{5-259.} ÉLETTÖRTÉNET – ÖNÉLETRAJZ

Igaz történetek láncszerű összekapcsolásával keletkezik az a nagyobb lélegzetű prózai epikum, amit jobb terminus híján „visszaemlékezés”-nek nevezhetünk. E műfajcsoport a gyakorlati életben nehezen megragadható, létét elsősorban a szisztematikus néprajzi, szociográfiai és történeti kutatásoknak köszönheti. Mint már említettük, a személyes élmények, vallomások dokumentumértékét felismerve (nemegyszer túlbecsülve) a II. világháború után nagyarányú gyűjtőmunka kezdődött Amerikában és Európában is (Gottschalk–Kluckhohn–Angell 1945; a lengyel „önéletrajzi módszerről” lásd Szcepanski 1967; Markiewicz-Lagneanu 1978), és a célirányos, meghatározott tematikájú kérdések hatására esetlegesen kapcsolódtak össze bizonyos eseményekhez vagy időszakokhoz fűződő élmények. Lehetnek e visszaemlékezések magnetofonnal, interjúszituációban gyűjtöttek, vagy pályázati felhívásokra küldött kéziratos munkák, írásban rögzített beszélgetések. A kutatók általában csak adatanyagukat hasznosították, hazai folklorisztikai értékelésük még nem történt meg.

A visszaemlékezések tudatosan átgondolt, kronológiai rendben megszerkesztett és előadott változata az élettörténet, vagy az írásba foglalt önéletrajz. Mindkét műfaj élményforrása azonos a mindennapi történetekével: a hétköznapi valóság epizódokba öntött, ciklusokba rendezett megjelenítése, mesélőjének (vagy írójának) személyes szempontjai szerint válogatva és személyes sorsával összekapcsolva. A ciklusok keretét általában a sorsfordulók – a hagyományos paraszti közösségek tagjai számára az életkorok változásai – adják meg. Egy-egy cikluson belül azonban nemcsak a személyes élmények, hanem az ehhez kapcsolódó, másoktól hallott vagy másokkal megesett igaz történetek is helyet kapnak. Minél tehetségesebb az élettörténetet előadó elbeszélő, annál dúsabb szövetű, általánosabb érvényű az életrajza.

Hazánkban igen kicsi a szóban elmondott (magnetofonra vett vagy kézírással lejegyzett) élettörténetek száma. Ilyeneket először a negyvenes években az egyéniségkutatók gyűjtöttek. Néhányat az ÚMNGy köteteiben (mint pl. Dobos 1962) vagy más közleményekben (Földes 1979) olvashatunk. A szakkutatók egybehangzóan állítják, hogy az élettörténet elmondása nagy belső élményt jelentett adatközlőiknek. Különösen érvényes ez azokra a gyűjtésekre, ahol sikerült a kutatónak olyan szituációt teremtenie, amely biztosítja az elbeszélő gátlások nélküli megnyilatkozását, de egyszersmind (saját környezetben, ismerős hallgatóság előtt) lehetetlenné teszi a szerepjátszást, az események megmásítását is (erről bővebben lásd Dégh 1975).

Azok a magnetofonszalagra mondott – kérdésekkel nem irányított – élettörténetek, amelyekben nem sikkadnak el az eseményekhez fűzött szubjektív, moralizáló megjegyzések, magyarázatok, néprajzi hasznosságukon túlmenően az adatközlő tudatvilágának, gondolkozásmódjának eddig nem ismert mélységeit is láttatják velünk. Mivel jó gyűjtő és jó elbeszélő esetén a szóban előadott élettörténet szerkezetileg és tartalmilag azonos az írásba foglalt önéletrajzzal, a folkloristáknak lehetőségük nyílik az azonos műfajú szóbeli és írott alkotások sajátos törvényszerűségeinek összehasonlító vizsgálatára.

