NOVEMBER | TARTALOM | DRAMATIKUS NÉPSZOKÁSOK, NÉPI SZÍNJÁTÉKOK |
FEJEZETEK
A Borbála-nap hiedelmei és szokásai hasonlóak a Luca-napéhoz, de a magyar nyelvterületen csak szórványosan terjedtek el. Borbála-napkor nem szabad fonni. A Mura-vidéken azért nem nyúlnak a rokkához, mert Borbála bedobná az ablakon az orsót, a fonál kóccá válna, és a marhák lábára tekeredne, azok pedig megsántulnának.
Nem szabad varrni, akárcsak Lucakor, mert bevarrnák a tyúkok fenekét. Borbála-napkor is jártak kotyolni a fiúk. Mondókájuk végeztével leguggoltak a következő felkiáltással: „Igy üjje meg a kentek kotlósa a tojást!” A Zala megyei Beleznahegyről való az alábbi kotyolóvers, melynek szövegében keverednek a lucázó, a farsangköszöntő és a regölés szövegtöredékei:
Söpörni sem szabad, mert elsöpörnék a szerencsét. Akárcsak az egész téli ünnepkörben, Borbála-napkor sem hoz szerencsét a házra a női látogató, ha mégis odatévedne, seprűvel verik ki. A boszorkányok rontása miatt tilos ezen a napon ruhadarabot kinthagyni. Az ajándékozás, kölcsönzés is elvinné a szerencsét a háztól.
Vannak erre a napra javasolt tevékenységek, így Göcsejben a tollfosztás, egyes baranyai falvakban a borfejtés. Borbálakor vagy Lucakor csíráztattak búzát, mely karácsonyra kizöldülve a következő év termésére jósol. Ugyancsak e napon is szoktak gyümölcságat vízbe tenni, hogy karácsonyra kizöldülve a leány férjhezmenetelére jósoljon. A Középső-Ipoly mentén, Paláston gyümölcságat tettek vízbe, ha karácsonyra kivirágzott, a leány közeli férjhezmenetelére jósolt. Doroszlón ugyan virágoztattak borbálaágat, de nem kötötték hozzá a férjhezmenetelre való jóslást. Ha karácsonyig kihajtott, a következő év jó termésére jósolt.
A piros köpenyes, nagy szakállú, jóságos Mikulás és az őt kísérő krampusz a gyermekeket ajándékozó és számonkérő figura a városi polgárságtól a falusi értelmiség közvetítésével jutott el a parasztsághoz. Népszerűsítésében az óvodák és iskolák nagy szerepet játszottak. Az orosz „gyed moroz” tükörfordításaként az 1950-es években a télapó elnevezést kívánták a Mikulás helyett bevezetni. Ma mindkét elnevezés egyformán ismert és használatos. A Mikulás szó a Miklós név szlovák megfelelője, csak a múlt század végén került a köznyelvbe, akárcsak a Mikulást kísérő krampusz, ördögszerű figura neve, mely a nyelvészek szerint bajorosztrák eredetű. A szokást osztrák eredetűnek tartja a kutatás (Kiss L. 1962).
Miklós-napi alakoskodásra, alakoskodókra azonban már ennél korábbi adataink is vannak. A Dunántúlon a közelmúltig élt az a szokás, hogy Miklós napján a legények, sőt nős férfiak bekormozott arccal, kifordított bundában láncot csörgetve ijesztgették a gyerekeket és a nagyobb lányokat is. A szokás régi voltát igazolja a Csepreg városából, 1785-ből való tiltás: „...Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai üdőben némelyek különféle öltözetekben, álorcákban magukat elrejtvén, házrul-házra járnak... keményen megparancsoltatik, hogy senkit sem Szent Miklós előtt való estve, sem Üdvözétönknek születése napján, éjszakáján akár alatta valói, akár gyermekei vagy leányai által az ilyetin szines öltözeteket, avagy házrul-házra való énekliseket, melyek által az éjszakai csendesség sértődik, megengedni ne merészeljenek...” (Bálint S. 1977: I. 47).
A Láncos Miklósnak nevezett alakoskodók Vépen felkeresték a tollfosztót, Szilben megimádkoztatták a gyerekeket, Csornán a háziaktól ajándékot kaptak. Beleden az utcán is ijesztgették a gyerekeket, lányokat, de bementek a házakba, a derekukon láncot csörgettek, a kezükben söprűt vittek, azzal zörgettek be.
Csilizradványon a férfiak maskarába öltöztek, fejükre harisnyát húztak, kenderkócból szakállat készítettek. A kezükben levő csörgősbottal nagyokat csördítettek a padlóra, hogy minden bajtól, betegségtől megvédjék a lakókat.
Csákányban a Miklós-járásban két-két alakoskodó vett részt. Az egyik Szent Miklósnak, a másik ördögnek öltözött. A Miklóst alakító legény hosszú bundát viselt, kenderszakállat ragasztott, derekát lánccal kötötte körbe, botot vitt a kezében. Az ördög rossz ruhába öltözött, néha szalmából púpot is készítettek a hátára. Kolompot vitt magával. Az „ördög” vesszőkorbáccsal fenyegette a gyerekeket, a nagyobb lányokra rá is vert. Várkonyt a legények hatan jártak, egyikük püspöknek öltözött, öten meg ördögnek. Az ördögök hátán szalmából készített púp volt, a házban bottal ütötték egymást, jelezve, hogy a rosszak mindig megkapják a büntetésüket.
A Miklós-napi alakoskodás másik formája feltehetően középkori diákhagyományból ered. A püspököt megszemélyesítő figura kíséretével felkereste a házakat, a gyerekeket vizsgáztatta, megimádkoztatta, büntette és jutalmazta. E szokásnak lehet a változata a Csallóközben, Mátyusföldön, az Ipoly mentén a lányok tréfás gyóntatása a fonóban. Ipolyszécsénkén a tréfás gyóntatás szereplői voltak a püspök, a nyakában krumpliolvasóval, a kezében bekormozott fakereszttel; a két ministránslegény; a negyedik szereplő a harangozó, kezében csengővel és rossz bögrével, amiben parázs volt a füstöléshez. A szereplőkhöz tartozott még a két ördög. A püspök kártyából olvasta a „litániát”. Eztán kezdődött a „gyónás”. A lányok, menyecskék sorra oda kellett hogy menjenek és {7-220.} feleljenek a kérdésekre. Például: Ki a szeretőd? Aludtál-e vele? stb. Ha nemmel felelt, a ministráns csengetett, és a két ördög bejött, a lányt kivitték az udvarra és jól összefogdosták (Manga 1941b: 190191).
Egyébként nemcsak Mikuláskor, hanem Borbála- és Luca-napkor Európa-szerte ismertek az ijesztő, büntető, adományozó alakoskodók. Ezekről bővebben szól Ujváry Zoltán fejezete.
Lányokkal és a fonással kapcsolatos a Miklós-napi fonalvizsga: kalotaszegi múlt századi leírás szerint „Miklós napján a leányos házakat az ifjú legények rendre járják, megvizsgálják a darab fonalakat, s azon leányt, ki nov. 1-ső napjától kezdve minden héten egy darab fonalat nem mutathat, hamúval tömött zacskóval megütőgetik” (Réső Ensel 1867: 175).
A Miklós-napi ajándékozást a szent legendájával hozzák összefüggésbe. Ma a Mikulásnak két alakja él: az éjjel titokban ajándékot hozó és a megszemélyesített büntető, ajándékozó alakoskodó. Néhol úgy látszik, az ijesztő „láncos Miklós” és a jóságos, ajándékosztó püspök figurája összeolvadt. Gímesen a Mikulást alakító legény kenderből szakállt, bajuszt ragasztott, az arcát posztódarabbal fedte el, a fejére bundás sapkát tett. A kezébe suhogó vesszőkorbácsot vitt, ezzel ijesztgette a gyerekeket, miközben az alábbi versikét mondta:
Jani, Mari Piroska |
Tudjátok-e mi van ma? |
Hoz az öreg minden jót |
Piros almát sok diót. |
Hát még mit, hát még mit? |
Frissen vágott suhogót. |
(Ujváry 1975: 28) |
Az ajándékozás ma ismert formája falvainkban körülbelül ötven éve terjedt el, és még később a piros ruhás Mikulás figurája. Topolyán a húszas évekre tehető ez az idő. Egész éven át figyelmeztetheti a szülő a gyerekét, hogy nem hoz semmit a Mikulás, ha nem lesz jó magaviseletű. A csizmát, cipőt az ajtó elé teszik, de ha van vállalkozó kedvű rokon, az beöltözik Mikulásnak. Hátán puttonyt visel, benne virgácsok is vannak, és ha kell, megsuhintja vele a gyerekeket. Büntetésül a szülők vereshagymát, krumplit tesznek a cipőbe a virgács és cukrok mellé. A Tápió vidékén az 1920-as, 1930-as években kezdődött el a Mikulás-esti ajándékozás. A szülők este az ablakba tett cipőkbe rakták a diót, cukorkát. Az 1930-as, 1940-es években jelent meg a Mikulás alakoskodó figurája és kísérője, a krampusz, ekkor került az ajándékok közé a virgács is.
Az 1930-as években az Ipoly menti falvakban beszéltek arról, hogy már régebben is tettek a gyerekek ablakba helyezett csizmáiba, cipőibe krumplit vagy cukorkát. Ma jelmezes Mikulás keresi fel azokat a házakat, ahol kisgyerekek vannak. Egy faluban többen is járnak, de csak a közelebbi rokonokhoz, ismerősökhöz. Kosarába, puttonyába a szülők, nagyszülők, keresztszülők teszik az ajándékaikat. A Mikulás szavaltatja, énekelteti, kikérdezi a gyerekeket. Ha szükséges, „virgácsot” is ad, amit a szülők jól látható helyre tesznek, hogy alkalomadtán figyelmeztessék a Mikulásnak tett ígéretére. A Mikulást néhol ördög vagy krampusz is kíséri. A Mikulás látogatása után teszik az ablakba a lábbelit a gyerekek. Egy nyugat-dunántúli községben, Bükön, ahol még {7-221.} néhány évtizede a láncot csörgető Miklós járt házról házra, ma az iskolában beöltöztetett piros ruhás Mikulást viszik végig szekéren a falu utcáin. A csokoládéipar révén jellegzetes mintája alakult ki a Mikulás-alakoskodóknak. Szokássá vált, hogy nemcsak az iskolákban, óvodákban, hanem a szülők munkahelyein is ünnepségeket rendeznek ezen a napon. Egy mai városi gyerek az említett helyeken kívül az áruházakban, üzletekben reklámcéllal felöltöztetett Mikulásokkal is találkozhat. Az ajándékozás akárcsak más ünnepeken ma már nemcsak édességekre szorítkozik.
Az időjárással kapcsolatban a bukovinai magyarok úgy tartják, hogy ilyenkor már jön a havazás: „Miklós megrázta a szakállát” (Bosnyák S. 1977: 183). Baranyában hasonlóan vélekednek, de azt is tartják, hogy a Miklós-napi időjárás mutatja meg a karácsonyit.
Kevés olyan jeles nap van, amelyhez annyi hiedelem és szokás kapcsolódna, mint Luca napjához. Ez a nap éppúgy alkalmas volt termékenységvarázslásra, mint házasság-, halál- és időjárásjóslásra, bizonyos női munkák tiltására, valamint a lucaszék készítésére.
Akárcsak a téli ünnepkör más napjain, ilyenkor is jósoltak az első látogatóból a várható állatszaporulatra. „Ha Luca reggelén férfi jár nálunk, akkor a szaporodás bika lesz, s ha nő jár leghamarább nálunk, akkor a szaporodás ünő lesz. Luca nap reggelén, mikor felkelünk, mindig várjuk, hogy ki jő leghamarább nálunk. Hogy a báránykák nyőstények lesznek, s a borjúcskák ünőcskék lesznek, vaj bikák lesznek” (Gyimes-völgy; Bosnyák S. 1982: 108).
