TERMÉSZETFELETTI KÉPESSÉGŰ EMBEREK – TUDÓSOK ÉS KÖZVETÍTŐK

{7-583.} TÁLTOS

A magyar néphit mediátor-alakja, akit a kutatás – több-kevesebb megszorítással – a feltételezett ősvallási, samanisztikus világfelfogás örökösének, a honfoglalás korában még a sámán funkcióit betöltő személynek tart. A rá vonatkozó közelmúltbeli adatok már inkább csak hiedelemalakként, hiedelemmondák szereplőjeként állítják elénk, azonban az elmúlt századok – különösen a boszorkányperek – adataiból egy működő, a közösségben többféle funkciót betöltő specialista figurája bontakozik ki. Az újkori hiedelmekben leghatározottabbak a természetfeletti képességeinek eredetével és megnyilvánulásaival kapcsolatos vonásai; közösségi szerepére – egyáltalán, ember voltára – csak néhány hagyományőrző területről vannak élménytörténetekben is megfogalmazódó adataink. Így például a Bosnyák Sándor (1977: 155–157) gyűjtötte bukovinai hiedelmek tényleges varázsló tevékenységére utalnak:

„A táltos, az rendszerint csak jót szokott tenni az emberekkel, de a boszorkány az mindig rosszat tesz. A táltos gyógyít, meg szerencsébe részelteti, viszont a boszorkány, az betegséget hoz, megrontja, meg ilyesmiket csinál” (Istensegíts). „Hallottam a táltost, ő istensegítsi volt. Azt mondta, hogy hát milyen világot fogunk érni, hogy milyen nagy tudomány lesz …” „A táltosok mindent meg tudnak mondani. Egyszer apám is járt egy ilyenhez…” (megmondta, kilopta el a pénzét és hogy szerezheti vissza; Hadikfalva).

Kálmány Lajos (1917), Róheim Géza (1925: 7–40), Kodolányi János (1945) és mások vizsgálatai után Diószegi Vilmos foglalkozott a táltoshiedelmekkel, összefoglaló elemzéseiben (1958a; 1967a) a rá vonatkozó jelenkori adatanyag lehető teljességére támaszkodva. Kutatásai alapján a táltos hiedelemalakjának fő jellemvonásai a következők:

A táltoshivatás „felsőbb rendelés”, a táltost a „Jóisten úgy teremtette”. Egy táltos vallomásából egy 1725-ös boszorkányperben: „A táltosságra nem tanított senkit mert azt az Isten anyja méhében úgy formálja” (Komáromy 1910: 360).

A táltos fölösleges csonttal születik: rendszerint foggal, vagy dupla fogsorral, hat ujjal. Ezt a tényt születésekor titokban kell tartani. Ha a fogat ilyenkor kiveszik, vagy a titkot elárulják, a gyerek nem lehet később táltossá, vagy meghal. Sok adat szerint születése után rögtön megszólal; szüleinek ezt a tényt is titokban kell tartaniuk.

A leendő táltos beteg, megkínozzák. Néhány adat arra vall, hogy természetfeletti lények kényszerítik, hogy vállalja a táltosságot. Ha vonakodik, megbetegítik, nyomorékká teszik. Esetleg elkóborol, elhagyott helyeken bolyong, emberkerülő; fél, hogy elviszik.

Hét-, ritkábban tizenkét, tizennégy éves korában elviszik a táltosok vagy szellemek, egyes adatok szerint ló vagy bika alakban; „elragadják”, „érte jönnek”. Például: „A felső faluba emlegették, hogy ott egy gyerek született s foga vót. Amikor hét éves lett, akkor gyütt érte egy ló” (Bősárkány, Sopron m.; Diószegi V. 1967a: 32). Sok adat szerint álmában viszik el, vagy lelkét viszik el, míg három vagy hét napra elrejtezik, elragadtatik. A rejtezés tetszhalálszerű, transzállapot. Míg teste mereven fekszik, testéből lelke eltávozik, a túlvilágon jár: a túlvilágon látja a halottakat és „tudományt nyer”; e szimbolikus halál jelenti beavatását. Visszatérve, felébredve be tud számolni a túlvilágon látottakról. Ettől kezdve „tudománya van”. A tudományszerzés motívumához kapcsolta Diószegi Vilmos a táltosjelölt „feldarabolására” vonatkozó, szórványos nyomokban fellelhető hiedelmeket is.

A táltosnak – hiedelemmondai adatok szerint – fája, „égigérő fája”, magasba növő botja vagy valamilyen hirtelen magasba szökő növénye van. Erre fölhágva vagy ráállva {7-584.} halottakkal beszél, jósol, elveszett állatok, ellopott tárgyak hollétét tudja meg; egy Bihar megyei adat szerint (Szűcs S. 1945: 26) az „esőért énekel”. Diószegi e körbe vonta az „égigérő fa” megmászásának mesei motívumát is, mint a valamikori táltosavatás szimbolikus kifejeződését.

A táltos időnként elrejtezik, és ilyenkor viaskodnia kell, megmérkőzik egy másik táltossal; általában bika, ritkábban csődör, tüzes kerék vagy láng alakjában. A táltosviaskodás hiedelemmondái a magyar nyelvterület majd teljes egészén elterjedtek; különösen az Alföldön élt a közelmúltig sok változatuk. A táltosok általában az „időjárásért” viaskodtak, egy-egy szomszédos falu, „határ” képviseletében. A viaskodást vihar, szél, jégeső kíséri, amely a győztes táltos faluját elkerüli; vagy eső esik a táltos szárazságtól {7-585.} kitikkadt határában. A vesztes táltos meghal vagy örökre eltűnik a környékről. A bikák, lovak különböző színűek: fehér, fakó és fekete-füstös. A győztes mindig a világos színű bika. Egy jellemző szajáni (Torontál m.) táltosviaskodás-monda:

„Zivatarkó két bikaalak jelönt mög a határba, és veszeköttek. A népök segítöttek vagy az egyiknek, vagy a másiknak. Má előre kérte ez a bika emböralakba a népöket, hogy segítsék. Szürkankóba vót, mint a betyár. Ezek a fődön viaskodtak. Ütni köllött a másikat. Ha legyőzte az ellenségét, akkó ezön a tájon eső jött. Ha másik győzött, elvötte errő a tájról az esőt. Az egyik bika vörös vót, a másik fehér. Ha a vörös győzött, akkó elvötte az esőt. Azon a területen nem vót eső” (Ferenczi 1974: 270).

A fenti hiedelmek egy része a garabonciás, tudós, halottlátó attribútumaiként is ismert. Ezeket Diószegi Vilmos másodlagosnak, eredendően a táltos jellemző tulajdonságainak tartotta; így a halottlátó jelenkori gyakorlatban is őrzött transztechnikáját, „túlvilági utazásait” is.

Két olyan hiedelemelemet is a valamikori magyar sámánhoz kapcsolt Diószegi, amely a jelenkori táltoshiedelmekből nem, vagy alig ismert. E hiedelmek egyik csoportja a dobbal és szitával kapcsolatos. A táltos dobjára utaló adaton (Szűcs S. 1936a: 41) kívül e körbe vonta a gyermekdalokban szereplő dobot („síppal-dobbal…”), a regösének említette „vasfazék”-dobot, valamint a jóslásra, tolvaj azonosítására használt szitát és a szegedi boszorkányperekben említett dobot. Ezeket az adatokat már Sebestyén Gyula (1900), úgyszintén Róheim Géza a táltos – eredetileg az eksztázis létrehozására szolgáló – dobjának emlékeként értelmezte.

