már 13. századi adatok szólnak a nagypénteki úrkoporsó kitételéről s imádságáról. E liturgikus mozzanat napjainkig fönnáll, s a népi fájdalmas-énekek egyik éltető forrása, alkalma. Feltehetően imádságaink számtalan szebbnél szebb Úrkoporsó-motívuma is innét veszi eredetét, ahogy e főtoposzok leíró, majdnem tényközlő jellege mutatja: „Úrkoporsó ki van téve, Benne fekszik Urunk Jézus, / Keze lába ki van nyújtva, / Szeme szája be van csukva,…”; „…Názáreti Jézus kőkoporsóba ki van terítve / Hetvenhét mély sebei kinyiladozva,…”; „…közepi piros. / Márvány kő koporsó. / Azon vagyon egy fekete vánkos. / Azon fekszik az ártatlan Jézus…”
Még az olyan kisebb, mellékes motívumoknak tekinthető szövegelemek is feltűnnek imádságainkban, amelyek Mária leengedett hajáról, megoldott övéről – közvetve rendezetlen ruhájáról, vagyis a gyász ősi jegyeiről szólnak. A nemzetközi, főleg az olasz változatokban nem is annyira ily jelentéssel hat e motívum, inkább a hirtelen elrohanás tényére mutat. Mária meghallván Jézus elfogatása hírét, úgy, ahogy volt, fia keresésére, megtalálására rohant. Az olasz szövegekben a rendetlen, zilált öltözet, kócos, fésületlen, föl nem tűzött haj, födetlen fej – ami asszonyoknál házon kívül illetlen, meg nem engedett volt – tűnik fel a szövegek utalása alapján néha költői képpel, amint Mária arany hajfonata leomlott s húzta maga után (pl. Toschi [1922]: 46, 50; Babudri 1936: 16; Grifoni 1927: 23, 28; Mazzatinti 1883: 310; Chini 1974: 4; Tonelli 1977: 321; és saját calabriai és abruzzókbeli gyűjtésünk is).
A mi imádságainkban ez a motívum, mivel a szövegek nem őrzik már az olaszoknál még teljes, hosszú epikus történést, utalásszerűen jönnek elő: „…Hogyne sírnék, hogyne rínék, / Mikor még a hajamat fésültem, / Szent fiamat elvesztettem…”, vagy miként a nép tudja, a Heves megyei Istenmezején: „Nagycsütörtökön soha nem fésülködtek, nem bontották le hajukat az asszonyok, mert Szűz Mária nagycsütörtökön fésülködött, lebontotta aranyhaját, és akkor lopták el tőle Jézust. Nem látta a hajától”. Erre utal egy mágikus értékűnek is tekinthető, már idézett motívum: „Törüld ki arany szál hajadat szent szemedből / Tekincs fől a Hajnal hegyre / Ott meglátod szent fiadat…” és egy másik, „középkori” ismeret Kistelekről, mely teljesen egyezett az olasz adatokkal: (Az apostolok) „mentek Máriához s épp mosott. A fejét mosta. És mondták: Mária! Elfogták szent fiadat! Jöjj őtet védeni! – És akkor Mária szaladt kibontott hajjal, félig ruhátlan…” (Erdélyi Zs. 1976: 285. l.). A leeresztett haj motívuma egyértelmű a középkori, sőt ősi gyászképek szerepében: „…Ül a paradicsomkertbe’ / Leereszti sárgaszínű bodor haját / Így olvassa a világ oltárját…”; „…Abban van a boldogságos Szűz Mária. / Arany haját leereszti, / arany övét megoldozza, / térdire tette szent könyvét,…”, vagy a 17. századi „Memorialis”-ban: „…szive szomorodvan / víg kedve meg szegven / szent füle meg fuggesztven / haja meg eresztven…”, s „mai” változata: „…Asszonyunk Mária ott hallgattya, / Szent haja függve, / Szent keze kiterjesztve, / Szent szíve szomorúan…” {5-738.} Az öv megoldása kultikus-rituális aktus: az elfogadás, belenyugvás, megadás jele, majd gyászjegy is (Ézsaiás 11: 5, Jelenések Könyve, 1: 13).
Mind a magyar, mind a nemzetközi anyagnak s főleg az olasznak, ahol a legjobban föltárt ez a hagyomány, állandó eleme a „három Mária”, a „három szűz”, a „szent asszonyok”, akik részesei Mária sorsának, s végigkísérik anyai keresztútjárását: a három Mária: Mária Magdolna, Mária Kleofás és Mária Salome. A két utóbbi Szűz Mária unokatestvére. A hagyomány szerint ők voltak, akik húsvétvasárnap reggel ősi zsidó szokás szerint a halott Krisztust megkenendő a sírhoz siettek, de már csak az angyalt látták, aki közölte velük, hogy Krisztus feltámadott: nincs itt. Ez a mozzanat a későbbi „Quem queritis” trópus – Kit kerestek? (10. század, Sankt Gallen), mely a belőle kinövő húsvéti játékok és továbbfejlődve a vallásos színjátszás alapja lett.