E napon a cél elsődlegesen a tyúkok termékenységvarázslása volt. Ehhez kapcsolódott a nők munkatilalma is. Országszerte úgy tartották, ha ezen a napon fonnának vagy varrnának, akkor ezzel bevarrnák a tyúkok fenekét. A praktikák, mágikus eljárások és szövegek a tyúkok szaporaságát, tojáshozamának növekedését igyekeztek elősegíteni.
„Luca napján sok mindent megcsináltunk, hogy szerencsing legyik az aprojószágho. Éjjel, 12 órakor megpiszkafáztuk a tyúkokat, hogy jól tojjanak. Ha nem vót tojás, aszt montuk: Nem jól piszkafáztunk! Az ősszel eltett ágas-bogas, újas tingirit (= tengeri, kukorica) Lucanapján reggel és karácson másnapján etettük meg, hogy sok legyík belőlük, jól szaporoggyanak:
Pipi, pipi pipikéim, |
Gyertek elő picikéim! |
Fijas tingirimet adom, |
Tik meg nekem tojást attok... |
így hívogattam az eresz alá, a reggeli etetísre. Darált napraforgóval apró pogácsákat sütöttünk, hogy a tyúkok sokat tojjanak. Legalább hét féle magot szórtunk nekik Lucakor. Körbe szórtam nekik a tingirit, mikor etettem:
Szent Luca, abroncsba szórt kukorica!” |
(Berettyóújfalu; Sándor M. 1976: 228) |
{7-224.} Csuzán piszkavassal megérintették a tyúkokat és közben mondták: „Az én tyúkom tojj, tojj, tojj, a szomszédé kotkodát”, Kopácson pedig így szólt a mondóka: „Tyúkom, tyúkom tojj tojást. A másé meg Koktokodácst!” (Lábadi 1988a: 304).
Országszerte ismert hiedelem volt, hogy ilyenkor a gazdasszony, „Aki soha iletében nem lopott, Luca napján lop a szomszédtól egy marik szalmát s egy tojást, beteszi a tojófészekbe s azt mongya:
A mi tyúkunk tojogájjon, |
a szomszidé kotkodájjon!” |
(Sándor M. 1976: 228) |
Azért, hogy jó ülősek legyenek a tyúkok, a gazdasszonynak napközben ülnie vagy feküdnie kellett. „Ülni kell a kuckóban, hogy sok kotlóstyúk legyen!” tartották Zagyvarékason (Pócs 1964: 147).
A Dunántúl egyes falvaiban a közelmúltig szokás volt a Luca-napi kotyolás. Fiúgyerekek házról házra járva mondták, énekelték a termékenységvarázsló mágikus szövegüket:
A lucázók, kotyolók térdük alá szalmát tettek, amit azután a gazdasszony a tyúkok alá vitt. Ha nem kaptak adományt, fenyegetőztek: „Egy csibéjük legyen, az is vak legyen!”
Az Ipoly menti falvakban még az ötvenes években is jártak lucázni a fiúgyerekek. Kelenyén a következő mondókával:
{7-225.} A honti lucavers ehhez még szerencsés párválasztást is kíván:
A lucázó fiúknak azért is örültek, mert a hiedelem szerint, ha fiúgyermek érkezett elsőnek a házhoz, „szerencse lett a tyukok körő”, ha azonban nő jött volna, a tyúkok nem tojnak és nem hevernek meg. Sőt, attól is féltek, hogy egész évben törni fognak a tányérok. Várdarócon a gyerekek kotyoltak. Ülve mondókát mondtak:
Kitty-kotty, galagonya kettő, |
Az én tököm is kettő, |
Ugy álljon a fejsze a fába, |
Mint az én pöcsöm a lányba. |
(Lábadi 1988a: 304) |
A gazdasszony azért ültette le őket a konyhába, hogy a tyúkok jó ülősek legyenek. Köszöntőjükért tojást kaptak ajándékba. Luca-napkor abroncsból etették a tyúkokat, hogy szét ne széledjenek.
A női munkák egy részének tiltása a tyúkok termékenységvarázslásával volt kapcsolatos, akárcsak az előírt munkák. Általában tollat fosztottak ezen a napon, hogy a tyúkok könnyen tojjanak. Mindenfajta fejtő-, bontómunkát alkalmasnak tartottak. Pándon tollat fosztottak és babot fejtettek. Luca-napkor tilalmas munkák voltak még a varráson, fonáson kívül a mosás, lúgozás, kenyérsütés. A Tápióságon azért nem mostak, mert attól féltek, hogy aki ezt megszegi, kővé válik. Az Ipoly menti falvakban pedig azért nem sütöttek kenyeret, mert „Luca ráüt a lapátra oszt összenyomta a kenyeret. Lepinyt köllött neki sütni” (Csáky 1987: 26). Ugyancsak az Ipoly mentén úgy hitték, ha fon valaki ezen a napon, „Luca maj beveti orsojját a kemencébe!”
Luca napját gonoszjáró napnak tartották az egész magyar nyelvterületen, ezért különösen védekezni kellett a boszorkányok rontása ellen.
A Tápió vidékén is fokhagymával védekeztek a rossz, ártó hatalmak ellen. Az ólak ajtajaira keresztet rajzoltak, miközben mondták: „Luca, Luca távol légy!” (Barna 1985b: 743). Tápiószentmártonban nem a Lucától, hanem a boszorkányoktól óvták az állatokat. Az Ipoly menti falvakban a boszorkányok rontása ellen úgy védekeztek, hogy megfokhagymázták az állatok fejét, az istálló ajtaját, eléje meg hamut szórtak, hogy a macska képében járó boszorkány nyomait felszedhessék. Lefekvés előtt mindenkinek fokhagymát kellett nyelnie. A söprűket eltették, nehogy a boszorkányok azon nyargaljanak a Gellért-hegyre. Kelenyén az ólajtót dörzsölték fokhagymával a boszorkányok {7-226.} ellen. Pereszlényben a ház ajtaját, miközben mondták: „Űzd el Isten a házunk tájáró a zördögöt” (Csáky 1987: 28). Ipolyvarbón fokhagymás kenyeret ettek, hogy a boszorkányok ne menjenek be a házba.
Általában tiltották ezen a napon a kölcsönadást. A Csallóközben sem adtak ki semmit se a házból Luca-napkor, nehogy a boszorkány kezére kerülve bajt hozzon a házra. Jánoshidán általános hiedelem szerint Luca napján kísértet jár, ezt nevezik lucadisznónak. A lucadisznó gyermekijesztőkben is előfordul. Azzal ijesztgették a rossz gyereket. hogy elviszi a lucadisznó. A lucadisznó az állat alakú kísértetekkel hozható kapcsolatba, és a felvidéki szlovák, morva néphitből átvett hiedelemalak (Barna 1974: 8990). Alkalmas volt a nap rontásra is, aki a másik tehenétől el akarta venni a tejhasznot, ezen az éjjelen titokban megfejte a szomszéd tehenét, és a keresztútra vitte a tejet.
Jósló, varázsló eljárások között szerepel Luca-napkor is a tollaspogácsa, ún. lucapogácsa készítése (ha Pál-napkor sütik, pálpogácsának nevezik). A jósló eljárás lényege az, hogy akinek sütés közben a pogácsáján a toll megperzselődik, annak közeli halált jelez. Főleg a Dél-Alföldön ismerték ezt a hiedelmet. Lucapogácsával jósoltak a jövendőbelire, úgy, hogy belesütöttek cédulán egy-egy férfinevet. Luca napján sok egyéb házasságjósló eljárás volt az egész magyar nyelvterületen. A Drávaszögben a szemétdombra állva hallgatóztak, s ahonnan a kutyaugatást vagy kakaskukorékolást hallották, úgy vélték, abból az irányból jön majd az a legény, aki őket elveszi feleségül. Gombócot is főztek. A gombócba férfineveket rejtettek cédulára írva, s amelyik a leghamarabb feljött, úgy vélték, hogy abban a gombócban rejtőzik a jövendőbeli neve. Ahol több lány volt a családban, úgy jósoltak, például a Drávaszögben, hogy a saját neveiket tették a gombócba. Amelyiké legelőször jött fel, az megy elsőként férjhez. A jósló, varázsló eljárások többségét Luca és karácsony között kellett elvégezni. Így az almával való jóslást: Kelenyén minden nap haraptak belőle egy darabkát, majd a maradékkal az éjféli misére mentek, s úgy vélték, akivel elsőnek találkoznak, olyan nevű lesz a férjük. Ugyancsak a névre tudakozódás másik módja az ún. lucacédula. Általánosan ismert eljárás szerint a cédulákra férfineveket írnak, abból minden nap egyet tűzbe vetnek, s ami karácsonyra utoljára marad, az lesz a jövendőbeli neve. A pereszlényi lányok 12 cédulát írtak, és Luca-nap után kezdték tűzbe vetni.
Lucakor is, akárcsak Katalin-, András- és Borbála-napkor, sokfelé szokás volt, hogy gallyakat vízbe tettek, s ha karácsonyra kizöldült, a leány közeli férjhezmenetelét jósolta. Zsérén a lányok somgallyat tettek a vízbe, hogy karácsonyra kizöldüljön. Ezt magukkal vitték az éjféli misére, utána titokban megérintették azt a legényt, akit ily módon is igyekeztek magukhoz kötni.
Luca-napkor vetették el az ún. lucabúzát, ha karácsonyra szépen kizöldül, a következő esztendőre jó termést jósol. A lucabúzának különféle változatai ismertek. A Szerémségben 23 marék búzát vetnek el egy kis tányérba, a közepébe mécsest tesznek, olajat béllel, ami karácsonytól vízkeresztig ég. Karácsonyig kizöldül. Pacséron karácsonykor megnyírták a lucabúzát és szalaggal átkötötték. Székelykevén 12 szemet vetettek. Karácsony után a baromfinak adják. Újabban a temetőkbe is visznek lucabúzát. A Csallóközben egy tál vízbe tették a búzaszemeket, ez karácsonyra kicsírázott. Ezután tálra tették, hogy olyan gazdag legyen a termés, mint a kicsírázott gabona. A sarjak nagyságából a következő év termésére következtettek.
Luca napján kezdték fonni az ún. lucasugarat (= ostort) karácsony estéjéig. Akkor {7-227.} ezzel pattogtattak. Várkonyban azt tartották, ezzel könnyen lehet kezelni az igavonó állatokat.
Az időjárásjósló praktikák ideje ugyancsak a Lucától karácsonyig terjedő időszakban volt. Közismert az ún. lucakalendárium, mikor a Luca és karácsony közti tizenkét nap időjárásából jósolnak az elkövetkező tizenkét hónap időjárására. Hasonlóan közismert a hagymakalendárium. Tizenkét besózott hagymalevél segítségével igyekeznek megjósolni a következő év havonkénti csapadékosságát, illetve szárazságát, attól függően, hogy a hagymalevél átnedvesedett-e.
A boszorkányok felismerésére készült az ún. lucaszék, melyet ugyancsak Luca-naptól karácsonyig kellett elkészíteni. „Luca-naptól karácsonyig csinálták a lucaszéket, vasnak nem volt szabad benne lenni. Kerek szék, három három lábbal. Azt elvitték a templomba, ha készítője ráállt, meglátta róla ki a boszorkány a templomban. A boszorkányoknak szarvuk volt, de azt csak a lucaszékről lehetett látni” (Kémes, Baranya m.; Zentai T. 1983: 126). Ha valami munka nehezen készül, azt mondják: „Na ez es olyan nehezen készül, mint a lucaszéke” (Magyarfalu, Moldva; Bosnyák S. 1980: 127). Pereszlényben a lucaszék kilencféle fából: kökény-, boróka-, jávor-, körte-, som-, jegenyefenyő-, akác-, cser- és rózsafából készült. Szöget nem lehetett beleverni, az ékeket bükkfából faragták. Az éjféli misén kellett ráállni, hogy meglássák a boszorkányokat, utána nyomban el kellett égetni, mert elverték vóna a boszorkányok. Ipolyvarbón a lucaszék tulajdonosa mákot vitt magával az éjféli misére, hogy hazafelé elszórja, ellenkező esetben „szétszaggatták vóna a boszorkányok” (Csáky 1987: 28). A Középső-Ipoly mentén mindig a templom ajtajába tették a lucaszéket, s onnan figyelték a boszorkányokat. Ipolykeszin a keresztúton is ráálltak a lucaszékre, mert itt gyülekeztek a boszorkányok. Lucaszéket a Drávaszögben is készítettek. A legény mákot szórt, nehogy a boszorkányok utolérjék. Sepsén, hazatérve fokhagymát dugott a kulcslyukba, kést vágott a bal ajtófélfába, és keresztbe állította a söprűt.
