| PROTESTÁNS EGYHÁZIAS SZOKÁSOK ÉS MAGATARTÁSFORMÁK | TARTALOM | MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI RÉTEGEK |
Mindeddig (1983) nem jelentek meg tanulmányok, melyek összefoglaló igénnyel vagy egy-egy résztéma önálló feldolgozásával magyar protestáns néprajzzal foglalkoznának. Illyés Endre könyvei még leginkább ide sorolhatók, de alapvető szempontjaikat tekintve mégis a gyakorlati teológia és az egyháztörténet körébe tartoznak, akár tárgyunk forrásainak többsége. A magyar néprajzi szakirodalomban számos utalás található a protestánsok egyházias népéletéről és szokásvilágáról, néhány monográfiában rövid alfejezetek is olvashatók róla, de általában elhanyagolt, kutatatlan terület. Ezért több helyen saját kiadatlan néprajzi gyűjtéseinkre és levéltári adatokra támaszkodtunk.
A magyarországi protestanizmus történetének legfrissebb, bibliográfiával kísért összefoglalása Bucsay Mihály könyve (1977–1979). Ugyanerről a tárgyról ma is jól használható Révész Imre írása (1925). Az utóbbi műben található bibliográfia számba veszi az 1867 után kibontakozó és körülbelül az első világháborúig tartó helyi, egyházközségi történetírás nagy fellendülését, amelynek eredményei a hazai protestáns vallási néprajz legfontosabb, nyomtatásban olvasható forrásait jelentik. Az általános helytörténeti irodalomban is találunk adatokat, ezek többsége azonban a helyi egyházi életnek nem a néprajzilag számba vehető területeire vonatkozik. Az egyes egyházak történetét tárgyaló művek közül a reformátusokról legrészletesebben a Biró Sándor–Szilágyi István által szerkesztett könyv szól (1949). Az evangélikusokkal foglalkozik, de nem a teljesség igényével Ottlyk Ernő (1965).
Viszonylag korszerű és részletes unitárius egyháztörténet nincs. Bár a kolozsvári kollégium múltját dolgozza föl, leginkább egyháztörténeti összegzésként használható Gál Kelemen munkája (1935). Legfrissebben az unitárius egyházalapítás jubileumára kiadott Négyszáz év c. emlékkönyv (1968) számol be az egyház és a vallás múltjáról és jelenéről. A protestáns egyházak történetével párhuzamosan a magyarországi római katolikus egyház történetéről a legutóbb kiadott összegző munkákból lehet tájékozódni (Hermann E. 1973). Szaktudományilag nagyon különböző színvonalat képviselnek, de sok értékes utalást és adatot tartalmaznak a nagyobb egyházigazgatási egységeket feldolgozó történeti monográfiák. Ezek közül kiemeljük a dunántúli evangélikus egyházkerületről (Payr 1924), az erdélyi református egyházkerületről (Pokoly 1904–1905) és a hevesnagykunsági református egyházmegyéről szólókat (Tóth D. 1941–1942). Ugyancsak bő, néprajzilag is értelmezhető anyag található az egyes korszakokról szóló monográffákban, {7-445.} például a II. József protestáns egyházügyi intézkedéseivel foglalkozó impozáns műben (Mályusz 1939) vagy a puritános mozgalmakat elemző tanulmányban (Makkai L. 1952).
Tanulmányunkhoz nagyon sok értékes szempontot szolgáltatott Újszászy Kálmánnak A magyarság néprajzához előtanulmányként írt, kéziratban lévő bő vázlata: Népi hitélet (protestáns sajátságok), mely széles körű egyháztörténeti, teológiai, szociológiai és néprajzi ismeretekre épül. A római katolikusok szakrális népéletének részletes kalauzai, Bálint Sándor könyvei (1973; 1977) számba veszik a protestáns párhuzamokat és érintkezéseket is. A magyar néphitkutatás eredményeit foglalja össze ugyancsak számos protestáns vonatkozással Dömötör Tekla (1981). Tárkány Szücs Ernő a jogi vonatkozásokat értékeli összefoglalóan (1981).
A vallási statisztikákat földolgozó tanulmányok közül szempontunkból leginkább Schneller Károly (1930) és Karner Károly (1931) munkája volt használható.
