{7-310.} ÁLLATMASZKOS JÁTÉKOK

A magyar dramatikus szokáshagyományban rendkívül kedveltek és népszerűek voltak az állatot megjelenítő játékok. A gyakoriságot és a jelentőséget tekintve legfontosabb a ló-, a kecske-, a medve- és a gólyamaszk. Ezek a magyar nyelvterületen széles körben ismeretesek voltak. Előfordult még más állatmaszk is, például tehén-, bika-, birka-, kakasmaszk, ezek azonban többnyire egyéni és alkalmi ötlet révén bukkantak fel, anélkül, hogy hagyományossá váltak volna. Az alábbiakban a négy jelentős állatmaszkot és a velük kapcsolatos játékokat mutatjuk be. A ló, a kecske, a medve és a gólya megjelenítése az állatmaszkok alapvető kérdéseit vetik fel, és jóval többet jelentenek, mint az állatok egyszerű utánzása.

A ló a magyar dramatikus népszokások és népi színjátékok leggyakoribb és legnépszerűbb állatfigurája. Valamilyen megjelenítésben az egész magyar nyelvterületen előfordul. A Nagyalföld falvaiban és Kelet-Magyarország Erdéllyel határos területein a közelmúltig szerepelt a recens hagyományban. Nemcsak a színjátékokban, hanem a népi kultúra legkülönbözőbb területein találkozunk vele. Megjelenítették használati eszközökön, ábrázolták kultikus célokat szolgáló tárgyakon, fontos szerepe volt a rítus jellegű cselekvésekben és egyéb mágikus eljárásokban. Vizsgálták szerepét a magyarság honfoglalás kori kultúrájában, elsősorban – a régészeti anyag tanulsága nyomán – a lókultusz emlékeit a temetkezési rítusokban. Ez utóbbi a legkülönbözőbb elméletekre nyújtott lehetőséget. Az olykor egymással ütköző vélemények kisugárzó hatása nagymértékben befolyásolta a lónak a folklórhagyományban való megítélését. Minden bizonnyal ennek tulajdonítható a lómaszkos játékokról kialakított az a nézet is, amely szerint azok nem a magyar múltban gyökereznek, hanem átvételek a szomszédos népektől. Ehhez hozzájárultak azok a kutatók is, akik a lókultusz elsődlegességét saját országuk és népük kultúrájában bizonygatták.

A lovat megjelenítő lómaszkos játékok a magyar néphagyományban két nagyobb szokáskörben, farsang és lakodalom alkalmával fordultak elő. Lómaszkos alakoskodó időnként megjelent más alkalmakhoz kapcsolódó szokáskörben is. Előfordult a céhszokásokban is, amint azt a lovasjáték egyik korai leírásából ismerjük. A hódmezővásárhelyi szűcscéh lakozásnak nevezett táncos farsangi mulatságához kapcsolódó felvonulás maszkos alakoskodói között 1844-ben a medve, a kos, a török és a kéményseprő társaságában haladt egy ló és lovag. A játékos „csípejére kifúrt teknő van kötözve, mi alkotja a ló derekát s földigérő fekete posztóval van terítve, nyaka és feje a lónak kitömött lóbőr s e különös alkotmánnyal ugrándozik egy férfiú s hogy e kép tökéletes legyen, a teknő oldalán két szalmával töltött nadrágszár és csizma lóg” (Kiss L. 1927: 26). A közlemény rendkívül fontos adalékot nyújt a lóalakoskodásról, s érintőlegesen más állatmaszkokról, a kos és a medve alakításáról is, valamint néhány zsáneralakról. A lóbőrrel alakított maszk a lóalakoskodás igen lényeges kérdését érinti. Ilyen összefüggésben a magyar néphagyomány egykori maszkos alakoskodásáról sok tanulságot rejtő kép tárul elénk.

A ló megjelenítésének két formája ismeretes a magyar nyelvterületen. A kettő egymástól jól elválasztható típuscsoportba sorolható. Vizsgálataim során A és B típusmegjelölést alkalmazok. Az A típus (fazékfejes típus) fő jellemzője az, hogy a lovat alakítók elrejtőznek. Két legény egymás mögé állva előrehajlik. A hátulsó az elsőnek megfogja a derekát. Leterítik őket pokróccal vagy lepedővel. Az elülső legény botot tart maga előtt, amelyen egy cserépfazék van. Ezzel imitálják a ló fejét. A farkát többnyire kenderszöszből, {7-311.} olykor szőrből, bundadarabból, rongyból készítik. A pokróchoz vagy a lepedőhöz kötik, esetleg a hátulsó legény bothoz erősítve tartja, kidugva azt a terítő nyílásán. A B típusban (famaszkos típus) a lovat a játékos csak részben alakítja. A ló formai megjelenítése kellékekkel történik. A fejét többnyire fából faragják ki. Gyakori, hogy a ló fejét, nyakát bot-, léc- vagy drótkereten lepedőből, terítőből stb. formálják meg. Egy lefelé fordított teknő egyik végéhez erősítik és felkantározzák. A teknő másik végéhez lószőrfarkat, rongyot stb. szegelnek. A teknő fenekén nyílást vágnak. A lovast alakító játékos a teknő nyílásában áll és a derekára „húzza a lovat”. A teknőt a lófej és a farok kivételével lepedővel beborítják. A legény felsőteste alkotja a lovas alakját. Olyan benyomást igyekeznek kelteni, mintha a lovas a ló hátán ülne. Gyakran egy szalmával kitömött csizmás nadrágot tesznek át a teknőn. A lovas, bár a saját lábán áll, úgy tűnik, mintha a lovat nyergelné, és az ő lába lenne a kengyelben. A lóalakítás mindkét formájában, különösen a B típuscsoportban egyedi változatok is megfigyelhetőek (pl. teknő helyett rostakéreg), azonban a formai jegyek fő vonásait a két típus lényegében meghatározza.