A Drávaszögben úgy tartották, hogy a lucaszékhez hasonlóan meg lehet tudakolni, hogy ki a boszorkány, ha lucainget készítenek. Luca-naptól karácsonyig kellett ezt is elkészíteni, s hasonlóan a lucaszékhez a karácsonyi éjféli misén láthatták meg ebben a boszorkányt.
A Luca-napi szokások közt meg kell emlékeznünk a Luca-napi alakoskodásról. A Csallóközben és Nyitra vidékén élő népszokásként is megfigyelhető volt a közelmúltban, hogy fehér lepelbe öltözött legények, esetleg lányok, asszonyok, arcukat belisztezik, vagy fehér tüllkendőt tesznek, hogy felismerhetetlenek legyenek. Lisztbe mártott tollseprűvel sepregetnek. Egyes helyeken a lányokhoz jártak, másutt a gyerekeket ijesztgették. Az Ipoly menti falvakban a fonóházakat keresték fel. Volt, ahol a tyúkokat is megpiszkálták. Egyedül vagy többen jártak. A Luca néha büntet, néha ajándékoz. A Csallóközben a Luca csak férfi lehetett, fehérbe öltözött, nem volt szabad megszólalnia. Söprűt vagy meszelőt vitt magával. Mímelték a meszelést, söprést, a háziak arcát is „meszelték”, hogy ne legyenek kiütésesek. Az arcukat fátyolszerű anyaggal takarták be. Balonyban Luca napján járt a „szalmatörök”. Alacsony, kitömött hasú ember. A beregi Tiszaháton fiúk, lányok „luccának” öltöztek. Bekormozott arccal, ócska ruhadarabokban mentek az ismerős házakhoz. Megkergették őket és igyekeztek kideríteni a kilétüket. Lucatököt is készítenek. Szem-, orr- és szájnyílást csinálnak a tökön, belülről gyertyával kivilágítják és az ablakhoz teszik, hogy a házban lévőket megijesszék. A Szerémségben a lányok öltöznek Lucának fehér lepedővel leterítve, fehér szoknyában, az arcuk elé szitát {7-228.} borítva, hogy ne ismerjék fel őket. Kikérdezik a gyerekeket, megimádkoztatják őket. Aki jó, ajándékot kap, diót, mogyorót, a többit meszelővel, fakanállal ijesztgetik. Kókán a Luca-alakoskodók fehér ruhába öltözött fiatal asszonyok, a gyerekeket ijesztgették. Utána is mondták nekik: „Jön a Luca, elvisz!” (Barna 1985b: 743).
Luca-napi tréfaként a legények kicserélik a kapukat, a tetőre viszik a szekeret szétszedve, és ott ismét összerakják, a gazdák bosszúságára. Galgamácsán ezt általában a lányos házakkal tették meg, de bosszúból vagy haragból is bekötötték, leemelték a kaput, a kútba dobálták a szétszedett szekereket.
E naphoz néhol férjjósló praktikák kapcsolódnak. Többnyire azonban arról nevezetes, hogy ilyenkor ölik a disznót. Az ekkor vágott disznónak tamásháj a neve. Kelések gyógyítására találták alkalmasnak. Medvesalján úgy tartották, hogy az ezen a napon vágott disznó sózott vérét el kell tenni, mert alkalmas a köszvény gyógyítására (Kotics 1986: 34). A Mura-vidéken úgy hitték, aki ezen a napon disznót öl, annak minden évben le kell vágnia valamit, mert Tamás öl, elpusztítja valamelyik állatát.
Advent a karácsonyi előkészület négyhetes időszaka. A katolikus egyház eredetileg minden héten szerdán, pénteken böjtöt, szombaton a hústól való tartózkodást rendelte el. A vallási előkészületeket a böjtön kívül a hajnali misék, roráték jelentették.
Az advent időszakában tilos volt a zajos mulatság, tánc, lakodalom.
Ez az időszak olyan jeles napokat foglal magában, mint András (nov. 30.), Borbála (dec. 4.), Miklós (dec. 6.) és Luca (dec. 13.), melyekhez termékenységvarázslás, termés-, időjárás-, férj-, sőt haláljóslás is kapcsolódott. Az volt a cél, hogy mágikus módon segítsék elő a következő esztendő sikerét mind a földművelésben, állattartásban, mind pedig az emberek egyéni életében.
Hozzátartozott ehhez a gonosz, rossz szellemek, a boszorkányok elhárítására, elűzésére vonatkozó számtalan eljárás is, például Luca-napkor.
Az advent időszakában szerveződtek és készültek fel a betlehemesek, kántálók, ostyahordók és egyéb karácsonyi játékok előadói. Némely vidéken már advent idején megkezdődött a kántálás és a betlehemezés.
A karácsonyi, többnyire énekes, esetleg verses köszöntőt általában kántálásnak nevezték, de néhol kóringyálás, pászlizás, mendikálás, angyali vigasság néven emlegették.
A köszöntők karácsonyi énekeket énekelve járták végig a falut. Engedélykérés után az ablak alatt vagy a házban énekeltek egy vagy több éneket. Ezután valamilyen ajándékot kaptak, melyet megköszönve mentek tovább. Különböző korcsoportok jártak köszönteni, kántálni, általában délben kezdtek járni a gyerekek, majd délután a fiatalok és {7-229.} késő este a házas emberek. Újabban sok helyen már csak a cigányok járnak kántálni alamizsnagyűjtés céljából.
A kántáló énekek közül a legrégebbi réteghez tartozik a „Csordapásztorok...” kezdetű, melynek első ismert alakja a Cantus Catholici 1651-es egyházi énekgyűjteményben is szerepel. Az ismertebb énekek közül ugyancsak ebben a gyűjteményben jelentek meg a „Mennyből jövök tihozzátok...” és a „Betlehem, betlehem a te határidban...” kezdetű énekek is. Kedveltek a „Mennyből az angyal...” és a „Pásztorok keljünk fel...” kezdősorú karácsonyi énekek, melyek 18. századi énekeskönyvekben szerepelnek már.
Egy falun belül is különböző lehetett a kántálók repertoárja. A karácsonyi énekekhez jókívánságokat tolmácsoló versek és adománykérő rigmusok is kapcsolódhattak.
A kántálás szokásának hallatlanul gazdag anyagából idézünk néhány helyi példát.
Szeged környékén advent estéin jártak ketten-hárman a gyerekek házról házra. Megkérdezték: „Szabad-e kántálni?”, vagy „Dícsértessék a Jézus Krisztus, möghallgatik-e az angyali vigasságot?” Engedély után elkezdik:
A dél-nyírségi falvakban 510 gyerek áll össze egy csoportba. December 24-én délben kezdik. Egyházi karácsonyi énekeket énekelnek, a „Csordapásztorok midőn betlehembe...”, „Mennyből az angyal...”, „Pásztorok, pásztorok...” kezdetűeket. Mielőtt megkapják az adományt, esetleg a következő verset mondják:
Én kis morzsa gyenge rózsa, |
Nem jártam még iskolába, |
Mégis tudom azt a verset, |
Kis Jézuska ma született |
Jászolba. |
(Kapros 1968: 221) |
A kántálásért a gyerekek, fiúk, lányok régen diót, almát, bélest, perecet, madár alakú kalácsot kaptak, amit tarisznyába, zsákba gyűjtöttek. Az utóbbi időben pénzt is kapnak. Szénát szórtak az ablak alá, hogy a gyerekek azon kántáljanak. Ezt a szénát azután a tyúkólba vitték, hogy a tyúkok jobban tojjanak.
{7-230.} Kántálni jártak a fiatalok, sőt házasok is, de ez utóbbiak késő este.
Az Ipoly menti falvakban a gyerekek jártak kántálni az ablakok alá. Kelenyén a hatvanas években már csak a rokonok, szomszédok ablaka alá mentek, másutt meg egy darabig még cigánygyerekek jártak. Kalácsot, aszalt szilvát kaptak a háziaktól. Az ének után tréfás párbeszéd zajlott le a háziak és a gyerekek között, például Pereszlényben:
Hányan vattok? |
Hatan. |
No hát annyifelé szalaggyatok! |
Kelenyén a kántálók a „Mennyből az angyal...” kezdetű éneket énekelték, a kisebbek pedig a következőt:
Mikor én kis gyermecske vótam, |
Juhok után jártam, |
Egy piros almácskát találtam, |
Aszt is az istenkének szántam, |
Szájjon erre a házra |
Az Isten áldása, |
Dícsértessék a Jézus Krisztus! |
Ipolynagyfalun a kisebbek verse az alábbi volt:
Én kicsike vagyok, |
A fogajim nagyok, |
Megtöröm a diót, |
Csak sokat aggyatok! |
(Csáky 1987: 5354) |
Erdélyben és a bukovinai székelyek között is kedvelt karácsonyi kántáló ének a „Paradicsom közepibe...” kezdetű. Szépkenyerűszentmártonban a gyerekek három óra tájban mennek kántálni, a felnőttek este hattól éjfélig. A gyerekek az ablak alatt kint énekelnek, a felnőtteket, ha kint is énekeltek, behívják és megkínálják. Az ének előtt beköszöntőt mondanak. A gyerekek az alábbit:
Áldom, magasztalom seregeknek urát, |
hogy megadta élnünk ez karácsony napját. |
Áldjo meg az Isten e háznak gazdáját, |
kedves gazdasszonyát és minden családját! |
Boldog karácsonyi ünnepeket kivánunk. |
A felnőttek pedig a következőket mondják:
Adjon isten sokakat, |
sok karácsony napokat, |
búzát, bort eleget, |
az üvegnek feneket, |
{7-231.} hogy ihassunk eleget, |
biket, bakot, barackot, |
szőrőstökű malacot. |
Boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk! |
A kánták, karácsonyi rigmusok néha csak a várt adományról szólnak. Andódról való a közismert ének alábbi változata:
Kiskarácsony, nagykarácsony, |
Kisült-e már a kalácsom, |
Ha kisült már, adják ide, |
Mer én azér gyüttem ide, |
Ha nem sült ki én nem várom, |
Mert igen fázik a lábom. |
(Kósa 1979b: 212) |
Az erdélyi falvakban karácsonykor többnapos tánc volt, melynek az ünnepélyes bevezetését jelentette a kántálás, majd folytatódott az Istvánok, Jánosok köszöntésével, a névnapi kántálással.
Kalotaszeg-szerte karácsonykor négynapos tánc volt. Karácsony szombatján (dec. 24-én), december 2526-án és aprószentek napján, december 28-án. Karácsony szombatján kántálással kezdődött az ünnep. Első nap reggelén az istentisztelet után már megkezdődött a tánc a templom előtt és a lányhívogatás. Az erre a feladatra választott legények sorra meghívták a lányokat. Első ünnep délutánján kezdődött a régen négy-, újabban háromnapos tánc. 2526-ra és 2627-re virradó éjszaka járnak Kalotaszeg falvaiban Istvánt és Jánost köszönteni. Aprószentek napján zárult azután a zenészek hazakísérésével a karácsonyi ünnep. Magyarózdon az ünnep első napján a falu muzsikusai zenés kántálóval járták végig a falut, kalácsot gyűjtöttek. A legények pedig a lányos házaktól gyűjtötték a pecsenyét, kolbászt a karácsonyi mulatságra, a táncházba. Karácsony másodnapjától kezdődött a tánc. A lányok ilyenkor adták a legények kalapjára a bokrétát. Külön tánca volt a gyermekeknek, a gyermektánc, amit csak karácsonykor engedélyeztek.