A lelkészi munka, a gyülekezet és a lelkész kapcsolatának történeti áttekintését adja Illyés Endre (1936). Egy „ároni család” történetének minta értékű feldolgozása Payr Sándor írása (1905). Az egyes korszakok lelkészeszményeiről korabeli művek és történeti monográfiák tájékoztatnak. Tessedik Sámuel az Önéletírás és A parasztember Magyarországon c. műveiben összegzi a lelkészi tennivalókra és magatartásra vonatkozó nézeteit (legfrissebb kiadása: Tessedik–Berzeviczy 1979). A debreceni református prédikátoroknak a Türelmi Rendelet utáni évtizedekben vállalt társadalmi és politikai szerepéről szól Varga Zoltán munkája (1936). A liberális korszak lelkésze életének jellegzetes korabeli megfogalmazását és leírását adja Bartók Gábor (1864). A lelkész megkívánt tulajdonságairól egy északkelet-magyarországi faluban készült, szűk körű kérdőíves felmérés eredményét Szabó Zoltán összegzi (1935). Az erdélyi papmarasztás szokásáról pedig Illyés Géza ír (1936).
A presbitériumra vonatkozó szakirodalom különösen hiányos. Révész Kálmánnak köszönhető a presbitérium első magyarországi nyomainak felfedezése (Révész K. 1892). Működésének helyi vonatkozásairól az egyes egyházközségi és területi monográfiák igen különböző színvonalon tudósítanak. A néprajzi szempontú feldolgozások sorában úttörő jelentőségű Jávor Kata tanulmánya (1971) a presbitérium erkölcsbírói szerepéről. Jól általánosítható szempontokat ad Horváth Barna (1974) egy dél-borsodi egyházközség presbitériumi jegyzőkönyvének művelődéstörténeti elemzésével.
A református egyházfegyelemről jól használható Illyés Endre levéltári forrásokon alapuló történeti monográfiája (1941). A Zemplén megyei Cigándról részletes vizsgálat olvasható (Jávor 1971). Az utóbbi időben több, szemelvényes forráskiadás látott napvilágot presbiteri jegyzőkönyvekben rögzített színesebb és súlyosabb esetekről (Kósa 1979a; Balázs Kovács 1980).
Az egyházfenntartás szokásairól önálló feldolgozás nem készült. A dunántúli legációk történetét Tóth Endre (1935) tekinti át.
Népszerű kiadványnak készült, de tudományos értékű tanulmányokat tartalmaz Kemény Lajos és Gyimesy Károly könyve (1944) az evangélikus templomokról. Hasonló jellegű református munka a Kováts J. István szerkesztette kötet (1942). A református istentiszteleti hely fogalmáról teológiai és történeti szempontok alapján Csikesz Sándor értekezik (1935). Monografikus művek szólnak az egyházi faépítkezésről (Balogh I. 1935), a harangokról (Patay 1977), a festett templombelsőkről (Tombor 1968), a református templomi textíliákról (Takács B. 1983), az evangélikus templomi felszerelésekről {7-446.} (Révész I. 1944). Az alföldi mezővárosok 17. századi iparművészetét tekinti át számos protestáns egyházi vonatkozással B. Bobrovszky Ida (1980). Udvarhelyszék középkori építészetéről szól Dávid László (1981), de nagyszámú adatot is közöl a reformáció utáni protestáns templomberendezésről.
Nagyrészben elavult, de mindeddig egyetlen szintetizáló protestáns liturgiatörténeti mű Sörös Béla írása (1904). Az evangélikus szertartásokról Jánossy Lajos (1932) szól, a református istentiszteleti rend kialakulását történeti szempontból is megvilágítja az Ágenda (1927). Református liturgiatörténeti monográfia Benedek Sándor munkája (1971). A református úrvacsoraosztás dunántúli történetét részletesen áttekinti a 18. század végéig Tóth Endre (1934). Evangélikus népi liturgikus szokások gazdag tárháza Solymár Pál írása (1944). A református liturgia történeti-néprajzi feldolgozásához számos levéltári adatot közöl Illyés Endre (1936). A református gyülekezeti éneklés monográfiáját Csomasz Tóth Kálmánnak köszönhetjük (1950). Jellemzően rajzolja meg a graduálokból éneklés és zsoltáréneklés szokásának váltását Czeglédy Sándor (1978).
