{5-141.} HIEDELEMMONDA ÉS HIEDELEM

A hiedelemmonda önálló kategória, amely éppen azáltal ragadható meg, hogy milyen formában közvetíti a hiedelmet.

1936-ban állapította meg von Sydow a mondaalakulás különböző formáit reprezentáló terminusokat, amelyek fokozatosan bekerültek a mondakutatás szakszótárába. Ditenek nevezte a hiedelem egyszerű közlését, memoratnak a rendkívüli esemény, a természetfeletti erővel való találkozás elbeszélését élményként, gyakran egyes szám első személyben elmondva, amely előadás még nem öltött hagyományosan felépített művészi formát, és fabulatnak a tipizált, kikristályosodott epikus szerkezettel rendelkező, meséhez közelálló mondákat (von Sydow 1948). Ez a funkció szempontú felosztás, amely elkülöníti a néphit vizsgálata szempontjából különböző értékű megnyilvánulásokat, és a költészetet elválasztja a hitelemektől, már tíz évvel korábban felsejlett, ám visszhang nélkül maradt B. Malinowski munkájában (Malinowski 1954: 100–108; Honko 1964: 7).

A monda és a hiedelem különféle formában való megjelenését az emberi kommunikáció sokféle lehetőségei között, a memorat és a fabulat (élményelbeszélés és mesei szerkezettel bíró, állandósult forma) közötti átmeneti alakzatok kidolgozását, alcsoportok kialakítását a skandináv kutatók végezték el a hatvanas évek elejétől kezdve (Honko 1962, 1964, 1968; Alver 1967; Blehr 1967; Pentikäinen 1968, 1970). Ugyancsak skandináv kutatók kezdték már a harmincas, negyvenes években von Sydow kategóriáit nagyobb mennyiségű anyagra alkalmazni és forráskritikáját kipróbálni (erről bővebben Honko 1964: 8).

A memoratról bebizonyosodott, hogy a hiedelemmonda igen fontos alakzata. A természetfelettiben való hit nem laza spekuláción alapszik, hanem megfogalmazható egyéni élményeken, amelyeknek realitását az értékelés erősíti. Az adatközlők általában kritikusan állnak szemben a természetfeletti tapasztalatokkal, csak az igazat akarják észlelni, amit maguk is láttak, vagy ismerősük élt át. A memoratok ily módon elsőrangú források a néphit tanulmányozásához, mert feltárják azokat a helyzeteket, amelyekben a természetfeletti hagyomány aktualizálódik, és megkezdi közvetlen befolyását az emberek viselkedésére. Mivel az elbeszélő hagyományban élnek, figyelembe kell venni, hogy ez az „utóélet” esetleg változásokat hoz létre a memoratok tartalmában. Gyakran mondják el ezeket, tehát megszilárdulnak és kollektív hagyománnyá válnak, különösen akkor, ha a hagyomány megfelelő párhuzamokat, modelleket tartalmaz. Legfontosabbak az egyedi, sajátságos elemeik, bár ezek száma kevesebb, hiszen az élmények számára a hagyományos ismeretek nyújtanak keretet.

Voltaképpen hiedelemmondának (Glaubenssage, belief legend) akkor lehet nevezni egy elbeszélést, ha az már eltávolodott az eredeti élménytől, de összhangban van egy vidék memorat- és hiedelemanyagával. Forrásértéke a néphit szempontjából csekélyebb. Ez a belief fabulat, amely középső fok a memorat és a fabulat között.

Fabulatnak azokat a mondákat lehet tekinteni, amelyek szuggesztív, fantáziadús motívumaik, elbeszélő értékeik miatt olykor kifejezetten szórakoztatás céljából hangzanak el egy közösségben, akkor is, ha a bennük foglaltakat senki sem hiszi el. Funkciójuk megegyezik a mesékével (Honko 1964: 10–13). Nem tanácsos tehát a fabulat alapján következtetéseket levonni az elbeszélők hitvilágára vonatkozóan, hiszen ez a népköltészeti forma túléli a hiedelmeket, független azoktól. Nem véletlen, hogy számos fabulat helyet kapott a mesekatalógusban is (pl. AaTh 365: Lenore). Mesei jellegén nem változtat {5-142.} az a tény sem, hogy némelykor helyhez és meghatározott személyhez kötődik, generációkon át hagyományozódik, és nagy területeken válhat ismertté: csak éppen a hitvilággal nem áll közvetlen kapcsolatban, helyette meghatározott sablont követ. R. Th. Christiansen (1958) „vándormondá”-nak nevezte el e népköltészeti jelenséget.