E „három Mária”, „három szűz” motívum imádságainkban többször fordul elő: „…Úr kitette koporsóját, / Benne is fekszik az úrjézus, / Ott siratja három Mária…”; „…Abba vagyon hét oltár, / Abba van fekete vánkus / Azon fekszik Jézus Krisztus, / Három Mária sirattya…”; s a szövegkörnyezetben egyértelmű, de különös megfogalmazású „három szűz” motívumban: „…Ma születik Krisztus Urunk, / Szent vére elcsöppent, Az angyalok fölszették, / Az apostolok elkötték, / Három szűz jáccik vele, / Bizon mondom nem jáccék ez,…”, vagy: „…Három csöpp vére elcsöppent, / Három szűz játszik vele, / Az angyalok fölszették, / Jézus eleibe a magos mennybe fölvitték,…”
Imádságainkban utalás történik a középkor híres epikus történetének, a szent kereszt-legendának már említett főmotívumára, az arbor vitae-lignum crucis összefüggését jelző paradicsomfa-szent keresztfa – a legendában cédrusfa – jelképi jegyeire, amelynek ilyetén értelmezését az Ádám bűne – Krisztus halála okozati kapcsolat teológiai értelmezése alakította ki: „…Paradicsom kis kertye / Négy szögibe nígy angyal, / Közepibe szent keresztfa…” – olvassuk tényszerűen, majd jelképi értékében: „Krisztus szent testét cédrusfa tartotta, / Az ő két karját pálmafára nyújtották, / Az ő szent nevét titkát a fák kutatták,…”; „…Paradicsomkertbe három cédrusfa, / Alatta őrködik Ádám atyánk és Éva, / Ki a paradicsomkertet alkotta…” – itt már közvetlen utalás történik az ősszülők „vétkes” személyére, az egyes számnak a hármas számmal történő fokozására, teljességére utalva. Keresztény jelképiségében az egy Istenben lévő három személy képe jelenik meg, mely hármasság a gótikus építészeti stílusban a három kis ívű ablakokkal bontott egy nagy ívű ablak alakzatban is érzékelhető.
Figyelemre méltó és kormeghatározó értékűnek tekinti Mezey László a szövegekben szereplő gyakori motívumokat: kis írott könyv, aranyos könyv, kis íratott könyv (régies kifejezéssel: kis íratott könnyü), főleg az olvasóval együtt említve: „…De hol imádkozik szent úristen? / Aranyos kertjébe / Siralmas székébe. / Jobb kezében van a hét sing olvasója. / Bal kezében van a kicsi írott könyve…”; „…Arangy feje meghajtva, / Arangy haja leeresztve, / Jobb kezibe kis íratott könnyü. / Balkezibe hét singes olvasó, / Siralmas szemekkel olvassa…”; „…Előtte van kis oltárja / Kezében van könyvecskéje, / Nyakában van jeruzsálemi olvasója…”; „…Kezébe kis könyve / Nyakán bokrán olvasó…” Imádságainkban feltűnően nagy számban szerepel a könyvét olvasó Krisztus és Mária motívum, mely nemcsak nyugatra utal… Ezekkel és a hasonló motívumokkal kapcsolatban Mezey László ezt írja (1971: 369): „A »kicsi írott könyv« így, az olvasóval együtt említve, talán mégsem kézzel írott könyv értelmezést kíván, hanem díszített, képekkel illuminált, festett »írt« (ilyen értelemben) hóráskönyvet érthetnénk alatta. Ez ugyanis a középkorvégi vallásosság tárgyi kellékei között az olvasóval együtt szerepel.”
{5-739.} A nemzetközi szakirodalomban e kutatás terén jeles helyen álló olasz folklorisztika rendelkezvén bőséges ily jellegű hagyománnyal, kidolgozta a szenvedéstörténeti énekeknek és imafunkcióban élő epikumoknak az alapvázát (Toschi 1940: 80, 83), valamiféle történésmenetét, amelynek segítségével jobban eligazodik a szétágazó, ugyanakkor egymásba folyó parttalan szöveganyagban (amelynek, mint említettük, a kor fölfogása és a néphagyomány tanúsága szerint nélkülözhetetlen eleme Krisztus szenvedéstörténete, annak epizódjai), és támpontot ad az irodalomtörténeti emlékekkel való összehasonlításra, ezzel az időbeliség pontosítására. Erre kapunk utalást E. Hilmarnál is (1966: 37, 48–59), aki vallja, hogy ezeket az elemeket, mégpedig dramatikus elemeket, a középkori színjátszás néphagyománybeli lecsapódásának menetében korunkig követhetjük. A szakma vezető kutatója, Toschi, összeveti archaikus szövegeit a 13–15. századi költői emlékekkel. Sok esetben – így a korabeli népköltés esetében – a nemzeti nyelvű írásos emlékek elé helyezi és a középkori népi orális gyakorlatból eredezteti őket. A népköltészet legrégibb rétegébe tartozónak véli passione–orazione–leggenda… elnevezésű szövegeit, mely réteg a nemzeti nyelvű költészet első időszakába nyúlik le. Toschi alapos összehasonlító vizsgálatok során összegezte megállapításait, amely vizsgálatokat a korabeli írásos és a napjainkig is