A SZÓBELI REJTVÉNYEK ÉLETE

Már 1856-ban jellemezte rejtvényeink előadási alkalmait Fábián István: „És kik gyermekségük óta érintköznek a’ néppel, tudják, hogy téli hosszú estéken: kukoriczamorzsolás, kukoricza- és tollfosztás, mennyegzők alkalmával, és fonóházakban kerülnek elő a’ találós mesék a’ magyar népnél is” (Philofennus 1856: 363).

Alig lehet kiegészítést fűzni az itt felsorolt alkalmakhoz, de azért kíséreljük meg. Moldvai magyarokra vonatkozó feljegyzés szerint (Mándoki 1968b: 204) a fonók, illetve gyermekeknél a közös legeltetések voltak a csümölgetés legfőbb alkalmai, s ez utóbbit (a libalegeltetést) említette 1976-ban egy nógrádi asszony is mint a találósok feladásának legfőbb alkalmát. Kresz Mária 1940-ben Sárpilisen tizenévesek vasárnapi bandázásának során figyelte meg egy sor találó kérdés feladását, Banó István pedig a férfiaknak „szállás”-okon való tanyázásait említi. Kovács László pedig egy konkrét eset ismertetésével (1951) a virrasztót írja le, mint szóbeli rejtvényeink előadási, előfordulási alkalmát. A szakirodalmi leírásokból mégis úgy tűnik, hogy találósaink leggyakrabban a fonókban és a lakodalmakon kerülnek elő.

Rejtvényeink általában a szórakoztatást szolgálják, illetve (felnőtt–gyermek viszonylatában) szórakoztatva tanítanak, s a lakodalmakon is szórakoztató szerepük erőteljesebb, mint a rituális funkció – persze, ez térben is, időben is sokat változott. Gyakorta a rejtvények szellemi erőpróbát is jelentenek, nemcsak saját körükben, hanem felfelé, az „urak” felé is. Álljon itt ennek bemutatására egy Illyés-idézet (Kora tavasz. Budapest, 1944): „…a vakációk első napjain illendőnek tartottam, hogy végiglátogassam pártfogóim. A szülői háznál véletlenül sem érdeklődött soha senki iskolai előmenetelem iránt, de legmeghatóbb emlékeim közé tartozik, ahogy ezek az egyszerű népek megvizsgáztatták: hunyori pillantással ellenőrizgették szívbéli tőkebefektetésüket, szellemem fejlődését. Belteleki néni megkérdezte, hogy hol volt Krisztus Urunk, amikor sem az égben nem volt, sem a földön nem volt és oktató hangon tudatta, hogy akkor a keresztfán volt. Csepregi bácsi kérdésére, hogy ipadnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van, ma is csak ceruzával tudom kiszámítani, hogy száznegyvennyolc.

Én megtanultam már, mennyi rengeteg mindent kell tudni a szegénynek csak ahhoz, hogy keddtől szerdáig a felszínen maradjon, hogy mi mindent kell tudni csak egy kecske vagy egy ágyás paprika becsületes felneveléséhez. De ezek a szegények sok olyan feleslegeset is tudtak, amit mi szellemieknek neveznénk; játékos jókedvvel csillogtatták. Göndöcs néni tudta, hogy Szent Márton mindig lovon járt, ő a legnagyobb úr a szentek közt, s hogy azt a római zsoldost, aki Jézusba dárdát döfött, Longinusnak hívták. A temető reszket, a koporsó sétál, a halott meg sír benne – mi az? vizsgáztatott az öreg Kasza Péter s milyen diadal volt számára, midőn a feleletet is ő vághatta ki, hogy a Jónással úszó cethal a tengerben.

Éreztem: az urat főzik ők le bennem s ezért szívesen belementem a játékba nagyobb {5-245.} diák-koromban is. De nem hagyták a tekintélyt. »Mi ér többet egy kenyérnél?« – kérdezték s csak mikor már kellő mennyiség nevethetnék összegyűlt bennük, akkor vágták ki a tapasztalati nagy igazságot, hogy kettő. Lassanként már az utcán is ilyen tréfás mondásokkal üdvözöltek. Ha hozzájuk járhattam volna költészetet tanulni! Mert leginkább azt fitogtatták, azzal védekeztek, amikor a tárgyi tudásban lassan mégis fölibük kerekedtem.

– Vászolydon fát vágnak, forgácsa Menyődre hullik, – Ütő Náci bácsi a harangozást rejtette ebbe.

– No, mikor legnehezebb az ökör? – kérdezte Belteleki bácsi mindjárt a köszönés után, mikor beléptem hozzájuk…

– Amikor a lábamra lép – feleltem Belteleki bácsinak a kemény parolázás közben.”

Nemcsak Illyés önéletrajzi ihletettségű sorai tanúskodnak a városiak, városiakká váltak ilyen vizsgáztatásáról, hanem néprajzi gyűjtések is – lásd pl. Banó István Vegyes néprajzi gyűjtését Újbarsról, 1939-ből (EA 7685: 527–529).

Legtöbbször persze egymás elmeélét vizsgálják, saját körükben élnek a szóbeli rejtvényekkel, szinte napjainkig. A pécsváradi viccklub 1964. június 28-i viccversenyén (Mándoki 1978b; 320) elhangzott „vicc”-ek egyharmada formailag találós kérdés volt. Az ilyen vetélkedő nem új, bizonyítja Rózsa Sándor 1940. évi andocsi adata (EA 152: 11–13a).