Ugyanaz a hiedelem megjelenhet közlés, memorat és fabulat formájában is, vándormondáknak is lehet helyi változatuk, és azonos típuson belül is többféle mondacsoporthoz lehet olykor az egyes szövegeket besorolni. A Grimm testvérek gyűjteményében jelent meg egy monda, amely szerint 1284-ben Hameln városában feltűnt egy különös férfi, aki elvállalta, hogy fizetség fejében megszabadítja a várost a patkányoktól és egerektől. Furulyájával egybegyűjtötte tehát az állatokat, azok köréje sereglettek, és kivezette őket a városból. A fizetség azonban elmaradt. Június 26-án visszatért, és mialatt a város egész lakossága a templomban ült, furulyázni kezdett, és az otthon maradt gyermekek előjöttek a házakból. Százharminc gyermeket vezetett el, senki sem tudja hova, mert a két visszatért gyermek közül az egyik vak, a másik néma volt, így nem vezethette nyomra a felnőtteket. Azt is mondják, hogy a patkányűző egy barlangba vitte a gyermekeket, és a barlang másik nyílásán Erdélyben jött velük elő.

A furulyával patkányokat és más ártalmas férgeket elűző „tudományos” („patkányos ember”) a magyar néphitből is ismerős. Míg a hamelni patkányűzőről szóló monda tartalmánál fogva lehet történeti, helyi (Röhrich 1973: 15), a szászok erdélyi betelepüléséről szóló eredetmonda (ti. a hamelni gyerekek lennének az erdélyi szászok ősei), de hiedelemmonda is, ugyanakkor fabulat, amely vándormotívumokat tartalmaz: a magyar patkányos emberről szóló mondák (L/10 II. 2/A – Bihari 1980: 110) hiedelemmondák, memoratok. Míg a hamelni mondát a németek ma már csak gyermekkori emlékek (meséskönyv, iskola) alapján tudják felidézni (Röhrich 1973: 13), addig a patkányos ember alakja a magyar néphitben a közelmúltig elevenen élt. „Amikor olyan 20–30 éves lehettem, élt itt egy István bácsi nevű ember, aki arról volt híres, hogy a patkányokat el tudta űzni a háztól. Sokan mentek hozzá hívni, hogy űzze el a patkányokat, de nem ment csak ahhoz, akit különösképpen szeretett, ezért semmi fizetséget el nem fogadott. A patkányűző szere csupán egy furulya volt...” (Solgor I. gyűjtéséből Bihari 1980: 287).

A von Sydow által bevezetett egyéb kategóriák (fict ’fikció’ – semmi hiedelemalapja nincs, pl. gyermekijesztő lény; metaphor ’metafora’ – költői kép, szintén hiányzik a néphitből; stb.) funkcióját is pontosan meg kell határozni ahhoz, hogy a verbális hagyomány poétikai és hiedelembeli elemeit elkülöníthessük. A funkcionális vizsgálatok során a kategóriák száma jelentősen megnövekedett, pl. szórakoztató (entertaining), tréfás (jocular), tanács (consiliata), megerősítő közlés (affirmate dit) stb. (Alver 1967: 68).

A hiedelemmonda művészi formává szerveződésének különböző stádiumait ezek a kutatások tehát a bennük foglalt hiedelemhez viszonyítva állapították meg. Az így létrehozott kategóriák sokasága, valamint az a körülmény, hogy ezeket gyakran csak bizonytalanul lehet egymástól megkülönböztetni, odavezetett, hogy egyre-másra tartózkodnak a kutatók attól, hogy a hiedelemmonda terminust használják. Így jelentkezik újabban a hiedelemszöveg (Bihari 1976; Fejős 1981: 91) és a korábbi szóhasználathoz részben visszatérő hiedelemtörténet (Hoppál 1976) megjelölés.