fönnmaradt, szóbeliségben örökített szövegek között végzett. Elsősorban a leghagyományőrzőbb területek anyagában: az Abruzzók és Umbria élő emlékeiben. Ezen epikus szenvedéstörténeti szövegek erősen kötődtek a nép vallásos életéhez. Ezért is maradhattak fönn századokon át, sokszor funkcióváltottan, a hagyományban jobbára imádságként. A valamikori énekeltség tényét nemcsak a történeti adatok támasztják alá (Toschi 1935: 26, 28, 30, 70 stb.; [1922]: XXIV), hanem az archaikus énekes előadásmódot sok helyen még eláruló éneklő-deklamáló-recitáló előadásmód. Magunk is gyűjtöttünk Calabriában, Umbriában, Emilia-Romagna tartományban még énekelt hosszú epikumokat ének-, imafunkcióban, de kaptunk Moldvából is énekelt szövegeket (Erdélyi Zs. 1976: 229. sz. és a 683. oldalon lévő zenei lejegyzés máriapócsi búcsún gyűjtött görög katolikus ima). Toschi szövegei történeti elemzésénél – bizonyos stiláris elemek alapján: ismétlések, jellemző nyitó-záró formulák, hallgatókhoz való szólás, fölszólítás, a korabeli viszonyok és a középkori orális kultúra ismeretében – föltételezi e szöveghagyomány széles körű gyakorlatát. Továbbmenve, föltételezi a céhes mívelés valószínűségét, a gitárral, lanttal kísért népénekesi tevékenységet: piacokon, templom előtti tereken, nagy ünnepek, vásárok, sőt énekversenyek során is. Nem beszélve a kegyhelyek, búcsújáró helyek, szentföldi utak nyújtotta históriás énekgyakorlatról. E széles körű köznépi költészet egykori művelésében és terjesztésében szerinte szerepet játszottak a vak rapszodoszok, a históriás énekmondók, népköltők – cantastorie (Toschi 1935: 31–33). Nálunk ezek az „Úr igricei” (joculatores Domini), regösök, lantosok, hegedűsök lehettek. S szerepet játszottak a mindenkori szent emberek, kiknek a középkor fölfokozott vallásos érzületében legalább olyan feladat jutott, mint a török megszállás alatti hitbéli nyomorúság, paphiány idején, mely a licentiatus gyakorlatát keltette életre (erről részletesen lásd Juhász K. 1921; Sávai 1982 és általában a szent emberek szerepéről Bálint 1942). Toschi megállapításait érvényesnek mondhatjuk a mi imádsághagyományunkra is, annak ellenére, hogy a magyar anyagon nem végezhetjük el azokat a korai összevetéseket, amit ő késő középkori írásos emlékek alapján megtehetett. Annyi azonban a toposz–motívum–stílus–metrum- és a jelen funkcióbéli azonosság, hogy feltételezhetjük a történeti vonatkozású egyezéseket, legalábbis analógiákat. Míg az olasz írásbeliség szép számmal tud fölmutatni vizsgálható irodalmi párhuzamokat, mi {5-740.} „tiszta” képében csak a 17. században megörökített ún. „Memorialis”-t és az 1805-ben följegyzett, Horvát István-féle „Fehér Rózsa Mária” kezdetű „babonás” imádságot tekinthetjük történeti párhuzamnak (Horvát 1967: 210). Továbbá a 16. században rögzített bájoló imádságokat s újabban a Jankovics József megtalálta és föntebb jelzett 17. századi ráolvasó imádságok bizonyos motívumait (Jankovics 1981). S ha motívumokra bontjuk le: a kódexek már említett szövegelemeit.
Imádságainkban azonban nemcsak kódexbeli motívumokat és azonos kifejezéseket találtunk, hanem sokszor azonos szövegeket is, mint pl. az ún. Szent Ágoston imája megnevezésű szöveg, mely csak a szóbeli örökítés számlájára írhatja a jelenleg mutatkozó eltérést. Előképe-párhuzama a Gömöry-kódexben (1516) van: „…Mely Imadsagod, zerzzet. zent Agoston doktor…” (Nytár XI. 338–339). Népi elterjedését érthetővé teszi, hogy a Pongrácz Eszter szerkesztette s 1719–1902 között számtalan kiadást megért rendkívül népszerű Aranykorona ének- és imádságoskönyv harmadik részében szerepel utolsó, bűnbocsánati imádságként. Birtokunkban lévő 21., valószínűleg 1872-es kiadásában a 47. oldalon, míg egy másik régebbiben (1846) a 60. oldalon található. Jellemző, hogy míg a Gömöry-kódex, számunkra ősszövege, az elmondónak „terden alua. es aytatoson. meg mondanayak” nyolcvanezer esztendei búcsút ígér a halálos bűnnek bocsánatjára, addig az 1846-os így fogalmaz: Sz. Ágoston Imádsága a’ bünnek bocsánatjáért, mellyet valamennyiszer térdre esvén elmond valaki, mindannyiszor 80 esztendeig való Búcsút nyer. Az említett évszám nélküli, naptári rendje szerint feltehetően 1872-es kiadás csak ennyit közöl: „Szent Ágoston imádsága a bünnek bocsánatjáért.” Az alapszöveg és két újabb változata közt alig van eltérés, az is inkább stiláris jellegű.