A lovat megjelenítő játék elnevezései: csikósmaskura, lovaspócirka, lovasfarsangos, csikósfarsangos. A játékot néhol szamarazásnak vagy cacimacskurázásnak nevezték. A lovas- és szamarasjáték formailag azonos (A típus), csak az elnevezésben van eltérés. A terminológia nemzetiségi kapcsolódást mutat. Ahol ennek az állatmaszkos típusnak a neve szamarazás, a szokás általában német (sváb) telepesek hagyományára vezethető vissza. Néhol a recens hagyományból is igazolható az idegen eredet (pl. Balmazújváros, Kecel, Varjas).

A lómaszkos játékok két jelentős alkalmát – farsang, lakodalom – említettük. A jelenet bemutatására zárt térben, többnyire a szobában került sor. Kivételek csak azok a – szórványos – példák, amelyek felvonuláshoz kapcsolódtak. Egyébként a szabadban kezdődő attrakciók gyakran zárt térhez is kapcsolódtak (az alakoskodók házakba – fonóba, táncházba, kocsmába stb. mentek be). A felvonulós szokásokban rendszerint több maszkos alakoskodó jelent meg, melyek a felvonulás látványosságát fokozták. Ilyenkor önálló játék bemutatására alig, vagy egyáltalán nem került sor.

A lovasjátékok egyik nagy alkalma, a farsang a játékok bemutatásának időszakaszát illetően nem szűkül le a kalendárium által behatárolt periódusra. A játékok színtere a fonóház. Fonó azonban nemcsak a farsang időszakában volt, hanem gyakorlatilag egész télen. Természetesen farsang idején, január elejétől február végéig a fonóbeli játékokra fokozott érdeklődéssel került sor. Úgy vélem, szükségtelen hangsúlyozni, hogy a színjátékoknak és maszkos alakoskodásoknak – egy-két, egészen konkrétan a farsangra vonatkozó jelenet kivételével – nincs összefüggése a farsanggal mint a naptár által behatárolt időszakkal. Jól mutatják ezt a játékok másik nagy alkalmának, a lakodalomnak, valamint a naptári időszaknak nemcsak a fonókkal, hanem más munkaalkalmakkal – kukoricafosztás, dohányfűzés, tollfosztás – kapcsolatos példái is.

A fonóházakban a játék színhelye mindig az a szoba, amelyben fonnak. A ló megjelenítésére a fonóban főleg Észak-, Kelet-Magyarország és Erdély területéről vannak példák. A kelet-magyarországi és az erdélyi területeken a lóalakításnak mindkét formája előfordult. A famaszkos típus általánosabb, több helyen ismeretes, mint a fazékfejes típus. Az idevonatkozó példák is jól mutatják, hogy a kelet-magyarországi területek mintegy kulturális hidat alkotnak Erdély és az Alföld irányába. A famaszkos lóalakítás Erdélytől a Hortobágy széléig terjed. A további területeken a fazékfejes típus lép előtérbe.

A lakodalomban bemutatott, lovat utánzó játékok a helyenkénti formai eltéréseken {7-312.} kívül elsősorban a játszó személyek összetételében különböznek. A lakodalomban a lovasjelenet cselekményét, illetőleg a játék lefolyását a szereplő személyek döntően meghatározták. A játékosok személyét illetően két csoportot állapíthatunk meg. A lovasjelenetet bemutathatták az ún. hívatlanok, azaz a lakodalomba hívás nélkül, többnyire váratlanul érkező maszkos alakoskodó személyek és a lakodalom hivatalos vendégei közül rendszerint spontánul szerveződött játékosok. A hívatlanok szinte kivétel nélkül néma jeleneteket mutattak be, az esetek többségében maszkosan, álarcosan. A lakodalomban részt vevők – azaz a vendég-játékosok – pedig többnyire szöveges jeleneteket adtak elő, általában maszk nélkül.

A fonóházak maszkos alakoskodói váratlanul és hívás nélkül érkeztek. A váratlanul érkezés csak arra vonatkozik, hogy a fonóházban részt vevők a napról és az időpontról nem tudtak, az érkezést nekik előre nem jelentették, és a játékosokat a jelenlévők nem hívták. Azonban a megérkezéskor a fonóbeli közönség a hagyomány alapján jól tudta, hogy játék következik, valamilyen tréfás, szórakoztató jelenet, amely éppen ezért nem véletlen és így nem hívatlan.

Az előbbiek szerint tehát a fonóházban és a lakodalmas házban a játékok résztvevőit, valamint a játszó személyeket illetően mind formailag, mind a jelenet „tartalmát” tekintve eltérő lovasjátékokat mutattak be. A fonóházak (vagy más munkaalkalmak) játékosai, valamint a lakodalomba hívatlanul, azaz szintén váratlanul érkező maszkos alakoskodók az „inkognitó” látszatát igyekeztek kelteni. Ezzel szemben a lakodalomban hivatalosan részt vevő játékosok szerepükben a felismerhetetlenségre nem törekedtek. A személyüket felfedni nem akaró játékosok többnyire „csak” megjelentek, szöveg nélküli, azaz néma jelenetet produkáltak. Kivétel a lóvásárjelenet. Ez olyan népszerű volt, hogy maszkos és nem maszkos alakoskodók egyaránt bemutatták.

