VALLÁS ÉS NÉPHAGYOMÁNY A MAGYAR KATOLIKUS MÚLTBAN

Számos olyan szó él nyelvünkben, amely a keresztény vallásos élettel kapcsolatos, de jóval régebbi a magyar kereszténységnél. Ezek a szavak a magyar ősvallás világából kerültek át a kereszténység szótárába, valószínűleg úgy, hogy a keresztény vallás egyes fogalmainak és cselekedeteinek megnevezésére olyan kifejezéseket alkalmaztak, amelyeket a kereszténység felvétele előtti világban is használtak valamiféle hasonló jelentéssel. A legjellemzőbb és legfontosabb ilyen magyar szavak: áld, bocsát, boldog, böjt, búcsú, egy(ház), gyónik, hisz, ige, imád, Isten, kép, lélek, menny, ördög, üdvöz(ít), ünnep. Közülük az áld, a hisz, az imád és a lélek finnugor, a többi ótörök vagy vitatott, bizonytalan eredetű honfoglalás előtti kölcsönszó (Benkő 1967–1976; Pais 1975).

A fentebb felsorolt szavak arról tanúskodnak, hogy a magyarságot vándorlásai során, de legkésőbb a honfoglalást közvetlenül megelőző századokban, talán a szabirok részéről, olyan hatások érték, amelyeknek eredményeként vallási képzetei magas fejlettségi szintet értek el. Ezáltal alkalmassá vált a keresztény vallás fogalmainak átvételére, úgy, hogy azok egy részét saját korábbi szavaival nevezhette meg (Vargyas 1984: 143–144).

A magyarság megkeresztelése nagyrészt a 10. század utolsó harmadában, Géza fejedelem idején történt. A nagy térítőmunkát és a magyar egyházszervezet kiépítését Géza fejedelem fia, az államalapító István király fejezte be. A térítés munkáját és a keresztény életforma meggyökereztetését nagyrészt külföldi: német, francia, olasz papok végezték. Valószínűleg jelentős szerep jutott az új vallás megismertetésében a Kárpát-medencében talált keresztény szlávoknak is. Nyelvünkben szláv eredetűek az alábbi egyházi és vallási vonatkozású szavak: apát, apáca, barát, bérmál, csoda, csütörtök, diák, karácsony, kereszt, keresztény, malaszt, pap, péntek, pokol, szent, szerda, szombat, tömjén, vecsernye, zarándok, zsolozsma. Sok latin és görög–latin jövevényszó is gazdagította a magyar vallási élet szótárát. A fontosabbak: advent, apostol, angyal, alamizsna, evangélium, {7-333.} kanonok, kántor, káptalan, klastrom, kórus, manna, mártír, messiás, ministrál, mise, monostor, oltár, orgona, ostya, pápa, paradicsom, pásztor, plébános, prédikál, prelátus, prépost, próféta, sekrestye, templom (Benkő 1967–1976).

A Kárpát-medence a latin szertartású nyugati kereszténység és a görög–szláv szertartású keleti kereszténység találkozási pontján fekszik. A magyarságra a térítés idején mindkét kereszténység hatott és igényt tartott. A térítésben sikereket ért el a keleti kereszténység, és a magyar középkor első évszázadaiban keleti keresztény intézmények, például kolostorok is működtek az országban. A magyarság nagy többsége azonban már a térítés korában a nyugati kereszténységet választotta. A nyugati kereszténység felvétele együtt járt a nyugati civilizáció magyarországi térhódításával. A latin kereszténység magyarországi intézményeinek megszületésével és a feudális magyar állam kialakulásával a magyarság hosszú időre Európa nyugati felének keresztény kultúrköréhez kapcsolódott.

A magyarság a kereszténység első három évszázadában viszonylag nagyszámú szentet adott az egyetemes egyháznak. Ezek általában az uralkodó osztály, sőt az uralkodócsalád köréből kerültek ki. Gondolunk itt Szent István királyra, Szent Imre hercegre, Szent László királyra, Árpádházi Szent Erzsébetre, Árpádházi Szent Margitra (1943 előtt Boldog). Vallásos meggyőződésükhöz, buzgalmukhoz nem fér kétség. Kérdéses azonban, hogy ekkortájt mennyire volt vallásos a köznép, mennyire tudtak gyökeret verni a kereszténység tanai. Külsőre bizonyára minden rendben volt, hiszen a kereszténység előírásaitól eltérő szellemet, magatartást, viselkedést törvény büntette. A lelkek mélyén azonban ott lappanghattak a pogány kor hitvilágának képzetei, és a kultikus cselekedetekben ott munkálhattak a kereszténység előtti hagyományok. A keresztény tanítások elmélyülésének lassúságában nagy szerepe volt a nép írástudatlanságának és a szóbeli hagyományátadás kizárólagosságának.

