A VALLÁSOS EMBER TÍPUSAI

„A protestáns egyház igazgatásának alapját teszik az eklézsiáknak minden tagjai közönségesen; de ezek, amint tudjuk, néhány értelmeseknek és sokkal több értetleneknek – néhány jámboroknak és sok erkölcsteleneknek – néhány gazdagoknak és sok száz szegényeknek összezavart tömegéből állanak, és sok tekintetben hasonlók a’ Noé bárkájához, melly noha tele volt sokféle állatokkal, de emberek kevesen voltak benne.” Kiss Bálint szentesi református esperes, akit a Magyar Tudományos Akadémia vallástörténeti munkáiért levelező tagjául választott, írta ezeket a sorokat (Protestáns Egyházi s Iskolai lap, 1843. 357). A teológiai racionalizmusra jellemző kritika a kor vallásos életének válságára utal, de általános érvényű megállapítás is. Az olyan nagyobb emberi közösségek, mint amilyenek az egyházközségek, szükségszerűen sokféle embert tömörítenek. Kik és milyen csoportokba oszthatók? Tárgyunknak ez a legkevésbé kutatott része, minimális történeti, alig számba vehető néprajzi, szociológiai, lélektani vizsgálat áll rendelkezésre. Pedig a művelődéstörténeti hatások, egyházi és társadalmi mozgalmak vonzása, műveltségi fokok, az emberi személyiség lélektanilag meghatározható különbözőségei változatos tipológiák felállítását kínálják. A vonatkozó egyházi szakirodalom leginkább kegyességi típusokról és ezek kapcsán a kegyességtörténeti kutatások szükségességéről ír. Tematikánk szempontrendszeréhez ez a megfogalmazás áll legközelebb, mert részint az egyházias szokások és magatartásformák különbözőségére, részint kialakulásuk történeti folyamatára utal.

{7-477.} Ahhoz, hogy az egyházias vallásosság 20. századi típusait lehetőség szerint körülhatárolhassuk, fel kell tennünk egy olyan ősállapot meglétét, mely viszonylagosan homogén vallásosságot foglalt magában. (Tiszta formában valószínűleg sosem létezett, mert a pasztorizációs irodalomból sosem hiányoznak a vallásgyakorlatban rest híveket korholó megjegyzések.) Ezen az egységen a puritanizmus és a pietizmus „ütött rést” azzal, hogy a személyes vallásos élmény elmélyítésére törekedett. Mivel ezek az újító irányzatok nem váltak azonnal minden gyülekezeti tagot átjáró élménnyé, kialakultak a vallásos buzgóságban elöljáró kisebb közösségek, A holland puritanizmus vezéralakja, Voetius exercitia pietatis néven alakított bibliaköröket laikusoknak (1644-től). A német pietizmus elindítója, Spener bibliás közösségeit collegia pietatisnak nevezték. Utóbb a konventikulumok, a házi gyülekezetek általános formává lettek. Hasonlót gyűjthetett maga köré 1741-ben Porkoláb István szabolcsi kisnemes. Erről a szellemről adnak hírt az ugyane korból fönnmaradt protestáns látomások, melyeknek nem annyira olvasói, hanem hallgatói körei voltak (ti. elbeszélték őket). A 19. században szinte kizárólag paraszti közösségek, a már említett ecclesiolák őrizték ezt a formát. Hajdúhadházon a református Szent Asszonyok és Szent Emberek Társaságának (1827, 1836) tagjai vasárnapi istentisztelet után hitmélyítő célzattal összegyűltek, énekeltek, Bibliát, vallásos könyveket, misztikus kéziratokat olvastak. A század második felében a nagy társadalmi feszültséget hordozó dél-alföldi és dél-tiszántúli vidékeken különösen megnőtt az ecclesiolák száma. A szekták első tagjai jórészt közülük kerültek ki. De korántsem mindnyájan fordítottak hátat eredeti egyházuknak, a belmissziós mozgalmak sok helyen rájuk támaszkodva alakították ki bázisaikat.