A másik adatcsoport a táltos fejviseletére vonatkozik: néhány szórványadat szerint a táltos tyúk- és lúdtollakat visel a fején, vagy kakasfeje van. E tollas fejviseletet a sámánöltözet maradványának tartotta Diószegi. E körbe vonta a boszorányoknak karácsonykor a lucaszékről látható bikaszarvát vagy olykor szarvasagancsait és az ő fejükön is megjelenő tollakat.

A táltos fenti jellemvonásaiban Diószegi Vilmos – és mások is – egy, a honfoglalás korában még működő ősvallási sámán képességének, tevékenységének mai napig őrzött nyomait látta. Feltételezésének alapja az volt, hogy e hiedelem és rítuselemek a magyarság középkori és újkori európai környezetében nem, vagy nem ebben a kontextusban ismertek, obi-ugor és altaji népek samanizmusában viszont mindegyik szóban forgó jelenségre lelhetők fel párhuzamok. A magyar ősvallás sámánjának rekonstruálását Diószegi nyelvészeti bizonyítékokkal is támogatta: Pais Dezső (1949) vizsgálatai nyomán a révül, rejt, rejtezés szavakat a sámáneksztázis obi-ugor kori műszavának, a regösének refrénjében és más rítusénekekben is megjelenő haj indulatszót pedig eredetileg a sámánénekben elhangzó indulatszónak tartotta (Diószegi V. 1958a: 123–133).

A sámán tevékenységének lényege a kapcsolatteremtés a túlvilággal a közössége javára végzett feladatok elvégzése céljából (Hultkrantz 1973). A kapcsolatteremtésnek – az észak-ázsiai és közép-ázsiai samanisztikus gyakorlatra majdnem kizárólagosan – jellemző módja az eksztázis, vagyis a transztechnika; Eliade (1951) ezt tartja a samanizmus alapkritériumának. A kapcsolatteremtés képességét beavató eksztázissal szerzi, amikor a sámánhitű népek dualisztikus, illetve többes-lélek hiedelmeinek megfelelően testéből távozó szabad lelke egy szellem hívására és kíséretében a túlvilágra megy. Ott a szellemek szimbolikus halálát és újjászületését (beavatását) jelentő próbáknak vetik alá. E próbák része lehet például az említett „feldarabolás”. A továbbiakban képességei birtokában a közösségben betöltött szerepe által megkívánt alkalmakkor akaratlagosan érintkezik a {7-588.} túlvilággal, a transz állapotában lelke oda „utazik” segítőszelleme kíséretében, máskor magához hívja a túlvilág szellemeit vagy a halottakat, akik „megszállják” őt. A „túlvilági utazás” egyes állomásairól hallgatóságát a transz állapotában tudósítja; „megszállottság” esetén a lelkek beszélnek belőle. Mind a beavató, mind a sámán további működésével kapcsolatos túlvilági utazás módja lehet a „világ közepén” elhelyezkedő, a föld és menny (alvilág) rétegeit áttörő „világfára” való jelképes felhatolás; a sámánavatás része lehet a világfát jelképező létra vagy más eszköz megmászása. A Diószegi Vilmos kifejezésével „passzív tudománynyerési mód”: a sámán születés általi „kiválasztottsága”, a hivatás rákényszerítése vonakodása ellenére; tudományszerzés transzban, álomban, szimbolikus túlvilági utazással, „lélekutazással”. A túlvilággal való további érintkezés mindkét formája a finnugor és altaji népek samanisztikus gyakorlatának egyaránt sajátja volt. A foggal, hat ujjal születés, vagyis a fölösleges csont képzetét Diószegi a sámánavatás mind uráli, mind török és mongol népek körében ismert „feldarabolás” mozzanatához kapcsolta: a feldarabolás célja ugyanis megvizsgálni, hogy rendelkezik-e a jelölt a sámánná válás előfeltételével, a felesleges csonttal. A dob mint a sámáneksztázis létrehozója, illetve a túlvilági utazás szimbolikus közlekedési eszköze több sámánhitű nép gyakorlatából ismert (Diószegi V. 1967a: 75; Hultkrantz 1967).

A kapcsolatteremtéshez szükséges őrző- vagy segítőszellem léte a samanisztikus gyakorlat feltétlen kritériuma. A többnyire állatalakban megjelenő segítőszellem, amellett, hogy bizonyos tekintetben a sámán alteregója, ,életerejének kifejezője, egyúttal a transz során testből távozó szabad lélek állatalakja is lehet (Vajda L. 1959: 457; Hultkrantz 1967: 40). Diószegi – amellett, hogy a sámánöltözet feltételezett nyomaiban az állat alakú szellemek szimbolikus kifejeződését látja – a magyar táltoshiedelmekben megjelenő, táltost „elhívó” állatokat tekinti a sámán állatalakban megjelenő segítőszellemére utaló nyomnak. A túlvilági „viaskodás” szereplője pedig nyilvánvalóan az állatalakot öltött szabad lélek. Ez a küzdelem több uráli és altaji nép samanisztikus képzeteiből ismert motívum, az adott természeti környezetnek megfelelő állatalakokkal. A túlvilágon a sámánnak feladata betöltését akadályozó ellenséges szellemekkel kell megküzdenie. A viaskodás tehát a sámán közössége számára teljesített feladatának szimbolikus kifejeződése. Ezért a magyar táltoshiedelmek „viaskodás”-motívumaiban kereshetők azok a nyomok, amelyek a múltban működő táltos közösségi szerepére utalnak.

A sámán közösségben betöltött szerepe az adott gazdasági-társadalmi feltételek által megszabott, kultúránként változó speciális, vagy nagyon is átfogó, sokféle funkcióra kiterjedő feladat volt. A samanizmus intézményének fő – észak-eurázsiai, közép-ázsiai, észak-amerikai – elterjedési területén belül is a különböző gazdasági fejlődési fokokon élő népek igen különböző feladatokat betöltő tisztségviselője a sámán; a pap, próféta, az orvos szerepét külön-külön vagy együttesen egyaránt elláthatja. A gyógyítás során a „lélekvesztéses” betegségek esetén az eltávozó lelket keresheti a túlvilágon, oda kísérheti a halottak lelkét, máshol az ősökkel való kapcsolatfelvétel kerül előtérbe, jóslás vagy az állatvilág termékenységének biztosítása céljából. (Az eurázsiai samanizmusról összefoglalóan: Findeisen 1957; Paulson 1962; Diószegi V. 1967c; Honko 1969; Diószegi V.–Hoppál 1978; Siikala 1978).

Mint Åke Hultkrantz megállapítja a samanizmus ismérveit összefoglalva (1967), lehetetlen a samanizmus mint „folyamatos történeti komplexum” áttekintése; legfeljebb a kulturális és gazdasági kontextus esetenkénti megállapítására van mód. Mindenesetre bizonyos, hogy Észak-Európában és Közép-Ázsiában a vadászkultúrák kialakulásával {7-589.} egyidős és azóta folyamatos, napjainkban elhaló jelenség. E területen – ahova a feltételezett ősmagyar samanizmus nyomai is vezetnek – a hasonló gazdasági-társadalmi feltételek sok hasonló vonást is létrehoztak, de ugyanannyi különbség is észlelhető (Voigt 1975). A változó gazdasági-társadalmi szerep és ezzel összefüggésben a túlvilággal való kapcsolatteremtés technikája, tehát a sámán célja, valamint módszerei együttesen határozzák meg a samanizmust, amely, mint Hoppál Mihály kifejti (1975b: 231): „Mindezek együttese, melyet minden nép a maga képére formált.” A kapcsolatteremtés sámánra jellemző módjának többé-kevésbé változatlan megőrzése mellett a változó gazdasági-társadalmi feltételeknek megfelelő változó szerepek jutottak a sámánnak.