A legnépszerűbb karácsonyi szokás a magyar nyelvterületen a betlehemezés volt. Nagyobb előkészületet, betanulást igénylő dramatikus játék, melynek több táji típusa is kialakult. A játéknak általában több szereplője van. Egyes változataiban bábok is szerepelnek, ez az ún. bábtáncoltató betlehemezés. A betlehemezés fő kelléke a jászol vagy templom alakú betlehem. A betlehemezés főbb jelenetei lehetnek az ún. szálláskeresés: József és Mária szállást keresnek, de nem fogadják be őket, a király, gazdag ember, vagy a kovács végül az istállóba küldi őket. A következő jelenetben az angyal a pásztorokat Betlehembe vezeti. Költögeti a mezőn alvó pásztorokat, akik azután ajándékaikkal az {7-233.} újszülött Jézushoz mennek. A betlehemezés része lehet az ún. Heródes játék is. Ebben a jelenetben a napkeleti bölcsek találkoznak Heródessel, majd az angyallal, aki figyelmezteti a bölcseket, hogy kerüljék el Heródest. A napkeleti bölcsek látogatását mutatja be Jézusnál, és Heródes haragját, esetleg a betlehemi gyermekgyilkosságról is szól.
A betlehemezés fontos részét képezi a pásztorok évődése az öreg és süket pásztorral. A betlehemezés egyes jeleneteit gyakran önállósulva, külön szokásként adták elő. Így például a szálláskeresést az advent időszakában, a Heródes-jelenetet vízkeresztkor. Gyakran jártak házról házra csak a pásztorok tréfás jelenetével. A Magyar Népzene Tára a betlehemes játékokat négy fő típusba sorolta: I. erdélyi, II. alföldi és felső-tiszai, III. dunántúli, IV. felföldi. Az erdélyi típusban az angyalon, pásztorokon kívül szerepel Szűz Mária, Szent József, a király szolgája. Ebben a változatban jellegzetes jelenet a szálláskeresés. Az alföldi és felső-tiszai típusban az angyalokon, pásztorokon kívül betyár vagy huszár szerepel. Jellegzetes része a cselekménynek a perselyezés. A dunántúli változatokban a pásztorok jelenete a játék központi része. A felföldi típusban az angyalon, pásztorokon kívül a Gubónak, Jakabnak, Kecskésnek nevezett figura tűnik fel.
Az erdélyi típus előadása különösen nagy előkészületet, betanulást igényelt. A szereplők feladatuknak megfelelő jelmezeket viseltek. Felnőtt férfiak játszották, kivéve az angyal és Mária szerepét, amit jó hangú gyerekre bíztak.
Az andrásfalvi betlehemesek bekéredzkedés után karácsonyi éneket énekelnek, majd a szálláskeresés történetét. Ezután a Király behozza a betlehemet és beköszöntő verset mond. Utána lép be József, és párbeszéddel, énekkel folytatódik a szálláskeresés története. E jelenet után következik a pásztorok ébresztése, ajándékvitele, az Öreg csobánnal folytatott párbeszéde. A pásztorok énekelnek, táncra kerekednek, majd célzásokat tesznek az adományra. Végül énekkel távoznak:
Serkenj, lelkem, mély álmodból, vigyázz magadra |
Mert ma urad jött a világra, szép váltságodra. |
Drága kincset hoz magával orvoslásodra. |
(Sebestyén Á. 1972: 124) |
Az alföldi típus egyik változata a konyári betlehemezés. A szereplői: Heródes, juhász, öreg juhász, betyár és az angyalok. A Heródest alakító legény kér bebocsátást. Együtt éneklik a „Mennyből az angyal” kezdetű karácsonyi dalt, majd a betyár bemutatkozása következik. A játék a pásztorok ébresztésével, az ajándékvitellel, a pásztorok évődésével folytatódik. Búcsúzó ének és áldáskívánások után távoznak. A betyár versének részletében emlegeti a perselyt.
A dunántúli változatban a szereplők gyakran antikizáló neveket viselnek, például a nagymizdói (Vas m.) változatban Titeris, Maksus a két pásztor, a harmadik, az öreg neve Koredob. Rajtuk kívül még egy szereplője van a betlehemesnek, az Angyal. A pásztorjelenet után közösen éneklik az adománykérést:
A felföldi típus változatai az Ipoly mentiek. Az Ipoly menti falvakban mindenütt szokás volt a betlehemezés, ma azonban már csak töredékesen emlékeznek vissza rá. Kelenyén és Ipolyfödémesen még a hatvanas években is betlehemeztek a cigányok, de ez már egy leegyszerűsödött változat volt. Az Alsó-Ipoly menti betlehemezésnek 5 szereplője volt. A Kubó tréfás, nevettető bojtárnak öltözött figura. Szakállas volt, kifordított báránybőr kucsmát viselt és ködmönfélét, vállán hátizsákot, kezében botot. A többiek fehér rojtos, bő szárú gatyában, piros szalaggal átkötött ingben mentek, a fejükön papírból készült püspöksüveg, a kezükben csörgősbot volt. A betlehemvivő nyakszíjon hordta a betlehemet. Engedélykérés után a Kubót kivéve bementek a házba, meggyújtottak két gyertyát a betlehem előtt. Karácsonyi énekeket énekeltek, a csörgősbottal adva meg az ütemet. A karácsonyi ének után kiszóltak a Kubónak, akivel megkezdődött a tréfás párbeszéd:
Vezető: Kubó! Voltál Betlehembe?
{7-235.} Kubó: Hol a tehenbe?
Vezető: Kubó tudsz keresztet vetni?
Kubó: Mit kereket vetni? (próbálgatja a kerékvetést).
Ipolyvarbón karácsonynap előestéjén járt a két angyal, öregapó, és aki a betlehemet vitte. Csizmában voltak, kifordított báránybőr sapkát viseltek. A betlehemet deszkából készítették. A jászol mellé szalmát is tettek, s a betlehemet szentképekkel díszítették. Engedélykérés után az alábbi köszöntőt mondták:
Eggy nagy vigaságos örömöt hirdetek, |
Mer a Krisztus Jézus szűztől született. |
Mennyei királyunk kösztünk megjelenik, |
Aki jövendöltetik. |
Majd a közismert „Pásztorok keljünk fel...” kezdetű éneket énekelték. Tréfás párbeszédre is sor került, a szobába szólították az öreget:
Jaj fijajim de nagy finyességet látok!
Végül adománykérő éneket énekeltek:
Kolbász, odal, szalonna, |
Pásztoroknak jó vóna. |
Ó, ó, ó, É, é, é, |
A kenyér mindennapi, |
A kalács csak ünnepi, |
Úgy lehetnye jóllaknyi, |
Hotyha anna valaki. |
Ó, ó, ó, háromesztendős toklyó, |
A bográcsba vóna jó, |
Abba vóna hagyma, só, |
É, é, é, ety kulacs bor amellé. |
Kolbász, oldal szalonna, |
Pásztoroknak jó vóna. |
É, é, é, a kenyér mindennapi. |
Kolbászt, szalonnát, kalácsot kaptak, majd boldog ünnepeket kívánva mentek tovább (Csáky 1987: 3839).
A betlehemezés változata a bábtáncoltató betlehemezés, mely a Balaton környékén, a Felső-Tisza-vidéken és Esztergom környékén, de szórványosan másutt is előfordul. A templom vagy jászol alakú betlehemben mozgatják az angyalt, ördögöt, Heródest, pásztorokat, halált, adománygyűjtőt stb. megjelenítő figurákat.
A betlehemezésből kivált jeleneteket is főként advent és karácsony idején játszották el. Egyik változatát bölcsőskének, bölcsőjárásnak nevezik. Szereplői egy fiú kivételével, {7-236.} aki József szerepét játssza mind lányok. A Máriát alakító lány bölcsőt visz magával. Pereszlényben (Hont m.) az alábbi éneket énekelték:
A bölcsőjárás a szálláskeresés-jelenet változata.
A szálláskeresés mint a paraszti ájtatosság egyik megnyilvánulása Szentcsalád-járás néven ismert a magyar nyelvterületen. Karácsony előtt kilenc napon át általában egymáshoz közel lakó család viszi egymáshoz a szentképet vagy szobrot. Énekelnek, imádkoznak, és másnap reggelig a háznál hagyják a képet vagy a szobrot. Jellegzetes énekük első versszaka:
{7-237.} (Olaszfa, Vas m.; MNT II. 351. sz.)
A betlehemezésből önállósult pásztorjelenet dunántúli változatára példa a vasszilvágyi pásztorozás. Az 1960-as évek végén egy szegényebb, többgyerekes család három, tíz éven felüli fiaiból kerültek ki a szokás szereplői. Rossz ruhákat, bundát vettek magukra. Engedélyt kértek a háziaktól, hogy lehet-e pásztorozni. Ha megkapták, az egyikük bement és elkezdte:
Hopp taljás jó estét kedves házigazda, |
Tericcse asztalát fehér abroszával. |
Nem tuggya miféle pásztorok lepik meg a házát. |
Hű posztor a helyem! |
Hopp taljás jó estét kedves házigazda |
Hol az a szitykes, szutykos szolgáló leánya? |
Később jöttem vóna, kurugla már egybeégett vóna! |
Hű posztor a helyem! |
Hopp taljás jóestét kedves házigazda |
Akkorát zikkentem, zökkentem a kentek ajtajába, |
Ha hat mázsa lelkem lett vóna még az is kipottyant vóna. |
Hű posztor a helyem! |
Ezután boldog karácsonyi ünnepeket kívánva az adományok átvétele után továbbmentek (Tátrai Zs. gy. 1966).
Lukácsházán a pásztorok tréfás álmaikkal szórakoztatták a hallgatóságot:
Mit álmottam? Azt álmottam, akkora szunyogot láttam, hogy két betyár vitte vasdurungon és a hátsó kérdezte az elsőtől: Komám megvagy? (Tátrai Zs. gy. 1966).
Többnyire karácsony böjtjén vagy néhány nappal előtte a kántortanító az iskolás gyerekekkel minden családnak megfelelő számú ostyát küldött. Ennek fejében a családok a tanító számára lisztet, babot, tojást, kolbászt, hurkát stb. adtak. Az ostya a karácsonyi vacsora fontos része volt, melyet sok helyen mézzel, borssal, fokhagymával együtt ettek, sőt az állatoknak is adták egészségvarázsló céllal.
Az Ipoly menti falvakban legtovább élő népszokás volt a karácsonyi ostyahordás. A negyvenes években a kántortanító megsüttette vagy megsütötte az ostyát, a gyerekekkel szétküldözgette, amiért cserébe lisztet, babot, kolbászt és más élelmet kapott. Pereszlényben az ostyahordók az alábbi köszöntővel vitték az ostyát:
A gyerekek pénzt vagy cukorkát kaptak. Az Ipolyhídvégi köszöntő így hangzott:
{7-240.} A Tápió mente néhány falujában is szokás volt az ostyahordás. Mendén az ostyát a kántor vagy a felesége sütötte. Karácsony előtti héten a gyerekek vitték szét. Többszínü ostyát is sütöttek, fehéret, zöldet, pirosat, sárgát. Ostyahordó versük:
A kosárból kivették a háziak az ostyákat, és helyébe rakták az adományaikat a kántornak, lisztet, kolbászt, babot, bort, esetleg pénzt. A széthordásért a gyerekek pár fillért kaptak. Nemesviden, Somogy megyében a mendeihez hasonlóan színes ostyákat hordtak {7-242.} szét a 1520 éves legények. Versük ugyancsak az ostyák színét magyarázta. Az ostyahordásból származó jövedelem korábban a tanítók díjlevelébe foglalt járandóság volt, akárcsak a Balázs- és Gergely-napi koledálásból származó adományok.