A buzgón vallásos paraszti kisközösségek szaporodása jelzi, hogy a racionalizmus újabb „hasadást” okozott a hagyományos kegyességen. A hívek egy része változatlanul igényelte a bensőséges vallásosságot, amit a kor egyházaitól nem kapott meg. Bár ezen a ponton különbséget kell tenni a két nagy egyház között. Az evangélikusok körében nem terjedtek el a német pietizmus túlzó formái, viszont érzelmes szelleme mélyen meggyökeresedett és a 19. században is elevenen élt, annak ellenére, hogy a lelkészek nagy része a teológiai racionalizmus híve volt. Kis János leírta idézett önéletrajzában, hogy egyszer apja a reggeli harangszó hallatán befogott ökreit otthagyva, rövid időre a templomba sietett, de hozzátette, hogy ezt a szokást „nem szenteskedés szülte”. A megjegyzést az 1840-es évekből a 18. század végére visszatekintő szuperintendens művelt olvasóira tekintettel szükségesnek vélte, ugyanis ami korábban természetes volt, utóbb túlzásnak minősült.

Az egyházias vallásosság különböző formáinak egymásmellettiségét a belmisszió tette még változatosabbá. A múlt század derekától a család hagyományörökítő szerepéből általában egyre többet vállalt át az iskola, ezek közt volt a vallásos nevelés is, melynek azonban megszokott formáit a széles laicizálódási folyamatban nem tudta pótolni. A válságot a belmisszió nyugat-európai, észak-amerikai mintájú vasárnapi iskolák és egyéb, iskolán és templomon kívüli alkalmak megszervezésével igyekezett enyhíteni. (Magyarországon az 1880-as évektől működtek.) A modern polgári formák a tradicionális egyháztagokban sokszor ellenérzést keltettek, és kegyességi polarizálódásukat még inkább fokozták. A szemben álló nézetek magyarázzák, hogy ugyanazon közösségen belül a lelkész és az egyházközség tagjainak csoportjai más-más típust tarthattak ideálisnak, ezért a kívülálló nehezen tehet különbséget köztük. Erős absztrakcióhoz folyamodunk, {7-478.} amidőn a történeti gyökereket figyelembe véve a 20. századi protestánsok körében az egyházias vallásosságnak három fő típusát különítjük el.

1. Az egyháztag. Ide soroljuk azokat, akik csupán az élet nagy alkalmain (születés, házasságkötés, halál) és anyagi vonatkozásban (egyházfenntartás) – a kettőt gyakran egymásnak megfeleltetve – kerülnek kapcsolatba az egyházzal. Életünknek nincs semmiféle szakrális jellege, a vallásos hit dolgai gondolatviláguk peremére szorulnak. Ezt az átlagmagatartást számos más szempont színezheti, melyek aktívabb vallásgyakorlást jelentenek. Ilyenek például a csak nagy ünnepeken, vagy csak szilveszterkor és újévkor templomba járók, s ezzel vallásos „biztonságukat” megerősítők. Ide tartoznak azok is, akik zaklatott vagy nyomorúságos egyéni helyzetükben menedéket vagy vigaszt keresnek az egyháznál, majd ismét elidegenednek. A racionalizmus óta a protestáns egyháztagság összeférhet a legteljesebb vallási közömbösséggel, sőt olykor a nem tudatos, esetleg a tudatos ateizmussal is. Lehet valaki hagyományszerűségből, családi tradícióból, pusztán a lelkész személyéhez kötődésből egyháztag. 1945-ig, míg az egyháztól társadalmi támogatást és nemcsak lelkészi állást lehetett kapni, voltak, akik anyagi érdekből vagy becsvágyból tartották az egyháztagságot. Az érem másik oldala, hogy az egyházak a felvilágosodás korától közéleti súlyuk és társadalmi védelmük erősítésére gyakran választottak – főként magasabb – tisztségek betöltésére olyan tekintélyes világiakat is, akiknek vallásossága teológiai szempontból kétséges volt. Így lehetett például egyházmegyei főgondnok a deista Kazinczy Ferenc, és majd egy évszázaddal később egyházkerületi főgondnok Tisza István, akinek az úrvacsora-tannal kapcsolatos nézetei akár református voltát is megkérdőjelezhetik. De mégsem így történt, mert mind a kiemelkedő személyiségek, mind az egyszerű egyháztagok esetében e magatartás és a bensőséges hitbuzgóság közti szakadékot áthidalta a magyar protestantizmus historizáltsága és nemzeti töltése. „Soha, sehol még nép olyan kivételesen preparált egy racionális erkölcsvallásra nem volt, mint a kálvinista magyarság” – írta Ady Endre, aki szintén ezt a típust képviselte (Ady 1936: 104–106).