A magyar táltosviaskodás célja – a rá vonatkozó hiedelemmondai adatok szerint – az időjárással függ össze: a saját közösség esővel való „ellátása”, jégkároktól való óvása. E szerep nyilvánvalóan másodlagos, amelyet akkor kapott a még közösségi varázslóként ténylegesen működő táltos, amikor a földművelő parasztság létérdeke elsősorban ezt a szerepet követelte meg, mint ezt minden, e témával foglalkozó kutató hangsúlyozta (Szűcs S. 1951; Diószegi V. 1952).

A legújabb kutatás eredményeinek fényében úgy látszik, hogy a táltos alakja a Kárpát-medence térségében is gazdagodott bizonyos, eredeti funkciójának megfelelő vonásokkal, a gazdasági-társadalmi helyzet változásainak megfelelően felvett új szerepek révén. Fény derült ugyanis egy elsőrendűen európai samanisztikus gyakorlatra, amely leginkább éppen némely nyelvszomszédunk hiedelmeiben – sőt néhol még gyakorlatában – őrződött meg: a táltos némely vonása és vele együtt a halottlátó és a garabonciás „táltosvonásainak” egy része ehhez a mediátori gyakorlathoz kapcsolódik. Az európai samanisztikus képességű varázslók térben egymástól távoli párhuzamai azt sejtetik, hogy egy archaikus indoeurópai rendszer peremterületeken megőrződött maradványairól van szó. Ennek az európai samanisztikus tevékenységnek elsőrendű és eredeti célja az agrártermékenység biztosítása lehetett.

Délszláv varázslók esetleges kapcsolatára a táltossal már Róheim Géza is felfigyelt, majd Klaniczay Gábor (1983) volt az, aki a szlovén–horvát kresnik, zduhač, mogut és egyéb neveken ismert samanisztikus varázslók adatait vizsgálva megállapította, hogy a „termékenységvarázsló” táltos hiedelmei: viaskodása saját faluja jó időjárásáért, az esőért, a délszláv varázslóktól kölcsönzött vonások. További délszláv, valamint nyugati szláv adatokat és az Alpok vidékére vonatkozó történeti emlékeket, így az észak-itáliai benandanték Ginzburg (1966) által feltárt dokumentumait is figyelembe véve a samanisztikus képességekkel rendelkező európai varázslók több típusa különböztethető meg.

Általános, mindegyik varázslóra jellemző vonás a rendszeres, tudatos kapcsolatteremtés a túlvilággal, transzban, álomban megélt lélekutazás révén, amelynek alapja a testtől ideiglenesen elszakadni tudó lélek képzete. Mind Észak-Itáliából; mind délszláv területekről még újkori működésükre is vannak adataink, és különösen az ortodox Kelet-Balkánon még századunkban is a transztechnikát gyakorlatban alkalmazó közösségi „termékenységvarázslóként” – olykor gyógyító és boszorkányazonosító személyként – fontos közösségi szerepük volt. Egyik típusuk a szlovén, horvát, szerb kresnik, krsnik, vagy a werwolf helyi nevein nevezett vukodlak, kudlak, és vedomec. Ők az Emberfarkas c. részben említett „werwolf-varázslók”, akiknek párhuzamait a 17. századi Livóniából is ismerjük (vö. Thiess nevű varázsló „werwolf-pere”, közli: Höfler 1934: 345–351). E varázslók werwolf-vonásaira Klaniczay Gábor hívta fel a figyelmet fent említett tanulmányában. A werwolffal azonos nevet viselnek, sokszor állati jegyekkel: szőrrel, {7-590.} farkasfoggal, sörénnyel, szárnnyal, tollal, farokkal születnek, és az állattá változás képességével egyidejűleg a „lélekkiküldés” természetfeletti adottságával rendelkeznek. Transzban, álomban fekvő testükből kiszálló lelkük ölt a „természet túlvilágán” állatalakot. Ezt a képességet a burokban születésnek köszönhetik: a burok a testtől ideiglenesen távozó „szabad lélek” székhelye. Feltehető, hogy a „lélekben” állattá változás igen archaikus werwolf-hiedelem, amelyet elsősorban délszláv népek őriztek meg napjainkig: míg a burok, mint a „lélekkiküldés” képességének biztosítéka és mint a varázslók „születés általi kiválasztottságának” jegye, általános szláv sajátság. E varázslók elhívó, beavató és őrzőszellemei a saját állatalakjaikkal azonos farkas-, kutya-, ló-, kecske- és egyéb démonok. Túlvilági lélekcsatáikat – falujuk termékenységéért – a saját világos állatalakjukkal azonos sötét lélekállatok ellen vívják. A sötét állatok a szomszédos törzs, falu varázslóinak állatlelkei, vagy „démonikus” werwolf-alakok, akik a termést elrabolják, a nyájat pusztítják. A varázslók túlvilági csatáinak célja ilyenkor az ellopott, pokolba vitt termés visszaszerzése közösségük számára.

A werwolf-varázslók másik balkáni típusa az állatapától (sárkánytól, kígyótól, sastól, kakastól) született bolgár, kelet-szerb, macedón zmej, zmaj, zmija, zmajevit čovek (’kígyó/sárkány’, ’kígyóember’). Az állatapa sokszor – feltehetően bolgár-török eredetű totemisztikus hagyományok eredményeképpen – a közösség mitikus állatőse is. Emellett e varázslóknak werwolf-sajátságaik is vannak: szárnnyal, tollal, kígyóként, kígyóbőrrel születő, kígyóvá, sassá, sárkánnyá változni képes emberek. A „születés általi kiválasztottságot” itt az állatapától születés jelenti; ennek szerepe a lélek túlvilágra küldésének képességében – Jakobson és Szeftel (1966) kutatása szerint – azonos a burokéval. A varázslók elhívó és őrzőszellemei a saját túlvilági állatalakjukkal azonos kígyók, sasok, sárkányok. Túlvilági ellenfeleik a „rossz”, terméspusztító, nyájat megrabló, jégesőt hozó sárkányok – lélekcsatáikban ezektől védik saját közösségüket.

A szerb és horvát, burokban született stuha, zduhač nevű varázslók csoportos lélekcsatákat vívnak a túlvilágon a szomszédos területek vagy más nemzetiségek – stuha-lelkeivel a termés megszerzéséért. A túlvilágon nem ölt lelkük állatalakot, de velük egyidejűleg küzdő alterego-állataik, vagy a túlvilági csaták színhelyére vivő hátasállataik vannak. Különböző mezőgazdasági eszközökkel folytatott termésszerző csatáiknak közeli párhuzamai ismertek a Kaukázusból (Moszyński 1967: 654; Istvánovits 1982), valamint a román boszorkány, a strigoi hiedelmeiből (Muşlea-Bîrlea 1970: 244–271). A harcok – csakúgy, mint a kresnik-vedomec típusú varázslók lélekcsatái – periodikusan, az év, az évszakok, az agrárciklusok kezdetén (téli napforduló, húsvét, Szent Iván, Quatember-böjtök) ismétlődnek.

