A „PROTESTÁNS ETIKA” MAGYARORSZÁGON

Max Weber nevezetes tanulmányát (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, 1905) megjelenése óta sokan bírálták, a protestantizmus társadalomtudományi kutatására tett hatása azonban nem vitatható. Számunkra ezúttal nem az a kérdés, vajon levezethető-e a protestantizmusból, elsősorban a kálvini irányból a kapitalizmus szellemének kibontakozása, hanem összefoglalásul arra keresünk választ, hogy a kettő között kétségtelenül meglévő kapcsolatról, az emberek vallásos meggyőződésének a gazdasági életet is ösztönző befolyásáról magyarországi viszonylatban beszélhetünk-e?

A felelet nemleges. A 17–18. század, melyet Weber a protestantizmus és a kapitalizmus kapcsolatának legtermékenyebb periódusaként írt le Nyugat-Európában, nálunk a restaurálódott feudalizmus időszaka. A polgárias szellem a protestáns tanokban Magyarországon is adva volt, de a feltételek hiánya miatt széles körű kibontakozása elmaradt. Weber fogalomrendszerénél maradva, hiába jelentek meg itt is új kegyességi formák és hittartalmak, nem állott be a polgári szabadság állapota, nem mehetett végbe az eredeti tőkefelhalmozás, melyekhez a Weber által elemzett „protestáns etika” társult. A felsőmagyarországi és erdélyi német polgárok ugyan szinte azonnal elfogadták a lutheri reformációt, de változatlanul megmaradtak a rendiség keretei közt éppúgy, mint az alföldi és dunántúli mezővárosok gazdag tőzsérei, akik a kálvini irány leghívebb követői lettek. Részletes kutatások hiányában nem tudjuk, vajon a magyar reformátusokra jellemzőnek tartott predestináció-hit az eredeti kálvini tanból származik-e, vagy a viharos történelmi körülmények és a természetnek kiszolgáltatott, sorsukba beletörődő emberek determinista életfelfogásából adódott-e. Esetleg a tétel elfogadását a körülmények segítették, egyszersmind átértelmezését is maguk után vonták. Azonban vitathatatlanul hiányzott mozgósító ereje, nem úgy, mint az angol és holland kereskedőpolgárság gondolkodásában. Jó példa a debreceni cívisek, akiket folyamatosan mélyülő társadalmi konzervatizmus és bezárkózás, nem a kezdeményezőkészség és a kulturális nyíltság {7-480.} jellemzett. Különös ellentmondás, hogy a kálvini irányt, mely eredendően a föltörekvő polgárság ideológiájaként jelentkezett, nálunk az öntudatosodó mezővárosi parasztpolgárság mellett nagy tömegben a nemesség és jobbágysága követte. Igaz, a nemesség és a svájci reformáció kapcsolata nem volt egyedülálló Európában. Távoli párhuzam Franciaország, ahol a főnemesség és az iparos-kereskedő polgárság jelentékeny csoportjai váltak Kálvin híveivé, de a centralizált abszolutizmus, mint ellenzékét, fölszámolta őket. Magyarországon a hasonló központosító törekvéseknek nem volt teljes sikerük, ennek következtében maradtak meg legálisan a protestáns egyházak, sőt a 18. század végéig növekedett kebelükben a nemesi befolyás.

A weberi „protestáns etika” hiánya jellegzetes vonása a magyarországi protestantizmusnak, sőt egyidejűleg egy nagyon fontos tényezőre is fölhívja a figyelmet, arra, hogy a magyarországi protestantizmus európai helyzetét tekintve nagyon karakteres, de peremprotestantizmus. A Balti-tenger és az Adria közti széles zónában egyedül Magyarországon élték túl legálisan protestáns egyházak az ellenreformációt. Keletre és délre tekintve protestantizmustól nem érintett területek húzódnak, nyugati és északi irányban széles római katolikus sávok választják el a magyarországi protestánsokat hittestvéreiktől. A protestantizmus fennmaradása a Kárpát-medencében a térség és az újkori nyugat-európai kulturális áramlatok közti kapcsolatok egyik lehetséges határát is jelöli. Párhuzamot vonhatunk Skandinávia ugyancsak peremprotestantizmusával. Bár ott a társadalom a 19. század közepéig a magyarországinál szigorúbb és ridegebb egyházi ellenőrzés alatt élt. Fontos különbség, hogy az evangélikus egyház államegyház volt, és valláskényszer uralkodott. De nemcsak földrajzi elszigeteltségről van szó. Míg Nyugat-Európa protestáns egyházaiban a puritanizmus fellépésétől folytonosan jelentkeztek erőteljes és jellegzetes újító irányzatok, Skandináviában és Magyarországon hasonlókat nem tapasztaltunk. A magyarországi protestantizmusnak a nagyobb európai protestáns szellemi központoktól való távol fekvése, társadalmi körülményei – a vegetálásra szorító ellenreformációs időszak és a belső feudális vonások – együttesen a megmerevedés irányába hatottak. Ezek a tényezők magyarázzák, miért lanyhult el a puritanizmus, majd a pietizmus, s miért nem vezetett Nyugat-Európával ellentétben egyik sem új egyházak vagy jelentékeny szektás csoportok kialakulásához. Ez a magyarázata annak is, hogy a metodizmus hatása másodlagosan mutatkozott és alig érződött. A baptista és nazarénus tanítások pedig a szegényparasztság körében váltak népszerűkké, holott eredetileg elsősorban a városi lakosság és az ipari foglalkozásúak körében toborozták híveiket.