A lómaszkos jelenetek különböző típusai közül a legegyszerűbb az, amelyikben a lovat utánzó játékos a játszás színhelyén egyszerűen csak megjelent és ugrándozásával szórakoztatta a jelenlévőket. Ez elsősorban a famaszkos változatokban fordult elő. Többnyire a lakodalomban jelent meg így a ló, ahol a jelenethez csárdást játszottak. A táncoló ló mozgásán és ugrándozásán a résztvevők jól szórakoztak.

Gyakoriak és népszerűek voltak a lóvásárjelenetek. Ezekben a játékokban a lóalakítás a fazékfejes típushoz tartozik. Szereplője rendszerint négy-öt fő. A játék színhelyén a ló gazdája és a vásárlók (kupecek) vásárlási jelenetet mutattak be.

I. Kupec: – Mi az ára? Gazda: – Kétezer forint! I. Kupec: – Nem ér ez kétszázat sem! II. Kupec: – Girhes ló ez, komám! Gazda: – Csikó még ez, nem látják, hogy ficánkol! II. Kupec: – Adja százért, megveszem! I. Kupec: – Kolbásznak még megteszi! Gazda: – Annyiért nem adom! (Konyár, Hajdú-Bihar m.).

A gazda és a vásárlók közötti párbeszédnek, alkudozásnak nincs pontos, kötött szövege. A szereplők improvizáltak és gyakran haragosan vitatkoztak, felidézték a vásár hangulatát, karikírozták az eladót és a vevőt egyaránt. A nézők is beleszóltak a „vásárba”. A ló forgolódott, ugrált, a farkával csapkodta a nőket. A vásárlók benyúltak a „ló alá”, azaz a pokróc alá, hogy megvizsgálják, az állat csődör-e vagy kanca. A nézők is vállalkoztak erre a tréfára. Előfordult, hogy orvosalakoskodó is megvizsgálta a lovat.

A lovasjátékoknak ezek a változatai azzal fejeződtek be, hogy a gazda a lovát ért becsmérlések és az alacsony vételi árajánlat miatt az állatot „agyonütötte”, azaz botjával szétütötte a ló fejét imitáló fazekat.

Az előzőhöz hasonlóan kedvelt változat volt a patkolási jelenet. Ebben a lóalakítás {7-313.} a famaszkos típushoz tartozik. A „főszereplő” a huszár, aki egyben ló is, azaz a lovat és a ló gazdáját, a huszárt egy személy alakította. A csikóslegényekkel és a kovácsmesterrel (esetleg két kováccsal és inasokkal) érkezett a színhelyre. A fő attrakciót a ló patkolása nyújtotta. A jelenet rendszerint abból állott, hogy a kovács meg akarta patkolni a lovat, miközben az rúgott és ugrándozott. A mester ügyetlenségén, káromkodásán és a lovas huszár forgolódásán a nézők jól szórakoztak. A Szatmár megyei Panyolán például a patkolás így történt:

Kovács: – A fene enné meg ezt a rohadt jószágot! B..sza meg azt a hétfánfütyülő, atya, lábravaló gatya, nobálista uriska tehene! Másik lábat fel! (A patkót ráilleszti a ló „patájára” és a kalapáccsal ütögetni kezdi, de a ló ismét megrúgja. Szidja a csikóslegényeket): – Na gazduram, fel van az egyik! Ebbe kilenc szeget ütöttem, hát a másikba mennyit üssek? – Kedves huszár uram, fel van a vas verve, mehet most már gyorsan a csatába vele. Ezt a patkót 12 páros csókért vertem, melyet nékem a leányok azonnal fizetnek.

Kontaminálódott változatok is előfordultak. Néhol a patkoláshoz vásárlási jelenet kapcsolódott. A fazékmaszkos változatok analógiájára történt a ló „megölése”. A ló gazdája, a huszár egy cserépfazekat ütött a famaszkhoz, azaz a ló fejéhez (ebben a változatban önmaga alakította a lovat és a lovast), és „lovával együtt” nyomban elterült a földön. A jelenlévők sajnálkoztak az eseményen. Megkísérelték a ló életre keltését. Rövid idő múltán a ló és lovasa „feltámadt”, és víg nyerítéssel kifutott a házból (Tyukod, Szabolcs-Szatmár m. Változat: Nyárádszentlászló, Maros-Torda m.).

A ló megölését, agyonütését nagyszámú változatban a ló siratása és búcsúztatása követte. A ló búcsúzójára néhol a megölési mozzanat előtt, néhol azt követően került sor. Idevonatkozó példák főleg a Dunántúlról, a Nagyalföldről és Észak-Magyarország területéről ismeretesek. Ezek a jelenetek gyakran a lovas-koldus játékkal kapcsolódtak össze. A lómaszkos játékossal egy koldusnak öltözött alakoskodó jelent meg a nézők előtt, és gyakran terjedelmes versezetben énekelt saját magáról és a szegény ló sorsáról. Az énekben utalás történik a lóvásárjelenetre és a megölési mozzanatra.

A lóalakoskodással kapcsolatos jelenetekben gyakori volt a koldusének. Ez azonban önálló műfajként is ismeretes. Minden valószínűség szerint a lómaszkos játék és a koldusének egymástól függetlenül szerepelt a néphagyományban. Azokon a helyeken, ahol mindkettő ismeretes volt, könnyen egymásba kapcsolódhattak. Az így kontaminálódott változatok a lovasjátékok színjáték irányába fejlődő sajátos példáit jelentik.

