ÖSSZEGZÉS

A magyar dramatikus népszokások és népi színjátékok hagyománykörének főbb típusairól és maszkos alakoskodó jeleneteiről az alábbiakban összefoglalhatjuk a legfontosabb eredményeket, és kitérünk néhány olyan kérdésre, amely a dramatikus szokáshagyomány teljesebb megismeréséhez járul hozzá. (A magyar dramatikus népszokások bemutatásához, forrásokhoz, irodalmi példákhoz és európai párhuzamokhoz lásd még Ujváry 1983, 1988.)

A dramatikus játékok, alakoskodások kutatásának egyik alapkérdése az anyag csoportosítása, pontosabban azoknak az attribútumoknak a kijelölése, amelyeket az anyagban való tájékozódás, a rendszerezés céljára meghatározó fontosságúnak és jellemzőnek tarthatunk. Ennek nyomán az önálló játéktípusok és maszkok kerülnek a középpontba, függetlenül attól, hogy milyen alkalommal fordulnak elő. A vizsgálatok ugyanis egyértelműen azt mutatják, hogy az egyes maszk-, illetve játéktípusok a legtöbb esetben jól elkülöníthetők azoktól a szokásalkalmaktól, amelyekben felbukkannak.

Különösen így van ez az állatmaszkok esetében, amelyeknek a nekik helyet adó szokáskörrel nincs már szoros összefüggésük, helytől, időtől és alkalomtól független, önálló játékokká alakultak. Ugyanez vonatkozik az antropomorf figurákra is, amelyek közül, akárcsak az egyes állatmaszkok, az egyes zsáneralakok és más szereplők külön-külön típust képviselnek. A dramatikus népszokások, maszkos alakoskodások jellegzetes típusfigurái szerinti vizsgálata nemcsak a teljes magyar hagyományanyag áttekintését teszi lehetővé, hanem megkönnyíti az összehasonlítást a Kárpát-medence, s általában Európa népeinek dramatikus szokásaival.

A dramatikus népszokások sokoldalú vizsgálata megköveteli, hogy a játéktípusok elemzése során különös figyelmet fordítsunk az előadás alkalmaira. A szokásalkalmaknál ugyanis gyakran tapasztalható jelenség, hogy azok egymásba fonódnak, és olykor ugyanaz a szokás, népi játék a kalendáris szokáskörhöz, a munkaalkalmakhoz vagy a társadalmi élet hagyományaihoz kapcsolódik. A naptári év dramatikus szokáshagyományokban különösen gazdag periódusa a farsang és a karácsonyi időszak, a munkaalkalmak közül elsősorban a fonó, de helyenként az aratás, a szüret, a disznótor, a társadalmi élet szokásai közül pedig a lakodalom bővelkedik maszkos hagyományokban.

A dramatikus játékok vizsgálata során szinte kivétel nélkül fontos szerepet kapnak a rítusokkal, ősi kultuszokkal való összefüggések. A rítustól a színjátszásig kétségkívül hosszú az út, s az egyes szakaszokat is nehéz megállapítani. Mégis, a kutatók egyetértenek abban, hogy a dráma és a színjátszás – ideértve a népi színjátszást is – kultikus eredetre vezethető vissza. Hasonlóan a hajdani kultuszban keresik a gyökereket a különböző {7-323.} maszkteóriák is. Csaknem egyöntetű a vélemény, hogy a maszkos játékok hátterében azok a rítusok állnak, amelyekben az ember a maszkok révén magasabb erő birtokába igyekszik kerülni.

A magyar és az európai parasztság hagyományaiban ezek az összefüggések elsősorban a mezőgazdasági szokások, az agrármágia irányában követhetők nyomon. A rítusok az évszázadok, évezredek folyamán lényeges változásokon mentek át, azonban a legerősebb változásban is fellelhetőek maradnak az eredeti elemek. A népi színjátszás megváltozott formában, nemegyszer az eredetivel ellentétes funkcióban, de számos ilyen elemet őrzött meg. A már megváltozott játékokból további újabb játékok alakultak, és olyan variánsok jöttek létre, amelyeknek az ősi alappal alig, vagy csak nagyon áttételesen van kapcsolatuk.

