AZ IGAZ TÖRTÉNETEK ÉS A FOLKLÓR

Sokat vitatott és manapság sem egyértelműen eldöntött kérdés az igaz történetek, különösen pedig az egyéni élményelbeszélések folklórművészet volta. Voltak kutatók, akik e kötetlen formájú, sokszor nehézkes előadású, a mindennapi közlés nyelvén megfogalmazott, gyakran csak rögtönzött szövegeket kirekesztették a hagyományozás csiszolófolyamatán keresztülment ún. „kollektív” folklóralkotások köréből.

Az utóbbi évek kutatásai viszont meggyőző erővel bizonyítják, hogy az igaz történet az elbeszélő népköltészet olyan műfaja, amely sok-sok szállal kötődik a szájhagyományozódás klasszikus formáihoz. Nagy Olga a széki igaz történetek alapján kategorikusan állítja „…nem hiányzik a kollektivitás, nem hiányzik a csiszoló szerep, és nem hiányoznak a változatok. … Az illető történetek, »híres esetek« annyira közismertek, a közösség figyelmét annyira megragadták, hogy ezekhez jó részben valamilyen szólás is fűződik, s egyesek már 70–80 esztendősek is megvannak…” (Nagy O. 1975: 320).

Az összeszedett szólások variánsaiként több mint száz igaz történetet sikerült felgyűjtenie, adatközlői néha ugyanannak a szólásnak többféle eredetmagyarázatával is szolgáltak. Az igaz történet mégis a mesével van talán a legszorosabb kapcsolatban, hiszen előadása is a mesemondás, -hallgatás szokásához kapcsolódik, funkciója is azonos a meséével. „Nem egy esetben maguk a jó mesemondók alkalmazkodnak új hallgatóságukhoz és váltják fel a meséket a realisztikusabb történetekkel” (Dobos 1964: 213). Sokszor azonosak a mesékben és az igaz történetekben szereplő figurák: szegény ember ~ asszony; együgyű leány ~ legény; kikapós menyecskék; rászedett urak; papok. Nagy Olga az erdélyi Szék elbeszélő hagyományának repertoárvizsgálata során felfigyelt arra a folyamatra, hogy a tündérmese „deszakralizációja” nyomán születik meg a tréfás mese, amely nemzetközileg ismert vándortémákat dolgoz fel, olyan általános, örök emberi szituációkat, amelyek aztán az igaz történetekben is felbukkannak (Nagy O. 1975). Az igaz történet és a mondák (történeti, betyár-, hiedelemmonda), valamint a szólások kapcsolatára már utaltunk.

Természetesen igen erősen meghatározza az igaz történetek milyenségét az előadó elbeszélőkészsége. Éppúgy vannak rosszul elmondott, töredékes mesék, mint jól megszerkesztett, hatásosan előadott igaz történetek. A szájhagyományban élő alkotások értéke és művészi vagy köznapi közlés volta tehát nem azon múlik, hogy hagyományos műfajról vagy annak új megnyilatkozási formájáról van-e szó. Az igaz történetek tömeges felbukkanásából a szájhagyomány romlására következtetni elhamarkodott dolog. A néhány évtizede felfedezett és gyűjtött anyagot szembesíteni évszázados tradíciójú klasszikus népköltészeti alkotásokkal, s ezek erényeit számon kérni rajtuk – oktalanság. El kell fogadnunk, hogy a kultúra is állandóan változik, s a gazdasági-társadalmi fejlődésre új meg új jelenségekkel (műfajokkal, stílusokkal stb.) reagál.