| Szent Ágoston imája |
| Úristen, ki e világ válcságáér születnyi akartál |
| Körülmetéltetnyi |
| A zsidóktól megverettetnyi |
| És mint az ártatlan bárány áldozatra vitetnyi |
| Annás, Kaifás, Heródes eleibe illetlenyül hurcoltatnyi |
| Arczul csapatnyi |
| Rut tornákkal megköpdöstetnyi |
| Káromlásokkal csúfoltatnyi |
| Vasszögekkel keresztfához szögeltetnyi |
| Fölemeltetnyi |
| Tolvajok közibe számláltatnyi |
| Szent oldaladat általfuratnyi |
| Jézus Krisztus ezek a keserves kínszenvedéseid által |
| Meleket én méltatlan szolgád elő nem számlálok |
| Szabadícs meg engem az én vétkeimtől |
| És pokolnak kínnyaitól |
| Méltóztassál oda vinni ahova a veled megfeszítettek |
| Hozzád a tolvajnak lelkit vittetik |
| Az Atyával és Szentlélekistenvel élsz és uralkodik |
| most és mindörökkén, amen. |
| Bátaszék (Tolna m.). 1971. szept. 27. |
| Péter Gézáné Tamás Franciska, 1902. Istensegíts (Bukovina). |
{5-741.} Este meg reggel imádkozták. Hatéves korában tanulta nagyanyjától, György Mártonné Sipos Teréztől, nem tudja, mikor halt meg, és hány éves volt. (Erdélyi Zs. 1976: 218. sz.)
Ha nem is ilyen viszonylag tiszta formában, feltűnő egyezéseket mutat a középkori írott szöveggel egy moldvai ún. Kérő ima is Lészpedről, mely a Kinizsi Pálné Magyar Benigna számára 1493–1494 között írt Festetics-kódexben – valójában hóráskönyvben – olvasható (Nytár XIII. 39–40). A Gömöry-kódexben (1516. Nytár XI.) található Szent Brigitta tizenöt imája közül nem egy – főleg az első – számtalan olyan fordulatot közöl, amelynek bármelyike imádságainkban is föllelhető. Hasonlóan idézi jelen szövegeink bizonyos motívumait – passió – ugyanott a 309., 336. és 338. oldalon található imádság is.
Fölvetődik a kérdés, hogy a már említett szenvedéstörténeti és Mária-siralom motívumokon túl imádságainknak mely témamagjai középkori eredetűek még? Melyek azok az elemek, amelyeket a nemzetközi összehasonlító kutatás alapján a magyar gótika korába helyezhetünk? Bár, ahogy láttuk, legnagyobb részüket a szenvedéstörténet egyes, apokrif eredetű epizódjait megjelenítő szövegrészek adják, mégis számtalan középkori mozzanatot idézhetünk még föl.
Elsősorban talán a Mária-álom típuskört említhetjük, amely a szláv folklórban már egészen korán, a 10. században előfordul. Különben az óperzsa irodalomig visszavezethető motívum, egyik feltevés szerint (Szövérffy 1957: 46). Legelső ismert nyugat-európai változata 1281-böl, Bolognából való (Ferraro 1875: 46). Témája: Mária elalszik, álmában végigkíséri fia szenvedését, halálát. Fölébredvén elmondja Krisztusnak, aki közli vele, hogy álma valóság lesz (Erdélyi Zs. 1976: 220., 221., 222. sz.). Mind ez, mind az ún. Aranymiatyánk keleten-nyugaton egyaránt elterjedt, s napjainkban is gyűjthető, s a legújabb szakirodalom is hozza (pl. Corrain–Zampini 1971: 123–125). Mindez nem meglepő, ha tudjuk, hogy már a 14. század vallásos színjátszásában is vannak Krisztus és Mária között olyan jelenetek, amelyekben Krisztus, anyja kérésére, elmondja, mi minden történik vele a nagyhét során (Mone 1846: I. 187, illetve 181–194). Nálunk a Weszprémi-kódexben is (16. század első negyede) olvashatni hasonló megjelenítést (Nytár II. 10–11). Szó szerinti megjelenítést, mert mindkét típus a középkori látomásirodalom körébe vonható, jól kihasználva annak képi lehetőségét a vallásos élet központi történésének, a Krisztus-halál fölidézésének-átélésének kifejezésére s ezzel kegyes haszon szerzésére. Az erre való törekvést, melyet imádságaink is főleg záradékaikban kifejeznek, már a korai német irodalom is számon tartja. „Nutzen des Gedenkens an unseres Herren Marter” („Krisztus Urunk szenvedésére való emlékezés haszna”), vagy „Drei Nutzen des Gedenkens an unseres Herren Marter” („Krisztus Urunk szenvedésére való emlékezés háromféle haszna”) megjelöléssel Wackernagel föltünteti korabeli kéziratos imádságokat s prédikációkat közlő könyvében a Krisztus szenvedésén való elmélkedésnek a középkor fölfogása szerinti „hasznát”. Vö. népi imádságaink „hasznos” megnevezésével (Wackernagel 1876: 605, 604). Az Aranymiatyánk általában prózaritmusú epikum. Szerencsénkre Palócföldön találtunk egy énekes-verses változatot, mely viszont szinte szó szerinti nyugat-európai párhuzamot mutat (Avenarius 1909: 197–198). E hazai verses változat azóta csak elvétve került elő (Erdélyi Zs. 1976. 245).