A lómaszkos játékok nagyszámú (több száz) változatai gazdag és az egész magyar nyelvterületre kiterjedő hagyományt bizonyítanak (Ujváry 1972–1974).

Hasonlóan népszerűek voltak a kecskét megjelenítő jelenetek is. Kecskemaszkos játékok a magyar nyelvterületen általánosan ismeretesnek tekinthetők. Gyakoriságuk a lómaszkos játékokénál is nagyobb. A recens hagyományban való előfordulásuk azonban századunkban elsősorban a Nagyalföld, Erdély, Kelet-Magyarország, Észak-Magyarország területére tehető. A Dunántúlon szétszórtan fordul elő. Ez azért is figyelemre méltó, mert – különösen a nyugati peremterületeken – az osztrák kapcsolatokkal lehet számolni.

18. ábra. Kecskefej, Csonka (Szatmár m.)

A magyar kecskemaszkoknak két fő típusa ismeretes. Az interetnikus kapcsolatokat és a párhuzamokat illetően legjelentősebb a famaszkos típus, amelyet a vizsgálat során az A típussal jelzett csoportba sorolunk. Az állatfej két részből áll: 1. a nyélre erősített felső fejrészből és 2. az ehhez kapcsolódó mozgatható állrészből, illetőleg szájrészből. Ez utóbbit a játékos zsinórral mozgatja. A játékos az állatmaszkot fejmagasságban a {7-314.} kezében tartja úgy, hogy őt egy lepedő, ponyva, pokróc, bunda vagy egyéb anyag takarja. Fontos itt arra utalnunk, hogy az állatot alakító személyjáték közben néhol álló, máshol előrehajló testhelyzetben mozog. Ennek a földrajzi elterjedés és a kapcsolatok vizsgálata során lényeges szerepe van. A másik típuscsoportban – B típus – az állatot alakító játékos térdre ereszkedik, előrehajlik és jobb karjával a talajra támaszkodik. Bal kezében egy fejszét tart. Lepedővel, pokróccal, bundával vagy más anyaggal letakarják. A fejsze fejét a játékost borító anyaggal csavarják be, és így az állat fejét és nyakát alakítják ki. A nyakra csengőt kötnek. Olykor valamilyen tárgyból szarvat imitálnak, esetleg a fejrészre a szem-, a száj- és az orrnyílást ráfestik. Az állatalakításnak ebben a formájában a játékos mindig meghajtott törzzsel előrehajolva jelenik meg. Vannak példák arra is, hogy a kecskefejet répából alakították, s a répába a szarv imitálására két pálcát dugtak. A szarv imitálására tollseprőt, botot, kukoricaszárat, kukoricacsutkát, napraforgószárat vagy ténylegesen valódi kecskeszarvat erősítettek a fejére. Kenderből kis szakállt készítettek. Egyes változatok szerint a játékos a fejére kifordított bőrsapkát vagy kucsmát húzott, olykor kendővel vagy surccal kötötték be a fejét. Szarvat az előbbi módokon erősítettek a fejéhez. Az alakoskodót rendszerint bundával takarták be. A játékos gyakran két bundának vagy gubának a segítségével alakította a kecskét. Az egyik {7-316.} bundát úgy vette magára, hogy a háta a mellén volt, a másik bundát ráterítették, a kettőt körülkötötték, és így a játékost a bunda teljesen takarta.

{7-315.} 19. ábra. Kecskefej, Pannonhalma (Győr m.)

20. ábra. Kecskemaszk, Ajak (Szabolcs m.)

A famaszkos típusú kecskemaszkos játékokra elsősorban a peremterületekről vannak példák. Múlt század eleji adat szerint egy molnárcéh farsangi mulatságának egyik látványossága a kecsketánc volt. „Ezen alkalmatossággal egy embert ketskévé tesznek, az az: mesterséges ketske fejhöz varrott ketske bőrökbe, nagy gyapjas pokrótzba burkolnak, nyakára nagy kolompot akasztanak, és hosszu lántzot kötnek, mellyel azt a ketskés vezeti, és mint az olasz a medvét a házak előtt tántzoltatván borra valót szedeget. Igy, ha mondja neki: komplament Butzi! akkor a ketske fejet hajt háromszor is. Ismét: achugrándum! akkor nagyot ugrik, mint a ketskebak. Tovább: tántzovandum! ekkor járja a kalamaikót, s a többi – és pedig akár engedelmeskedik a ketske, akár nem, a ketskés még is olyanokat ütöget a hátára, mint egy kong mint az üres hordó, tsak nevessenek az emberek” (Ujváry 1988: 117–118).

21. ábra. Bukovinai székely betlehemes maszk (Dömötör Tekla nyomán)

{7-317.} A magyar néphagyományban a legkülönbözőbb alkalmakkor és kalendáris napokon jelentek meg a kecskét utánzó játékosok. A kecskemaszk népszerűségét az is bizonyítja, hogy a kecskemaszkos játékok egyetlen alkalomhoz vagy egy meghatározott időponthoz sem köthetők. Természetesen leggyakrabban a farsangi hagyománykörben találkozunk vele, különösen az erdélyi, kelet-magyarországi, észak-magyarországi és általában a felső-magyarországi falvakban. De éppolyan kedvelt állatmaszk volt a lakodalmakban – elsősorban a Magyar Alföldön –, a munkaalkalmak – fonó, dohányfűzés, disznóvágás (disznótor) – játékaiban, valamint a kalendáris napok közül a Luca-naphoz kapcsolódó szokásokban. Rendkívül figyelemreméltó azonban, hogy karácsonykor a magyar hagyományban nem fordult elő. Éppen ez az időpontbeli eltérés különíti el a szláv és a román párhuzamoktól. Erről később részletesebben szólunk.