A „szélvarázslók” jelenkori gyakorlata szintén elsősorban a Balkánról ismert, de keleti és nyugati szláv, valamint az Alpok vidékéről származó párhuzamaik is vannak. Ilyen a szerb és horvát stuha, zduhač nem burokban született típusa, valamint a vetrovnjac, vetrovnjak stb. (’szeles’) neveken nevezett varázsló, vagy a lengyel, ukrán planetnyk, chmurnik (’felhőember’, ’felhős’). E mediátorok nem rendelkeznek a születés általi kiválasztottság egyik fenti jegyével sem, hanem mintegy velük született természetes adottságuk, hogy lelkük könnyen elhagyja testüket és felemelkedik a szélbe: a viharban vonuló lelkek, a „kereszteletlenek”, a vihardémonok – vagy másodlagosan maga a szél – a viharfelhőbe ragadják el őket. A levegőben orkánszerű szélviharral kísért csatákat vívnak a szomszédos területek hasonló démonaival vagy varázsló-lelkeivel; a tét a saját falu, vidék termésének megóvása a jégesőtől, szélvihartól. Ezek a varázslók a gabonatermést {7-591.} a halottaktól, démonoktól „megszerző” samanisztikus gyakorlattól eltérő, de szintén archaikus indoeurópai mediátori gyakorlat maradványainak néhány peremterületen fennmaradt képviselői. (Marinov 1914: 208–209; Kelemina 1930: 25, 37, 88–93; Djordjevié 1953: 237–251; Moszyński 1967: 651–655; Bošković–Stulli 1960; Zečević 1981: 149–153; Georgieva 1983: 79–83.)

Mindezen varázslók működésének számottevő szerepe volt a feltételezett honfoglalás kori magyar táltos vonásainak módosításában, sok, az újkorban ismert jellegzetességének kialakításában. A közössége agrártermékenységét biztosító táltos alakjával kapcsolatban leghatározottabban az agrárciklusok kezdetén vagy a csoportos lélekcsatákban gabonát szerző táltos hiedelmei vallanak délszláv hatásra. A werwolf-varázslók hatása lehet a szárnnyal, tollal, farkasfoggal, szőrösen, kakasfejjel és egyéb állati jegyekkel születés hiedelme, amelyet a „foggalszülető” táltos igen könnyen „magához vonzhatott”. Az állatapától születő táltos adatai valószínűleg nem magyar totemisztikus hagyományokat őriznek – mint Gunda Béla (1957) feltételezte –, hanem a bolgár–szerb zmej-varázslóra utalnak. A werwolf-démonok – a werwolf-varázslók beavató szellemei és túlvilági ellenfelei – a lucaszékről „látott” szarvas, tollas boszorkányok, kísértetek, démonok alakjai között, valamint a lucaszéken vagy keresztúton zajló „boszorkányavatás” hiedelmeiben lelhetők fel. Mindezekben sajátosan keverednek a magyar táltos jellegzetességeként számon tartott bikaszarvval, bikaszarvas boszorkánnyal. Hasonló kontamináció tapasztalható a születés általi kiválasztottság; a beavatás, elhívás esetében. A magyar táltos megőrizte a rá sajátosan jellemző „foggal születés”-t, és nem – vagy csak kis mértékben – lett tulajdonságává a burokban születés szláv jellegzetessége.. Sok adatunk vall viszont a táltost elhívó, túlvilágra kísérő állatlelkeknek – és a táltos saját túlvilági állatalakjának – a délszláv varázslókra jellemző sas, sárkány, kígyó, olykor kutya, vadkan alakjaira. A beavató „feldarabolás” – amely a magyar néphitben elsősorban a boszorkányságba avatás hiedelemköréből ismert – szintén elsősorban a szlovén–horvát werwolf-varázslók hatására vall, akiket a téli napforduló idején – és más cikluskezdő időpontokban – megjelenő werwolf-démonok hívnak el és vetnek alá e beavató rítusnak. A szélbe, a vihardémon-lelkek által elragadott táltosra is sok jelenkori adat vall, csakúgy, mint a bolgár és szerb, állatapától született varázslók jellegzetes sajátosságára: a samanisztikus képességek csecsemő- és kisgyermekkori megnyilvánulásaira.

A feltételesen a táltos alakjához kapcsolt „világfa”, „táltosfa” és a dob, szita motívumoknak is vannak európai kapcsolataik. Előbbi indoeurópai világfaképzetekkel összefüggésben, a fenti varázslók beavatási hiedelmeivel kapcsolatban és azon kívül is ismert. Ami az utóbbit illeti, a szitával való jóslás – mint istenítélet – ókori és középkori európai adatait és a szitát mint a boszorkányok Közép- és Nyugat-Európában is ismert szimbolikus „túlvilági” közlekedési eszközét is figyelembe keli vennünk, csakúgy, mint a tündérek kapcsán említett rituális társaságok eksztatikus, „síppal-dobbal” gyógyító gyakorlatát.

Az európai kapcsolatok azt jelentik, hogy az ősvallási eredetű, honfoglalás kori magyar táltos mellett az európai „termékenységvarázslók” különböző típusaihoz hasonult magyar mediátoralakokkal is kell számolnunk. Ez természetesen nem zárja ki a táltos kapcsolatteremtési módszereinek Diószegi és mások feltételezte keleti eredetét, a magyar ősvallásban betöltött gyakorlati szerepét. Hiszen ha a honfoglalás kori és középkori magyar táltos – mint a túlvilággal közössége érdekében kapcsolatot tartó mediátor – nem létezett volna, nem rakódhattak volna alakja köré a rokon szerepet betöltő európai varázslók hiedelmei, nem lett volna ki beilleszkedjék az európai rendszerekbe. A táltos {7-592.} a magyarság jelenlegi lakhelyén keleti eredetének egyes vonásait is őrizve, az adott körülményeknek, szükségleteknek megfelelően új társadalmi szerepet betöltve a termékenységvarázsló specialisták körébe illeszkedett. Természetesen nem tudhatjuk, hogy a magyar táltosnak a fent említett varázslókkal egyező attribútumai mennyiben utalnak tényleges – közösségi termékenységvarázsló – gyakorlatra, és (magyar vonatkozásban) mennyiben csak hiedelemmotívumok. Történeti adataink nem bizonyítják az agrármágia közösségi szakembereinek valóságos működését.

A táltos újkori tevékenységére – mint mondottuk – néhány hagyományőrző területről származó jelenkori szórványadat mellett elsősorban a boszorkányperek adatai vallanak. Ezek szerint fő feladata a „kincs meglátása a kincsásás mágikus praktikáiban való tanácsadás, továbbá jóslás, és olykor a boszorkány kártételeinek gyógyítása, a boszorkány kilétének felderítése lehetett. A kincsásás valószínűleg új szerep már a boszorkányperek idején is; mint azt Klaniczay Gábor (1983) véli, a török háborúk alatti és utáni, sok népmozgással teli időszakban a valóságos kincs- és pénzelásási gyakorlat, a megszerzés valóságos lehetősége aktivizálta a kincskeresésre vonatkozó hagyományokat, aminek félig-meddig szakemberévé válhatott a régi szerepeit elvesztett táltos.