A magyar dramatikus népszokások legrégibb és az egész magyar nyelvterületen elterjedt rétegéhez tartoznak a temetési szertartást parodizáló, utánzó halottas játékok. Ez a játéktípus Európa más népeinél is megtalálható, s az egyes népek hagyományanyaga között igen nagy a hasonlóság. A halottas játékok kialakulásában az európai népek ősi kultuszformáitól kezdve számos motívum, műveltségi hatás kapcsolódott össze. Nagy szerepe lehetett a műfaj alakulásában a középkori haláltánc-irodalomnak, az egyházellenes megnyilvánulásoknak, alaprétegében, egyes mozzanataiban pedig megtalálhatjuk a népi és a klasszikus kultúrák örökségét egyaránt.

A klasszikus ókor kultúrájában találhatjuk meg azoknak a játékoknak a párhuzamait, előképeit, amelyekben egy élő személyt, állatot vagy tárgyat bűnösnek nyilvánítanak és kivégeznek. A halállal büntető ítélkező és kivégző játékok rendkívül népszerűek voltak a Kárpát-medence és egész Európa népeinél, az egyszerű szokásformától a színjátszás elemeit tartalmazó jelenetekig nagyszámú kontaminálódott változat ismeretes. E játéktípus kialakulásának vizsgálatakor kézenfekvő lenne az utánzás elvének alkalmazása. Úgy tűnik azonban, hogy ezzel a magyarázattal a funkcionális értelmezés nagymértékben leegyszerűsödik, s ez a fajta magyarázat elfedné a szokás hajdani rituális hátterét. Az antik hagyományokkal való egybevetés egyértelműen a szokás kultikus eredetére utal.

A dramatikus népszokásokban gyakran felbukkannak olyan antropomorf bábuk, amelyek élő embert helyettesítenek, illetőleg valamilyen mondai, mitikus személy megtestesítői. Már az antik hagyományban találunk erre példákat. Ezek a figurák legtöbbször a játék középpontjában állnak, s a velük kapcsolatos cselekvések az általuk megjelenített személyre vagy az ezekkel szimbolizált jelenségre irányulnak. A rítuscselekvésekben és a dramatikus szokásokban egyaránt előfordul ugyanabban a szerepben az élő ember és az azt helyettesítő bábu is. Ezek között leggyakoribb a szalmabábu, de néhány játékvariánsban rongyból, kócból vagy egyéb anyagból készült bábuk is előfordulnak. Különösen karakterisztikus, s a hajdani kolonizációs folyamatok emlékét őrzi a magyar hagyományban a tokaj-hegyaljai Bacchus, s az ugyanezen a vidéken szintén ismeretes, keréken forgó emberpár megjelenítése.

Az európai népek maszkos hagyományai között talán a legkutatottabb, de mégis a kevésbé feltárt szokások körébe tartoznak azok a játékok, amelyekben a jelenet középpontjában fehér jelmezes alakoskodók állnak. A játékok által alakított lény a tapasztalatok szerint mind a szereplőkben, mind a közönségben különös tiszteletet ébreszt, s ez a tény önmagában is a hajdani kultuszok világába vezeti a néprajzi vizsgálatok irányát. Magyar nyelvterületen ezek az alakoskodók elsősorban Luca napján vagy annak táján jelennek meg, de az ország középső vidékein más időpontok is előfordulnak.

{7-324.} A magyar dramatikus szokáshagyományban, különösen a halottas játékokban gyakori szereplő az orvos-kuruzsló, de ismeretesek önálló orvosjelenetek is. Ez a szereplő fontos alakja volt a meghalást és feltámadást megjelenítő játékoknak, s az európai népek szokásanyagában is széles körben előfordul, különböző korok gyógyító személyének jegyeit viselve magán. A kultikus hagyományok varázslóira jellemző vonások, jelenettípusok e hagyomány legarchaikusabb rétegét jelentik, erre azóta különböző, újabb és újabb rétegek rakódtak. Az utolsó lépcsőfokot a középkori orvos, kuruzsló parodisztikusan megjelenített figurája jelenti, amely a korábbi rétegekhez képest jelentős funkcionális változást mutat. Nem kétséges azonban, hogy a zsáneralakká változó orvos szerepében is megtalálhatók azok a vonások, amelyek elődjével, a kultikus rítusok varázslójával összekötik.