Az összehasonlításhoz és a párhuzamokhoz a kelet-magyarországi és általában az erdélyi területeken ismert változatokból említünk néhány példát.

A kelet-magyarországi falvakban a kecske alakításának több módját, formáját ismerjük. A kecskemaszk legáltalánosabb formája az, amikor a kecskét alakító játékos térdre ereszkedik, előredűlve jobb könyökére támaszkodik. Bal kezében egy fejszét tart. Bundával vagy gubával terítik le. A fejszét a bunda előreirányított ujjába dugja. Az ujj végét elkötik. Ily módon a kecske fejét és nyakát alakítják ki. A nyakra csengőt kötnek. Olykor valamilyen tárgyból szarvat imitálnak a fejrészhez. Ehhez hasonló kecskealakítás, amikor egy hosszú nyelű fejsze fejére rongyokat csavarnak. Ez a kecskefej. Egy nagy lepedő végével beborítják, összeerősítik. A kecske szarvait rendszerint napraforgószárral imitálják. Az így készített kecskefejre szem-, orr- és szájnyílást korommal festenek. A játékos a lepedő alá bújik. A kecskefejet a fejsze nyelével maga előtt saját fejéhez szorítva tartja.

A kecskét alakító játékos vezetővel, a gazdával érkezik a jelenet helyére. Olykor nem egy, hanem két kecskealakoskodót vezet a gazda a farsangi időszakban fonóról fonóra. A gazda eladásra kínálja fel az állatokat. A fonóban jelen lévő legények alkudoznak a kecskékre. A gazda azt igyekszik bizonyítani, hogy a kecskéket könnyen meg lehet fejni, nagy a tejhozamuk, finom, ízletes tejet adnak. A fejést be akarja mutatni a jelenlévőknek. Ez azonban nem sikerül, mert a kecskék ugrálnak és kirúgják a gazda kezéből a fejőedényt, amelybe a gazda megelőzően havat tett. A hó a fonóház padlóján elolvad. Emiatt a háziasszony méltatlankodik. A fonóban tartózkodó egyik legény a kecskét borító lepedő alá nyúl, és nagy derültség közepette megállapítja, hogy az állatok bakkecskék. A változatok szerint az állat nagyokat ugrott, mekegett, szarvával, fejével böködte, ijesztgette a lányokat, akiknek a lábát, combját, farát a játékos a bunda alól kinyúlva megfogdosta. A nők visongtak, és többnyire nagy kavarodás keletkezett, ami a fonóban levő legényeknek a lányok ölelgetésére igen jó alkalmat adott. A játék egyszerűbb változatait a tréfás, komédiaszerű mozzanatok alkották, s az ijesztést, a rémületkeltést kiváltó jelenet szinte katartikus nevetéssel ért véget.

A kelet-magyarországi kecskealakoskodás közvetlen párhuzamait az erdélyi néphagyományban figyelhetjük meg. A Magyar Alföld irányába haladva a kecskemaszk egyre gyérebben fordul elő, a Felvidékkel kapcsolódó peremterületen azután ismét feltűnik. A közvetlen kapcsolatra irányítva a figyelmünket, a példákból kitűnik, hogy Erdély egész területén a magyar hagyományban – sőt, a moldvai csángók körében is – ismeretes a kecskealakoskodás. Az adatok zömmel arra mutatnak, hogy a kecskemaszkot fából készítették. A fa kecskefej két részből áll: a nyélre erősített felső fejrészből és az ehhez kapcsolódó, mozgatható áll-, illetve szájrészből. Ez utóbbit a játékos zsinórral mozgatja, {7-318.} s utánozza az állat szájmozgását. Az alakoskodót lepedő, guba, bunda, ponyva vagy pokróc takarja. Erdélyben a kecskemaszkos játékost több helyen turkásnak nevezik.

Az erdélyi párhuzamokból kitűnik, hogy a kelet-magyarországi kecskealakoskodáshoz hasonló, illetve azzal megegyező állatmaszkos szokás erdélyi területeken úgyszintén ismeretes, s a közvetlen kapcsolatot ezek irányában kereshetjük. A kecskealakoskodás előfordulási ideje és alkalma azonos: elsősorban farsangkor, a fonóházban jelent meg a kecskét alakító játékos. Az említett példákban a kecskemaszkot fából készítették. Ez kétségkívül jelentős különbségnek látszik. A kelet-magyarországi kecskemaszk sokkal egyszerűbb, primitívebb, s mélyen a hagyományba visszanyúló eredetet sejtet.

A magyar dramatikus népszokások legtöbb problémát felvető állatmaszkos alakja a medve. Annak ellenére, hogy medvemaszkos játékok az egész magyar nyelvterületen ismeretesek voltak, a vizsgálat során felvetődtek a más népektől való átvétel kérdései. Főleg az állt előtérben, hogy a medvemaszk visszavezethető-e a magyarság ősi kultúrájára. Idevonatkozóan eltérőek a vélemények, mint ahogy abban sem egységesek a feltételezések, hogy a medvemaszkos játékok egyáltalában kapcsolatba hozhatók-e a medvekultusszal, különösképpen a finnugor népek medvekultuszával, és nem pusztán csak egyszerű utánzással, a vásári medvetáncoltatók népi megjelenítésével állunk-e szemben.