HALOTTLÁTÓ

Mai napig működő, a túlvilág, halottak felé közvetítő személy, aki egyúttal a néphit gazdag hiedelemkörrel övezett hiedelemalakja. Tevékenységének lényege: az élőknek a halottakról beszél, a halottak üzeneteit, kívánságait tolmácsolja; közvetít az élők és holtak közti elintézetlen ügyek rendezésében. Az élők és holtak közt megszakadt kapcsolatokat erősíti, a végleges elszakadást lassítja. Ily módon a haláleset felborította egyensúly helyreállításának: az élők megnyugtatásának, a halott által hagyott „űr” kitöltésének fontos tényezője. Mint egy nógrádsipeki (Nógrád m.) asszony a közelmúltban megfogalmazta: „…Ő is elment. Hogy mégis tudna-e valamit mondani az ura felől, hogy hol van, a szenvedő helyen van-e, vagy valami; hogy hát mindenkinek azt mondja, hogy jó helyen van, meg vannak nyugodva…” (Pócs É. gy.).

Még a közelmúltban is nagyszámú halottlátó működött. Diószegi Vilmos az 1950-es években a nyelvterület 87 olyan pontját jelölte meg a térképen, ahol századunkban halottlátó működött vagy működik. Ezt Barna Gábor (1981c) a halottlátók tevékenységét és hiedelmeit összefoglaló tanulmányában még újabbakkal egészítette ki. A közelmúltbeli halottlátók a hagyományos paraszti világkép és gyakorlat örökösei, csak igen kevéssé befolyásolták őket a városi-kispolgári eredetű, spiritiszta, okkultista hagyományok. A közelmúltban többségük nő volt. Némelyikük gyógyító is, vagy elsősorban az, és csak alkalomszerűen foglalkozott „látással”. Híresebb halottlátókhoz több községből, járásnyi vagy olykor megyényi körzetből is jártak. Ezek általában működési helyük nevét viselték ragadványnévként: novaji asszony, dormándi asszony, csépai ember. Mások foglalkozásukra utaló jelzőt kaptak, például tápai szent ember, léleklátó Miska bácsi. Tevékenységük megnevezései: halottlátó, látó, ellátó, léleklátó, mondóasszony, beszélgetős asszony, tudós, néző, táltos, táltoslány. A rendelkezésünkre álló adatok szerint általában katolikus vallásúak köréből kerültek ki, köztük működtek, de látogatóik mindenféle vallásúak, bár elsősorban katolikusok voltak. A halottlátóhoz járás gyakorlata az egyház {7-593.} időnkénti tiltásai ellenére a mai napig eleven, különösen a nyelvterület északi és legkeletibb részén.

Mind a halottlátó, mind közönsége viselkedésének hagyományos rituáléja van, amelynek pontos mikéntje ellenőrizhetetlen, mivel a halottlátó csak saját társadalmi kontextusában és hiedelemrendszerében működik, kívülálló megfigyelő számára nem, vagy másképp. A halottlátóhoz fordulók feltétlen hite és elvárásai a túlvilági tudósítások sztereotípiáival szemben feltétlenül szükségesek a gyakorlat valódiságához. Így még a halottlátók {7-594.} valóságos működésére is elsősorban a szájhagyományból: a nála megfordultak élményelbeszéléseiből és a halottlátónak tulajdonított hiedelmeket megfogalmazó közlésekből és hiedelemmondákból következtethetünk.

A „mondás” gyakorlatára vonatkozó adatok szerint általában meghatározott napokon, napszakokban, órákban „lát”, „mond”. Máskor nem, mert akkor „nem jönnek a halottak”, „fáradtak a halottak”, vagy ő maga fáradt; tevékenysége általában testileg-lelkileg megviseli. A hozzá egyenként bevonuló látogatók nem láthatják a halottat, ezek csak neki jelennek meg. Némely adat szerint a hozzáfordulók szokták kérni, hogy mutassa meg nekik is halottjukat, ettől azonban általában elzárkózik, mert azt „nem bírnák ki”, „megszomorodnának tőle”. Néhány élménytörténet azonban a halott „megmutatására” is utal. A „mondás” során általában meghatározott testhelyzetet vesz fel: a látogatóra néz, oldalra néz, lefelé néz, a sarokba néz. Olvasót, imakönyvet, Bibliát, egyes adatok szerint különböző varázstárgyakat (tükör, pohárba tett aranykarika) használhat segédeszközül. Esetleg szemét behunyja, vagy alszik egy keveset a „mondás” előtt; ásít, verejtékezik. Általában a halottakról beszél, a halottak üzenetét tolmácsolja, de némely adat megszállottságra utal: „Az nem tud magáról semmit, az nem is a saját hangján beszél, az ördög bújt belé. Akkor teljesen öntudatlan. Azt mondják, hogy el van ragadtatva… borzasztó nézni, úgy hörög benne az a lélek, az az idegen lélek” (Diószegi V. 1967a: 99).

Általában a halálesetet követő rövid időn belül keresték fel a halottlátót, elintézetlen ügyeik tisztázása, lezárása céljából, vagy a halott túlvilági életére nézve kerestek megnyugvást, elégítették ki kíváncsiságukat. Ismertek olyan élménytörténetek, amelyek szerint a halottlátóhoz való megérkezésükkor maga a halott még nem ért oda, vagy fáradt, ilyenkor a halottlátó másik időpontra rendelte vissza őket. Ezzel kapcsolatos, több helyen ismert nézet, hogy vagy a halottlátó, vagy a halott előre tudja, hogy mikor fogják meglátogatni, tudakozódni felőle. Sok helyen élt az a hiedelem, hogy a halottakhoz egy bizonyos idő (két hét, hat hét) eltelte után lehet menni, amikor már a halott lelke a túlvilágra jutott. Különösen a Felföld több helyén előzte meg a halottlátó meglátogatását a halottak meghívása – mintegy odarendelése a halottlátóhoz – a temetőből.

A halottlátó az élménytörténetek tanúsága szerint testi mivoltában látja a halottakat, gyakran abban az állapotban, ruházatban, ahogyan és amikor meghaltak. A tudósítások általában pontosan leírják öltözetét, vele lévő (vele temetett) használati tárgyait. Sok elbeszélés a túlvilágon összetalálkozó és a halottlátóhoz együtt érkező családtagokra utal: például szülők vagy nagyszülő régebben meghalt gyerekével, unokájával együtt jelenik meg. Több adat szerint az odaérkező halottak messziről jönnek, elfáradnak. A tudósítások más része a továbbélő család tevékenységére vonatkozik, amelyről a halottnak pontos tudomása van; tud vele – a halottal – kapcsolatos elintézett vagy elintézetlen ügyeikről is. Ezek az ügyek a halott köszönetének és kívánságainak tárgyát képezhetik: „üzeni” az élőknek, hogy ne sirassák, vagy hagyják abba az örökséggel kapcsolatos családi viszálykodást; vagy megköszöni a neki állított sírkövet, az érte mondatott misét, temetésére vitt virágot. Az üzenetek harmadik csoportja a halott túlvilági hiányairól (élelem, víz, ruha) szól, vagy azt fejezi ki – élő családtagjai megnyugtatására –, hogy ne aggódjanak, nem hiányzik semmije, rendben van.

