{5-143.} A HIEDELEMMONDA FORMAI, SZERKEZETI VIZSGÁLATA

A népi elbeszélő prózai műfajok morfológiájának vizsgálata a mese és a mítosz műfaján belül kezdődött. A mondakutatás az ott elért eredményeket igyekezett hasznosítani, a bevált módszereket alkalmazni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a monda műfaji meghatározása, felépítése, alakjai, kommunikációs rendszere és hagyományozódásának törvényszerűségei világosabban tárulhatnak fel, mint hagyományos módszerű megközelítéssel. Másfelől a rokon műfajokkal való összehasonlítása ily módon azonos alapokon történhet (Voigt 1973: 78).

A hiedelemmonda szerkezetéről sokan megállapították, hogy „magja”, lényege a benne kifejeződésre jutó néphitelem – ez változatlan –, míg a szövegközi elemek számukat és tartalmukat tekintve változóak. Ezeknek a szövegtől függő elemeknek a feladata, hogy keretet, hátteret adjanak a néphitelemek számára. Ez könnyíti meg a hallgatóság számára, hogy úgy fogadja a néphitelemeket, mintha igazak lennének (Blehr 1967: 259).

Van tehát egy alapszerkezet (metastruktúra) és egy felszíni szerkezet (mikrostruktúra). Az előbbi képviseli az állandóságot, a hiedelemmel való szerves kapcsolatot, megvalósítja a hiedelemelemek beépülését, szerveződését. Ennyiben irányító tényező, túlmutat a formai jellegen. A felszíni vagy megvalósult szerkezet formai tulajdonságú, a monda aprólékos felépítettségét jelenti, a legkisebb elemek közti viszonyt is. A forma oldaláról közelítve ezzel találkozunk, ez tapintható, az előbbihez sok szöveg elemzésével, nagyfokú általánosítás útján juthatunk el (Zentai 1975–76: 148).

Az alapszerkezet feltárására tett kísérletet – anélkül, hogy ezt így megfogalmazta volna – Vajda László, amikor a tej elviteléről és visszahozataláról szóló történetek elemzése során felfedezte, hogy ezek az alábbi sémán alapulnak:

1. valaki titokzatos módon elviszi a tejet:

2. a pakulár – ... – elmegy egy tudós emberhez vagy asszonyhoz, s tanácsot kér tőle:

3. a kérdezett valóban ad utasítást, ...:

4. a kioktatott károsult a mondott varázslócselekményt végrehajtja, s a tej visszajő.

Ez az alapstruktúra változatlan, a benne szereplő elemek azonban nagy variabilitással bírnak (a tej elvitelének, a javas tanácsának módozatai stb.). Ez a szerkezeti séma megfelel a Propp, Pike, Lévi-Strauss nyomán Dundes által kidolgozott és Mullen által a hiedelemmondákra alkalmazott strukturális modellek egyfajta kombinációjának, amely

L–CC1–CC2–LL

felépítésű. (L: Lack = hiány: a tejet valaki elvitte; CC1–2: Cause.Conditional = ok-feltétel: első: javashoz fordulás, második: a javas utasításának végrehajtása; LL: Lack-Liquidated = a hiány felszámolása: „a tej visszajő”.) (Vajda 1944: 143; Propp 1972: 122–132; Dundes 1965: 207–214; Mullen 1971: 409–410 alapján Zentai 1975–76: 148–149.)

Propp meseelemző módszerét Benes is alkalmazta hiedelemmondákra. Megállapította, hogy ezek tulajdonképpen műfajilag amorfnak tekinthetők, de szerkezeti összetételük mégis bizonyos kiindulási sémákra vezethető vissza. A proppi mesefunkciók a hiedelemmondában a démoni, természetfeletti lény (D) és a reális lény (R) funkciója közötti viszonyra redukálódnak, amelyek egyrészt önállóan, másrészt pedig a közös funkciók {5-144.} megvalósításának precedenseként fordulnak elő a következőképpen: a démoni lénynek a reális lény (DIR), a reális lénynek a démoni lény felett való győzelme (RID) és semleges eset (DR), amikor a reális lény győz, ám élete, egészsége vagy minden értékének elvesztése árán.

Döntő a valóságos lény funkciójának – melytől a démonikus lény győzelme vagy veresége függ – hasznos vagy káros volta (R+, R–). Az RID típus közös funkciója az R+ előfordulásától függ, a DIR közös funkciója csak abban az esetben alakul ki, ha az R is és a D is negatív. A megmaradt kombináció a semleges DR közös funkcióba torkollik. Megállapította, hogy a például vett történetek több mint fele egyszerű, egymenetes történet, amely így írható le

i e– D– R–

(i = kezdő szituáció; e– = félelem egy reális lénytől; D– = a démonikus lény negatív megnyilvánulása; R– = a reális lény negatív megnyilvánulása).

A történetek 40%-a a bonyolultabb, nyolcfunkciós minta szerint alakul:

i e– D– R+ R– L P S

(R+ = a reális lény pozitív megnyilvánulása; L = varázseszköz felhasználása; P = a démonikus lény üldözi a reális lényt; S = a reális lény megmenekül).

Beneš szerint ezzel a módszerrel újrafogalmazhatók a hiedelemtörténet formává szerveződésének állomásai. Megállapította, hogy a hiedelemtörténetek alapmotívuma, hogy a hallgatóságot tájékoztassa arról, amit a mesélő állítólag átélt, vagy amiről szavahihető tudomást szerzett valakitől. A hitelesség szándéka alapaspektus, amely a mondák nagy részénél, az élményelbeszélések mindegyikénél megtalálható. A megformáltságra irányuló tendenciát azonban a formailag kevésbé szilárd alakzatoknál is nyomon lehet követni.

A következő állomás az, amikor a motívumok bizonyos sorrendben követik egymást, előfordulásuk stabilizálódik, s bizonyos funkcióval rendelkező személyek megjelenése is fontossá kezd válni. A hagyományos összehasonlító módszerekkel gyakran csak az egyénileg értelmezett és feldolgozott motívumok viszonylag szórt skáláját kapjuk, ily módon azonban az alakok funkciója sokkal egyetemesebben jellemezhető (Beneš 1978).

A módszer hazai kipróbálása során a szovjet, amerikai és más iskolák eredményeinek bevonásával újabb kérdések megoldását (mítosz és hiedelemmonda kapcsolatának egzakt feltárását, a hiedelemrendszer és a szöveg, paradigmák és szintagmák viszonyának jobb megértését stb.) sikerült elérni (Bihari–Szuhay 1978; Hoppál 1977a, 1978; Fejős 1981).