Az Árpád-kori magyarság kereszténnyé formálásában hatalmas szerepe volt a szerzetesrendeknek és az országot lassan behálózó kolostoraiknak. A szerzetesek azonban nemcsak hitet terjesztettek, hanem civilizációs vívmányokat, műveltségi elemeket is földművelési módszereket, építészeti stílusokat, freskóképeket, szobrokat, zenét, misztériumjátékokat, gestákat, legendákat. Ezek a műveltségi elemek, általában sok áttétellel és néha évszázados késésekkel bár, de hatással voltak a magyar parasztság kultúrájára; gondolkodásának, építészetének, népművészetének, népszokásainak és népköltészetének alakulására.

A magyarság megtérítésének és letelepítésének hatalmas feladatából nagy részt vállaltak magukra a bencés szerzetesek, de jutott feladat a francia eredetű premontreieknek és cisztercitáknak is. Az ő érdemük a gótikus művészet és szellem átplántálása, a lovagvilág történeteinek elterjesztése, a földművelés belterjesebb formáinak, például a kertészetnek és a szőlőművelésnek a jó példával való szorgalmazása. A 13. századtól jutottak szerephez a magyar művelődéstörténetben az ún. kolduló rendek: a ferencesek és a dominikánusok. A nép nyelvén tartott számtalan tüzes szónoklatuk mélyítette, missziós tevékenységük pedig déli és keleti irányban magyar közvetítéssel terjesztette a katolikus hitet. Nagy szerepük volt a magyar vallásos népköltészet kialakulásában, a magyar népénekek és imádságok elterjesztésében.

A 14–15. század, az Anjouk és a Hunyadiak sok dicsőséget halmozó kora, a katolikus hit és a középkori vallásos élet magyarországi kiteljesedési időszakának tekinthető. Hatalmas búcsúk, zarándoklatok, körmenetek emlékei maradtak fönn ebből a korból, {7-334.} amelyek főnemeseket, polgárokat és parasztokat egyaránt megmozgattak és Krisztus követésére serkentettek (Pásztor 1940).

A 16. század a nagy romlás korszaka. A középkori magyar állam szétesése, a magyarság nagy veszedelmére, időben egybeesett a hitújító reformációval és az egységes magyar katolikus egyház szétzúzásával. A reformált vallások elterjedése művelődéstörténeti szempontból nézve rengeteg haszonnal járt, de mindez nem feledtetheti azt a tényt, hogy a hitújítás megosztotta a magyarság erejét egy olyan időpontban, amikor az összefogásra a legnagyobb szükség lett volna. A protestantizmus irányzatai, időrendben a lutheri, a kálvini, majd helyi fejleményként az unitárius tanok meghódították a három részre szakadozó országot a 16. század közepének vérzivataros évtizedeiben. Gyanítható, hogy a prédikátorok működése nyomán átmenetileg a magyarság többsége protestáns lett. Kérdés persze, hogy az emberek mennyire váltak azonnal lélekben protestánssá. A vallási fanatikusokat leszámítva valószínűleg nem eléggé, hiszen egy-egy földesúrváltozás vagy földesúri rekatolizálás esetén legtöbbször gond nélkül visszatéríthetők voltak az ősi egyház kebelére. Az első évtizedben egy-egy helység vagy táj reformálása elsősorban a földesúr politikai érdekekből következő vallásváltoztatását jelentette. A nép gyakran sokáig tisztában sem volt a változás lényegével és horderejével. A 16. században a parasztság körében nyoma sem volt még a 18–19. századi kálvinista öntudatnak. Maguk a protestáns vallások tanai, szertartásai és külsőségei is lassan formálódtak. Legtöbbször nem lehetett éles határt vonni a még katolikus és a már református parasztok kereszténysége és vallási gyakorlata között.

A katolikus egyház a 16. század végén kezdett ébredezni a reformáció okozta dermedtségéből. Ekkor kezdődött az intenzív katolikus restauráció, amely a 17. században érte el csúcsait. A visszatérítésben nagy szerep jutott a Magyarországon is meghonosodó Jézustársaságnak, amelynek tagjai a barokk vallásosság hírnökei és terjesztői voltak.

