EGYÉN ÉS KÖZÖSSÉG A VALLÁS KÖTELÉKÉBEN

VALLÁSOS KÉPZETEK

A 20. század közepe előtt a katolikus magyar parasztság életét ezer szállal szőtte át a vallás tanítása és gyakorlata. A hagyomány szabta életmódot élő parasztember lépten-nyomon találkozott a vallással: a vallásos képzetekkel, előírásokkal, cselekedetekkel és ábrázolásokkal. Természetesen akkor és abban az életformában is minden egyén másképp viszonyult a hithez, az élet napi valóságán túli dolgokhoz. Volt olyan ember, akinek egész életét a munka töltötte ki. Különösen jellemző volt ez a típus a 19–20. századi tanyákon. Ha ezeket az embereket a néprajzkutató hitről, vallásról, boszorkányról és más nem e világi dolgokról faggatja, valahogy így válaszolnak: „Mink mindig dógoztunk. Nem értünk rá olyasmikkel foglalkozni.” A parasztemberek többsége megtalálta saját életében a munka és a hit egyensúlyát. A hétköznapok és az ünnepek sorozatában az anyagi világ valósága és a hit illúziója összefonódott, kölcsönösen kiegészítették egymást. Akadtak olyan parasztemberek is, akik az átlagosnál nagyobb fogékonyságot mutattak a transzcendens világ jelenségei iránt. Életük legfontosabb eleme a szent elragadtatás, az Isten iránti égő rajongás volt. Néha ez a fogékonyság és érzékenység szellemi többletből sarjadt, mintegy levezetése vagy lehetséges felhasználása volt az átlagosnál jobb szellemi képességeknek. Ilyen esetekben a hitbéli dolgok iránti felfokozott érdeklődés megbecsülést, közösségi elismerést hozott az egyénnek, aki búcsúvezetőként, énekes emberként, előimádkozóként szolgálta közösségét. Máskor a középkorias hatású elragadtatás, a lélek bajai és örömei iránti felfokozott érdeklődés valamiféle gyenge idegállapot következménye volt. Az ilyen túlhajtottan vallásos, pontosabban, vallásos köntösben mutatkozó pszichésen beteg magatartás az újkorban általában nem hozott lényeges társadalmi megbecsülést az egyén számára.

A 18–19. századi, hagyományos keretek között élő katolikus paraszt- és kézművesközösségek tagjai tehát személy szerint különböző mértékben voltak vallásosak. Jellemüknek, képességeiknek, érdeklődésüknek megfelelően különbözőképpen viszonyultak a vallásos előírásokhoz és a hit hagyományaihoz. Ezek a különbözőségek azonban nagyrészt elmosódtak a közösségek kifelé egységet mutató vallásosságában. A 20. századi városi és a korábban is megfigyelhető úri, értelmiségi, individualista vallásossággal szemben, amely nyíltan magába foglalhatta a kétkedést és a nyílt tagadást is, a hagyományos paraszti és kézművesvilág vallásossága közösségi jellegű volt. Részben úgy, hogy az egyén vallásossága igazodott a közösség vallásos elvárásaihoz, részben pedig azáltal, hogy a nép az egyéni áhítattal és meditációval szemben előnyben részesítette a vallásos gyakorlat látványos közösségi formáit, a körmeneteket, a búcsújárásokat.

A paraszt- és kézművesközösségek tehát összességükben vallásosak voltak, és ez {7-338.} nagyrészt meghatározta tagjaik vallásosságát is. Az egyén gyakorlatilag nem lehetett nem vallásos, mert ezzel a közösség hagyományát sértette volna meg, ami együtt járt a közösség megvetésével, elítélésével. Ha valaki egyéni adottságai, jellemvonásai, ismeretei alapján hajlamos lett volna a kételkedésre, esetleg a tagadásra, vagy legalábbis a vallásos kötelékek lazítására, a hagyomány kötelékeiben élő közösség visszatartotta, visszarettentette. A hit nélküli élet ritka volt, mint a fehér holló. Erre utal istentelen szavunk régi, elítélő értelme. Különleges sorscsapások, hatalmas lelki sérelmek, rendhagyóan dacos jellem kellett ahhoz, hogy valaki más felfogást valljon és más életmódot éljen, mint amelyet a közösség valláserkölcsi ihletésű elvárásrendje megkívánt. Az ilyen rendkívüli emberek élete legtöbbször meghasonlásba, tragédiába torkollt. Rendszerint életük végén hirtelen megtértek, tanúságot tettek hitükről. Történeteik nemzedékek múlva is szájról szájra jártak. Tanulságos legendaként a vallásos nevelést szolgálták.