Egy jellemző, Nógrádsipeken (Nógrád m.) feljegyzett élménytörténet a halottlátó által közvetített üzenetekről: „Az egyik asszony itt lakott, amint most szétszedték a házat, az is előbb volt, mert meghalt az édesanyja fiatal korában, és azt is megmondta a halottas {7-595.} asszony, hogy maga az este paprikát szedett a sötétbe, hogy majd már a kenyérkéjéhöl ha mennek megenni. És azt mondja, már az édesanyja, maga mellett akkor is ott állt, mer már akkor ő meghívta a temetőből, már az édesanyja akkor is ott állt, hogy majd gyün vele… Egy másiknak meg azt mondta, hogy jaj azt mondja, még most érkezett ide, valami fájós lábú volt. Azt mondja, nagyon elfáradt, hogy még most ért ide, mert nagyon nehéz volt neki az út, mert hogy fájt a lába. Hogy illyeneket is megmondott” (Pócs É. gy.).

A halottlátó térben és időben távoli halálesetekről, olykor elveszett tárgyakról, állatokról is tudott, ezek bekövetkeztét megjósolta. Eltűnt személyek hollétéről, vagy haláluk, eltemetésük körülményeiről is tudósított. (Például: a háborúban eltűnt fiú nem halt meg, hamarosan kiszabadul a fogságból.)

Hiedelemmondai motívumok a tudós, gyógyító, táltos bizonyos vonásait is tulajdonítják a halottlátónak. Ilyenek a különleges születés táltosjegyei: fog, dupla fogsor, hat ujj; ritkábban hetedik gyermekként születik a halottlátó, vagy megszólal már csecsemőként. Tudományszerzését betegeskedés, gyengeség, magányba vonulás előzheti meg: a leendő halottlátó elhagyott helyeken bolyong, kis szobába zárkózik, betegen fekszik. Ilyenkor angyal, „lelkek”, Szűz Mária, Jézus, „fényes alak” jelenhet meg neki, vagy szózatot hall rábeszélik, kényszerítik, hogy vállalja a halottlátást, amit sok adat szerint vonakodva, akarata ellenére teljesít, ahogy az egri „tudósasszony” mondta: „… engem csak bántottak a szellemek, követelték, hogy legyek tudós” (Diószegi V. 1958b). Ezt követi vagy enélkül is bekövetkezhet a tudományszerző, „tudományba” való beavatás; amely leggyakrabban álomban, rejtezéssel, transzban történik: a leendő halottlátó 3, 7 vagy több napra elragadtatik, „el lesz”, „elrejtezik”. Ezzel kapcsolatban közismert volt, hogy míg alszik, „meg van halva”; lelke a másvilágon jár. Szórványos adatok szerint a hosszan tartó, mély álomból nem szabad felébreszteni, mert „kintreked” a lelke.

Lelkét a túlvilágra sokszor valamilyen természetfeletti lény: angyal, Szűz Mária, „szép nő” vezeti. Általában a keresztény vallás mennyországát és a halottakat, néha a mennyet és poklot is látja. Néha archaikusabb túlvilágvonások is megjelennek elbeszéléseikben: például egy istensegítsi (Bukovina) adat szerint a mennyország „szép kert”, a pokolban kígyók, vadállatok vannak, és odajutva „ördögökkel küzdenek”; néhány adat szerint vízen mennek keresztül. Túlvilági utazást, beavatást nyer, tudományt szerez; felébredve már tud a halottakról tudósítani, jósolni: „… a hat ujjas elaludt, sokszor még három nap es aludt, s amikor felébredt álmából, sok mindenről beszélt, olyanokról, amit a földön nem láthatott… milyen szép a mennyország …melyik halott hogyan van …Meg a jövő életről is sokat beszélt” (Andrásfalva, Bukovina; Bosnyák S. 1977: 156).

A rejtezés – több adat szerint – még kétszer ismétlődhet, vagy a halottlátás gyakorlása során bármikor tetszés szerint: ilyenkor nem a halottak jönnek a róluk tudósító személyhez, hanem az ő lelke megy a túlvilágra betekintést szerezni. De általánosabb nézet, hogy csak a „beavató látomás” során jár a halottlátó lelke a túlvilágon; a későbbiekben a halottak jönnek hozzá.

A tudományszerzés egy másik – szórványos adatokból ismert – módja az eltemetett, sírban fekvő halottakkal való közvetlen kapcsolatba kerülés: az lesz a halottlátó, aki a temetőben egy sírra ráfekszik, ott alszik; vagy aki tetszhalott volt, és emiatt pár napig eltemetve feküdt a földben. „Három nap, három éjjel aludt a halottak közt”: a „lélek” a temetőbe vezette, „belelátott a sírokba”.

A halottlátónak mindezeken kívül egyéb képességeket és tevékenységeket is tulajdonítanak, {7-596.} amelyek egyébként leginkább a nézőnek, látónak nevezett alak köré csoportosulnak. Ilyen a lopott holmi, tolvaj kézre kerítése, a rontó személy kijelölése. Ezenkívül „látja” a földbe rejtett kincset, ennek nyomára tud vezetni. Ismertek vele kapcsolatban is a gyógyítók, tudósok hiedelemmondái a benne kételkedők leleplezéséről.

Mint a táltossal kapcsolatban említettük, mind a halottlátó közvetítő, halottakról tudósító tevékenységét, mind tudományszerzésének, túlvilágra jutásának transztechnikáját samanisztikus eredetűnek minősítette a kutatás (Diószegi V. 1958a; 1967a). A túlvilági látomásokban megjelenő középkori keresztény mennyország- és pokolábrázolás a keresztény legendák túlvilágjárásának, a barokk kor vízióinak erős hatására mutat. E víziók mind a középkorban, mind a barokk korban számos egyházi forrásból, prédikációból ismertek voltak (Katona L. 1912); körükből a magyar látomások, túlvilágjárások sem hiányoznak (pl. Gaál József 1750-ben megjelent víziója). Legközismertebb Tar Lőrinc pokoljárásának legendája (Posonyi 1942), amelyben mind Diószegi Vilmos, mind Vargyas Lajos (1963), mind pedig a halottlátó-gyakorlatot és -hiedelmeket legújabban összefoglaló Barna Gábor (1981c) a közeurópai és keresztény vízió-motívumok mellett magyar sajátságokat is látott.

A halottlátó ezek szerint gyakorlatában a valamikori sámán bizonyos funkcióit őrizte meg. A kizárólagos ősvallási eredeztetést azonban több tény megkérdőjelezi. Kérdéses egyrészt, hogy a samanisztikus gyakorlat elengedhetetlen feltételének tartott segítőszellemek „utódjának” tekinthetők-e azok a keresztény közbenjáró lények – Szűz Mária, angyal, szentek –, akik a halottlátót beavató látomása alkalmával a túlvilágra vezetik. Másrészt: a halottlátó feltételezett transztechnikájához, túlvilági utazásaihoz legközvetlenebb párhuzamként nem a magyar táltost kell számon tartanunk (akinek újkori gyakorlatából a transztechnika már nem ismeretes), hanem a bolgár, valamint az Alpok vidékén működött halottlátókat, a Tündér, szépasszony c. részben említett balkáni tündérvarázslókat, továbbá az ortodox Balkán „szent asszonyait”, akiket szentek „ragadnak el” álomban megélt túlvilági utazásokra (Ginzburg 1983: 30–67 – a benandanték „halottlátó” típusáról és német nyelvterületen ismert párhuzamaikról). A boszorkányok transztechnikájára, a „boszorkánymulatság” hiedelemmondáiban megfogalmazódó, szimbolikus túlvilági utazásaikra vonatkozó adatok egy egyáltalán nem kizárólagosan magyar, hanem nyomokban Európa jelentős részén fellelhető technikának az újkori boszorkányhiedelmekben megőrzött maradványaira utalnak. A magyar halottlátó esetleges ősvallási és valószínű európai gyökereinek és kapcsolatainak felderítéséhez tehát még alapos kutatásra van szükség, különösen a boszorkányperek ide vonatkozó anyagának vonatkozásában.