Az egyházi ünnepek néprajzi vonatkozásait kötetünk népszokásokkal foglalkozó fejezetei tekintik át. Az egyes néprajzi szaktanulmányokban és cikkekben nagyszámú ide vonatkozó adat található. A széki adatsor származási helye Kós Károly munkája (1980). A középkori ünnepi szokáshagyomány továbbélésére módszertanilag vitatható, de sok értékes adatot közöl Székely László (1978). A további történeti adatokat jórészt Zsilinszky Mihály (1907) és Payr Sándor (1924) munkáiból vettük. Az evangélikus ünnepi szokásokról jó összefoglalást ad Solymár Pál már idézett munkája (1944). Hasonló mű református vonatkozásban Szabó Lajos tanulmánya (Szabó L. é. n.). Az unitárius passióról Péterfy Gyula (1979), a reformátusról Molnár Ambrus (1982a), a bűrharangról ugyancsak Molnár Ambrus (1982b) írt.
Az emberi élet fordulóihoz kötődő protestáns egyházi szokásokról – az ünnepekhez hasonlóan – nagyszámú adatot találunk a magyar néprajzi szakirodalomban. Illyés Endre (1931) a református gyakorlati teológia szempontjai szerint tekinti át a témát, néprajzi felfogása azonban erős kritikával kezelendő. Egy másik munkája református egyháztörténeti szempontú feldolgozás (Illyés E. 1936). A 18–19. századi dél-alföldi viszonyokra tartalmas szövegközlés Filep Antal tanulmánya (1971). Gazdag református, illetőleg evangélikus anyagot közöl Solymár Pál (1944). A református konfirmáció kialakulását Benedek Sándor tárgyalja (1971). Daróczi Ferenc (1936) a kalotaszegi református egyházmegye demográfiai problematikáját elemzi.
A hétköznapi kegyességi szokásokra is összefoglaló Illyés Endre előbb már idézett és kritikával kezelendő műve (1931). Evangélikus viszonylatban használható Solymár Pál többször említett munkája (1944). A protestáns imádkozás hagyományáról Révész Imre tudósít (1924). Erdélyi Zsuzsanna (1979; 1983) néprajzi szempontból vizsgálja, miért nincs protestáns apokrif ima. Szentpéteri József ötvös önéletírását Mihalik Sándor adta ki (1954). Németh László önéletrajzi írásaiban, elsősorban a Magam helyett és a Bogárdi diófa c. műveiben (mindkettő több kiadásban), említi többször nagyanyja paraszti bibliás kegyességét. Sinka István önéletírásában (Fekete bojtár vallomásai. I–II. Budapest, 1942–1944) vall gyermek- és ifjúkora olvasmányairól. Szikszay György könyvének kiadásáról és olvasottságáról Papp János tájékoztat (1957; 1959). A protestáns látomásokról Gyenis Vilmos (1968), valamint Molnár Ambrus és Szigeti Jenő (1984) ír. Az ellenreformáció alatt prédikátorok nélkül létező protestáns gyülekezeti életről Mályusz Elemér (1939) és Tóth Endre (1941) közöl számos adatot. A református kegyesség {7-447.} történetéről adatközlő és kutatásra ösztönző cikk Esze Tamás írása (1957). A közelmúlt Magyarországi falujának kegyességi szokásait és egyházias vallásosságát Kardos László (1969) dolgozta fel sokoldalúan és gazdagon.
A 19. századi protestáns ecclesiolákról úttörő jellegű tanulmány Csohány János (1974) és Molnár Ambrus (1977) írása. A racionalizmus által előidézett vallástalanodási hullám szociológiai érzékenységű, korabeli feldolgozása Szeremlei Sámuel munkája (1874), míg a korszak köznépi vallásosságáról Kósa László ír (1983). Az egyházias vallásosság típusainak leírásánál elsősorban Viszkok Lajos (1935), Vasady Béla (1936), Szabó Zoltán–Vasady Béla (1936), Újszászy Kálmán (1936), Sólyom Jenő (1947), Esze Tamás (1957), Bucsay Mihály (1957), Vető Lajos (1966) és Kardos László (1969) művének adatait és szempontjait használtuk.
Max Weber vallásszociológiai írásainak legfrissebb magyar nyelvű kiadása 1982-ben jelent meg. Keletközép-Európa protestánsainak 1950–1970-es évekbeli földrajzi és demográfiai helyzetéről Oskar Sakrausky ír (1973). A debreceni cívisekről Balogh István (1947; 1973), a kiskunsági református parasztok vallásosságáról Tálasi István (1977), az átányi reformátusokról Fél Edit–Hofer Tamás monografikus művének (1969) megfelelő fejezeteiben lehet olvasni.
| PROTESTÁNS EGYHÁZIAS SZOKÁSOK ÉS MAGATARTÁSFORMÁK | TARTALOM | MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI RÉTEGEK |