Mielőtt e műfaj elemzésébe belefognánk, szólnunk kell az önéletrajzról mint az alkotó jellegű paraszti írásbeliség legfiatalabb műfajáról. Az írásbeliség a paraszti kultúrának – ha nem is népköltészeti szinten és igénnyel – már a 18. századtól szerves része volt, szerepe és jelentősége az 1868-as népiskolai törvény hatására egyre nőtt. Az írni és olvasni tudás terjedésével a szóbeli kultúra termékei falun is elvesztették kizárólagosságukat: {5-260.} gondoljunk csak a ponyvanyomtatványok nagy népszerűségére, a kéziratos énekes-, nótás-, halottas-, vőfénykönyvek nemzedékről nemzedékre szálló, át- meg átmásolt példányaira. Az alkotó paraszti írásbeliség egyik legkorábbi s máig leggyakrabban fellelhető műfaja a bibliai és kalendáriumi feljegyzésekből kinövő, személyes vonatkozásokkal átszőtt krónika, emlékirat, valamint a gazdasági napló. Sajátos, hogy e paraszti irodalom első alkotásai gyakran verses formában jelentkeztek. „A szóbeli formában felszínre törő »ének« még akkor is előnyt élvez az eleve íráshoz rögzített prózával szemben” (Gyenis 1965: 154). Jeles példája ennek az az 1830 körül írott családi krónika és önéletrajz, amit jobbágy-paraszt szerzője prózában és versben is megírt (közli Mándoki 1978c).

A verses krónika kedveltségére mai adatot is idézhetünk. A 75 éves László János, farcádi (Udvarhelyszék) parasztember verseskönyvet állított össze szülőföldje népéletéről. Munkájáról ezt vallja:

Verset írok szeretettel,

Az itt élő nép hagyományát,

Régi idők szokásmódját

Beszélem el verseimben,

Ezt diktálja szívem, lelkem.

(Gazda J. 1980: 266)

„…a XIX. századi, de különösen annak első felében létrejövő paraszti emlékírások voltaképpen irodalmunk XVIII. századi memoár-műfajának kései folytatói; s irodalmi színvonalban és alkotásmódban a több évtizeddel korábbi gyakorlatot követik, sajátosan paraszti témákhoz és ízléshez idomulva” (Gyenis 1965: 154). De ezek az alkotások az irodalmi mintát ötvözik a népköltészet látásmódjával és formai megoldásával.

Azért szólunk itt róluk bővebben, mert célkitűzésük ugyanaz, mint a későbbi parasztönéletrajzoknak, tehát hogy beszámoljanak a múlt jelentős eseményeiről, neveljenek, élettapasztalatokat adjanak át. Szerkesztésmódjuk is hasonló: a paraszti emlékiratok az önéletrajzokhoz hasonlóan egy későbbi időponttól visszatekintve, tudatos koncepció szerint tekintik át a múltat. Egy-egy ilyen családi krónika nemcsak nemzedékről nemzedékre szálló és gyarapítandó érték (lásd pl. a külsőböcsi Gyükér család Évszázadok történetei címmel 1787-től 1944-ig vezetett krónikáját), hanem közönségre számító olvasmány is. Ismerünk olyan 18. századi műveket vagy naplókat, mint pl. Gál József kecskeméti gulyásnak Látásai (Naplója és fátumai) 1740-ből, amelyet Gyenis Vilmos „az első magyar népi emlékírásnak” nevez, mondván, „Népi alak élettörténete, népi hallgatók, illetőleg olvasók számára” (Gyenis 1968: 13). A maga korában hasonlóan népszerű volt Schultz Györgynek, egy állítólagos gombkötő mesterlegénynek 1751-ben készült írása: Hetedik Trombita (Két tsudálatos lelki látásai egy szegény nyomorult, mindazonáltal az ördögnek kötelékeiből megszabadult iffyunak). Mindkét kéziratnak több szövegváltozata alakult ki: „Olyan népi olvasmánnyá vált, amelynek szélesebb körben másoló és alakító gyakorlata jött létre. Az igény szinte ponyvai mennyiségben elégülhetett ki, lehatolt egészen a népi írás-tudás szintjéig…” (Gyenis 1968: 16).