A pásztorok karácsonyi vesszőhordása az egész Ipoly vidékén elterjedt szokás volt. Ipolyhídvégen karácsony vigíliáján egész nap jártak a pásztorok vesszőkkel, melyből a gazdasszony a kötényével húzott ki néhány szálat, azért, hogy az állatai a következő évben egészségesek legyenek. Az ún. aprószentek vesszőért a pásztornak bort, cipót, esetleg pénzt is adtak. A vesszővel a gazdasszony megveregette a teheneket. Tavasszal a gazda az ekére tette, hogy jobban húzzanak az állatok.
Ipolyvarbón a pásztor az alábbi köszöntőt mondta:
A varbói asszonyok kötényükkel annyi szálat húztak ki a csomóból, amennyi kijáró állatuk volt. A vesszővel megveregették a disznópásztort, hogy egészségesek legyenek a disznók, a tehénpásztort nem, mert akkor rúgós lett volna a tehén.
Paláston hosszú nyírfavesszővel járt a tehén-, disznó-, kecskepásztor. Aprószenteknek hívták a vesszőt. Kötényükkel húzták ki, majd rácsapdostak a pásztor lábára, hogy így táncoljanak a borjúk, báránykák.
A Tápió környékén mindenütt ismert, ma már kihalt szokás volt a pásztorok karácsonyi vesszőhordása. A pásztorok hosszabb, rövidebb köszöntőt mondtak, a gazdasszony a kötényével húzott ki vesszőt. Úriban, ha a kihúzott vessző ágas volt, azt mondták: „No, bornyas lesz a tehén!” A kihúzott vesszőket a szobában a sarokba tették. Alkalomadtán ezzel verték meg a rossz gyereket, de azt tartották, hogy az ilyen gyerek nem lesz keléses. Galgamácsán a vesszőnyalábokból ugyancsak a kötényével húzhatott a gazdasszony. Ezzel megveregették a pásztorokat, hogy a jószág egészséges legyen. A Hortobágy vidékén karácsony napján keresték fel a pásztorok a gazdákat. Karcagon a nyájjuhászok köszöntötték a gazdáikat, akik azután megvendégelték őket. A hajdúböszörményi köszöntésnek nem volt állandó szövege. Kunmadarason kántálásnak nevezték a szokást, mely megegyezett a karácsonyi kántálással. Együtt ment a juhász, a kondás, gulyás és a csordás. Az „Istennek szent angyala...” kezdetű éneket énekelték. Nagyivánban különösen azokat a gazdákat keresték fel, akiknek egyúttal névnapja is volt (Barna 1979: 143144).
December 24-én, karácsony vigíliáján, más néven karácsony böjtjén, bőved estén, a szinte forgatókönyvszerűen előírt cselekmények a karácsonyi asztal körül történtek.
A karácsonyi asztalra vagy alá, vagy akárcsak a közelébe helyezett tárgyak, eszközök különleges mágikus hatalommal ruházódtak fel. Magát a karácsonyi abroszt, mely különösen a Dunántúlon szép változatokban terjedt el, csak egyetlen ünnepi alkalomra használták, ezentúl vetőabroszként vagy sütőabroszként alkalmazzák, hogy a termés bő legyen, vagy hogy a kenyér jól sikerüljön.
Mi is került a karácsonyi asztalra? Elsősorban egész kenyér, sőt néhol kalács is, hogy egész esztendőben legyen. Az asztal alá szénát, szalmát vitt be a gazda, hogy azután az állatok alá tegye, ezzel biztosítva egész esztendőre az egészségüket. Néhol még szerszámokat, {7-244.} házi eszközöket is tettek az asztal alá, hogy azokban is szerencséjük legyen a következő esztendőben. A bő termést igyekeztek befolyásolni a szintén az asztal alá helyezett magvakkal, szemes terményekkel teli szakajtókkal. Ez utóbbiakat többnyire a tyúkoknak adták, hogy jobban tojjanak. A karácsonyi asztal ily módon való előkészítése a Dél- és Nyugat-Dunántúlon, a palócoknál és a Dél-Alföldön (Pócs 1965) volt szokásban.
Bussán a gazdák szakajtóban árpát és búzát vittek a szobába. Köszöntőt mondtak:
A köszöntő után a gabona az asztal alá került, vízkeresztig ott maradt. Az asztalon ostya, alma, dió, káposztaleves, mákos guba, túrós lepény, fokhagyma, bor volt, az abrosz alá egy kis szénát szórtak.
Dunaszekcsőn a múlt század végén bőved napján, azaz karácsony vigíliáján a gazda lámpagyújtás előtt elkészítette a szalmát, szénát, a ló kantárját, a kezibe vette és gyertyával háromszor körülkerülte az asztalt. Az asztalra rá volt téve a széna, úgy lett letakarva. Az asztal alá is tettek, henteregtek rajta a gyerekek. Azért terítették a szénát az asztal alá, mert Jézus szénába, szalmába született. Az asztalra diót, almát, sült tököt, szőlőt tettek. Ebből mindenki ehetett a vacsora előtt (Tátrai Zs. gy. 1965).
Vicsápapátiban a gazda bekopogtatott. Arra a kérdésre, hogy „mi újság?”, azt felelte: „Krisztus Jézus született Betlehembe”. A kezében lévő rostával háromszor megfordult. A rostában méz, dió, alma, ostya volt a család minden tagja számára. Kenyeret is behozott a hóna alatt, majd diót vetett a szoba négy sarkába. Ezután pálinkát ittak, és elmondta a karácsonyi köszöntőt: „Adjunk hálát az Atya Uristennek, hogy megadta érnünk ezt a mai dicsőséges szent napot, úgy mint Ádám és Éva napját. Adja a fölséges Atya Uristen, hogy továbbra is megérhessük jó erőben és egészségben, isteni áldásban és békességben. Adjon az Uristenek a gazdasszonynak tyúkot, lúdat, a gazdának bort és búzát, a megholt élőknek örökké való nyugodalmat. Isten áldjon meg bennünket” (Tátrai Zs. gy. 1985).
Egerszegen parázsolásnak nevezték a karácsonyi köszöntőt, melyet a gazda rosta és kenyér behozatalakor mondott. Itt így hangzott: „Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus. Boldog karácsonyi ünnepeket kivánok kéteknek több jóval, kevesebb búval mulathassunk Krisztus urunk születése napján. Adjon az Isten a gazdának bort, búzát a gazdasszonynak tyúkot, lúdat. A leánynak egy szép mátkát, a legénynek azon szerént. Országunkba csendes békességet, holtunk után örök üdvösséget. Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus” (Tátrai Zs. gy. 1985).
Székelykevén a családfő az asztalhoz lépett, alátette a szénát, majd elébe helyezte a szakajtót a terményekkel és a széna tetejére a vesszőt. Ekkor a következő párbeszédet mondták a gazdasszonnyal:
Kötözöm a rossz emberek kezét lábát, hogy távol legyen a rossz a háztól.
Ezalatt kötelet sodort a szénából és megkötötte az asztal egyik lábát. Ez a kérdés-felelet háromszor ismétlődött, amíg az asztal többi lábát is megkötötte (Botka 1983: 45).
Az asztalra helyezett ételek, melyeket általában megfelelő sorrendben fogyasztottak el, a család tagjainak az egészségét biztosították a néphit szerint. Így a szentelt ostya, mézbe mártott fokhagyma, dió, alma stb. Jászdózsán például a böjti ebéd hétféle ételből állt: pálinkaivás, fokhagymanyelés, habart bableves, mézes-mákos csík, aszalt szilva, aszalt alma, dió és sült tök. Pereszlényben huszonnegyedikén estig böjtöltek. Vacsorára huszonegyféle eledel került az asztalra: hal, bableves, mákos guba, derelye, keserűtúrós galuska, ostya, dió, alma, fokhagyma, vöröshagyma, méz, aszalt szilva, bors, szőlő, sült tök, fehér kenyér, bejgli, bor, pálinka stb. A családtagoknak mindenből kellett enni-inni. Általában elsőnek az ostyát fogyasztották mézzel, borssal és fokhagymával. Ezután ették az almát. Az almának karácsonykor sokféle mágikus szerepet tulajdonítottak. Almával jósoltak a lányok Luca-naptól fogva, mint ahogy ezt már a Luca-napi szokásoknál említettük; almáról mosakodtak szépség- és egészségvarázsló célzattal. Almáról itatták a jószágot is hasonló meggondolással. A palócoknál a családfő egy almát annyi felé vágott, ahány családtag volt, s mindenki kapott belőle, hogy összetartson a család: ha valaki eltévedne, a közösen evett almára visszagondolva hazataláljon.
A karácsonyi dióevés szinte az egész nyelvterületen ismert. Az egészséges dió egészséget, a rossz dió betegséget jósolt. Különféle magyarázattal szokás volt a diódobálás a sarkokba. Egerszegen keresztet vetettek, majd az „Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek” fohásszal dobták a négy sarokba a diót. Nyitragerencséren még emellett azt is mondták: „Édes angyalkáim megajándékoztatok erővel egészséggel, én megajándékozlak egy-egy dióval” (Gunda 1958: 151152).
Dióval játszottak is a gyerekek karácsonykor. Székelykevén az egyik fiú letette a diót a földre, a másik igyekezett megcélozni egy másikkal; ha sikerült, az övé lett a dió, ha nem, akkor mindkettő a földön maradt.
A karácsonykor fogyasztott hüvelyesek, sült tök és újabban a hal a következő év pénzbőségét kellett hogy biztosítsák. A Nyitra környéki falvakban, például Vicsápapátiban régen bab-, borsó- vagy lencselevest ettek és mákos pupácskát (mákos gubát). Ma már halat esznek krumplisalátával. A bablevesbe száraz szilvát és gombát is tettek. Lédecen gombalevest készítettek és ugyancsak mákos pupácskát. Ma itt is halat esznek krumplisalátával, és kalácsot sütnek.
A karácsonyi asztalon fontos szerepet tulajdonítottak az egész kenyérnek, azzal a magyarázattal, hogy egész éven át legyen majd kenyér az asztalon.
Általánosan elterjedt hiedelem szerint a karácsonyi asztaltól a gazdasszony nem állhatott fel, mert akkor a kotlósai nem lennének jó ülősek.
A karácsonyi asztal morzsáját különösen becsben tartották, többnyire mágikus és gyógyító eljárásokban használták fel. „A karácsonyi morzsát csak úgy összesöpörgetjük, öszeszehajtjuk az abroszt, oszt kiöntjük a tyúkoknak, hogy jobban tojjanak” (Gulyás É. 1976: 105). Varsányban „Minden ételből, amibül karácsony este evett a gazda, egy kis darabkát eltették a karácsonyi morzsát ha a tehénnek bőrgyulladása lett, akkor ezzel füstölték” (Hoppál 1982d: 245). A karácsonyi maradékot, minden más szentelményt legfeljebb elégetni lehetett, ha nem használták fel egyéb célokra.
{7-246.} Egerszegen, mielőtt étkezni kezdtek, a családfő minden ételből egy keveset külön tányérra tett. Kolonban a család halottai számára is tettek egy tányérkára az ételekből. Vicsápapátiban most is félretesznek az ételekből az „égi madaraknak”.
A karácsonyi morzsát általában zacskóba kötve eltették. Palóc falvakban néhol az istállóba felkötötték rontás ellen, de például Karancsberényben a tehén tőgyét füstölték vele ellés után, Nógrádsipeken torokfájás ellen füstöltek vele. Pereszlényben a karácsonyi morzsát szalvétába csavarva vízkeresztig az asztalon hagyták. Ezzel füstölték a megigézett gyereket. Ipolyvarbón megszárították a karácsonyi morzsát, s ha valakinek a füle fájt, parázsra szórták. Füstölték karácsonyi morzsával a tehenet, kislibákat is. A karácsonyi asztal alatt megszentelődött terményeket, szénát az állatoknak adták, hogy egész esztendőben egészségesek maradjanak. Volt, ahol az egész lakószobát telehintették szalmával, és azon aludtak az ünnepek alatt ugyancsak egészségvarázsló célzattal.