A magyar halottlátó kutatásának az eredet mellett másik visszatérő kérdése volt, hogy miért a 17. században (Diószegi István 1679-es prédikációjában) jelennek meg az első, konkrétan a halottlátóra vonatkozó adatok. A 18–19. század sűrűsödő adatai nyilván nem a kezdeteket, hanem a halottlátás gyakorlatának fellendülését jelzik. Valószínűleg az a magyarázata a korai századok adathiányának, hogy a halottlátók a középkorban mintegy háttérbe húzódva működtek, mivel sok egyéb lelki, túlvilági igényhez hasonlóan az ő szerepüket is betölthették az egyház rítusai: ez esetben a halotti rítusok, amelyek a mainál gazdagabbak, az egyéni és közösségi élet sokkal több alkalmára kiterjedőek voltak, és talán a jelenkori gyakorlatnál intenzívebben elégítették ki az élők–holtak közti {7-597.} kapcsolatteremtésnek azt a közvetlenebb érintkezésre irányuló igényét is, amelynek kielégítése a közelmúlt századaiban már a halottlátóra várt. (A halottlátóról az említetteken kívül: Bálint S. 1942b: Diószegi V. 1956; Czövek 1987.)

GARABONCIÁS

A garabonciás diák még a 20. század magyar néphitében is közismert hiedelemalak. A nyelvterület majdnem egészén ismert hiedelemmondák és természetfeletti képességeire, idővarázsló tevékenységére vonatkozó hiedelmek részint időjárásdémon-vonásokkal rendelkező természetfeletti lényként, részint természetfeletti tulajdonságokkal felruházott élő emberként, idővarázslóként állítják elénk. Elnevezése mindenütt a garabonciás szó valamely hangtani variánsa: garaboncás, barboncás, verboncás, gorboncás.

Róheim Géza (1925: 32–35), majd Holló Domokos (1934) ilyen irányú vizsgálatai után Diószegi Vilmos (1958a) a garabonciáshiedelmek három rétegét állapította meg: egy „egyetemes pogány európait”, amelyhez a garabonciás vihardémonszerű vonásait köti; egy középkori keresztény réteget, amelyhez a „vándordiák”- és „tudós mágia”-motívumok tartoznak; harmadikként pedig a táltoshiedelmeket, amelyek beolvadtak a garabonciás alakjába. Ezek a sajátosságok területenként változóan, más-más összeállításban, más-más mondatípusok ismeretéhez kötődve jellemzőek a garabonciás hiedelemalakjára.

Ami az első két motívumkört illeti: a „vándordiák”- és „tudós mágia”-motívumok erősen összefonódtak a vihardémonvonásokkal, ezzel összefüggésben a garabonciás sárkányának motívumaival. A garabonciás tudományos ember, akinek tudása elsősorban az időjárással, viharral, jégesővel kapcsolatos. Tudományát iskolában tanulta: tizenhárom, estleg hét „iskolát” járt ki; az ördögtől tanult; ,.ördögi mesterséget” tanult; barlangban nevelték az ördögök. Az iskola, vagy a tizenkettedik osztály elvégzése után keréken forgatják a növendékeket: amelyikük „nem vész el”, abból lehet garabonciás. Varázstárgyai az iskolával és a tudós mágiával kapcsolatosak: könyve van – gyakran fordított írással –, amelyből oda- vagy visszafelé olvasva tudja szabályozni a viharfelhők mozgását, vagy saját sárkánya hátán tett repülésének magasságát. Némely mondavariáns szerint varázsgyűrűje forgatásával éri el ugyanezt.

Diák, koldus, rongyos ruhájú ember alakjában vándorol, az emberekhez betérve szállást keres és enni kér: tejet (aludttejet), tojást, esetleg lisztet, lángost. Ha nem kapja meg, viharral fenyegetődzik, vihart támaszt. A vihart könyvéből „olvassa ki”, vagy előhívja a tóból, mocsárból, lyukból sárkányát, azt felkantározza és lovaként használva a levegőbe emelkedik vele, repül rajta. Máskor siklót, gyíkot hív elő, ezt változtatja kantárával sárkánnyá. Repülését égiháború kíséri. A vihar tulajdonképpen a sárkány hosszú farka, amely lecsüngve végigsöpri a házak tetejét, a fák koronáját, kicsavarja a fákat. Jég veri el a falu határát, vagy a tejet-tojást megtagadó személy házát, telkét. Viharban száguldó alakja lehet tüzes, vagy madár alakú is; a magyarság déli, délnyugati csoportjai „kis fekete ember”-ről és óriás méretű alakokról is tudnak. Az a hiedelem is ismert volt, hogy a viharban sárkányok vagy garabonciások verekednek, az ő „viaskodásuk” okozza a vihart.

A harangozás távol tartja a falutól a vihart hozó garabonciást: amelyik faluban {7-598.} harangoznak, annak határát nem tudja jégveréssel elpusztítani. Könyvéből meg is tudja jósolni az esőt, vagy el tudja téríteni – „kiolvasással” – a faluhoz közelítő jégfelhőt.

Egy szennai (Somogy m.) garabonciásmonda: „Láttam, mikor itt járt Szennában. Két sor foga vót. Begyütt, kért tejet, mondta: Adjanak egy kis tejet. Olyan kis alacsony ember vót, nagy szakálla vót, nagy haja vót, nem fésülködött. – Nincs tej. – Mér hazunnak, hiszen van ott öt fazék tej! S átment a szomszédba. Kapott tejet és azt mondta: – Annak a kutyának, annak a kis kutyának köszönhetitek, mer ha az nem lenne a faluba, elverném a határt” (Diószegi V. 1973: 192).

Sárkánya a vizes, mocsaras helyeken, tavakban, pocsolyákban tartózkodó, tojásból, víziállatokból kikelő sárkánykígyó. Ezen lovagolva vihart hoz, vezeti a viharfelhőt, vagy Szerecsenországba, délre, vagy a nap közelébe repül, ahol nyelve alá tett kígyóhússal hűsíti magát. Máskor gyémántért kígyót, vagy feldarabolt sárkányát adja el. (Erdész – 1984: 114–142 – foglalta össze a garabonciás sárkánnyal kapcsolatos jellemzőit.) Hátasállata nem mindig sárkány: lehetséges kígyó is, és különösen a Dunántúlról ismerjük a kakason és más madáron repülő garabonciást. Kincsmondák is kapcsolódnak alakjához, amelyek szerint a sárkányt lovává tevő kantára segítségével szerzi meg a kígyók őrizte kincset. Más mondatípusok szerint meglátja, megmutatja a kincs helyét; vagy varázsgyűrűje segítségével hozza föl a föld mélyéről a kincset.

