{7-443.} PROTESTÁNS EGYHÁZIAS SZOKÁSOK ÉS MAGATARTÁSFORMÁK

FEJEZETEK

Tanulmányunk az evangélikusok, a reformátusok és az unitáriusok egyházias néphagyományaival és a hozzájuk kapcsolódó vallásos magatartásformákkal foglalkozik. Valahányszor a magyarországi viszonyokra vonatkoztatva protestánsokról beszélünk, erre a három vallásra gondolunk. Hangsúlyoznunk kell ezt, mert a protestantizmus tágabb fogalom, másrészt magát a szót a hazai tudományos és köznyelv – nemritkán a néprajzi szakirodalom is – hajlamos pontatlanul, gyakran a reformátusok szinonimájaként használni, holott épp a hagyomány tekintetében lényeges különbségek adódhatnak az egyes felekezetek között. Szembetűnően eltér sok ponton az evangélikusok és a reformátusok egyházias szokásvilága, pedig a reformáció utáni időkhöz képest a 20. századra hittanilag nagymértékben közeledtek. Ugyanakkor a reformátusok és az unitáriusok szokásai, továbbá istentiszteleti rendtartása, mentalitása a nagyon mély dogmatikai különbségek ellenére közel állnak egymáshoz.

Ha a változatos és gazdag római katolikus ünnepek és szokások megfelelőit keressük, nehéz feladat a protestáns hagyományok körülhatárolása. A reformáció fő törekvései között található a liturgia egyszerűsítése, a szentek kultuszának eltörlése, a mágikus-szakrális elem kiiktatása és általában a paraliturgikus cselekményektől, képzetektől való idegenkedés. Mindezek nagymértékben szegényítették a középkori vallásos életet, de nem vezettek a protestáns vallásosság elszíntelenedéséhez. A maguk sajátos eszközeivel a protestáns egyházak is hosszú időn át befolyásolták az emberek magán- és közösségi életét, az egyháztagok viszont a maguk igényei és körülményei szerint formálták ezeket a hatásokat.

A téma kijelölése több szükségszerű elhatárolást kíván, melyek további nehézségekkel járnak. Le kell mondani az egynyelvű társadalom egyházias hagyományainak számos tanulságot ígérő együttes, szintetikus vizsgálatáról, a hiányt az összehasonlító megjegyzések csak részben csökkenthetik. Míg azonban az egyházszervezet és a kultuszok igen nagy összetartó ereje határozottan elválasztja a protestánsokat és a nem protestánsokat, ugyanez a koherencia a protestáns egyházakon belül szinte meghiúsítja az egyes társadalmi osztályok és rétegek közti különbségtevést. Látni fogjuk, hogy az egyháztagoknak jellegzetes volt a társadalmi kötődésük, ami általában éles kulturális tagolódást jelentett, viszont az egyházi hagyományok terén ez a megoszlás nem tapasztalható. A feudalizmusban a nemes és a nem nemes egyházias szokásai és magatartása nagymértékben azonosak, később a különbségek elsősorban falusi és városi közösségek között rajzolódnak ki, egyszersmind konzervatívabb, illetőleg újításra hajlamos beállítottságról tanúskodnak, {7-444.} s nem társadalmi csoportok szembenállásáról. Végül függetlenül a hívek társadalmi hovatartozásától, minden korban jellemzőek maradtak a nagytáji és lokális eltérések.

Utalnunk kell arra az ismert tényre is, hogy a magyar protestantizmus népességi arányát meghaladó mértékben járult hozzá a nemzeti kultúra megteremtéséhez. Ennek számbavétele azonban kívül esik témakörünkön. Ugyancsak ténykérdés, hogy az a protestáns hagyomány, amivel a 20. században a népi kultúra kutatója találkozik, azok a magatartásformák, amik a szépirodalmi és a szociográfiai megörökítés jóvoltából a szélesebb közvélemény előtt is ismertek, sokfajta szellemi hatás, hosszabb történeti fejlődés következményei.