A hagyományos keretek között élő közösségek a legkisebb „istentelenséget” sem nézték el tagjaiknak. Egyrészt azért, mert minden olyan magatartást büntettek, ami szembekerült a közösség öntörvényeivel és elvárásrendjével. Másrészt azért, mert a közösség vezetőiben reális félelem élt, hogy az egyén istentelenségét a közösség fizeti meg, az egyén bűnéért a közösség bűnhődik. Ezért büntettek fölöttébb szigorúan nemcsak az egyházi hatóságok, hanem a falusi és mezővárosi közigazgatás vezetői is minden olyan magatartást és cselekedetet, amely eltért a vallás előírásaitól és ezáltal a közösség hagyományaiban gyökerező viselkedési elvektől, elvárásoktól is. Elég itt a vasárnapi munka és a káromkodás szigorú büntetésére utalnunk. Utóbbit a szó mágikus erejébe vetett hit, a kimondott szó valóra válásának teljesülésétől való általános félelem sugallta.

A hagyományos közösségekben élő egyén vallásos képzeteinek kialakulásában egyaránt nagy szerepe volt a szülői háznak, a hagyománytartó öregek intelmeinek és meséinek, az iskolai hitoktatásnak, a különböző olvasmányoknak és a templomi szertartásoknak.

A cseperedő gyermeket családbeli asszonyok, legtöbbször a gyermek anyja vagy öreganyja már iskoláskor előtt megtanították keresztet vetni és imádkozni. Először a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, valamint az esti és reggeli imádságot tanulta meg a gyermek. Az asztali áldást legtöbbször közösen imádkozta a család, így ezt is könnyen elsajátította. Ezután következett a Hiszekegy és az Úrangyala megtanulása. Az iskolában a 20. század közepéig elmaradhatatlan tantárgy volt a hittan. A kései feudalizmus elemi iskoláiban egyszerűen a legfontosabb tantárgynak számított. A hittanórákon a katekizmusok kérdései és feleletei alapján a gyerekek megismerték a vallás legfontosabb fogalmait, az oktató elbeszéléseiből pedig a bibliai történetekkel gyarapították ismereteiket. Rendszeresen tanítottak az iskolákban egyházi énekeket. Egyes korszakokban az egyház különösen nagy súlyt helyezett az oktatásra. A 18. században külön társulatokat szerveztek a vallási ismeretek elmélyítésére. A kalocsai egyházmegyében a falvak és a mezővárosok népét 1762-ben korosztályok szerint és utcák szerint csoportba osztották, úgy oktatták a keresztény tanítás alapelveire (Bárth 1984: 1091–1095; Gyetvai 1987: 348–351).

Az elsőáldozásra és bérmálkozásra készülő gyerekeket legtöbbször külön oktatásban is részesítették. Oktatásra kellett járnia a paphoz a jegyespároknak is.

A gyereket kiskorától kezdve elvitték, illetve elküldték misére. Ezért felnőttkorára megismerte a szertartások rendjét, kívülről tudta a leggyakrabban szereplő énekeket, ismerősen csengtek fülében a felolvasott példabeszédek és evangéliumi szakaszok. {7-339.} A templomi prédikációk tanító és nevelő hatása nem csökkent a felnőttkor küszöbén, hanem eltartott a templomba járás végső határáig: legtöbbször a sírig. Hasonlóképpen szakadatlan és folyamatos volt a környezet, vagyis a közösség hagyománytartó öregjeinek hatása, akik meséikkel, legendáikkal, mondáikkal és a különböző hiedelemelemek átplántálásával növelték a hagyományos közösségben élő egyén vallási ismereteit és általában a hitbéli dolgokban való jártasságát. A 19. század második felétől a vallásos ismeretterjesztésben föltétlenül számolni kell a különböző jámbor olvasmányokkal, ponyvanyomtatványokkal, hitbuzgalmi folyóiratokkal, imakönyvekkel és a Bibliával.