Művelődéstörténeti szempontból sok szállal kapcsolódik az orvos alakjához a borbélyalakoskodó. Nemcsak azáltal, hogy gyógyító szerepkörben is megjelenítik, hanem sokkal inkább annak köszönhetően, hogy hajdani kultuszok, mágikus cselekvések emlékét őrzi. Függetlenül ugyanis az európai borbélymesterségtől, az arcszőrzet rituális eltávolítását végző személyben a hajdani férfiavató rítusok szereplője jelenik meg, természetesen az évszázadok, évezredek során jelentősen megváltozott kontextusban. Maga a borotválás pedig a korábbi csonkítások, köztük a fogkiütés helyettesítője lett az avatási szokásokban. A borbély gyógyító funkciója a 19. század elejére nagyrészt megszűnt, s ettől az időtől kezdve e két foglalkozási ág tagjai külön-külön váltak a népi dramatikus játékok szereplőivé.

A magyar és a közép-európai dramatikus szokáshagyomány alakulásában, történeti rétegződésében kétségkívül újabb fejleménynek tekinthetők a zsáneralakok, egyes etnikumok, foglalkozási csoportok, társadalmi típusok megjelenítései. Lényegében ide is sorolhatók az orvos- és borbélyalakoskodások is. Ezek a játékok jól csoportosíthatók, s a jelenet főszereplője révén nagy biztonsággal osztályozhatók. Legfőbb közös jellemzőik közé tartozik, hogy a korábban ismertetett, közös kultikus gyökerű hagyományokhoz hasonlóan nagyfokú nemzetközi elterjedtséget, motívumazonosságot mutatnak, de inkább köthetők egyes etnikumok, földrajzi régiók történeti-társadalmi formációihoz.

Ilyen, jórészt az egy évezredes magyar múltban gyökerező, de mégis interetnikus kapcsolatokat felvető, s valamilyen formában, természetesen más etnikai-történeti kulisszák mögül előlépő alakja a dramatikus szokáshagyománynak a vándor „szlovák”. Történeti hátterét az a széles körű árucsere-kapcsolat jelentette, amelyet a Felső-Magyarországon kialakult szlovák etnikum vándorkereskedői a Kárpát-medencében, de még sok száz kilométerrel annak határain túl is kialakítottak, s hosszú időn át, gyakorlatilag az első világháború végéig életben is tartottak.

Ezek a kereskedők, vándoriparosok szokatlan viseletükkel, beszédükkel, munkaeszközeikkel szinte természetszerűleg irányították magukra a nép érdeklődését. Felbukkanásuk, népszerűségük a magyar dramatikus szokáshagyományban a 18–19. századi, főként edényfoltozással, drótozással foglalkozó szlovák mesteremberek zsánerképét örökítették meg a szokást gyakorlók, s rajtuk keresztül az utókor számára.

Hasonló módon elsősorban etnikai, részint pedig vallási különállása, sajátosságai avatták a népi játékok szereplőjévé a zsidó alakját. Különösen figyelemreméltó, és a hagyomány történeti távlataira is vet némi fényt az a tény, hogy a zsidóság a magyar nép, s tágabb értelemben a Kárpát-medence területén élő népek újkori történelmében jelentősebb tényezőként csak a múlt század elejétől jelentkezik. Magukban a színjátékokban {7-325.} egyébként, nyilvánvalóan a keresztény vallásnak köszönhetően, a zsidó már évszázadokkal korábban, magyar nyelvterületen bizonyíthatóan már a 17. században megjelent.

A népi dramatikus játékok zsánerfigurája azonban nem a „bibliai” zsidó, hanem a furfangos, csavaros észjárású héber, a némettel kevert zsargonnal beszélő komikus zsidó volt. Ez az alak mint a zsidóságot képviselő típus állandósult a magyar népszínművekben, vígjátékokban, drámákban. Bár a magyar és az európai zsidómaszk nagyfokú hasonlóságot, párhuzamokat mutat, a magyar játékok zsidóalakja az adatok szerint minden bizonnyal belső fejlődés eredménye.

Az európai folklór legnépszerűbb alakjai közé tartozik a cigány, aki az egyik legrégibb zsánertípus. Különösen gyakran fordul elö a kisepikai műfajokban és a maszkos alakoskodó játékokban. Színpadi megjelenítésére Magyarországon már a 17. századtól van adat. Az irodalom, a színjáték cigány szereplője a sok évszázados közös történelmi szálak és a kétségkívül meglévő előítéletek ellenére nem reális figura, inkább a romantikus szemlélet szülötte.