A korabeli olvasóközönség vagy hallgatóság érdeklődését nemcsak a barokkos víziók, vallásos csodák keltették fel, hanem a népi alak (legyen az paraszt, pásztor vagy iparosember) kalandos élettörténetének meséje is.

A 20. század elején robbanásszerűen megnőtt hazánkban az írásba foglalt paraszti {5-261.} élettörténetek száma. Ezt a jelenséget Veres Péter történelmi okokkal magyarázza: a paraszti önvallomás-irodalom megszületése „…a szocialista forradalom előtörténetéhez tartozik éppúgy, mint az óriási arányú kivándorlás és a forradalmi lelkülettől fűtött parasztszocialista mozgalom másmilyen … eseményei. Mert ezek az írogató parasztok ... már nem rigmusokat irkáltak az esküvőkre, keresztelőkre, vagy nem a régi nótákat igazították át a szájuk íze és személyes élményeik szerint –, hanem az életüket írták le és a sorsuk panaszait mondták el. Nem mint »írók«, hanem mint emberek, akik szóra-írásra kényszerülnek, mert az élet bírhatatlan és a jövő semmit se ígér. Nemhogy boldogulást, de még csak biztos kenyeret se” (Veres 1968: 115–116).

Az első 20. századi népi önéletrajzot, a magyar „szentember”, a búcsújáró előénekes, Orosz István írását az 1940-es években Bálint Sándor adta ki.

Az előszóban Bálint Sándor általános érvényű megállapításokat tett a „paraszt-memoire”-ok néprajzi értékeire vonatkozóan. Azt írta: bár az ilyen írások írója tudatosabb is, mint osztálya többi tagja, műve mégsem csak egyéni sorsának és gondolkodásmódjának tükörképe, hanem, mivel „elvi szempontjaiban, megfigyeléseinek, élményeinek általános irányában a klasszikus paraszti kultúra íratlan törvényeihez alkalmazkodik … a kortárs parasztságnak is páratlan önvallomása” (Bálint 1942: 9).

Orosz István életrajza és Bálint Sándor megjegyzései nagyobbrészt visszhangtalanok maradtak a magyar folklorisztikában. A kutatástörténeti bevezetőben már utaltunk rá, hogy élettörténet-publikációk az ötvenes évek vége felé, önéletrajzok pedig csak a hatvanas évek végén jelentek meg nyomtatásban. A műfaj alapos folklorisztikai elemzésével azonban még ma is adós a hazai tudomány (erről bővebben, részletes bibliográfiával: Hoppál–Küllős 1972; Hudák 1978), bár számos vonatkozásban születtek már általános érvényű megállapítások. Ezeket összegezzük a továbbiakban.

A legtöbb élettörténetet, önéletrajzot idős emberek, asszonyok mondták el, írták meg azzal a céllal, hogy a lehető legőszintébben számadást készítsenek életükről, tudatosan megválogatva azt, amit ők fontosnak tartanak elmondani. Az elmondottak hitelét bizonyítandó, szinte kivétel nélkül minden önéletírásban, önvallomásban találunk ilyen mondatokat: „csak azt írtam, ami velem megtörtént az életben. Igaz, még sok kimaradt, de már utána írni nem lehet, mert akkor az egész könyvet újból kéne írni” (Máté Mihály; lásd Salamon 1979: 384); „…még csak annyit írok, hogy ez így volt és így igaz, szóról szóra. Hogy ezután hogy lesz és hogy meddig élek, azt nem tudom” (Kanfi Horváth István; lásd Hoppál–Küllős–Manga 1974: 257).