A transzcendens világról alkotott népi képzetekben egymás mellett éltek a tételes vallások hitelemei, alakjai és a nagyrészt pogány eredetű mágikus képzetek jelenségei. Egyszerűbben fogalmazva: a nép tudatában a vallásos tanítások és képzetek nem váltak el azoktól, amelyeknek összességét a néprajztudomány néphitnek nevezi. A paraszti világképben megfért egymás mellett Isten, Szűz Mária, Szent Vendel, ördög, boszorkány, lidérc, garabonciás, gyónás, ráolvasás, rontás, szemmel verés, esőért imádkozás, szenteltvíz, szentelt barka és fokhagyma. Egy-egy szent imával, fohászkodással történő kérlelése ugyanabba a gondolatrendszerbe illeszkedett, mint a mágikus bajelhárítás, például a balta földbe vágása vihar előtt. Gyakran az egyházi szentelmények, például a szenteltvíz, szenteltbarka, szentelt gyertya, szentelt étel, szentelt búza, szentelt virág vagy az úrnapi sátor lombja mágikus cselekedetek, bajelhárító praktikák eszközei lettek. Ugyanez megtörtént fordítva is. A néphit hagyományos kategóriájába sorolható képzetek és mágikus cselekedetek sokasága került a tételes vallás népi ájtatosságaiba, paraszti gyakorlatába is.

A népi hitvilágban és világképben a tételes vallás nagy alakjai, például Isten, Szűz Mária, szentek, angyalok mindig a jó oldalon állnak. Ők az emberek segítői, támogatói, csak ki kell érdemelni jóságukat, segítőkészségüket. A velük szemben álló ártó szellemek és alakok, mint például a boszorkányok, lidércek, rontó asszonyok, kísértetek a valláson kívüli néphit köréből kerülnek ki. Talán az ördög a kivétel, amely a tételes vallásban és a néphitben egyaránt a gonosz megtestesítője.

A kereszténység Istene, angyalai és szentjei a kereszténység felvételekor a korábbi pogány segítő istenek helyébe léptek. Jó példa erre a Boldogasszony–Szűz Mária analógia. Kálmány Lajos kutatásaiból ismert, hogy a kereszténység felvétele előtt az egyik segítő istennőjüket hívták a magyarok Boldogasszonynak. A Szent István-i térítés után a Boldogasszony nevet Szűz Mária kapta meg, aki a régi pogány istenasszony helyébe lépett (Kálmány 1885).

A magyar katolikus parasztság világképének középpontjában Isten állt, mégpedig a világot teremtő Atyaisten, a mindenütt és mindenben jelen lévő ószövetségi úr. Az imakönyvek, a szentképek, a templomi ábrázolások és az ótestamentumi történetek alapján az emberek nagy szakállú, kemény, de igazságos és jóságos öregembert láttak benne, aki a mennyországban trónolva mindent lát, mindent hall, és mindenről tud, ami a világban történik. A jót megjutalmazza, a gonoszságot és a vétkeket megbünteti. Istent minden jelenség okának és forrásának tartották. Ezt némi kényelmességből és bölcsességből a legkülönbözőbb dolgok okának emlegették, mondván: „Az úristen rendelte úgy.” Ha a parasztember elvesztette hozzátartozóját vagy kedves jószágát, legtöbbször megnyugodott Isten akaratában, és rendre hajtogatta ismerőseinek: „Isten adta, Isten elvette.” A régi paraszti világban a betegséget Isten büntetésének, esetleg próbatételének, az erőt és egészséget Isten adományának tekintették. Hasonlóképpen vélekedtek a gyermekáldásról is. Bíztak az Isten igazságosságában, az imádságok meghallgatásában {7-340.} és megjutalmazásában. Úgy vélték, Isten számára nincs lehetetlen, szabadságában áll, hogy akár csodákat is műveljen.