Hasonlóan komikus, anekdotikus figura a népi játékok cigánya is, aki a szöveganyag alapos elemzésének tanúsága szerint nem idegen etnikum tagjaként, hanem a magyar kultúra sajátos társadalmi, műveltségi rétegeként kap helyet a szokásokban. A cigányjelenetekre általánosan jellemző, éppen a megjelenítés, a beszéd és a játékvariánsok révén a cigány egy sajátos típust képvisel, olyan egyénített alakot, aki időtől, helytől és alkalomtól függetlenül mindenütt azonos figuraként jelenik meg.

A magyar dramatikus hagyomány talán egyetlen olyan tagja, amely közvetlen történelmi kapcsolatok nyomát hordozza – a török alakja. Korabeli lejegyzések híján nem bizonyítható meggyőzően, hogy a törökök magyarországi jelenlétével egy időben vagy azt követően vált a figura a magyar dramatikus játékok szereplőjévé, vagy esetleg még annál is később. Figyelmet érdemel azonban, hogy a törököt ténylegesen megjelenítő dramatikus szokásokban a hangsúly a legtöbb esetben nem a törökön van, aki olykor csak epizódszerepeket kap, és a szokás egésze nem kapcsolódik közvetlenül a török hódoltság emlékéhez. A törökre vonatkozóan gazdag folklóranyaggal rendelkeznek a Kárpát-medence többi népei is.

A dramatikus szokások és népi színjátékok jellegzetes, és a folklór csaknem minden műfajában felbukkanó típusa a magyar nyelvterületen általánosan ismert betyár. E társadalmon kívüli figura történeti jelenléte több mint két évszázadon át folyamatosan és intenzíven vonzotta a parasztság érdeklődését, mind a folklóron belül, mind azon kívül is – nagyszámú művészi megjelenítést, ábrázolást kiváltva. Ezek az ábrázolások jól tükrözik a betyárról a társadalom különböző rétegeiben kialakult, egymástól gyakran igen eltérő szemléletet. A betyárréteg kialakulását, annak történeti gyökereit a 16. század elejéig vezethetjük vissza. A szegénylegények, a szabadságmozgalmak leverése után bujdosni kényszerült katonák a nép szemében pozitív személyek voltak, s hősökként tartották őket számon. A betyárral kapcsolatos folklórműfajok gazdagságához fontos ihlető erőt jelentett a személyes élmény.

A betyár színpadi hősként való megjelenése a múlt század elejére tehető, népi alakoskodásként pedig a magyar nyelvterületen főként Kelet- és Észak-Magyarországon, valamint a Nagyalföldön fordult elő, de vannak adatok Erdély területéről is. A dramatikus játékok egy részében a betyár csak mint mellékszereplő, gyakran néma, más alakoskodókkal együtt felvonuló, táncoló, éneklő figura. A közös éneklésre, táncra azonban gyakran éppen a betyár megjelenése késztette a játékok résztvevőit. Öltözetére, megjelenítésére {7-326.} egyértelműen a múlt századi romantikus szemlélet nyomta rá bélyegét. Betyármaszkos alakoskodókkal a paraszti élet legkülönfélébb alkalmain találkozunk: lakodalmakban, szüreti, farsangi felvonulásokon stb., sőt még a betlehemes játékok egyes típusaiban is felbukkannak.

A betyármaszkos jelenetek között külön hely illeti meg a színpadiasan felépített, többszereplős, szöveges betyárjátékokat. Ezek a feltehetően a századforduló táján kialakult, erősen színjátékszerű darabok már a népi dráma egy fokkal magasabb szintjét képviselik, s jól reprezentálják a népi színjátszás legjellemzőbb vonásait, karakterisztikus elemeit. A magyar betyárjáték az európai népek hasonló műfajaival, dramatikus szokáshagyományával való összevetés alapján kétségkívül autochton jelenség, belső fejlődés eredményeként jött létre. Maga a betyár népi színjátékainkban sajátosan magyar népi-történeti alak, olyan önálló zsánertípust képvisel, amely romantikus vonásait a folklór alkotó folyamatában kapta meg, s a betyármaszkos jelenetek jól illeszkednek a magyar betyárfolklór gazdag hagyománykörébe.