A magyar reformátusokat következetesen kálvinistáknak nevezték, de mint utaltunk rá, az egyház a kálvini tanításokból keveset fogadott be. Például a genfi reformátor ellensége volt bármiféle hierarchiának, a magyar református egyház igazgatási rendje – láttuk – ettől az eszménytől távol állt. Végső soron a 19. század közepéig feudális egyházkormányzás érvényesült, mely inkább emlékeztetett a németországi evangélikus egyházak szervezetére, mint más európai református egyházakéra. De az evangélikusokéval sem egyezett. A német egyházakban a fejedelmi fennhatóság a legtöbb helyen a napóleoni háborúkig töretlenül fennmaradt, és korlátozottabb autonómiát biztosított, mint amit a kettős, világi-papi vezetésű magyarországi protestáns egyházak élveztek a rendi szerkezetben.

Ha visszapillantunk a protestáns egyházi szokásokra és magatartásformákra, majdnem minden téren hasonló jelenségeket vehetünk számba. A néptömegek vallásossága alapvonásaiban a középkor végétől a felvilágosodásig változatlan maradt, ami egyébként {7-481.} megfelel kultúrájuk általános állapotának. Nemcsak a reformáció előtti tradíciókhoz jobban ragaszkodó evangélikus hívek körében volt így, hanem a másik két protestáns egyházban is. Szepsi Csombor Márton 1618-ban rácsodálkozott a leideni (Hollandia) református templom padjaiban vegyesen ülő nőkre és férfiakra, Magyarországon a templomi ülésrendben a nemek elkülönüléséhez sok helyen máig ragaszkodnak. Az egyes jelenség lehet továbbélő kulturális elem is, de tanulmányunk anyaga épp azt bizonyítja, hogy állandósult szokásrendszerről volt szó.

A magyarországi reformátusok, evangélikusok és unitáriusok azonban a feudális társadalomban is protestáns egyházakat alkottak, melyeknek tanításai az eredeti gondolati tartalmakat mégiscsak közvetítették tagjaiknak. Tagadhatatlan, hogy kezdettől megvolt náluk is a protestantizmus és a polgárias eszmék kapcsolata, de hosszú ideig szűk, többnyire értelmiségi körben érvényesült és nem a hívek tömegeiben, akikkel tanulmányunk elsősorban foglalkozik. Gondolhatunk akár a korai magyar polgárosodást képviselő, 16. századi mezővárosi prédikátorokra, akár a többször idézett Tessedik Sámuelre, akinek individuális és kollektív hasznosságot hirdető életelvei a Webertől kedvvel idézett kortárs Benjamin Franklin nézeteivel összecsengenek. Csakhogy Franklin egy egész társadalmat képviselt, míg Tessediknek életében kevés követője akadt.

Az a puritán-felhalmozó értékrend, mely Weber protestánsait jellemzi, Magyarországon társadalmi méretekben csak a 19. század második felében jelenik meg. A kapitalista vállalkozók – köztük szép számmal a volt nemesi birtokokból vásárló, cséplőgépet bérbe adó, kupeckedő parasztok is –, szorgalmas iparosok és kereskedők, városi polgárok, tőkések képviselik. A liberális teológián nevelkedett lelkészek prédikációi, társadalmi tevékenysége erősítették a polgárias vonásokat a hívekben, de az életszemléletet ekkor már nem befolyásolta úgy a vallásos világnézet, mint százötven-kétszáz évvel korábban az angol és holland polgárokét. Egyetlen kivételt a hagyományos mezőgazdasági üzemszervezettel fölhagyó parasztkertészek képeznek. Nem tudjuk, mennyiben történelmi analógia vagy mennyiben speciális körülmények közrejátszása az oka annak, hogy jelentős csoportjaik valamelyik jámbor szekta, később kisegyház buzgó híveivé szegődtek.

Végül más országok protestantizmusai mellé állítva a magyarországit is – az teszi jellegzetessé, hogy egyetemes vallási irányzatok másutt nem tapasztalható egyedi megvalósulása. A protestáns egyházak nálunk is kialakítottak sajátos életszabályokat, gondolkodásmódokat, magatartásformákat és szokásrendszereket, miáltal gazdagították a társadalom kulturális hagyományait.