A Szentháromság második személye, Jézus Krisztus határozottan emberarcú istenség a magyar parasztság szemében. Nagy része volt ebben az útszéli keresztek corpuszainak, a sokféle képes ábrázolásnak, a gyakran hallott evangéliumi történeteknek és az „Amikor Krisztus a földön járt…” kezdetű népi legendák és Krisztus-mondák sokaságának. A parasztélet rengeteg szenvedése és vergődése közepette Krisztus a maga szenvedésével és kereszthalálával példaképnek számított.

A Szentlélek Istennel, a harmadik isteni személlyel elvontsága miatt kissé tanácstalanul bánt a népi vallásos tudat (Bartha E. 1980: 92).

A szentek sorában első helyen állt Szűz Mária. Tiszteletét terjesztették és serkentették a lépten-nyomon látható Mária-ábrázolások, a kegyhelyek csodái, a Regnum Marianum eszméje és a pogány kori Boldogasszony fentebb már említett átváltozása. A szentek közül Máriához szól a legtöbb magyar vallásos ének. Valószínűleg hozzá imádkoztak legtöbbet a katolikus magyarok. Mária imádságát, az Üdvözlégy Máriát imádkozták leggyakrabban az emberek. Egyrészt ez az imádság elválaszthatatlan volt a Miatyánktól, másrészt a rózsafüzérekben is nagyon sokszor elhangzott.

A népi világkép szerint Szűz Mária mellett ott sorakozik a mennyországban az angyalok hada és a szentek serege. Magyarországon a 18–19. században a következő szentek részesültek a legnagyobb tiszteletben: Szent István magyar király, a magyar kereszténység és a magyar állam megszervezője, Nepomuki Szent János, a vízenjárók védőszentje, Páduai Szent Antal, az alamizsnagyűjtő általános segítőszent, Szent Vendel, a jószág védőszentje, Szent Orbán, a szőlők patrónusa és Szent Flórián, a tüzektől oltalmazó szent.

A hagyományos keresztény paraszti világképben a mennyország mint valami boltozott mennyezet borul rá a korong alakú földre. Köztük állnak a csillagok, amelyeknek mindegyike egy-egy emberé. Amikor egy csillag leesik, valaki meghal a földön. Valahol a mélyben húzódik a pokol, ahol az elkárhozottak szenvednek az örök tűzben. Ez a mennyországra, földre és pokolra tagolt világkép nyilvánvalóan az egyházi tanítások hatására született meg, háttérbe szorítva a korábbi pogány világképet. Közel ezer esztendőn át meghatározta a magyarság többségének gondolkodását, erkölcsi felfogását és vallásos képzeletét.

A HÉTKÖZNAPOK VALLÁSOSSÁGA

A vallásosság legjellemzőbb megnyilvánulása a gyakori és rendszeres imádkozás. A magyar parasztság imádkozási szokásaival és imáival itt részletesen nem foglalkozunk, mivel szó esik róluk a népköltészetet bemutató kötetben. Csupán arra utalunk, hogy a hivatalos egyház imádságai mellett a népi vallásosságban hatalmas teret kaptak a nem hivatalos, tiltott apokrif imádságok (Bálint S. 1937; Erdélyi Zs. 1976). Nem foglalkozunk itt a mágikus célzatú ráimádkozásokkal sem, mivel ezekről a néphit-fejezetben és a népi gyógyászat kérdéskörének bemutatásánál lesz szó.