A látomásirodalom stilizált-lírizált elemeinek tűnhetnek imádságaink azon motívumai, amelyek részint a természeti kezdőkép szerepét töltik be, részint meg a már említett verbális ikonográfia eszközének tűnhetnek, a szóval láttatás lehetőségét nyújtják a {5-742.} középkori templomok képi ábrázolásai, a biblia pauperum esztétikai, didaktikai értékű, falakra kihelyezett „lapjai” mellett. Földi optikával közelítik meg az égi világot, és igyekeznek érzékeltetve közvetíteni a kornak ez égi világgal kapcsolatos főbb tartalmait, képzeteit, vezető helyen a Krisztus-halál, Mária-gyász egyetemessé tágítható vízióit.
Több szövegünk kezdődik a népköltészet bizonyos műfajaira, így pl. a regösénekekre jellemző keletkezési formulával, amely az e környezetben furcsán hangzó teremtő közreműködése nélküli keletkezésre utal: Néhol kerekedik egy kerek dombocska… Amoda keletkezik egy sebes folyóvíz… stb. kezdetű regösének-motívumok (Fettich 1959: 66) imádságainkban ily módon találhatók: „Amott kerepegyik, amott kerepegyik egy kerek kápolna…”; „Amott kerekedik egy kis kerek kápolna…” „Ánafa leterepedett (letelepedett) Ánafa szülte ágását…” Dömötör Tekla szerint ezek az egyházi látomásirodalomra nem jellemző kezdőformulák régi magyar varázsénekekből származó stiláris elemek lehetnek (Dömötör T. 1974a: 193).
Középkori eredetűek azok az imádságok is, amelyek a lélek halál utáni állapotával foglalkoznak. Ezekben kiemelt szerepet játszik a bűnösökért fiánál közbenjáró Mária, az „advocata”, akinek e feladata négy istenanyai kiváltságainak egyikeként jutott osztályrészül a középkori teológia értelmében. Számtalan imádság és epikum tanúsítja ezt a témát az európai folklór szakrális anyagából, még saját gyűjtésünkből is a horvát, szlovén lakosaink hagyományából. (Erre vonatkozóan lásd Bošković-Stulli–Zečević 1978: 68–152.)
…levelbő…édesanyámé (volt) …gyerekkoromban… nem ének, csak ima …három böjthö’ való, …akkor szokják mondanyi, mikor három szombatot böjtölnek ádventbe’ úgy, hogy csak dé’be esznek, de csak három szem búzát, meg három csepp vizet … sokan utánozták ezt a három szombatot… (Szabó Julianna Csépe Istvánné…37-ben halt meg, 79 éves korában.) Idevalósi vót, igen.” (Erdélyi Zs. 1976: 205. sz. változata: 206. sz.)
{5-744.} Majdnem szó szerinti szlovén változatát a Studia Slavicában közöltük (Erdélyi Zs. 1979c: 110–112). Mária e szerepét tanúsítja a korabeli képzőművészet is, mint pl. a számunkra jelentős, 1388 után készített festmény Zseliz kápolnájában (Bars m.) „Becsei Vesszős György különítélete” megnevezéssel (Radocsay 1977: 178–179; Kardos–Dömötör 1960: I. 469–472; Végh 1984).
Középkori eredetűnek tekinthetjük még a hivatalos egyházi költészet különböző alkotásaiból levált és a népi jámborságban-vallásosságban önállósult szövegrészeket, amelyek hol eredeti formájukban élnek tovább a népi gyakorlatban, hol a barokkban újrafogalmazódva jelennek meg: himnuszok, sequentiák, ojficiumok, litániák, imádságok stb. töredékei. Leggyakrabban a „Mivel már besötétedett, Kérünk Teremtőnk Tégedet…”, a már Dante által is emlegetett „Te lucis ante terminum” kezdetű esti breváriumi himnusszal találkozunk. Főleg Palócföldön ismerik, esti imaként használják. Élnek szabad népi változatai is: Moldvából, Bukovinából származó adatközlőink révén gyűjthettük: „A fényes nap tőlünk eltávozik, / Aranyas felhőkkel tőlünk elbúcsúzik…” (Erdélyi Zs. 1976: 208. sz.). Találkozunk a „Már megvirradván éj után…” („Iam lucis orto sidere…”) kezdetű reggeli himnusszal (Erdélyi Zs. 1976: 207. sz.), vagy az „Ave maris stella” parafrázisaival, mely részleteivel szétszóródva jelenik meg szövegeinkben. Föllelhető viszont az „Egeknek szép csillaga / Ki Urunkat szoptatá…” („Stella coeli exstirpavit quae lactavit Dominum…”) kezdetű, döghalál, mirigy elleni segítségkérő himnusz Máriához, szintén szabad átköltésben (Erdélyi Zs. 1976: 211). Megtaláljuk a Trisagion dicsőítő ének „Szent Isten / Szent erős Isten / Szent és halhatatlan úristen…” népi változatát, amely himnusz a négy őskeresztény, isteni eredetűnek tekintettek egyike. A nevezett szövegrészt Mezey László, mint említettük, visszavezeti a „Media vita in morte sumus” („Fél élettel a halálban vagyunk”) antifonára (Mezey 1971: 368), amelyben a „Trisagion: Hagios ho theos, hagios ischyros… Sanctus Deus-Sanctus fortis…” záradékként szerepel. E tényből Mezey a kontaminálódás idejét is kikövetkezteti: a 17. század előttre teszi (részletesen: Frick 1910: 26–27). Előfordulnak szövegrészek a „Nunc dimittis” („Most bocsásd el, Uram…”) antifonából, majd a 90. esti zsoltárból, továbbá Szent Tamás himnuszából, az „Adoro te devote latens deitas…” kezdetű, a középkorban nagyon elterjedt énekből („Imádlak Téged elrejtett Istenség…”).