A hódoltsági területek katolikus magyarsága a 16–17. században jórészt papok nélkül maradt. Lelki gondozásában múlhatatlan érdemei voltak a török által is megtűrt ferences barátoknak. A hódoltsági katolikus hitélet fontos szereplői voltak a licenciátusok vagy deákok, akik pap hiányában kereszteltek, eskettek, temettek, előimádkoztak, körmeneteket vezettek, oktattak (Juhász K. 1921). Működésük bő teret engedett a népi vallásosság kibontatkozásának. A magyar falvakban később is működő énekes búcsúvezetők, parasztkántorok, egyszóval a hagyományt formáló közösségi lelki vezetők elődeinek tekinthetők.

A 18. század békéje nemcsak az ország újjászületését és a magyar népesség számbeli növekedését hozta meg, hanem a barokk katolicizmus hatalmas felvirágzását is lehetővé tette. Fellendült a katolikus oktatás, a papnevelés és a könyvkultúra. Korszerű keretben újjáéledt a Regnum Marianum eszméje. A jezsuiták hatalmas vezeklő körmeneteket és missziókat szerveztek, amelyeken ezrek vettek részt. A ferencesek főleg a búcsújárások fellendítését szorgalmazták. A középkori eredetű kegyhelyek reneszánszukat élték, és sok új búcsújáróhely keletkezett. Csodák híre kelt szárnyra. Legtöbbjüket hivatalos egyházi bizottságok vizsgálták, hitelesítették. A Mária-ünnepeken soha nem látott méretű tömegek keresték fel a kegyhelyeket. Templomok, kápolnák, kálváriák épültek. A járványok és más természeti csapások emlékére Szentháromság-oszlopokat és Mária-szobrokat állítottak. Elterjedt a fogadalmi napok megünneplésének szokása. A népi vallásos buzgóság fontos fórumai voltak a különböző vallásos társulatok, amelyek sorra alakultak falvakban és városokban egyaránt.

{7-335.} A 19. század népi vallásossága a korábbi idők gyakorlatát követte, és elsősorban a barokk kor vallási hagyományaiból táplálkozott. A 19. században, hosszú fejlődés eredményeként végképp elvált egymástól a katolikus egyház által gyakoroltatott hitélet és az ún. népi vallásosság.

A ferencesek és a licenciátusok hódoltsági tevékenysége, valamint a Királyi Magyarországon végrehajtott ellenreformáció eredményeként a magyarság úgy lépett a 18. századba, hogy tömegeinek relatív többsége a katolikus vallás követője volt. A protestánsok együttesen is kisebbségbe szorultak. A katolikusok és a protestánsok aránya a 18. században még inkább eltolódott a katolikusok javára. A telepítésekkel sok idegen katolikus került az országba. Egy részük később a magyarság számát szaporította. Ha magyarokat telepítettek a török alól felszabadult, elnéptelenedett területekre, a földesurak vagy a császári hivatalok szemében a katolikus vallás általában előnyös ajánlólevélnek számított. Úgy látszik azonban, hogy a lakatlan területek újranépesítésében nemcsak hivatali korlátok, hanem saját belső korlátai is gátolták a reformátusságot. A 18. század végén és főleg a 19. században általában már nem számított a vallási hovatartozás egy-egy új falu lakóinak vagy egy-egy parcellázott puszta homokhódító birtokosainak kiválasztásánál. Ennek ellenére, bár volt rá példa, reformátusok ekkor már ritkán jelentkeztek efféle pionírmunkára. Sőt, a református városok távoli pusztáit is legtöbbször katolikus jövevényeknek adta el a református városi tanács. Említhetnénk a református Halas példáját, ahol a város parcellázott homokbuckáira a katolikus szegedi szegénység húzódott fel. Ezáltal az 1930-as évekre a köztudatban reformátusként ismert Halas népességének kétharmadát katolikusok tették ki. A reformátusoknál a 18., de még inkább a 19. században az egykézés révén jóval kisebb volt a népszaporulat, mint a katolikusok körében. Másrészt erre az időre a református falusi és mezővárosi parasztközösségek megcsontosodtak, begubóztak, konzervatív sáncok mögé húzódtak. Innen szemlélték, miként szaporodik körülöttük a munkásnak, cselédnek felfogadott katolikusság. Így nyilvánvaló, hogy a 18–19. században, az ország néptelen területeinek benépesítése során a magyar katolikus parasztság expanzívabb erőnek bizonyult, mint a fogyó és bezárkózó református népesség. A Duna–Tisza köze és Dél-Magyarország hatalmas pusztáinak magyar telepesei nagyrészt a katolikus jászokból és palócokból, valamint a hallatlanul nagy hódító erejű Szeged katolikus népéből kerültek ki.