Az imádkozás és éneklés a hagyománytartó parasztság világában lehetett egyéni, családi és közösségi. Egyéni imádkozásra főleg este és reggel ágyban; a határban járva szobor, kereszt, kálvária-oszlop előtt; esetenként magányos munka közben és egyedül {7-341.} gyalogolva kerülhetett sor. Szegeden a gyalogló öregek nem akarván olvasót tartani a kezükben, ujjaik behajlításával számolták a rózsafüzér Üdvözlégyeit.

A családi közös imádkozás hozzátartozott a régi katolikus parasztélet mindennapjaihoz. Reggel, délben, este együtt ült az asztalnál a család, és ilyenkor a gazda vezetésével közösen imádkozták el az asztali áldást. Étkezés után együtt adtak hálát az ételért. Sokfelé szokásban volt, hogy este a család együtt imádkozott a gazda vezetésével. A közös ima alatt szemben álltak vagy térdeltek a szoba szentsarokként emlegetett részével, vagyis azzal a sarokkal, ahol az asztal állt, fölötte pedig a szentképek függtek. A nagy ünnepek vigíliáján, így például karácsony böjtjének estéjén együtt imádkozott és énekelt a család.

A közösségi ájtatosságokról sok szó esik fejezetünk más részeiben, ezért itt nem írunk róluk részletesen. Tulajdonképpen közösségi ájtatosságnak tekinthető a mise és a litánia is, de mi elsősorban nem ezeket a hivatalos istentiszteleti alkalmakat értjük alatta, hanem azokat az imádkozásokat és énekléseket, amelyeket a hívő közösség vagy a közösség egy csoportja pap nélkül végzett. Ilyen alkalmak voltak a búcsújárás egyes ájtatosságai, a Szent Család-járás vagy szálláskeresés és az egyes házaknál összejött asszonycsoportok rózsafüzér-mondásai, jámbor éneklései.

A böjtölés fontos része volt a népi vallásosságnak. A katolikus magyarság a szigorú böjtöket, mint a hamvazószerdát, nagypénteket és a nagyböjti tilalmakat rendre megtartotta. A pénteki böjt általános volt. A böjtölés mértéke, módja sokszor személyenként, illetve családonként változott. A hivatalos egyház előírásai évszázadok alatt fokozatosan enyhültek, akadtak azonban mindig olyanok, akik minden böjtöt a régi szigorúsággal tartottak meg. Sokan az egyház által megköveteltnél is többet vállaltak, így pénteken kívül a hét egy másik meghatározott napján sem ettek húst. Előfordult, hogy fogadalmuk az év egy szakaszára szólt.

A hagyományos parasztközösség elvárta tagjaitól, hogy azok az evangéliumi elvek szerint éljenek: ne káromkodjanak, ne lopjanak, ne paráználkodjanak, ne öljenek, vasárnap ne dolgozzanak és rendszeresen járjanak templomba! Aki e törvényeket megszegte, a hagyománytartó közösség törvényeivel szállt szembe, következésképp a közösség elítélte és megbüntette.

Egy-egy település népének vallásosságát jól tükrözték az alkalmazott üdvözlési és köszönési formák. A katolikus magyar falvakban a 20. század közepéig általános volt a Dicsértessék a Jézus Krisztus köszönés, amelyre a felelet: Mindörökké Ámen. A mindennapi életben néha rövidítették: Dicsértessék és Mindörökké alakban használták. A Dicsértessék a Jézus Krisztus köszönés jellegzetes közép-európai fejlemény. Különösen a magyarok és a lengyelek kedvelték. Hangos Dicsértesséket mondott a család Dél-Magyarországon akkor is, amikor este meggyújtották a mécsest vagy a lámpást.