Antiochiai Szent Margitról szóló, szintén moldvai imádságunk: „Szűz leán Szen’ Margit imáccsága” olyan tartalmakat és képzeteket hordoz, amelyek egyrészt a középkor erős Margit-tiszteletére utalnak, másrészt fölvetik a magyar Grál-epikum létének kérdését. Archaikus nyelvi anyagát Pais Dezső elemezte (1971: 366), énektörténeti kapcsolatairól szólt Holl Béla (1971: 373–374), s a vele is megjelenő Grál-képzetekről meg Mezey László (1971: 369–370). Sequentiális formában zajlik a párbeszéd Szent Margit és az őt megkörnyékező ördögök között, kik számára ő megközelíthetetlen a nála lévő szentelmények védelmében, közöttük a hóna alatt vitt „arany medencéi” s „arany medencéiben Krisztus Jézusnak harminchat csepp vére” miatt.
Szűz leán Szen’ Margit imáccsága
„…Édesanyámtól tanultam… Szűz leán Szent Margit imáccsága.” (Erdélyi Zs. 1976: 20. sz. és a kapcsolódó bőséges jegyzet.)
E motívum sok egyéb, szövegünkben előforduló képpel a Grál-mondakör egykori hazai jelenlétére utal, s valószerűsíti a magyar Grál-epikum létét, ahogy ezt Mezey László felvetette. A lehetőségét többen elfogadták, így Bárczi Géza, Tálasi István – szóbeli közlések –, Bán Imre, Zolnay László (Tóth S. 1975: 86) és Bálint Sándor (Bálint 1975c). Föltételezhető a Robert de Borron írta Grál-előtörténet: „Arimathiai József” c. műve hatása, talán a középkori szent vér-kultusz velejárójaként. Az európai irodalom és művelődéstörténet mintegy 25 Grál-változatot, -megfogalmazást ismer, még izlandit is számon tart. Legismertebb Chrétien de Troyes és Wolfram v. Eschenbach földolgozása (12. század vége, 13. század eleje). A kor nagy költői áramlatai-témái akkori királyaink politikai és szellemi kapcsolatai révén (pl. III. Béla) hozzánk is eljuthattak, s a jelek szerint el is jutottak. A középkori latin nyelv „Gradalis”-nak nevezi azt a lépcsőzetes formájú nagy, széles edényt, amelyet Jézus és tanítványai, a hagyomány szerint, az utolsó vacsorán használtak s amelyben aztán, állítólag, Krisztus vérét Arimathiai József fölfogta, amikor a holttest mosdatásánál sebei megnyíltak. Ez az eredetileg agyagedény Krisztus szavára smaragddá változott. Ezt vitte magával József, amidőn 65 kereszténnyel együtt a brit tengerpart egyik szigetére menekült. Majd minden szövegzáradékban megjelenik a Grál-alapmotívumot jelentő krisztusi vér, amely testéből kifolyik, az angyalok fölszedik, és Isten elé vagy valamely misztikus helyre viszik. A szövegekben ez a misztikus hely az említett Gradalis szóképnek megfelelően számtalan változatban hűebb, tisztább, vagy torzultabb, sőt teljesen romlott formában jelenik meg, de megjelenik: „…Egy csöpp vére elcsöppent / Az angyalok fölszették, / Gárdijomba bevitték…”; „…Egy csepp vért elcseppentett, / Az angyalok elvitték, / Gárdilomba elvitték, / Gárdilombó’ elvitték, Krisztus Urunkho’ vitték…”; „…Hét csöpp vére lecsöppent, / Az angyalok fölszedték, / Gádalomba elvitték…”; „…Hét csöpp vére elcsöppent / Az úrangyala {5-746.} fölvette / Káriomba fölvitte…” Torzulásai a „hallás” utáni elsajátítás, gyerekkori „elhallás” eredményeként: gárgyaom, kárdzsaom, dárium, kárium, gárgyium, árgyium, árgyélom, gázium, gézium, gália, nárion, áriston, árium, hórrium, órium, orittom, glorittom, óliliom, álelom, alelium stb. S maga az edény, amelybe az angyalok fölszedik Krisztus vérét, számtalan szinonimában mutatkozik az aranytáltól-aranytányértól-aranymelencétől kezdve óntányérig, liliomlevélig, gazdag képiséggel él a népi lelemény vagy örökség. Magunk abban látjuk a Borron-mű esetleges egykori hazai jelenlétét, hogy egy József-napi (Arimathiai József) szöveg vonzott magához bizonyos Grál-elemeket, ahogy erről Bálint Sándor szólt (Bálint 1975c).