Karácsony éjfelén, éjszakáján fontos szerepet kapott a víz, a tűz, a zajkeltés. A víznek gyógyító és varázserőt tulajdonítottak még ha egyszerű kútvíz volt is. Az év bizonyos ünnepein, jeles napjain különleges italként fogyasztották vagy mosdottak benne. Hatását azzal is fokozták, hogy pénzt és piros almát dobtak bele. Karácsony éjjelén merítették az ún. aranyos vizet vagy más néven életvizet. A Bereg megyei Fornoson a vízmerítésnek különös jelentősége volt az eladósorú nagylányok számára. A falun kívül egyetlen kút volt, melyet a legények és a lányok éjféltájban fenyővel és koszorúkkal díszítettek fel, és gúzsvesszővel a kúthoz kötötték az ágast. Amelyik lány éjfél után elsőnek oldja fel a gúzst, elsőnek meríti az aranyvizet (melyben hitük szerint Jézus fürdött meg), az megy leghamarabb férjhez gondolták. Istensegítsen az éjféli miséről hazamenet merítették az aranyos vizet, ebből ivott és ebben mosdott az egész család. Ez a víz egészséget jelentett, mert hitük szerint ebben fürösztötték a Jézuskát.
A víz után a tűz a másik fontos elem, melynek különös ereje lehet karácsony éjjelén. Egyes Vas megyei falvakban nyírfaseprű fáklyákkal vonultak az éjféli misére, miközben a pásztorok ostort durrogtattak, lövöldöztek az ártó, gonosz hatalmak elűzésére. Karácsony éjjelén az égő gyertya összefüggött a házasságvarázslással is. Például Somogyvámoson az eladó lányoknak olyan gyertya fénye mellett kellett az éjféli misére öltözködniök, amely már egyszer lakodalomban világított a menyasszonynak.
A gonoszelhárító zajcsapás ezen az éjszakán a pásztorok feladata volt. A karácsonyi történet pásztorai miatt igen fontos szerepük volt az éjféli misén is. Galgamácsán a pásztorok körbejárták a templomot, mialatt a mise folyt, hogy a gonosz szellemeket, boszorkányokat távol tartsák a zajjal, kürtöltek, trombitáltak, pattogtattak az ostoraikkal.
Az éjféli misén szokás volt egyes székely falvakban, hogy az ének ezen szavainál: „A madarak megszólaltak”, a gyerekek cserépsípokkal madárhangot utánoztak a mise végéig, másutt a férfiak kalitkába zárt csízeket eresztettek ki.
Lukácsházán, mielőtt elmentek az éjféli misére, fehér abroszt terítettek az asztalra, kalácsot és vizet tettek rá. „Ha kis Jézuska gyün közbe, hogy az tuggyon enni” (Tátrai Zs. gy. 1966). Ez valószínűleg a halottaknak szánt étel keresztényi magyarázata. Az éjféli {7-247.} mise után a gazdák megrázták a gyümölcsfáikat, hogy majd bőven teremjenek. Az Ormánságban a harangszókor rázták meg.
A házasságjóslásra, -varázslásra is alkalmas az éjféli mise körüli időpont. A Luca-napkor elkezdett eljárásoknak (pl. lucaág, almával jóslás, lucacédula, lucabúza) ilyenkor volt a beteljesedési idejük. Az Ipoly menti falvakban az eladósorba jutott lányok szenteltvizet vettek a szájukba az éjféli mise után, s otthon azzal mosták le az arcukat, de nem törölték meg, hogy álmukban majd a leendő vőlegény törölje le. Az éjféli misére menet a zsebükben kukoricát, tökmagot, kölest vittek a göcseji lányok, s a szenteltvíztartóba dobták, hogy amennyi az elszórt mag, annyi kérőjük legyen majd, és olyan gyorsan jöjjenek, mint ahogyan beledobálták. Örményházán mákos tésztát dobtak a szenteltvíztartóba.
A karácsonyi éjféli misére kellett hogy elkészüljön az ugyancsak Luca-naptól kezdve faragott lucaszék. Az éjféli misén arra állt vagy ült a kíváncsiskodó, hogy meglássa: ki vagy kik a boszorkányok a faluban.
A karácsony éjjeli időjárásból jósoltak a következő évi termésre. Például Jászdózsán úgy vélték, ha csillagos az ég az éjféli misekor, akkor sok kukorica lesz. Azt tartották, hogy az éjféli mise alatt megszólalnak az állatok és kibeszélik a gazdájukat. Ezért is végeztek különféle szertartásos cselekedeteket az állatokkal kapcsolatban. Például a Nyitra környéki falvakban a gazda karácsonyi szentelt ostyát, zöldpetrezselymet, piros almát tett az itatóvályúba, hogy a marhák egészségesek legyenek.
A karácsony mai, közismert jelképe, a feldíszített fenyő, a karácsonyfa ebben a formájában újabb keletű szokás. Az eddigi kutatások a karácsonyfa-állítást protestáns, német eredetűnek tartják, mely hazánkban a Bécsi Udvar közvetítésével először az arisztokrácia, majd a városi polgárság, a falusi értelmiség, végül a parasztság körében terjedt el. A Bécsi Udvarban német főúri családok és protestáns művészek honosították meg. Karácsonyfát Magyarországon a történeti adatok szerint Brunswick Teréz állított először, 1824-ben, József nádor harmadik neje, Mária Dorottya, illetőleg a Podmaniczky család 1826 táján, majd Fertőszentmiklóson a Bezerédj család 1834-ben. Jáky Ferenc osli plébános, a gróf Hunyady család egykori házipapja 1855-ben karácsonyfa-ünnepélyt rendezett a falusi iskolás gyerekei számára.
A karácsonyfa-állítás szokása nyugatról kelet felé terjedt a magyar nyelvterületen.
Az osztrák néprajzi kutatás szerint a karácsonyfák elterjesztésében nagy szerepük lehetett az első világháborúban a katonák számára állított közös karácsonyfáknak. Hazánkban az ország keleti felében csak a második világháború után honosodott meg végleg. Az új szokáselem elterjedését elősegítette, hogy már volt hazánkban előzménye.
Szeremlén a karácsonyfa elterjedése előtt az ún. termőág volt a karácsonyi dísz, melyet aranyozott dióval, almával, ültetni való hagymával díszítettek. Zsámbokon régen rozmaring- vagy nyárfaágat díszítettek. A lakodalmi életfához hasonló vagy valamire felfüggesztett zöld ág készülhetett tüskéből, bürökből, kökényágból. Ittebén kökényágra, Csantavéren papírral betekert száraz ágra emlékeznek az 1920-as évekig. Bácstopolyán az 1890-es években három faágat szegeztek össze, azt bevonták piros papírral, ebbe szegeket vertek és arra akasztották a diót, almát, mézeskalácsot.
{7-248.} A téli napforduló ünnepén nem volt idegen elem a tavaszt, termékenységet jelképező zöld ág, akárcsak liturgikus vonatkozásban a paradicsomjáték életfája. Itt tehát kereszténység előtti és liturgikus hagyományok találtak egymásra. A karácsonyfadíszek is hasonlóan alakultak: a termékenységet szimbolizáló alma, dió és a feltevések szerint a paradicsomi életfáról származó kígyót jelképező lánc jól megfértek egymással. Ugyancsak messzire vezet a gyertyák kérdése, az élet fényének szimbólumától a villanyégőkig.
A fenyőfaállítást a nagygazdák kezdeményezték. Ittebén a hagyomány szerint az 1900-as években az iskolában állítottak először fenyőfát, de még az 1960-as években sem volt általános szokás a családoknál. Szegeden ugyancsak a század elején jelent meg a karácsonyfa, de csak szórványosan. A Hortobágy környékén a korábbi zöld ág meglétére még emlékeznek. A fenyő karácsonyfa elterjedése az 1920-as, 1930-as években kezdődött csak el. A fenyő karácsonyfa a gazdagabbaknál már az 1910-es években megjelent. A lucabúzát a fa alá tették, mint általában mindenütt, ahol egyáltalán készítettek. Topolyán azzal a magyarázattal, hogy a bárányka legelhessen.
A karácsonyfadísz korábban az alma, dió, házilag készített sütemények, mézeskalács volt. Az 1880-as években jelent meg az üvegdísz és az 1890-es években a lametta a városokban. Az Ipoly vidékén a karácsonyfát karácsony böjtjén díszítik fel. Almát, diót tettek rá régebben, a fa alá helyezték a betlehemet vagy a Szent Családot ábrázoló képet. A kisebb gyerekeknek ma is azt mondják, hogy a Jézuska hozza a fát, ezért titokban díszítik. Ma már nagy fákat állítanak, üvegdíszekkel, szaloncukorral. A karácsonyfát hosszú ideig tartják bent azzal a magyarázattal, hogy az állatokat az újesztendőben akkor nem éri baj. Turán a karácsonyfát süteménnyel, aszalt gyümölccsel, tökmaggal, pattogatott kukoricával, almával és kockacukorral díszítették. Régebben reggelre kelve látták meg a karácsonyfát a gyerekek, újabban december 24-én este állítják a fát.
Nyugat-Magyarországon a karácsonyfát mestergerendára vagy a szobasarokba függesztették, hol a koronájával felfelé, hol megfordítva. A karácsonyfa elterjedése előtt szokásos zöld ágakat, tüskés ágakat is hasonló módon függesztették fel.
A karácsonyi ajándékozás a karácsonyfa-állítás szokásánál is újabb. Ajándékot régen a kántálók, betlehemezők, köszöntők kaptak, azok is ételfélét és legfeljebb egy kis pénzt. Székelykevén az ajándékozás még az 1960-as években sem volt szokás. Bácsfeketehegyen, Pacséron és általában mindenütt a karácsonyfa és a rajta lévő nyalánkságok jelentették az ajándékot. A ruhafélék, játékok ajándékozása új keletű. Az őrségi falvakban a negyvenes évektől indult meg az ajándékozás divatja.
Az 1940-es években az erdélyi falvakban, Sitéren például csak a módosabbaknál volt karácsonyfa-állítás és ajándékozás szokásban. Oltszakadáton karácsonyfát 1870 óta az iskolában állítottak, és a tanulókat ajándékozták meg általában tanszerekkel. Oltszakadáton, Alsóbölkényben a szülők vagy rokonok csengetnek, és az ajtórésen dugják be az ajándékot. Karácsony napján pedig a keresztszülők vitték a mézes pogácsát, diót, almát, ezt nevezik angyaljárásnak. Egri községben viszont a szegényebbek is állítottak fát cukorral, aranydióval, almával, házi süteménnyel díszítve. Magyardécsén csak a gazdagabb házaknál volt karácsonyfa. A karácsonyi ajándékot a bukovinai Istensegítsen asztal alá tették, mert fát nem állítottak. Egy marék szénára ünneplő kendőt terítettek, oda tettek diót, almát, mézeskalácsot, egy-egy ruhadarabot a gyerekeknek, akik úgy tudták, hogy a Jézus hozta. Az ajándékot hozó Jézuskát néhol meg is személyesítették, például a nyugat-magyarországi falvakban. Szakonyban egy nagyobb gyermek vagy {7-249.} asszony fehér lepelbe öltözött, arcát tüllel fedte el. A gyerekeket megimádkoztatta a szülők közvetítésével, és átadta az ajándékot. A kezében hozta a feldíszített karácsonyfát.
Egyre népszerűbbek a közterületen felállított fák. Egyes történeti adatok szerint a 17. században német nyelvterületen nem családok állítottak fát, hanem egy központi helyen felállított karácsonyfára akasztották a szegényeknek és gyerekeknek szánt gyümölcsöket.
A mindenki fájának múlt századi példájáról olvashatunk Réső Ensel Sándor szokásgyűjteményében. A Sáros megyei földesúr a cselédei számára állított hatalmas karácsonyfát szalaggal, gyertyákkal díszítve, ágain a cselédeknek szánt hasznos ajándékokkal (Résö Ensel 1867: 239240).