A medvemaszkos alakoskodásra az egész magyar nyelvterületen vannak adatok. A medve a farsangi játékoknak különösen kedvelt alakja volt. Többnyire a felvonulás menetében kapott helyet. Megjelent azonban a szobai játékokban is, például a fonóházakban és a lakodalomban. A medvét alakító játékost szalma- vagy gyékénykötéllel csavarták körül, olykor az öltözete rossz ruha vagy bunda volt. Fejére álarcnak zabostarisznyát húztak, amelyen füleket alakítottak ki, korommal szemet, orrot, szájat rajzoltak rá, és láncon vezették. A medvét vezető legény többnyire rossz fazekat vert, amellyel mint dobszóval a medvét táncra serkentette. A medve esetlen mozdulatokkal szórakoztatta a nézőket. Gyakran sor került a medve elárverezésére. A jelenlevők alkudoztak rá, egymásra licitáltak, tréfálkoztak, miközben a medve ugrándozott, táncolt, ijesztgette a lányokat és gyerekeket. Tyukodon (Szatmár m.) olykor párosával jelentek meg a medvealakoskodók; mint vőlegény és menyasszony tréfás szöveggel mutatkoztak be, például:

– Én, gróf Nagyságos János vőlegény itt vagyok, s meghívlak benneteket a lakodalmamba. Gyertek el mindnyájan, lesz mit enni és inni. Tudom nem fogjátok megbánni.

– Terka Julcsa, gróf Nagyságos János hites felesége áll itt előttetek. Meguntam az özvegyi életet, és most már férjhez megyek. A menyegzőre meghívom magukat, győjjenek el.

A medvepár összeölelkezett, csókolózott, majd táncolt. Gyakran a fő attrakció a medvetáncoltatás volt. Amikor a medvealakoskodó a gazdájával, a medvetáncoltatóval betért a házba, nagy riadalmat keltett a jelenlévők között. Ugrált, dörmögött, ijesztgette a nőket, a gazdája biztatására táncolt, forgolódott, fellebbentette a nők szoknyáját, ölelgette és maszatos mancsaival összekente őket. A medve esetlen ugrándozásán és táncolásán a nézők jól szórakoztak.

A szobai jelenetekben gyakran előfordult párbeszéd a medve gazdája, a házigazda, illetőleg a nézők között. A medvetáncoltató az állatához is „beszélt”.

Medvetáncoltató: – Jó estét kívánok. Megengedik-e, hogy bemutassam a medvémet?

A jelenlévők félig haragosan, félig viccesen adják beleegyezésüket: – A fene vitt vóna el benneteket, ti is megkerültetek? No, ha már itt vagytok, lássuk mit tudtok!

Medvetáncoltató: – Na, Jankó, most mutasd meg, hogy mit tudsz!

{7-319.} Nézők (közbekiáltások): – Na, lássuk, mit tud az a medve? – Eltöröm a derekát, ha szemtelenkedik!

Medvetáncoltató: – Na, tánci Jancsi, na, tánci Jancsi! Mindenki nagyon kíváncsi!

Nézők (közbekiáltanak): – Kíváncsi a fene rátok!

Medvetáncoltató: – Na, Jancsi, ne hozzál szégyenbe! Mutass valamit!

– Jaj, jaj, megvadult a medvém! Nőstény szagot érez! Jankó, Jankó, ne vadulj meg! Fogják meg!

– Ne haragudjanak, hogy a szegény Jankó megvadult. Nem is csoda, hiszen annyi szép lányt látott itt. Szegénynek orvosságra való kell, meg ennivaló kell. Egy kis szalonnát, egy kis kolbászt adjanak!

A medvét alakító játékos és a medvetáncoltató gyakran megjelent a farsangi felvonulás maszkos alakjai között, a szüreti felvonulás menetében és a különböző munkaalkalmakhoz kapcsolódó szokásokban. A felvonulós játékokban a medvealakoskodó szerepe többnyire csak a táncolásra szorítkozott. Ahol a menet megállott, a medve „dobszóra” táncolva szórakoztatta a nézőket. Különös figyelmet érdemelnek azok a változatok, amelyekben a medve, azaz a játékos legény lába közé egy fallosz-imitációt tettek (Nádudvar).

Funkcionális szempontból nem érdektelen az aratási szokáskör medvealakoskodása. A Nagyalföld falvaiból ismeretesek arra példák, hogy amikor a cséplés befejeződött, egy legényt szalmakötéllel csavartak be, és mint medvét vezették át a szomszédos cséplőkhöz. A medvét kísérték a cséplésben részt vevő fiatalok, gyakran az idősebbek is. A cséplőhelynél a medvét eladásra kínálták. Az ifjak alkudoztak egymással, míg végül bizonyos összegért eladták, illetőleg megvették a medvét. A pénzből mulatságot rendeztek (Ujváry 1988: 130–131).

A fentiekhez hasonló példák bőséggel említhetők a magyar néphagyományból. A játék nem mutat különösebb változatosságot. A szokás középpontjában többnyire a medvetáncoltatás, illetőleg a vásározási jelenet áll – és ami mindkettővel összefügg, a tréfálkozás, a komédiázás, azaz a nézők szórakoztatása a legfontosabb cél. Hasonló funkció figyelhető meg általában az európai néphagyományban.