Az önéletírásoknak, belülről fakadó önvallomásoknak többféle az indítéka:

1. Van, akit az idegenek érdeklődése ösztönöz arra, hogy elmondja életét. Ilyen volt pl. a mesemondó Pandur Péter, aki „Mint mondotta, egész éjjel gondolkozott azon, hogy mit is mondjon el, ami engemet biztosan érdekel. Így született meg ez a különös curriculum vitae, amelyből főleg a háború alatti életét ismerjük meg, aprólékos, pontos, magyarázkodó stílusán kívül, amely szükségesnek véli pontosan közölni az emberek nevét, életkorát, vidékek leírását, időpontokat is” (Dégh 1942: I. 53).

2. A legtöbb életrajzban a példaadás, tanítás eszméje dominál, hogy az újabb generációk az elődök szenvedésein okulva tartalmasabb, szebb életet éljenek. Példának hozhatjuk az Emlékül hagyom c. kötet (Hoppál–Küllős–Manga 1974) írásait vagy ezeket a megjegyzéseket: „Hát, édes unokáim, nektek írtam, vegyetek példát!” (Dávidné Csobot Borbála; lásd Salamon 1979: 34); „Még nincsen négy éve, hogy irkálni kezdtem … de a napi munka után alig várom, hogy a masinám mellé ülhessek, mivelhogy rengeteg témám van. {5-262.} Gazdag élettapasztalattal rendelkezem … és minek vinném sírba bár azt, amit leírhatok? Hátha valahol valakik okulnának valamicskét az én iskolámból” (Czirják Gergely; lásd Salamon 1979: 393).

3. Vannak életrajzok, melyeknek vezérfonala a panasz. Ezek az elszenvedett igazságtalanságok hatására születtek: „A leélt eddigi életemet írom le, azokat az emlékeimet, amelyeken a gyermekkori és további életem során átmentem eddig, gazdaságilag, családilag, politikailag és katonailag is. A leírásomnak adok egy címet. Ha az életemet a gyermekkortól újra kezdhetném, a sok megpróbáltatás, és a sok igaz munkáért ért csalódás végett csak egyet tudnék mondani mindenkinek, hogy: Ne higgyen senki, semminek és senkinek! – ez a címe: A csalódások sorozata” (Kristóf György; lásd Hoppál–Küllős–Manga 1974: 195). Nem ennyire indulatos, de hasonlóan keserű és baljóslatú Magyari István Pikó életének summája is: „Leadtam nagyjából az életem ez napjáig lejárt rajzát, ami nem nagyon kellemes. 1976. július 5-én. Ha valaki átérzi az én lejárt életemet, az én küzdelmemet, hogy ezért a rongy életért mit kellett küzdeni. Pláne nekem. Lehet, a másé még különb … Már én nem halok meg, ejsze, szép halállal, mert a sok nyomorúságnak csak nyomorult a vége” (Salamon 1979: 77).

4. Kevesen vannak azok – s rendszerint a legtehetségesebbek –, akiket lelki kényszer: – a magány, az önigazolás szükségessége vagy az egyszer megpróbált írás gyönyörűsége (különösen az asszony íróknál), a megszokottól és kötelezően rámérttől való menekülés késztet az írásra. „Hogy a sok kusza örömet, bánatot, gondolataimat kiadjam magamból, rátértem az írásra” (Gémes 1979: 316). Botos Amália naplószerűen vezetett önéletrajzáról írja Salamon Anikó, hogy „Az életrajzírás számára nemcsak panasz, tanítás, hanem mindenekelőtt: magányból származó önaffirmáció-szükséglet” (Salamon 1979: 391). Maga a szerző pedig ezt vallja: „…nem tudta ezt senki, sem nem mondta nekem senki… S titkomat csak a papírnak szántam. Eszembe sem jutott az, hogy életembe odaadjam, még a gyermekeimnek sem. Eldugva tartottam, annál inkább, mert bizony én abba beleírtam talán még azt is, amit nem kellett volna leírni. Azután sokszor arra gondoltam, hogy el kéne dobjam, mert igenis őszintén írtam le mindent, amit átéltem. De hiába indultam el elégetni az egészet, nem tudtam. És meghagytam avval a gondolattal, hogy az unokáim talán elolvassák, talán hasznát veszik, ha megismerik az én gyermekkoromat, s tanulnak belőle, a múlt életből” (Salamon 1979: 391). Amint ebből a vallomásból is kitűnik, az írásra hajtó lelki kényszer mellett, munka közben (és után) újabb értelemmel telítődik az alkotás. Fenti kategorizálásunk tehát leegyszerűsíthető, általánosítható, hiszen a paraszti önvallomások és önéletrajzok majd mindegyikében szerepelnek a felsorolt indítékok.