2. A gyülekezeti tag. Az egyháztagság tömegén belül helyezkedik el egy kisebb, de még mindig jelentős csoport: a gyülekezet, mely az egyházi élet tulajdonképpeni bázisát alkotja. Mivel közbülső kategória, határai nem élesek. Főleg kisebb helységekben, városon kevésbé, mint falun, nagymértékben befolyásolja a tradíció, a szülők szokásainak követése, a tekintélyelv, anélkül, hogy mély vallásos hittel és bensőséges meggyőződéssel járna együtt. A gyülekezeti tag azonban nemcsak az élet nagy alkalmain és sátoros ünnepeken tart kapcsolatot az egyházzal, hanem rendszeres templomlátogatással és úrvacsorával is. A gyülekezeti tagság feltételezi a sürgetést nem váró önkéntes egyházfenntartást és a külön célokra adományozás mindenkori készségét. Egyházias vallásossága azonban erősen tapad a templomhoz, és a mindennapi életben alig vagy korlátozottan van jelen. A gyülekezeti tag többé-kevésbé átfogó Biblia-ismerete ellenére – szórványos felmérések tapasztalata szerint – a hittételekkel szemben közömbös, saját bevallása szerint nem érti, elutasítja vagy konvencióból fogadja el őket. Az élet nagy megpróbáltatásaiban gyakran lehet Isten, egyház, vallás ellen szenvedélyesen lázadó is. Jellemző ellentmondás, hogy a racionális prédikációkon nevelődött, különben istenfélő parasztok, nem hisznek a túlvilágban és a feltámadásban, ugyanakkor félnek a néphit természetfeletti lényeitől (boszorkány, lidérc, kísértet). Mindez azzal is összeférhet, hogy ugyanők őriznek archaikus kegyességi szokásokat, melyek azonban típusos alakjukban a bensőséges vallásosságú hívek körében ragadhatók meg.

{7-479.} 3. A hívő gyülekezeti tag. A gyülekezeti tagok legaktívabb magját alkotja a bensőséges vallásos életet élő hívek csoportja. Számuk egyházközségenként változó, néhány főtől több százig terjedhet. Kegyességi szokásaik között egyaránt találhatók régies és modern eredetűek. Rendszeres templomlátogatók, nemcsak vasárnap, hétközben is. Többnyire közülük kerülnek ki a lelkész által vezetett, de nem templomi, hanem gyülekezeti teremben, parókián, háznál tartott istentiszteletek, Biblia-magyarázatok, imaórák résztvevői. Jellemző rájuk a hitvalló és hitvédő beállítottság, az elmélkedés és önvizsgálat igénye, a karitatív munkára hajlandóság, a keresztyén erények rendszeres gyakorlása, a szegények és betegek gondozása, az egyház anyagi terheiből nagyarányú részvállalás. Terjesztik a vallásos iratokat. Igyekeznek lehetőleg pontosan, vallásos szabályok szerint élni, minek következtében tudatosan átélt vallásosságuk többé-kevésbé egész életüket átfogja, irányítja. A kegyességi túlzásokra való hajlam is jelen van ebben a típusban. Hatottak és visszahatottak rá a szektákban és a kisegyházakban tapasztalható magatartásformák: a kiválasztottság tudatából fakadó elkülönülés mellett viselkedésbeli szélsőségekkel, kultúraellenességgel (a divatok megvetése, az újságoktól, „világi” tartalmú könyvektől, szórakozástól – mozi, színház – való tartózkodás) és a józanság kultuszával is találkozhatunk körükben (alkoholfogyasztás és dohányzás tilalma).