A népi színjátszás műfajainak, jelenettípusainak áttekintése során különös figyelmet érdemelnek a nagy sokadalmakat megmozgató vásárok, amelyeken rendszeres volt a legkülönfélébb szórakoztatók, mulattatók fellépése. Történeti adataink vannak arra, hogy a vásári szórakoztatás már a középkortól kezdve a parasztság egyik legfontosabb alkalma volt a kikapcsolódásra. Az országot járó, és nemegyszer távoli országokba is eljutó, vagy éppen onnan érkező mulattatók, különösen azok, akiknek repertoárjában színjátékszerű darabok is szerepeltek, nem maradtak hatás nélkül az elmúlt évszázadok népi színjátékaira, ugyanakkor a vásárok alkalmával előadott jelenetek is, legalábbis részben, a népi színjátszás hagyományaiból táplálkoztak. Játékkészletüket mindenkor az aktuális igényeknek megfelelően igyekeztek kialakítani, s ez az igény vidékenként és koronként változott. Gyakran nem a közvetlen interetnikus kapcsolatok nyomán alakultak ki hasonló kulturális jelenségek, hanem éppen a vándor mulattatók, a vásári játékosok működésének tulajdonítható, hogy az európai népek szórakoztató műfajaiban oly nagyfokú hasonlóság és egyezés figyelhető meg. A vásári mulattatók tehát fontos közvetítői voltak koruk kulturális jelenségeinek, amelyek évszázadok során keveredve, egymásra rétegződve, gyakran nemzeti jelleget öltve maradtak fenn az európai népek folklórjában.

Maga a vásár nemcsak áttételesen, a dramatikus hagyományok közvetítő alkalmaként érdemel figyelmet, de önálló jelenettípusként is szerepel a népi színjátszásban. Amellett, hogy hasonló jelenetekkel az állatmaszkos alakoskodások között is találkozunk, a vásári árukínáló szövegekből, rigmusokból is gyakran hangzanak el itt változatok, s gyakori az árucsere, árusok, kupecek megjelenítése is.

A magyar dramatikus népszokásokban négy állatmaszknak volt jelentős szerepe. Ezek közül a lómaszkos játékok nagyszámú változatai gazdag és az egész magyar nyelvterületre kiterjedő hagyományt bizonyítanak. A lovat utánzó játékok olyan széles körben és általánosan ismertek voltak a magyar hagyományban, hogy az interetnikus kapcsolatok kérdései semmiképpen sem csak az átvétel szempontjából vizsgálandók. A Kárpátmedencében élő népek és általában Európa népeinek lómaszkos játékaival való hasonlóság egyáltalában nem jelenti az azok valamelyikétől való átvételt, az összehasonlító vizsgálat nyomán inkább csak párhuzam, kapcsolat állapítható meg.

A lómaszkos játékoknál is nagyobb gyakorisággal voltak ismeretesek a magyar nyelvterületen a kecskemaszkos alakoskodások. A párhuzamok megállapítása és a játéktípus {7-327.} eredeztetése azonban sokkal egyértelműbb szálakon végezhető, mint a lókultusz esetében láthattuk. A kecskemaszk két típusa ismeretes, amelyeknek keveredése, kontaminálódása nemegyszer fogalomzavarhoz, téves eredeztetéshez vezetett az eddigi kutatások során. A kecskemaszkos játékok elemzett két típusa valójában nem egy, hanem két állat maszkos megjelenítésének nyomait őrzi; az egyik a kecske, a másik a már csaknem kipusztultnak tekinthető európai bölény. Erre utalnak az utóbbival kapcsolatos terminológiai adatok is. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a magyar kecskemaszkos játékoknak nincs kapcsolata a román turca játékkal (kivéve az erdélyi magyarok turkás játékát), mivel mindkettő más-más teriomorf játéktípusba tartozik.

A magyar dramatikus népszokások legtöbb problémát felvető állatmaszkos alakja a medve. Hosszú ideig az a kérdés állt előtérben, hogy a medvemaszk visszavezethető-e a magyarság ősi kultúrájára, medvekultuszára. Különös jelentőséget kap ez a kérdés a finnugor népek vonatkozásában, s bár azok medvekultusza lényegében megegyezik az indogermán népek medvekultuszával, elméletben felvethető a magyar elemeknek egy hajdani finnugor réteggel való kapcsolata.

Medvemaszkos alakoskodásra az egész magyar nyelvterületről vannak adatok, különösen a farsangi játékok sorában. Maga a jelenet nem mutat különösebb változatosságot, s az európai párhuzamokhoz hasonlóan középpontjában rendszerint a medvetáncoltatás, illetőleg a vásározási jelenet áll. Kétségtelen, hogy a medvemaszkos játékok legegyszerűbb magyarázata lenne, ha azok mintaképét a vásári medvetáncoltatásra vezetnénk vissza. Ugyanakkor azonban nyilvánvaló, hogy a magyar medvemaszkos játékok olyan archaikus elemeket is őriznek, amelyek a medvetáncoltató mutatványokból nem eredeztethetők.