Amint már utaltam rá, a népi önéletírások egy része spontán alkotás, más része felkérésre készült. Sok olyan alkotót ismerünk, akit néprajzi jelenségek (szokások, hiedelmek, munkafolyamatok, játékok stb.) pontos leírására kértek meg a kutatók, s az illető ezt saját élete részeként írta meg. Számos olyan nyilatkozatot idézhetnénk, amely arról tanúskodik, hogy az írásban való kitárulkozás, az élet eseményeinek végiggondolása és megörökítése mámorító érzés volt ezeknek az egészen másfajta munkához szokott embereknek. „Kézdivásárhelyről egy tanár biztatott, hogy írjak egy monográfiafélét, mert egyszer kijött, megkerültük a legelőt, s ő mint régész a talajt vizsgálta. Osztán írtam nyolc-kilenc lapot egy füzetbe. Aszongya: »Ez nagyon kevés.« Osztán még írtam utána … írtam a negyvenhatos szárazságról, a szénacsinálásról, az erdei esztenákról. Osztán most ez a két füzet van. A szent gyónásom, úgy tessék venni, az a két füzet…” (Orbán {5-263.} Lázár, Bélafalva; lásd Gazda J. 1980: 266). „E regényem megírása úgy magától jött, egy havas-esős délután, hetvenhárom éves koromban. Akkor én nem gondoltam, hogy ilyen nagyszerű munkát fogok ki magamnak. Mióta írok, azóta se éjjelem, se nappalom, mindig csak írnék. Emlékeim gyorsan jönnek, én nem hittem volna, hogy az írás ilyen fenséges munka legyen. Egészen megfiatalítanak a régi szép emlékek” – vallja a nagykendi születésű Máté Mihály (Salamon 1979: 280).

Az élettörténetekben és önéletrajzokban megörökített események ugyanolyan nemek szerinti megosztottságot tükröznek, mint az önmagukban álló élményelbeszélések, igaz történetek. Mind az asszonyok, mind a férfiak hosszasan időznek gyermekkoruknál, akár szenvedésekkel, éhséggel, árvasággal, kiszolgáltatottsággal teli évek voltak azok, akár derűsebb esztendők. Természetesen ismerünk olyan élettörténeteket is, amelyekben nem a születéstől, gyermekkortól sorjáznak az emlékek, hanem – időrendbe rakva ugyan – csak az „érdekesebb” eseményekről (legyen az érzelmi, szociográfiai vagy néprajzi jellegű) esik szó. Ezekben az önvallomásokban többnyire ott munkálnak a kívülről jövő, érdeklődő vagy céltudatosan gyűjtő kutató szempontjai. Ritka az a népi elbeszélő, aki saját személyén túltekintve arra is képes, hogy családja vagy szűkebb közössége történetét is belefoglalja önéletrajzába. De azért vannak ilyenek, pl. a balástyai Gémes Eszter vagy a moldvai csángó telepes Laczkó István, aki faluja történetével, nagyapja és apja alakja köré fonódó igaz történetekkel kezdte önéletrajzát (lásd Hoppál–Küllős–Manga 1974).

Míg a férfiak írásaiban a katonaság vagy a háború eseményei állnak a középpontban (erről az időről bámulatos pontossággal és aprólékossággal szólnak), a nőknél az érzelmi élet: a férjhezmenés, a szerelmi csalódás, s a házassággal és gyermekszülésekkel járó gondokon, gyötrelmeken van a fő hangsúly. Többet és színesebben írnak a régi népszokásokról, hiedelmekről, viselkedésről, mint a férfiak. Mindkét nembeliek aprólékosan számolnak be arról, mikor, mit dolgoztak s hogyan.