Az újabb életterek vállalása és megszerzése nagy népszaporulatot serkentett, ami tovább növelte a magyar katolikusok arányszámát a reformátusokéval szemben. E folyamatok és változások hatására 1910-ben az alábbi képet mutatta Magyarország (Horvátország nélkül) lakosságának vallási összetétele (1. táblázat):

1. táblázat. Magyarország népességének vallási megoszlása, 1910

Vallás	Fő	%
Római katolikus Görög katolikus Református Evangélikus Görögkeleti Unitárius Izraelita Egyéb	9 010 305 2 007 916 2 603 381 1 306 384 2 333 979 74 275 911 227 17 066	49,3 11,0 14,3 7,1 12,8 0,4 5,0 0,1

(Karner 1931: 5)

{7-336.} A trianoni határváltozások hatására a csonka ország területén megnőtt a katolikusok és a reformátusok belső arányszáma. Nőtt a zsidók részesedése is. A románok, a szerbek, a szlovákok és a szászok tömegeinek elszakadásával megfogyatkoztak a görögkeletiek, a görög katolikusok és az evangélikusok. Az erdélyi magyarság elszakítása együtt járt az unitárius vallásúak számának minimálisra csökkenésével. 1920-ban Magyarország lakosságának vallási összetétele így alakult (2. táblázat)

2. táblázat. Magyarország népességének vallási megoszlása, 1920

Vallás	Fő	%
Római katolikus Görög katolikus Református Evangélikus Görögkeleti Unitárius Izraelita Egyéb	5 096 729 175 247 167 144 489 012 50 990 6 224 473 310 10 487	63,9 2,2 21,0 6,2 0,6 0,1 5,9 0,1

(Bárth 1986: 217)

1930-ból már csak az arányszámokat idézzük: római katolikus 64,9%, görög katolikus 2,3%, református 20,9%, evangélikus 6,1%, görögkeleti 0,5%, izraelita 5,1 %, egyéb 0,2%.

A 20. századi népszámlálások adatai alapján megfigyelhető, hogy az országhatár változásaitól függetlenül is növekedett a katolikusok arányszáma, mivel szaporodási százalékuk nagyobb volt, mint a reformátusoké. 1910 és 1920 között a trianoni országterületre vonatkoztatva a katolikusok szaporodása 6,7%-os, a reformátusoké pedig 2,3%-os volt. 1920 és 1930 között a katolikusok 10,4%-kal, a reformátusok 8,5%-kal szaporodtak.

A 20. században természetesen tiszta katolikus vagy tiszta református vármegye nem volt Magyarországon. Voltak azonban jellegzetesen katolikus és a köztudat által jellegzetesen reformátusnak tartott vidékek. Valamennyi népszámlálás adatai szerint a katolikusok abszolút többségben voltak a Dunántúlon (1910-ben 77,4%). Zala megyében például a katolikusok aránya meghaladta a 90%-ot. Tanulságos, hogy Baranya megye, amely magába foglalja a híres református Ormánságot, összességében az 1910. évi 76,2%-kal és a pécsi 84,4%-kal katolikus többségű megyének számított. A katolikusok túlsúlya jellemezte a Dunától északra eső felföldi tájat, a Duna–Tisza közét és a Bánságot. A Kiskunság és a Duna-mellék reformátusai összességükben is csak 67,5%-ra tudták letörni a katolikusok Duna–Tisza közi arányszámát. Jelenlétüket kellőképpen ellensúlyozta Szeged és Szabadka hatalmas katolikussága. Jellegzetes katolikus népcsoportnak számítottak a jászok és a nógrádi palócok. A Tiszától északra eső területeken és a keleti Felföldön sem a katolikus, sem a református felekezet nem tudott abszolút többségre szert tenni. A Tisza-balparti tájat, különösen annak északkeleti részét református többségű magyarság lakta. Ezen a területen 1910-ben a katolikusok csak 14,9%-át tették ki a lakosságnak. Ugyanakkor a reformátusok 33,4%-kal részesedtek. Különösen jellemző volt a református többség Bihar, Hajdú, Békés, Máramaros, Szabolcs, Szatmár, Bereg, Szilágy, Ugocsa megyében (Bárth 1986: 217–222).

{7-337.} Erdélyben 1910-ben 14% római katolikust és 14,9% reformátust vettek számba. Az unitáriusok részesedése 2,5% volt. A legnevezetesebb erdélyi magyar néprajzi csoport, a székely, három vallás között oszlott meg. Egy részük katolikus, másik részük református, harmadik részük unitárius volt. Jellegzetesen református magyar vidék Erdélyben Kalotaszeg. Nevezetesek katolikus vallásukról a csíki székelyek, a gyimesi csángók és a Kárpátokon túl élő moldvai magyarok.