Ma Budapesten az ünnep hangulatának fokozására fenyő- és karácsonyfadíszbe öltöznek a kirakatok. Nagy fákat állítanak például a szállodák előcsarnokába, a Parlamentben óriásfenyő áll. Néhány éve a Vörösmarty téren reklámcéllal a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalat állíttat hatalmas fenyőfát, ágain színes égőkkel és lemeztasakokkal. Újabb szokás szerint a panelházak erkélyein megjelentek a kivilágított fák, akárcsak a kertes házak villanyégőkkel díszített élőfái.
Ugyancsak terjedő szokás, hogy karácsonyra a temetőbe is visznek kis fákat, néhol feldíszítve. Nagy ünnepeken a halottkultusznak mindig fontos szerepe volt. Az új szokást a virágkereskedelem is ösztönzi. Az adventi korszorú a ma népszerűsödö karácsonyi szimbólumok közé sorolható. A feltehetően német eredetű szokás Ausztriában a két világháború közötti időszakban kezdett terjedni. A fővárosi virágüzletek hazánkban számtalan változatban, színes gyertyákkal és szalagokkal készítik, népszerűsítik az adventi koszorút.
A karácsonyi ajándékozás szokása is napjainkra vált az ünnep elengedhetetlenül fontos részévé. Sokáig csupán a gyerekeket ajándékozták meg falvainkban, s az ajándék többnyire a karácsonyfa volt a rajta függő nyalánkságokkal.
A titokban hozott ajándék a Jézuskától, más magyarázat szerint az angyalkától vagy egyéb földöntúli lénytől származik. Akárcsak a Mikulást, néhol az ajándékhozó Jézuskát is megszemélyesítették.
A család ünnepe volt a hagyományos magyar paraszti életben is. Mint minden nagy ünnep, munkatilalommal járt. Lészpeden „Karácsony napján, akkor a ganyét nem vetették ki, esszeszedték a jószág alól. Vagy ha ettünk, akkor a tányérokat sem mostuk el, akkor azt félreraktuk és másnap mostuk el” (Bosnyák S. 1980: 120). A szemetet sem vitték ki. Pereszlényben a hamut, szemetet nem vitték ki, mert úgy vélték, ezzel kivinnék a szerencsét a házból. Egerszegen, ha söpörtek, akkor is csak befelé az asztal alá. Csak a legszükségesebb munkákat végezték el. Az állatoknak a takarmányt már előző nap odakészítették, Jászdózsán karácsony napján nem fésülködtek. Nem főztek, csak az előtte való napokon. Tilos volt e napon a kölcsönkérés, kölcsönadás is, mert kivinné a házból a szerencsét.
E napon jártak a dunántúli regölők. A gazdának minden jót kívántak, a leányokat, legényeket összeénekelték. A közelmúltig szokás volt egyes dunántúli falvakban, hogy a legények köcsögdudával, csörgősbottal felszerelve felkeresték a házakat, énekelték:
A regösének-változatok kezdősorai lehetnek:
{7-251.} (Boldogfa, Zala m.; MNT II. 780. sz.)
Ezt a szöveget főként a zalai változatokban találjuk meg. Az 1838-ban lejegyzett regösének is ezt tartalmazza. Egyes változatokban ehhez csatlakozik a „Ha a ketek asztala szent oltár vóna...” kezdetű versszak is.
Somogy és Zala megyéből jegyezték le az alábbi kezdő versszakot:
Nem vagyunk mi rablók. |
Szent István szolgái; |
most jöttünk hideg útról, |
hideg mezejéről. |
Elfagyott kinek keze, kinek lába, |
kinek füle, kinek farka. |
(Szentpéterúr, Zala m.; MNT II. 810) |
Az adománykérés is bővülhet, Kemenesalján például a következő verssel:
Sütik a malacot, |
érzem a szagát. |
talán nekem adják |
a hátulsó combját. |
(MNT II. 812) |
Minden regösénekben szerepel a refrén:
Rőt ökör, régi törvény, |
haj, regő rejtem, |
azt is megengedte |
az a nagy úristen. |
{7-252.} Erdélyben, Udvarhely megyében az ifjú házasokat regélték meg bőségvarázsló, jókívánságmondó versekkel. Az első sorok így hangzanak:
Porka havak esedeznek, de hó reme, róma, |
Nyúlak, rókák játszadoznak, de hó reme, róma. |
(Kriza 1863: 121122) |
A hazai kutatás sokat foglalkozott a regölés és a regösének kérdéseivel, mert abban finnugor kori réteget vél felfedezni, valamint a téli napforduló megünneplésének pogány nyomait. Rajeczky Benjamin pedig felhívta a figyelmet arra, hogy különféle szokások megnevezéseként is szerepel a magyar nyelvterületen a regölés, remélés. Például Pásztón a lakodalom legvégén „regélni mennek”, vagyis még egyet mulatni. Nógrád megyében, Nagybárkányban a farsangi mulatság befejezését jelenti a regélés. Hamvazószerdán mentek a legények „regényi”: tyúkot, kacsát loptak, eladták, és elmulatták a pénzt. Éger vidékén remélésnek nevezik az ugyancsak hamvazószerdai alakoskodást. Regélő hétfő volt a neve valamikor a vízkereszt utáni első hétfőnek. A 1617. századi kalendáriumokban fordul elő és a 1718. századi céhszabályzatokban. E naphoz fűződhettek céhes ünnepek. Az elnevezések, szokások közti összefüggéseket azonban még nem tisztázta a kutatás.
A leggyakoribb keresztnevek közé tartozik a magyar nyelvterületen az István. Minthogy a karácsonyi ünneppel is egybeesik, külön ünneplő szokásai alakultak ki. Gyakran István- és János-köszöntőket aktualizálnak más névnapra is. A szövegek részint népi eredetűek, részint műköltői vagy félnépi alkotások. Gyakori az „Eljöttünk mi jó este / jó reggelt”... kezdetű, főként István- és János-köszöntő.
A csácsbozsoki változatban a mennyországban nőtt fa motívuma is szerepel:
2. Ha megérted napodat, napodat, |
szűz felvirradásodat, |
áldjad a Jézusodat, |
Megváltó Krisztusodat! |
Nyugat-Magyarország: | Erdély és Moldva: | ||
1 = Dunántúl (Somogy, Zala, Vas, Veszprém m.) Észak-Magyarország és a Magyar Alföld: 2 = Hét (Gömör m.) 3 = Nagybárkány (Nógrád m.) 4 = Egerbocs (Heves m.) |
5 = Pásztó (Heves m.) 6 = Ostoros (Borsod m.) 7 = Novaj (Borsod m.) 8 = Tiszanána (Heves m.) 9 = Kunmadaras (Szolnok m.) 10 = Jászság 11 = Túrkeve (Szolnok m.) |
12 = Nagykőrös (Pest m.) 13 = Kunszentmárton (Szolnok m.) 14 = Kiskunhalas (Pest m.) 15 = Bajmok (Bács-Bodrog m.) ? = Békés megyei adat |
16 = Válaszút (Koiozs m.) 17 = Kénos (Udvarhely m.) 18 = Lókod (Udvarhely m.) 19 = Bágy (Udvarhely m.) 20 = Telekfalva (Udvarhely m.) 21 = Hétfalu (Brassó m.) 22 = Lujzikalagor (Moldva) 23 = Szabófalva (Moldva) |
{7-256.} 3. A mennyország piarcán, piarcán, |
ott szedik az ibolyát, |
abból kötnek bokrétát, |
Szent Istvánnak koronát. |
4. Szent István udvarán, udvarán. |
vagyon egy szép almafa. |
Dícsértessék a Jézus Krisztus! |
(Csácsbozsok, Zala m.; MNT II. 906. sz.) |
Az Ipoly vidékén újabb keletű szokás az István-köszöntő. Például Kelenyén a fiúgyerekek keresik fel a rokonokat a következő versikével:
Dunábo van kis halacska, |
Annak neve harcsa. |
Az én kedves bácsikámat |
Az Istenke mektarcsa. |
{7-257.} Tarcsa, tarcsa sokáig, |
Százesztendős koráig. |
Még a Duna vize |
Nem ér bokáig. |
A felnőttek csak annyit mondanak: „Isten éltesse sokáig, egissigbe több számos esztendóbe, sok szerencsébe” (Csáky 1987: 65).
E naphoz a borszentelés szokása kapcsolódott, mely a borvidékeken máig él. A szentelt bornak is mint minden egyéb szentelménynek mágikus erőt tulajdonítottak. Beteg embert és állatot gyógyítottak vele. Öntöttek a boroshordókba is, hogy ne romoljon el a bor. Szólásként él a Szent János áldása, a búcsúzáskor megivott utolsó pohár borral kapcsolatosan.
A János név gyakorisága és a karácsonyi ünnepkörben való naptári helye miatt is kedvelt névünnep. Az István-köszöntőkhöz hasonlóan igen sok változatban él a magyar nyelvterületen. Más nevekkel behelyettesítve is kedvelt köszöntő az alábbi:
2. Szent János viseli |
ragyogó orcáját, |
e nemes ház felett |
tartja vitorláját. |
3. Éljen sok időket, |
sokezer napokat, |
minden bánat nélkül |
töltvén el azokat! |
(MNT II. 877. sz.) |
Aprószentek napjának jellegzetes szokása a vesszőzés, melyet neveznek aprószentekelésnek, odoricsolásnak, suprikálásnak, csapulásnak stb. is. A vessző lehet termőág, hajló fűzfavessző vagy korbács. A vesszőzés résztvevői a fiúgyermekek, legények vagy pásztorok. Megkorbácsolják a lányokat, asszonyokat vagy a gyerekeket. A szomszédba „mustármagért” küldött fiúgyereket a háziak veregetik meg. Koronkán a mit sem sejtő kisfiút mustármagért küldték. Mikor ezt elmondta, a háziasszony egy vesszővel „megsuprálta”: „Aprószentek Dávid, Dávid éljen a fiad sokáig!” Ezután megjutalmazták a gyereket dióval, mogyoróval, esetleg egy kis pénzzel (Makkai E.Nagy 1939: 108). Szegeden a gyerekeket ugyancsak mustármagért küldték a szomszédba, ahol elővették a nyírfavesszőt s megkérdezték, hányan vannak az aprószentek. Addig vesszőzték, míg meg nem mondta, hogy száznegyvennégyezren. Ha nem tudta megmondani, akkor a háziak mondták el helyette. Úgy tartották, hogy akit megvesszőznek, az nem lesz keléses. Aprószentek napján a beregi Tiszaháton elmentek a gyerekek a jó ismerősökhöz mustármagot kérni:
Mustármagot jöttem kérni, |
Tessék engem jól elverni. |
(Babus 1976: 118) |
A háziak vesszővel megsupálják a gyerekeket, hogy a rossz szellemek ne tudjanak rájuk hatni.
A borsodi palócoknál, például Mercsén 34 gyerek ment házról házra a következő mondókával
Dicsértessék a Jézus Krisztus |
Ajtó mögött állok, |
Mustármagot várok, |
Ha nem annak, úgy elmegyek, |
Törjön be a kemencéjek. |
(Istvánffy 1911: 299300) |
A gazda közben vág egy darab ágat vagy vesszőt a gyümölcsfáról, s azzal veri meg a gyerekeket abban a hitben, hogy akkor a gyümölcsfa is jobban fog teremni. A gyerekek diót, tojást, pénzt kaptak. Volt, ahol a felnőttek megkérdezték a gyerekeket, például Nagyivánban:
Hányan vannak az aprószentek? |
Száznegyvennégyezren. |
Hát az apostolok? |
Tizenketten. |
{7-259.} Aki nem tudott válaszolni, vagy nem felelt azonnal, azt megvesszőzték (Barna 1979: 153154).
„Aprószentekkor vágnak a kertben almaágat és reggel az apró gyerekek mennek háztól-házig, a nagylegények mennek a lányokhoz, de a kicsi gyermekek mennek mindenik házhoz. Azt mondják:
Aprószentek, szent Dávid, |
viselje egészségvel, |
békességvel, |
sok jó szerencsével, |
léleküdvösségvel az újesztendőt! |
S akkor adnak egy perecet, vaj pénzt” (Bosnyák S. 1980: 128).