A ló, a kecske és a medve mellett nagy hagyományai alakultak ki a magyarság körében a gólya megjelenítésének, amely még napjaink lakodalmi tréfás jeleneteiben is felbukkan. A gólyamaszkos játék több olyan elemet is őriz, amelyek feltehetően a magyarság kereszténység előtti kultúrájában gyökereznek. Termékenységvarázsló funkciója egészen világosan kifejezésre jut: a téli–tavaszi szokások fontos funkcionális elemét hordozza magán. Különösen megnyilvánul ez a párosodást utánzó jelenetekben. Figyelemre méltó, hogy a magyar gólyamaszk nem mutat keveredést más, hasonlóan csattogtató típusú állatmaszkkal. Minden kétséget kizáróan ornitomorf maszk, és összefüggésbe hozható a finnugor népek darumaszkjával.

A magyar népi színjátékok és dramatikus szokáshagyomány vizsgálata során rendre felvetődnek és egyes játéktípusoknál központi helyre kerülnek az interetnikus kapcsolatokkal összefüggő kérdések. Választ keresve az átadás-átvétel irányára, a magyar és a nemzetközi anyag ismeretében nyilvánvalóvá vált, hogy ez a problémakör a jelenetek, maszkok minden egyes típusánál más és más irányú megközelítést igényel. Különösen sokrétűek és bonyolultak azok a kapcsolatok, amelyek a Kárpát-medencében élő népek több mint egy évezredes együttélése során a dramatikus játékokban tapasztalható nagyszámú egyezés, hasonlóság, párhuzam létrejöttéhez vezettek. Figyelembe kell itt vennünk, mint ahogy azt a vizsgálatok során meg is tettük, a településtörténetet, az etnikai folyamatok különböző formáit, a migrációt, a kolonizációt, az asszimilációt, a nyelvi és vallási különbségeket, s a társadalmi fejlődésben való eltéréseket is.

A magyar népszokások és hiedelmek kutatásában már régóta nagy hangsúlyt helyeznek az összehasonlító vizsgálatokra. A fő cél általában a minél nagyobb számú nemzetközi párhuzam felsorakoztatása, s az átadás-átvétel irányának, tehát a hagyomány {7-328.} eredetének megállapítása volt. Nem mellékes azonban az a körülmény, hogy a szokások, hiedelmek más kérdéseket is felvetnek, s annak szem előtt tartása sem, hogy az egyes szokások más és más társadalmi-földrajzi körülmények között más formában és különböző ideig működtek.

Kétségen felül áll, hogy a Kárpát-medencében élő népek dramatikus szokásaiban és színjátékaiban igen nagyfokú hasonlóság figyelhető meg, ami feltételezi az egymás mellett élő népek közötti kulturális kapcsolatokat, különösen magyar–szláv, illetőleg német vonatkozásban. A kapcsolatot és az eredetet illetően az eddigi elméletektől eltérően azt hangsúlyozom, hogy a szokások vándorlása egybeesik a szokást gyakorló közösségek migrációjával és letelepedésével. Nem a hagyomány vándorol tehát, hanem annak őrzői tesznek meg nagy utakat, s telepítik át magukkal kultúrájukat is. A műveltségi elemeknek ezeken a szálain találkoznak azok az európai népek is, amelyek egymással közvetlen kapcsolatban sohasem állottak.

A magyar népi színjátszás és dramatikus szokásanyag jól bizonyítja, hogy a magyar nép ezen a téren sem szegényebb környezeténél, hanem sok tekintetben egyedülálló, önmagát mindig megújító hagyománya volt. Ugyanakkor a magyar dramatikus játékok és maszkok az európai népek szokásaival mutatnak rokonságot. A hasonlóságok, az olykor meglepő egyezések azonban, mint az a fentebbiekből is kitűnt, nem jelentik a kulturális elemek átadásának és átvételének formális mechanizmusát, hanem azt mutatják, hogy a magyarság is bekapcsolódott abba a kulturális körbe, amely e téren is az európaiság felé való sajátos igazodást jelentette. Szükségszerű fejlődés volt ez, amelynek során a honfoglalás előtti kulturális elemek újabb és újabb motívumokkal ötvöződtek, s amely nyomán a magyar nép folklórját karakterisztikusan jellemző műfaj jött létre.