Az önvallomások szerzőit csak a régmúlt és a múlt foglalkoztatja. A jelent szűkszavúan, rövid mondatokban intézik el. Békefi Antal szerint (1966: 283–301) ez azért van így, mert a régebben történt dolgokat az idők folyamán többször is elmondhatta a népi elbeszélő, volt idő kikristályosodásukra, megformálásukra. Azt az eseményt, amelynek nincs meg a kellő időbeli távolsága, csak futólag – a kompozíció lezárása miatt (?) – említik.

Sokat vitatott kérdés: Folklór-e az élettörténet? Hiszen egyéni sorsot, általában egyszeri közlés során, egyéni eszközökkel, stílusban jelenít meg. S még kérdésesebb, hogy folklór-e az írásba foglalt, tehát már a szóbeliségtől is elszakadt önéletrajz.

Talán könnyebb a válaszadás, ha a problémát nem a népköltészet, hanem a hivatásos irodalom vagy a hivatásos előadóművészet felől közelítjük meg. A népi élettörténet számos egyéni variációt mutat (felfogásban, előadási módjában és stílusában), mégis lehetetlen nem észrevennünk, hogy formai, tartalmi és stiláris elemei a hagyományos népköltészetből, elsősorban a prózai epikumból származnak. Az igaz történetek, az élettörténetek (önéletrajzok) egyazon élményforrásból táplálkoznak; a hétköznapi valóságot tárják elénk. A széki mesefa, Győri Klára igaz történetei pl. szerves részét alkotják önéletrajzának, amelyet mint műfajt Nagy Olga a népi epika lehető legmagasabb szintű alkotásának tart, de nem irodalomnak, nem „életregény”-nek. „A népi epikában kialakult alkotási technika szerint a tehetséges népi elbeszélés bármilyen relációt, információt szüzsészerűen ad elő. Kali néni is külön-külön elbeszélésben, történetben mondja el {5-264.} gyermekkorának vagy leány- és asszonykorának emlékeit. … A zárt, lekerekített, tökéletessé fejlesztett strukturáltság a népi epika kitűnő erényét jelenti, ám egyszersmind korlátjává válhatik egy nagyobb kompozíciós rendszernek. De nyilván nemcsak ez akadályozza meg a népi alkotót abban, hogy olyan nagyobb és bonyolultabb felépítésű epikát is létrehozzon, mint amilyet a magas irodalomban ismerünk (akár egy nagyobb elbeszélés, novella keretében is), hanem a népi próza terjesztésének, művelésének, alakulásának természete is, vagyis a szóbeliség: a népi elbeszélő mindent úgy ad elő, hogy az továbbmesélhető legyen” (Győri 1975: 19–20). A legtehetségesebb népi elbeszélők, mesemondók úgy próbálják „kijátszani” ezt az íratlan törvényt, hogy tudatosan bonyolítják meséik, történeteik szerkezetét: több, egymáshoz tematikai vagy logikai szálon kapcsolódó történetet adnak elő egy nagyobb elbeszélés keretében, az egyes történeteket ciklusokba rendezik stb., alkotásmódjuk azonban nem hasonlítható az irodalmi művek bonyolultabb szerkesztéstechnikájához. Ha tehát a népi elbeszélő alkotásait a szóbeliség törvényei szabályozzák (mint ahogy egész életét a hagyományok íratlan rendje), gyakorlatilag mindegy, hogy öröklött szüzséket (mesét, mondát, legendát) vagy egyéni mindennapi történeteket, életrajzot mesél-e, közlései – még ha írásba foglalja is azokat – letagadhatatlanul magukon viselik az őt felnevelő közeg világképének lokális színeit.