A medvemaszkok és a medvét alakító játékok hátterének vizsgálatakor a kutatók gyakran felteszik azt a kérdést, vajon összefüggésbe hozhatók-e a medvekultusszal, illetőleg a medveünnepekhez kapcsolódó dramatikus szokásokkal. Különösen előtérbe kerül ez a kérdés a finnugor népek vonatkozásában. Az urál-altaji nyelvterületen, különösen az osztják és a vogul medveünnephez gazdag színjátszó hagyomány kapcsolódott. A medvekultusz szokásait a múlt században, századunk elején több kutató a helyszínen megfigyelte és leírta.

S bár a finnugor népek medvekultusza lényegében megegyezik az indogermán népek medvekultuszával, elméletben felvethető a magyar elemeknek egy hajdani finnugor réteggel valamilyen szálon való kapcsolata. Anélkül azonban, hogy azt hitelt érdemlően tudnánk bizonyítani, csupán a kérdés felvetéséhez néhány párhuzamot, hasonlóságot és egyezést említünk a magyar, a vogul és az osztják játékok köréből.

A vogulok (manysi) és az osztjákok (hanti) medvekultuszával kapcsolatban rendkívül figyelemreméltóak a medvevadászat utáni lakomán tartott dramatikus játékok. Ezeknek több olyan jelenete és maszkos szereplője van, amelyeknek a párhuzamai ismeretesek a magyar népi színjátszásban is.

A párhuzamokhoz tartozik a vogul medveünnepek, illetve a magyar dramatikus {7-320.} szokások, népi színjátékok ornitomorf maszkja. E tekintetben különösen figyelemreméltó a vogul darumaszk és a magyar gólyamaszk. A darumaszkot egy fából faragott csőrrel alakítják. A csőr alsó része zsinórral mozgatható. A darut alakító játékos eltakarja magát, a darufejet egy boton a feje előtt tartja. Játék közben a csőrrel csattogtat.

Meglepően hasonló, sőt lényegében ezzel megegyezik a magyar gólyamaszk. Az egész magyar nyelvterületen ismeretes. Gólyának öltözött személyek megjelentek a farsangi játékokban, a fonóházakban és a lakodalmakban. A gólyamaszk szinte pontosan úgy készül, mint a vogul darumaszk. A nyélhez erősített, fából készült csőr két részből áll. Az alsó rész mozgatható, amellyel a játékos csattogtat. Így utánozza a gólya hangját. A játékost lepedővel takarták le, amely alól csak a gólya csőre látszott ki.

A gólyamaszk és a darumaszk feltűnő egyezése nem hagy kétséget a tekintetben, hogy a gólya párhuzamba állítható a daruval, és a magyar néphagyománynak olyan kulturális emléke, amelynek eredete a magyarság kereszténység előtti hiedelemvilágában gyökerezik.

A vogul medveünnep sajátos jelenete egy álhalott feltámasztása. A jelenet azzal kezdődik, hogy egy férfi véres késsel jelenik meg a házban és közli, hogy egy ifjút megöltek. Ezt követően a „halottat” beviszik a szobába és a padlóra helyezik. A játékosok körülállják és élesztgetik. Az álhalott egy bizonyos idő után emelgeti a kezét, a fejét, igyekszik felállni, visszahanyatlik, majd végül lábra áll. Feltámad. Ezzel a játék véget ér (Kannisto 1938: 194).

Ehhez hasonló álhalottas játékra a magyar néphagyományban – mint ezzel korábban foglalkoztunk – bőséges párhuzamok ismeretesek.

A vogul és az osztják medveünnepek játékaiban a medve alakítása, a daruval való jelenet és az ifjú halálának és feltámadásának jelenete meglepő hasonlóságot, sőt egyezést mutat a magyar játékokkal. Ez önmagában kapcsolatot nem bizonyít. Ilyen és ehhez hasonló játékok Európában széles körben ismeretesek. A játékok funkcionális vizsgálata azonban azt mutatja, hogy több motívum visszavezethető a magyarságnak a kereszténység felvételét megelőző kultúrájába. Ilyen összefüggésben nem elképzelhetetlen, hogy ezek a magyar játékok nemcsak párhuzamként tekinthetők, hanem genetikailag is kapcsolatba hozhatók a vogul és az osztják medveünnepek játékaival.

Mind a magyar, mind az európai medvemaszkos játékok azt igazolják, hogy a vizsgálatok során nem kerülhetők ki a medvekultusszal összefüggő kérdések. Kétségtelenül igaz, hogy a medvemaszkos játékok legegyszerűbb magyarázata az lenne, ha azok mintaképét a vásári medvetáncoltatók mutatványaira vezetnénk vissza. Nyilvánvaló, hogy ezzel a hatással is számolni kell. Az archaikus és az új elemek kapcsolódása, új formák és funkciók alakulása a népszokások egész területén megfigyelhető. Ugyanakkor nem kétséges, hogy a magyar medvemaszkos játékok olyan elemeket és mozzanatokat is őriznek, amelyek a medvetáncoltató mutatványokból nem eredhetnek.