Bán Imre középkori eredetűnek tekinti még azokat a motívumokat is (Tóth S. 1975: 85), amelyeket költői megjelenítésben a Mettertia – középkorban népszerű – fogalomhoz kapcsolhatunk. A „Mettertia” szó jelentése: harmadmagával, nőneműre vonatkoztatva. Jelenti a hármas ábrázolást, elsősorban Szent Annát Máriával és Krisztussal. Ez a középkori Szent Anna-kultusz egyik ikonográfiai megoldása. Katona Lajos részletesen foglalkozik a kérdéssel és ikonográfiai vonatkozásaival (Katona L. 1905). Bán Imre szerint az archaikus népi imádságok gyakori Szent Anna–Mária–Krisztus genezis-képei mint a népköltészeti stilisztika remekei, tipikus, szinte azonosítható Mettertia-képek: „Fa szülte virágját, / Virágja szülte Szent Annát, / Szent Anna szülte Máriát, / Mária szülte szent fiát…”; „…Ha kimegyek ajtóm elejbe, / Föltekintek a csillagos égre, / Ott látok egy mályfát, / Mályfának tetején virágját, / Az szülte Szent Annát, / Szent Anna Máriát, / Mária Krisztus Urunkat…” Már említettük ezt a képsort a fa totemisztikus genezis-motívumainál, most több példát nem hozunk a nagyon sok változatban előforduló szövegrészekből.
Summázatként: középkori eredetűnek tekinthetünk minden olyan imádságot, amelynek 1. témája a szenvedéstörténet apokrif hatásokat jelző megfogalmazása, talán csak egyes kódexek tömör hangú szövegeivel összehasonlítható sűrítettsége, sokszor már stilizációja; 2. befejező része a sokat vitatott és erős egyházi ellenzést kiváltó záradék: „Aki ezt az imádságot…” E „teologice-liturgice abszurd zavaros” gondolati tartalmú záróformulának a kérdése napjainkban került egyházi revízió alá a neves római jezsuita professzor, Alszeghy Zoltán jóvoltából (1978: 100–107; 1983: 8–10). Ő ezeket a történeti előképek és a népi gondolkodás és látásmód, továbbá a nép költői nyelvének, kifejezésbéli sajátosságainak ismeretében értelmezte, és a kérdést történetileg is a helyére tette.
Nem érinthettünk minden szövegtípust, motívumot, amellyel ez a gazdag szellemi örökség rendelkezik. Így pl. nem szóltunk az ébresztés-motívumról (Kakas ébreszti az alvó Máriát, keljen fel, fiát elfogták…), melynek eredetét ez ideig nem sikerült tisztázni. Talán misztérium-játékok nyomát őrzi, talán összefügghetett a keleti-nyugati arculatú Mária-álom epikummal, netán a szentiváni rítusénekek alvó Máriájával is (Dömötör T. 1974a: 166–177). A fénykezdetet jelentő kakas jelkép kapcsolatban lehetett szövegeink piros hajnalban nyugvó-alvó Máriájával és középkori himnuszaink Mária-jelképeivel. Ezek a „Fehér Rózsa Mária” kezdetű imádságokban is jelentkeznek, mint ahogy ékes-képes jegyekkel lépten-nyomon felbukkannak ebben az erősen Mária-központú szent hagyományban.
Szövegtöredékek tűnnek elő a barokk kor népszerű énekeiből, a Cantus Catholiciből (1651) vagy Kájoni Cantionale Catholicum (1676) énekgyűjteményéből, sőt zsoltárokból és korabeli imádságokból. Egyes sorokkal találkozunk pl. Rákóczi „Buzgó ének”-éből (1703-ból): „Felséges úristen ki lakozol mennyben / Uralkodol igaz királyi székedben…” – {5-747.} hangzik föl egy bukovinai imádság Józseffalváról. Az imádság a kezdősoron kívül csak néhol érintkezik Rákóczi énekével, a népi gyakorlatban esti imaként élt; szülőkkel együtt mondták (Erdélyi Zs. 1976: 217. sz.). Van szövegünk Szent Pál Szeretethimnusza alapján (I. Korinth. 13: l; Erdélyi Zs. 1976: 225. sz.), s van teljes imádságunk, amely a korabeli barokk énekköltészetből folklorizálódott. Ilyen a Szent-Rozsália imája Moldvából: „Tövis nélkül megnyílt rózsák, / Mirigyeknek így olvassák, / Hersekeknek onokái, / Idvezlégy szent Rozsália,…” (Erdélyi Zs. 1976: 213. sz.). Ez éneknek előképe Szegedi Lénárt 1674-es Cantus Catholicijében van, majd onnét került az 1770-es Lelki Fegyverház c. énekeskönyvbe s innét a népi gyakorlatba, meglehetősen erős orális hatásoknak kitéve. Hasonlóan értékes emlék ez időből Szent Rókus imája, ugyancsak Moldvából: „Oh szent Rókus az életbe, / Szarándok lévén testyibe, / Pestis támada hirtelen / Orvosságot ad az Isten…” kezdetű, Baranyi Pál 1700-ban megjelent „Lelki paradicsom” c. könyvében található (Bb lb lapon; Erdélyi Zs. 1976: 214. sz.). Holl Béla elemezte imádságainknak az egyházi népénekekkel, régi imádságoskönyvekkel való kapcsolatát (Holl 1971: 371–374).