A szerkesztésmód és a tematika tehát hagyományhoz kötött. És a nyelv használata? Van-e egyéni „írói”, „mesélői” stílust mutató alkotás a népi próza e műfajaiban? Természetesen van, de nem olyan értelemben, mint az irodalomban. Ezeknél a nagyobb lélegzetű epikumoknál azonnal szembeötlik a mesemondói, az elbeszélői „gyakorlat” megléte vagy hiánya, a készség a kerek egységekben való szemléletes megjelenítésre. S ezen a hiányosságon az olvasottságból, világlátottságból származó nagyobb élményanyag vagy a nem kellően elsajátított, bővebb szókincs nem segít. Ezek nemhogy segítőivé, hanem gátjaivá válnak az elbeszélésnek.

Gyakorlatlan elbeszélő is belefoghat élettörténete elmesélésébe, leírásába, de az alig lesz több időrendbe szedett adatfelsorolásnál, puszta „mindennapi közlés”-nél, amely még igen távol áll a „népköltészeti” vagy a „hivatásos szájhagyományozó közlés”-től (erről bővebben lásd Voigt 1972a: 316–323).

A nem hagyományos műfajokban megnyilatkozó elbeszélések nyelvét, stílusát találóan jellemzi Gazda József: „Bármiről is szóljanak, bármit is ismertessenek a szövegek, mindenik a megélt életet, az emberi sorsokat, emberi lelkeket idézi a népi nyelv színes, képgazdag költőiségével. Az egyszerű emberek képi, és nem fogalmi nyelven fejezik ki magukat. Azon a képi nyelven, amely a szépirodalmi közlésnek is a nyelve, és különbözik az iskolában tanított, a tudományos gondolkozáshoz kötődő fogalmi nyelvtől” (Gazda J. 1980: 7).

A népi elbeszélők „egyéni” stílusa aszerint alakul, mit, mennyit és hogyan sajátítottak el a közösségi nyelvkincsből, s hogyan ötvözik a hagyományosat a maguk szerezte, alakította új elemekkel.

Természetesen ahány paraszti, népi elbeszélő, annyiféle változata van ennek az alapkritériumnak. Vannak, akik a dramatikus, párbeszédekben oldott elbeszélést kedvelik, s az eseményeknek, figuráiknak nyelvi jellemzését adják. Mások belülre figyelnek, s gondolataikról, érzéseikről számolnak be, esetleg moralizálnak, a jelen és a múlt különbségeit hangsúlyozzák. Vannak, akik regényszerűen fogalmaznak, s megpróbálják életüket kívülről láttatni, néha lényegtelennek tűnő aprólékossággal felidézve a helyszínt, az időt, a szereplőket, azok ruháit, modorát stb. Néhány kiragadott s könnyen ellenőrizhető {5-265.} példával hadd illusztráljuk az elmondottakat. A bukovinai születésű Dávid Albertné Csobot Borbála (1880–1971) önéletrajzának „…stílusa a szóbeli elbeszéléshez áll közel, csendes egyenletességével … tárgyilagos hangon veszi sorra élete »érdekes« mozzanatait. Ő csak mesél becsületes pontossággal, s … futólag szörnyűségeket mond el, s mindezt megadó beletörődéssel, melytől írása minduntalan feszültségekkel telítődik. Ritkán, finoman és öntudatlanul szellemes. Nyelve önmagában szép, néhol balladásan régies” (Salamon 1979: 388).