Kedvelt üdvözlési forma volt, főleg férfiak és idegenek közötti érintkezésében az Adjon Isten, jó napot vagy a Jó napot adjon az Isten. Jellegzetes szómágiás szemlélet húzódik meg kialakulása mögött. Napjainkra ez a köszönés Jó napot kívánok-ká egyszerűsödött, amiben nemcsak rövidülést kell látnunk, hanem szemléletváltozást is. A Jó napot forma a véletlenre, szerencsére bízza a kívánság teljesülését, míg a régi köszönés a nap sikerének, szerencséjének vagy szerencsétlenségének kulcsát Isten kezében látta. A köszönő a kimondott szó erejével mint valami imádsággal igyekezett hatni a nehezen hajló, de mégis kegyes isteni akaratra. Jellemző, hogy a népi szóhasználatban is gyakran megrövidült ez a köszönés, de ilyenkor a tárgy hullott ki és az isteni kegyelem emlegetése maradt meg. {7-342.} Ilyen rövidült forma volt a kalapbiccentés közben odavetett Adjon Isten és az Aggyisten köszönés.

A távolról érkezőt a Hozott Isten, Hozta Isten, Isten hozott, Isten hozta köszöntésekkel üdvözölték. Ezekben a formákban megint csak az isteni akarat mindenekfölöttiségének dicséretét láthatjuk.

Gyakran használt búcsúzó, elköszönő formula volt az Isten veled, Isten áldjon meg, Isten áldja meg. Ezek a köszönések a 20. század közepéig elevenen éltek a magyar parasztság körében. Szerepük, jelentésük nyilvánvaló. Kimondóik az elhangzott szó erejében bízva kértek áldást és minden jót ismerősüknek. A régies Isten hozzád alak inkább az irodalomban, az imádságok és vallásos énekek szövegében élt. Dologvégző és elköszönést megelőző búcsúzó formula volt a református hatást sejtető Áldás, békesség.

A katolikus parasztság házain kívül-belül tükröződött a házban élő család vallása. Az épületek oromzatán vagy a kémények tetején keresztek álltak. Kivágott keresztek, kelyhek kerülhettek a deszkahomlokzatokra. Vallási szimbólumokat formálhattak gipszből a barokk díszekkel ékes gazdag parasztházak kűhomlokaira is. Az épületek utcai homlokzatán, kis fülkében sokfelé fa, porcelán vagy cserép Mária-szobor állt.

A szobában az ajtó mellett akasztották föl a cserép vagy porcelán szenteltvíztartót. Este-reggel a család tagjai ujjukat szenteltvízbe mártva vetettek keresztet. A szenteltvíztartóra rendszerint olvasót tekertek, amelynek keresztje a szenteltvíztartó alatt lógott. Legtöbbször a ház végfalán, a mestergerenda és a tükör alatt függött a kereszt. Kerülhetett a sarokpad vagy az ágy fölé is. A sarokpad fölött, az ún. szentsarokban szentképeket akasztottak a falra. Mellettük szentelt gyertyák lógtak. A sarokba sok helyen feldíszített Mária-szobrot állítottak, amely előtt a Mária-ünnepek vigíliáján mécsest gyújtottak. Sok szoba falán ott függött a Házi áldás. A sublót tetején a díszes poharak, Ferenc Jóskás bögrék társaságában búcsús emlékek álltak: üvegburával leborított Mária-szobrok, üveg- és fakeresztek, zenélő kálváriák.

A munka és a kultusz összefonódása minden hagyományőrző paraszttársadalom életének jellemző sajátossága. Nem kivétel ez alól a magyar parasztság sem. A munkával összefonódott kultusz magában foglal vallásos és mágikus elemeket egyaránt. A vallásos rítusok többsége indirekt, vagyis áttételes hatású, a mágikus eljárások viszont a néphit szerint direkt módon, vagyis közvetlenül hatnak. A közvetlenül ható mágikus rítus könnyen keltheti azt a képzetet, hogy maga is a munkafolyamathoz tartozik, míg a keresztény vallásosságba tartozó rítusok hatása az isteni szándékon keresztül jut érvényre, így azok minden esetben fontos, de bizonytalan tényezői maradnak az emberi tevékenységnek (Gunda 1946; Bartha E. 1980: 58; Marót 1933).

A régi parasztemberek felfogása szerint a munka semmit sem ér, ha nincs rajta Isten áldása. Ezért az áldást ki kell érdemelni, meg kell szerezni. Az áldásszerzés legkézenfekvőbb módja az imádkozás.