A Dunántúlon, például Sé községben (Vas m.) engedélykérés után fűzfavesszővel ütögették a háziakat, miközben mondogatták:
Aprószentek napján a Drávaszögben odoricsoltak. A gyerekek a második világháborúig jártak fűzfavesszőből font korbáccsal. Bekéredzkedtek a házakhoz és elmondták a mondókát:
Ódorics, ódorics, |
Egészséges légy, |
Beteg ne légy, |
Keléses ne légy, |
Apádnak, anyádnak szót fogadj |
Ahová küldenek, szaladj. |
Egészséges légy, keléses ne légy, |
Ahová küldenek szaladj! |
Ha boré küldenek, vizet hozz, |
Ha vízér küldenek, bort hozz! |
(Lábadi 1988a: 308) |
{7-260.} Ezután fiúpajtásaikat, néha a felnőtteket is megveregették, amiért diót, édességet, pénzt kaptak. Ha ezen a napon esett az eső, a drávaszögiek szerint kelésesek lesznek a gyerekek.
Gerendáson az aprószentek-napi korbácsoláskor a következő mondókát mondták a legények:
A legényeket borral kínálták, a megkorbácsolt lány pedig színes pántlikát kötött a korbácsra.
Vásárosdombón engedélyt kértek: „Szabad-e suprikálni?” Ha engedélyt kaptak, elkezdték:
Hála Isten, mögértük az |
Aprószentek naptyát! |
Ággya isten, hogy többeket |
Is érhessünk! |
Ne illen búvá, bánattá, |
Örvendetös napokká! |
(a gyerekek a házbelieket ütni kezdik s mondják:)
Friss lögyön! |
Egészségös lögyön! |
Porzsávás ne lögyön! |
Körömméreg ne lögyön a zujján! |
Meg ne sántujjon! |
Ha vizet kérnek, bort hozzon, |
Ha bort kérnek, vizet hozzon! |
(ha legény van a háznál, ráütnek:)
Házasodni legény! |
(ha leány van a háznál, arra is ráütnek:)
Férhő, lány! Férhő! |
(ha öregasszonyt találnak, arra is ráütnek:)
Jó sütő, főző lögyön! |
(Berze Nagy 1940: I. 7576) |
Az istállóba is bementek és az állatokat is megveregették. A mondóka után pénzt, diót kaptak.
Aprószentek napján a kelenyeiek kivitték a pásztorok vesszőit, és ezzel hajtották itatni a teheneket. Varbón aprószentekig maradt az asztal alatt a lánc és a balta, amit karácsony böjtjén tett oda a gazda.
Paláston a fiúk jártak vesszőzni. Felkeresték a lányos házakat:
Hányan vannak az aprószentek? |
Hányan, hányan? Minden sarokba egy szakajtóval! |
(Csáky 1987: 65) |
A fiúk ezek után megveregették a lányokat, hogy frissek legyenek.
A népi kalendárium szerint újesztendő első napjával összefüggő nap. Szilveszterkor akárcsak az év más ünnepein és jeles napjain a szokások és hiedelmek az emberi életre, az állatállomány és a termés bőségére vonatkoztak.
Szilveszter éjjelén gombócfőzéssel, ólomöntéssel tudakozódtak a lányok jövendőbelijük neve és foglalkozása után. Sokfelé más praktikákat is alkalmaztak. Például Gyimesvölgyben „Akkor karót kötnek. Akkor mentek, kötővel megkötöttek. Hogyha az a karó nem vót teljesen meghántva, akkor gazdaghoz ment férjhez, s ha az a karó csóré vót, akkor szegényhez ment férjhez. Ha magos vót, akkor magos férfihez ment, s ha alacsony vót, akkor alacsony férfihez ment” (Bosnyák S. 1982: 110).
„Az a leány, aki meg akarta tudni, hogy férjhez megy-e az új esztendőben, az szilveszter estéjin elment az ablak alá, ahol sok gyermek volt hallgatózni. S ha azt mondták, hogy: »Menj el innen!«, akkor férjhez ment, s ha azt mondták, hogy: »Ülj le!« akkor {7-262.} nem ment férjhez az esztendőben tartották a bukovinai magyarok” (Bosnyák S. 1977: 189).
Szilveszter estéjén a jászdózsai lányok férfinadrágot tesznek a párnájuk alá és megálmodják, hogy ki lesz a jövendőbelijük. Közismert, András-napkor is gyakorolt praktika, hogy sótlan pogácsát sütnek egész napi böjtölés után, maguk mellé teszik egy kis vízzel, hogy álmukban eljöjjön a jövendőbelijük és együtt egyék meg.
A szilveszteri szokásokban különösen éjfélkor van fontos szerepe a zajkeltésnek, melyet neveznek kongózásnak, csergetésnek, pergőzésnek, nyájfordításnak.
A szilveszteri gonoszűző zajcsapás Erdély falvaiban is szokás volt. Magyarlapádon a serdülő fiúk kolompokkal, csengőkkel, ostorokkal, bádogdarabokkal lármáztak az éjféli harangszókor. Kicserélték az utcakapukat, a patakon át pallóként rakták, a lányos házak tetejére szalmaköteget vittek, hogy azzal jelezzék az eladó lányt. Almásmálon, szolnok-dobokai községben éjfélkor lövöldöztek, tülköltek. Hajdúdorogon a pásztorfiúk kongatással kergették az óesztendőt. Az udvarokban engedélykérés után a dudás fújta az „Óh szép Jézus...” kezdetű éneket, mialatt a többiek karikás ostorral pattogtatva, csengővel, kolomppal és egyéb lármázó eszközökkel szaladgáltak. A háziaktól pénzt vagy kalácsot kaptak.
A kongózáshoz, zajcsapáshoz tartozott a gulyafordítás is, például Hajdúdorogon. Engedélyt kértek: „Megfordíthatjuk a Szent Péter csordáját?” Kongattak, énekeltek. Tréfás versekkel kérték az adományt
Bemennék én tihozzátok, |
Ha van jó erős pájinkátok, |
De ha nincsen pájinkátok, |
Be sem megyek tihozzátok. |
(Igmándy 1941: 121) |
Hajdúhadházon azt kérdezték: „Most jöttem a Hortobágyról, szabad-e megtéríteni a gulyát?” Pergőztek, csergettek, dudáltak. Jutalmul bort, pénzt kaptak (Igmándy 1941: 121). Hajdúszoboszlón a szilveszteri zajcsapáshoz mondai hagyományt fűznek: egy török támadás sikeres elhárításának az emlékére tartják. Délután öt óra körül minden pásztor a piacra ment ostorát durrogtatva. A piacon éktelen zajcsapásba kezdtek kolomppal, dudával, lövöldözéssel. A hagyomány egyik változata szerint a törökök 1660. december 31-i támadása alkalmával az asszonyok összeverték a tepsiket, meghúzták a harangokat, és a nagy zajjal űzték el a törököket. Egy másik eredetmagyarázat szerint a hajdúk török martalócokat üldöztek, és visszatérve köd ereszkedett rájuk; hogy hazataláljanak, az otthon lévők nagy zajt csaptak. Magyarázzák a szokást úgy is, hogy csergetve temetik az óesztendőt. A szokás Hajdúszoboszlón látványos felvonulássá alakult az utóbbi évtizedekben.
A moldvai hejgetés vagy urálás zajcsapással, bőségvarázsló rigmussal, adománykéréssel egybekötött szokás. „Hogy a kolektyiva megindult, a fiaim, s más emberek többen, tizen, tizenöten esszegyültek, a téesztől elvettek négy ökröt s béfogták egy nagy ekébe, feltettek vaj négy zsák búzát a kocsiba, s az ekét utána s mentek urálni. Bémentek az embernek az udvarába, és keresztül-kasul összeszántották az udvarát s meghintették búzával. Az ostorokval rittyegtettek, s szültültek, doboltak, és minden szóra mondták: {7-263.} hajtsad, haj! hajtsad haj! S azt felszántották, az udvart, mindent, bévetették búzával, mig az a búza elfogyott, egész éjjel” (Klézse; Bosnyák S. 1980: 130). Az urálás szövege a gabona útját követte a kenyér elkészültéig, emellett jókívánságokat sorolt a gazda és családja számára. A klézsei változatban így hangzik az adománykérés:
Szokás volt a szilveszteri kántálás. A felnőttek, legények körében élő hagyományból a két világháború között már a gyerekek s végül a cigányok adománykérő szokása lett.
A szilveszteri kántálást másnap az újévköszöntés követte. Vasszilvágyon szilveszter este a következő rigmussal jártak a gyerekek a hatvanas években:
Este harangszóra, gilingalangóla, |
Azt hirdeti, itt az évnek, itt a fordulója. |
Azért friss egészséget, |
Bort, búzát, békességet. |
Aggyon isten bőven, |
Az újesztendőben. |
(Tátrai Zs. gy. 1966) |
Országszerte elterjedt egyházi eredetű kántáló ének az „Újesztendő vígságszerző...” kezdetű, mellyel éppúgy jártak köszönteni szilveszter napján, mint újévkor. Kunmadarason a legények subában, kiütött tetejű sipkában jártak kántálni. Az arcuk elé papírmaszkot tettek, amelyre szakállt, bajuszt ragasztottak. Az „Újesztendő vígságszerző...” kezdetű énekkel jártak, de voltak csoportok, akik az alábbi köszöntőt mondták:
Boldog újévet! |
Pénzt, süteményt, bort! |
Egyenes a kémény, |
Görbe a disznóláb, |
Áldja meg az isten azt a gazdát, |
Ki a szegény kántálóknak ád! |
{7-264.} ha nem kaptak, a köszöntő sorai így hangzottak:
Verje meg az isten azt a gazdát, |
Ki a szegény kántálóknak nem ád! |
(Barna 1979: 165166) |
Szilvesztert alkalmas időnek tartották a haláljóslásra. Jósoltak véletlenből: „Aki hálaadásról hazamenet elesett az úton, meghalt még abban az évben” hitték Jászdózsán (Gulyás É. 1976: 88). Jósoltak kulcsforgatással, például a bukovinai magyarok: „Hát tettek egy kulcsot a szent könyvbe, újesztendő előtt való estén, belékötötték, s azt forgatták az ujjikon, s ahányat fordult a kulcs, azt mondták, annyi évet él. S mikor megállt, vagy a cérna elszakadott, akkor meghal” (Bosnyák S. 1977: 188).
A szilveszteri időjárásjóslás az aznapi időből történt: „Északi szél hideg, a déli enyhe telet jósol” Bácstopolyán (Borus 1981: 14). „Ha az esztendő utolsó napján szíp, tiszta üdő volt, eszt monták: Szilveszter vígezte jól nekünk az üdőt, várhatunk jövőre boldog újesztendőt!” tartották Berettyóújfalun (Sándor M. 1976: 223).
Jósolnak ilyenkor is fokhagymával, hagymával. Például a bukovinai magyarok: „Ha kiváncsi volt a gazdaember, hogy milyen időjárás lesz az újesztendőben, minden hónapban, akkor vöröshagymát kettévágott és tizenkét kovát lebontott róla s mindenikbe tett egy kis sót s azt felrakta a tüzelőnél a párkányra. Reggel aztán sorbavette a hónapokat, mert mindegyiknek nevet adott. Amelyikben nem olvadt el a só, az száraz hónap volt, s amelyikben elolvadt, az esős hónap volt. Így tudta meg, hogy milyen üdőjárás lesz az évben” (Bosnyák S. 1977: 188). Hasonló módon jósolnak fokhagymával is, melyből tizenkét gerezdet tesznek egymás mellé, a közepébe lyukat fúrnak és abba sót tesznek.
A szilveszteri szokások ma városon és falun egyaránt a hangos, vidám évbúcsúztatást jelentik. Mikor trombitával, petárdákkal búcsúztatják az óesztendőt, nem gondolnak arra, hogy milyen ősi gonoszűző, bőségvarázsló mágikus eljárásoknak az emlékei élnek ezekben a szokásokban is.
NOVEMBER | TARTALOM | DRAMATIKUS NÉPSZOKÁSOK, NÉPI SZÍNJÁTÉKOK |