A moldvai csángó Laczkó István (1908–) életrajza szintén erősen kötődik a szóbeliséghez: „írásainak hangja népmesei, mondatszerkezeteiben az érzelmi hangsúly dominál, az élő beszéd emocionális, ritmikus felépítése… Mivel kedveli a cselekményesített, párbeszédekben feloldott eseményelbeszélést, önéletrajzának nem ő az egyetlen hőse, hanem mindazok, akiket megszólaltat” (Hoppál–Küllős–Manga 1974: 392). Tömören fogalmaz, életének szinte csak vázlatát adja meg Kanfi Horváth István (1900–), a Szentes környéki tanyavilág muzsikusa, vagy Horváth János (1920–) nyíri parasztember. A gyergyócsomófalvi, iparossá lett Czirják Gergely (1913–) „Hosszú önéletírásának stílusa egységes, inkább megjelenítő, újrateremtő, mint leíró-elmesélő, tele eleven, pontosan reprodukált jelenetekkel, melyek mellől ritkán marad el a befelé figyelés, a gondolati és »belső lelkivilágában« történtek leírása… Pontos és néha enyhén önironikus lélektani leírásaiban gyakran magunkra ismerhetünk” (Salamon 1979: 392–393). Máté Mihály, aki 1902-ben született a Maros menti Nagykenden, iparosként élt és dolgozott. „Önéletrajzát regénynek nevezi, és tudatosan annak is szánja: történetei valóságosak, de a neveket megváltoztatta. Fejezetei megszerkesztettek és változatosak. Jelenetei hol filmszerűek, csupa képek, hol drámaiak, tökéletesen reprodukált párbeszédekkel, máskor epikusabbak, a külső-belső történések érzékeny rögzítései…. Szereplőinek jellemzése árnyalt, szellemes és naiv. … Látszik, hogy örömmel ír…” Falusi születése ellenére világszemlélete már meghaladja a parasztit (Salamon 1979: 394). Hasonló erényekkel dicsekedhet a széki Győri Klára (1899–) önéletírása is, akit viszont még igen erősen köt a hagyományos paraszti gondolkodásmód. „Stílusának, nyelvének plaszticitása a közösségi kincs egyedi jelentkezése” (Győri 1975: 16). Hovatovább az ő élettörténete képviseli a népi önéletírások művészi „mércéjét”, mivel „az ő írása a legárnyaltabb, abból árad a legtöbb humor, irónia, önirónia, játék, szellem, bölcsesség, fölény, áhítat, gúny” (Salamon 1979: 386). Győri Klára – s a hozzá hasonló alkotók – nem „népi írók”, hanem kivételes tehetségű mesemondók, akik élettörténetüket, önéletrajzukat a szóbeliségben elsajátított népi szerkesztés és folklórstílus tökéletesített technikájával valósítják meg (Győri 1975).

A paraszti önéletrajzok nyelve általánosságban tükörképe az élőbeszédnek. Interpunkciózás nélkül áradnak, torlódnak a hangos meséléshez, elbeszéléshez szokott emberek ceruzája alá a gondolatok. A leírt mondatok nem a grammatika, hanem az élőbeszéd törvényeinek engedelmeskednek, a szavak gondolati, érzelmi hangsúlyok szerint rendeződnek. Ezeknek az egyéni ízeit, nyelvi szépségét tulajdonképpen csak a hangos felolvasás mutatja meg.

Az önéletrajzok dokumentumértékét nemcsak tartalmuk, hanem nyelvi hitelességük is növeli. Veres Péter megállapítása, amit a „csongrádi szegényasszonyok” könyvéről írt (Túriné Cseh Viktória–Keskenyné Kovács Veron, 1967), minden népi írásműre érvényes: „…azok a gyengébb részei, ahol akár »irodalmi«, akár politikai beszüremkedést érzünk. {5-266.} Akár tanácsadóktól kapták ezeket az intenciókat, akár az olvasmányaikból szívták fel, mindenképpen ártanak az életdokumentumok hitelességének…” (Veres 1968: 116).

Az utóbbi két évtizedben számos paraszt-önéletrajz került az olvasó nagyközönség kezébe. Vannak közöttük irodalmi alkotás számba menő életregények, mint Hoó Bernáté, Tamási Gáspáré, a „csongrádi szegényasszonyoké” vagy Gémes Eszteré. Többségük azonban nem ilyen színvonalú, s értéküket sem az irodalmi alkotások mércéjével kell mérnünk. A paraszt-önéletrajzok olyan néprajzi, történeti, szociológiai források, amelyek egy-egy kor, egész társadalmi osztály élet- és gondolkozásmódjának mélyebb megismerését biztosítják.