A 20. század közepére jórészt már csak nyelvi tükröződései maradtak meg az egykori fohászoknak. A parasztember ugyanis a legutóbbi időkig tudatosan vagy anélkül a Jézus segíts kérő kijelentéssel kezdte el a munkáját. A régi szegediek Uram Jézus segíts meg fohásszal kezdtek dolgozni. A tápaiak, amikor hozzáfogtak a karácsonyi abroszból történő búzavetéshez, így fohászkodtak: „Atyának, Fiúnak, Szentlélök Istennek nevibe vetőmag szaporodj!” (Bálint S. 1971: 629). Kezdéskor, elinduláskor járta a Jézus nevében kifejezés is, de ugyanez elhangozhatott megérkezéskor is. Észak-Magyarországon a munka végeztével így adtak hálát: „Jézus híve, neve benne” (Manga 1948: 7).

{7-343.} A munka megáldásában részt vett az egyház is. Sok helyen aratás előtt misét tartottak az aratóknak. A templom előtt, vagy kint a szántóföldön a pap megáldotta az aratni kezdőket és szerszámaikat. Tulajdonképpen a termés biztosítását célozta a búzaszentelési körmenet, a Szent Orbán-szobornál végzett közös imádkozás is. A jó termésért járó hálaadást szolgálták a terménymegáldó ünnepségek.

A 20. század közepe előtt a legtöbb katolikus tájon a mezei munka megkezdése előtt a parasztember imádkozott szerszámai felett. Szántás, vetés előtt néhol térden állva Isten segítségét kérte, utána pedig hálát adott, hogy a munkát szerencsésen elvégezhette. A tavaszi munkák kezdetekor, mielőtt kocsival, lóval kiment volna az udvarból, az ostornyéllel keresztet rajzolt a földre a lovak elé, a szekér két oldalát, valamint a rajta levő munkaeszközöket és vetőmagot pedig szenteltvízzel hintette meg. A göcseji ember az első szántás első fordulójánál az olvasót az eke szarvára akasztotta és imádkozott. Szántásból hazafelé jövet födetlen fővel imádkozott (Manga 1948: 19). Katolikus vidéken országszerte általános volt, hogy a munkát elkezdők vagy útra, munkába indulók keresztet vetettek magukra.

A keresztvetést és a keresztelést bajelhárító célzattal egyébként nagyon gyakran alkalmazták. Késsel keresztet rajzoltak a kenyérre, mielőtt megszegték. A matyók este keresztet vetettek magukra, vánkosukra és a ház négy sarka felé, mielőtt lefeküdtek, hogy éjjel a gonoszok ne háborgassák álmaikat (Istvánffy 1896: 449). A szegediek étkezés előtt keresztet vetettek ételükre. A Tiszában való fürdés előtt keresztet vetettek magukra vízbe mártott kezükkel. Sok helyen ásításkor keresztet kellett vetni a szájra, nehogy a gonosz belemenjen az emberbe (Bálint S. 1938: 80–81).

A kenyeret, mint a Krisztus testével azonosítható legfőbb ételt, a parasztemberek nagyon tisztelték. A leesett morzsát azonnal felvették, nehogy rálépjenek, mert úgy tartották, hogy aki morzsán tapos, Krisztus testén tapos, és előbb-utóbb megüti a szél. A véletlenül leesett kenyeret megcsókolva vették fel. Ha evésnél kenyeret szeltek, a kenyér metszés felől eső oldalát fordították a tál felé, mert Krisztus, amikor megváltotta az embereket, arccal fordult feléjük (Bálint S. 1938: 79). A Bácskában mindig vigyáztak arra, hogy az asztalra tett kés oldalra fordítva feküdjön. Úgy vélték, hogy ha az éle van fölfelé, belelép az arra járó Jézus.

*

Az emberi élet fordulóihoz kötődő szokásokban legtöbbször nehezen választható szét a vallásos és a nem vallásos elem. Ezért az ismétlések elkerülése végett a téma részletes kifejtését a szokásokról szóló fejezetekben találja meg az olvasó.