A magyar állatmaszkok sorában a ló, a kecske és a medve mellett jelentős szerepe egy ornitomorf maszknak, a gólyának volt. Népszerűségét mutatja, hogy gyakorlatilag az egész magyar nyelvterületen megjelent. Sok helyen napjainkban is felbukkan a dramatikus szokások – főleg a lakodalmi tréfás játékok maszkos alakjai között. Kedvelt szereplője volt a fonóházi játékoknak, a farsang és más alkalmak maszkos szokásainak. A vele kapcsolatos játék és a hozzá fűződő hiedelem több olyan elemet őriz, amely funkcionális szempontból különösen figyelemreméltó, és feltételezhetően a magyarság kereszténység előtti kultúrájában gyökerezik. Éppúgy, mint más állatmaszkoknál láthattuk, {7-321.} a gólyával kapcsolatos jelenetek is új értelmezést kaptak, azonban az etnológiai összefüggések az antik kultúrákig vezetnek el bennünket, és amint arra már utaltunk, ennek az ornitomorf maszknak a párhuzamát a vogul és az osztják medveünnepek darumaszkjában találjuk meg.

A gólyamaszk formailag a csattogtató maszkok csoportjába tartozik. A gólya alakításának legfontosabb részét a csőr elkészítése jelentette. A csőr fából készült, ez volt az általános, de alkalmilag, rögtönzésszerűen más módon is formálták. A fából készült csőr a nyélhez erősített felső és alsó részből állt. Az alsó rész mozgatható volt, amellyel a játékos csattogtatott, a gólya kelepelését utánozta. A facsőrt rendszerint pirosra festették. A szemet megrajzolták vagy gombbal imitálták, olykor üveggombot erősítettek a csőrre. Más, esetleges variáció szerint egy botot piros ruhadarabbal vagy piros kendővel csavartak be, s azzal alakították a gólyafejet. Néhol a gólya csőrét egy kihegyezett, pirosra festett pálcából alakították ki. A fejet rongyokból formálták, amelyre a szemet ráfestették. A csőrt, fejet tartó rudat a játékos kissé meghajolva maga elé fogta. A rúdra, illetőleg az alakoskodóra vállkendővel bevarrott lepedőt borítottak, amellyel a gólya testét és szárnyait utánozták. Az általános gyakorlat szerint a játékost lepedővel takarták le, az alól csak a csőr látszott ki. A lepedőre – a gólya szárnyának imitálására – jobbról-balról egy-egy fekete ruhadarabot, fekete kendőt vagy lúdszárnyat erősítettek.

A gólya többnyire a megjelenésével váltott ki érdeklődést. Az egyszerűbb jelenetekben csak csattogott, majd megállt és jobbra-balra forgatva a csőrét, kelepelgetve „figyelte” a nézőket. A játékosabb jelenetekben a gólya a csőrével csipkedte a lányok hasát, mellét. Gyakori volt, hogy a gólya a csőrében egy rongyból, kukoricacsutkából stb. készített kis babát vagy bolti játék babát vitt (ez esetben kereplővel utánozták a gólya hangját), és a babát egy lány ölébe tette. Ez mindig nevetésre, tréfára adott okot. A babajelképet komolyan vették. A babát kapó lány mint nemkívánatost továbbdobta valamelyik társának, az ismét tovább; igyekezett mindenki megszabadulni tőle, aminek a hátterében az az általános hiedelem állt, hogy a gólya hozza a gyereket, s ez leánynak nem volt kívánatos.

Gondolatilag az előbbivel függ össze a gólyák párosodási jelenete. Ilyenkor két gólya jelent meg a nézők előtt. A két játékos összesimult, a csőrükkel egymás hátát simogatták, sziszegtek, kelepeltek, s a párzás félreérthetetlen mozdulatait mutatták. Erre célzott a gólyacsőrnek a lányok ágyékához, hasához való nyomása is. Széles körben ismeretes az a hiedelem, hogy ha a gólyamaszkos játékban a gólya a csőrével megérint egy leányt vagy asszonyt, annak hamarosan gyereke születik.

A lakodalom szokásköréhez kapcsolódik az a múlt századból való példa, mely szerint Miskolcon a farsangban férjhez ment nő gólyának öltözött. A férje kecskét alakított. A két állatot utánozva jelentek meg az ifjú asszony szüleinek házánál (Versényi 1892: 28). Nemcsak zárt térben, szobai játékokban, hanem a felvonulós szokások maszkos alakjai között is megjelent a gólya. Erdélyi, csíki példa szerint a húshagyókeddi felvonulás menetében haladt magas falábakon a gólyának öltözött játékos, aki a mozgatható facsőrével csattogott, utánozva a gólya kelepelését (Orbán 1868–1873: II. 30).

A gólyamaszkos játékok nem mutatnak különösebb változatosságot. A megjelenítés formájában és a tényleges játékban csekély az eltérés. Az alapforma mindenütt ugyanaz hosszú, keskeny fából készült mozgatható csőr, amelyet a játékos egy nyélre erősítve fejmagasságban tart. A madárt alakító játékos minden esetben fehér lepelbe burkolózik. Ez figyelhető meg a más népeknél ismert párhuzamokban is.

{7-322.} A medveünnepek elemeinek vizsgálatakor rámutattunk arra, hogy a magyar gólyamaszk azonos a vogul darumaszkkal. A medveünnepek játékegyüttesében az ornitomorf maszk mellett más párhuzamok is erősítik az egykori alapréteghez, kultuszhoz való kapcsolódást. Ilyen például az álhalott és feltámasztási jelenete a doktor-varázslóval, a falloszmutatás, a koitusz imitálása, obszcén mozzanatok és énekek. Az ősi alapréteghez való kapcsolódásnak nem mond ellent az időbeli és térbeli távolság sem. Egy-egy kulturális elem évezredek múltával is – gyakran többszöri funkcióváltással – hajdani műveltségünk párhuzamaira tanulságos bizonyítékként áll előttünk.