Szóltunk már az imádsághagyomány barokk összetevőiről, most már csak röviden említjük meg, hogy múlt századi elemeket is csatolt imaállományához a népi jámborság. Ez ideig nem sikerült eredetüket kinyomozni – nagy ritkán egy-egy múlt századi ponyván. Annál is inkább nehéz megállapítani forrásukat, mert különböző motívumokból összeállt „nagyböjti”, „esteli”, vagy saját szerzőségre utalt, de ismert elemekből építkező „Látomány imá”-k, „Sugallmány imádság”-ok is vannak közöttük. Sok közülük éppen e bemondott szerzőség alapján korunkra datálható a „magam kőtöttem” részeket s a valóban modern szemléletet véve tekintetbe. E „magam kőtöttem” tény sem jelent teljes eredetiséget, mert egykori jámborsági szövegpanelok (alapfogalmak, kifejezések-töredékek-liturgikus szövegtorzulások, elhallások) éppúgy előfordulnak bennük, mint a múlt századi gyakorlathoz köthető szövegekben. Még modern formájukban is jól mutatják az imák alapjellegét, az „összeragasztott”, „összekovácsolt”, „magunkszőtte” stb. jelzők valós értékét: „…Ime, malasztnak anyja vagy, / Tengernek fínyes csillaga, / Ki az igazság napját szülted, / Habár Istennek fiát, / Anyja lövén árváknak, / Minden gyámoltalanoknak, / Oltalmad alá sietünk, / Vagy mi kegyes segedelmünk, / Tudod a világ tengerével / Sok kisértetet szívből szívén evezzünk (?) Az őrző csillagunk el ne vesszük, / Kárhozatra ne vitessünk, / Bűnbe se merüllünk…” (Erdélyi Zs. 1976: 226. sz.), vagy egy ún. mai „Magam kőtöttem” imából: „Kelj fel Uram a mi családaink közé, / A fiatalság közé, / Az egész emberiség közé, / Úgy mint egykor felkeltél a hajón a tanítványaid közé, / Nem hattad őket elsüllyedni, / Ne hadd elsüllyedni az emberiséget a bűn özönyin, / Hanem légy irgalmas, kegyelmes Urunk Istenünk gyarló alkotmányaidnak akit oly drága áron váltottál meg, / Uram / Kényszerítelek: / Maradj velünk, mint tanítványaiddal / Síron innen, síron túl…” (Erdélyi Zs. 1976: 228. sz.). Később: „…Légy nekünk / Igazgatónk, / Kormányzónk, / Vezérünk, / Ügyvédünk, / Védelmezőnk, / Testi lelki bajainkban megmentőnk, / S minden szükségleteinkben segítségünkre…” (ugyanaz a szöveg).
Nehéz és talán méltánytalan is ezeket a „mai imádságokat” száraz szövegképükben értelmezni és bemutatni. Értelemmel elemezve nem mondanak annyit, mint élő szerepükben követve. Sokszor megrázó élmény hallani, nézni elmondójukat, mert ezek a szövegek, akárhonnét szedték is őket egybe, a népi mondás hevületében, belső átélésében és fényében szép, sokszor megrázó imádságokká válnak, bizonyítva azt, hogy a népi vallásosság szó-, hang-, szöveg-, énekállományában más a mérce és a megítélés jogalapja”, {5-748.} mint a hivatalos vallásosságéban. A kettő között nincs minőségi különbség, sem mennyiségi, legföljebb alapállás- és jellegbeli. Ha ezzel tisztában vagyunk, nyílik meg szemünk és agyunk sok rejtett szépség, illetve sok lappangó érték befogadására, a néphagyomány eddig ismeretlen tartományának, az archaikus népi imádságok különös szellemiségének megragadására. S mindezt érvényesíthetjük általában az egész imádságanyagra, az archaikus népi imádságoknak, amint láttuk, nagyon régi, ám a magyar folklórkutatás legújabb műfajára. E műfaj szövegi megjelenésében úgy hoz újat, hogy fölfedi a régit, azaz fölfedi az eltűntnek hitt középkori nyomokat; művelődéstörténeti, néplélektani-tudati téren meg szélesíti és mélyíti ismereteinket.
Befejezésül R. Mansellinek, a középkor és a népi vallásosság neves kutatójának véleménye kívánkozik ide, aki szerint bonyolult történeti és szellemi képződmény a népi vallásosság, amelyben számolni kell a mindenkori megelőző hagyományok folyamatos jelenlétével, amelyek akkor is föllelhetők benne, ha az idők során módosultak, alakultak, hogy adott élethelyzetekhez, belső szükségletekhez alkalmazkodva-alkalmazva éljenek és így továbbélhessenek (Manselli 1975: 17). Hogy ez mennyire így van, azt az archaikus népi imádsághagyomány vegyes eredetű anyaga egyértelműen bizonyítja. E hagyomány a Manselli említette teljességgel láttatja elmúlt századok vallási tudatvilágát-képzeteit a népi emlékezés fönntartotta sok száz éves gyakorlat „hasznos”, „erős”, „hathatós” szövegeiben, és láttatja immár számunkra is erős haszonnal, hasznos szépséggel.
| A MŰFAJ JELLEMZŐI | TARTALOM | MUNKÁSFOLKLÓR |