A garabonciás legállandóbb tulajdonsága a viharral, jégesővel való kapcsolata, amely a mondáktól függetlenül, hiedelemközlésekben, mindennapi nyelvi fordulatokban is megfogalmazódik. E beszédfordulatok gyakran elhangzottak a közelmúltban is, jégfelhő vagy vihar közeledtekor: „jön a garabonciás, hozza a vihart”, „a sárkányt viszik, megy vele a garabonciás”.

Az eredetileg a táltosnak tulajdonított képességek, tevékenységek közül gyakran kapcsolódik alakjához a foggal, dupla fogsorral és burokban születés, az állatalakban való viaskodás a jégeső elűzéséért, távol tartásáért. Sajátosan a garabonciásra jellemző viaskodási mód, amikor a garabonciások sárkánykígyójuk hátán ülve mérkőznek; ezt a csatát vihar, jégverés, égzengés kíséri. A táltos hiedelemkörébe kapcsolja alakját az „elragadtatással”, transzban, álomban vagy „égignövő boton” való tudományszerzés hiedelemmondai motívuma is: hétéves korában „eltűnik”, „elviszik tanulni”; szüleinek vigyázni kell rá, nehogy „elragadhassák”. Az elragadó, beavató őrzőszellem lehet azonban – a táltoshiedelmektől idegen – sárkány is. Szórványosan sok egyéb, születés általi kijelölésre, a születéssel szerzett, normálistól eltérő testi sajátosságra vonatkozó hiedelem ismert: a garabonciás váltott gyerekből, hetedik gyerekből, hét évig szopó gyerekből lesz, farral jön a világra, borzas, hosszú hajú, szőrös arcú, hátán sörény van, marhakörmei vannak, nemi szerve rendkívül nagy. (A garabonciásról az említetteken kívül: Jankó 1891: 277–278; Róheim 1911; Szűcs S. 1940; Kardos T. 1941: 136–138; Ferenczi 1974; Jung 1978: 127–128; Dömötör T. 1981: 114–118.)

A „tudományos” vándordiák alakja egész Közép-Európában ismert volt (német Fahrende Schüler, szlovák, szlovén, lengyel ’fekete diák’, ’fekete varázsló’, román şolomonar. A tizenhárom iskola, keréken tett vizsga, „fekete iskola” motívumok legtöbb kapcsolatot a Balkán horvát, szlovén, román varázslói felé mutatnak (Moldován 1897: 178–181; Kelemina 1930: 41–49; Téglás 1912; Gaster 1883).

Ez a vándordiákalak a vágáns diákok, goliardok, trouverek – 13–14. századi joculatorok, énekmondók – körében gyökeredzik, akiknek ördöngösséget, bűbájosságot, a tudós „fekete mágia” gyakorlását is tulajdonították. E körbe vezet a garabonciás szó olasz {7-599.} negromantiára (’halottidézés’) való visszavezetése. A szót szlovén-horvát közvetítés révén ’fekete iskola diákja’ jelentéssel vette át a magyar nyelv (Jagić 1877). Pais Dezső (1975: 143–153) felvetette a Brabantes (’brabanti zsoldos csapatok’) szóból való eredeztetés lehetőségét is, amelynek szintén a fekete mágiával kapcsolatos jelentése lehetett már a 14. században. E feltevés szerint a két rokon értelmű kifejezés – negromantia és a brabantiából lett garabonca – egy ideig párhuzamosan élt a magyar–szlovén–horvát térségben, majd a 16–17. század fordulója táján kapcsolódott össze garabonciás diákká. Bármelyik eredeztetés helyes, a nyomok Itália felé vezetnek, talán az ott tanuló magyar és horvát diákoknak, papnövendékeknek tulajdonított „ördöngös mesterségek” felé. A tudós mágia képessége – amelyre a garabonciás könyve és varázsgyűrűje is utal – kiterjedhetett az idővarázsló tevékenységre is: parancsolt a vihardémonoknak, amelyeket Közép- és Délkelet-Európában leginkább a sárkányok és az ő szerepüket részben átvett keresztény Sátán testesített meg.

Az idővarázsló garabonciás hiedelmei a tempestarius vagy tempestatum doctor nevű szemfényvesztőkkel is kapcsolatba hozhatók, akiknek alakja – mint Klaniczay Gábor rámutat – mind kora középkori délfrancia, északolasz, mind délnémet területeken ismert volt. 9. századi adatok szerint ezek mint szemfényvesztők „pénzt zsaroltak ki a parasztoktól, azzal a fenyegetéssel, hogy ha nem fizetnek nekik, jégesőt és vihart küldenek a földjeikre” (Klaniczay 1983: 126; Franz 1909: II. 28–32). A rosszindulatú idővarázslók hiedelmei általánosak lehettek Közép-Európában e korban: káros tevékenységükben az egyház is hitt és harcolt ellene. Világosan mutatják ezt azok a jégesőelküldő egyházi benedikciók, amelyek – mintegy ellenmágiaként – a varázslók mesterkedéseinek hatására megjelenő jégfelhőt hivatottak szétoszlatni. E kontextusban maguk a papok is a garabonciás idővarázsló „őseiként” jelennek meg. Mágiájuk eredménye meglepően azonos lehet a 20. századi magyar garabonciásmondák hasonló motívumával. Egy 13. században feljegyzett legenda szerint például egy kolostor lakói az oltáriszentség kitételével küzdenek a tempestatum doctor mesterkedése ellen: az egész környéket elveri a jég, de a kolostorra és közvetlen környékére nem esik (Franz 1909: II. 37.). Az esővarázsló papok emlékét szórványosan 20. századi hiedelmek is őrzik; egy siklódi (Háromszék m.) adat szerint a „jégesőt … akadémiás papok csinálják: ezek a papok, ha akarják, a jégesőt el is tudják állítani” (Hegyi 1937: 474).

A középkornak, kora újkornak ezek a feltételezett rosszindulatú idővarázslói – a „szemfényvesztő” álvarázslókat leszámítva – fiktív, mondai alakok voltak; az ördöggel kapcsolatot tartó, szövetséget kötő tudósok, varázslók Európa nagy részén elterjedt mondaköreiben hagyományozódtak (az ördögszövetséget kötő varázslókról: Kretzenbacher 1968). Ezek a mondai alakok azonban nem pusztán az egyházi demonológia – boszorkányüldözésben nagy szerepet játszó – „ördögszövetség”-tanának hatására jöttek létre: egyik fontos forrásuk a ténylegesen működő varázslók gyakorlata és az e varázslók alakjához fűződő hiedelmek – elsősorban az őket pártfogoló, beavató őrzőszellemek hiedelmei – voltak. Ezt jól példázzák a garabonciás „táltos”-vonásai. A táltosvonások mellett a magyar garabonciás, csakúgy, mint a rokon horvát–szlovén és román lények valóságos varázslóvonásai elsősorban a bolgár–szerb zmej/zmaj/zmija varázslóra (és egyéb, sárkánykígyók ellen „lélekcsatákat” folytató délszláv, albán, román varázslókra) vezethetők vissza. Így a zmej típusú varázslóra utal a sárkány vagy kígyó alakjában viaskodó, vagy a sárkány által elragadott, felnevelt garabonciás vagy grabancijas, de ide vezethető vissza a varázslók „tüzes” alakja is. A zmej-varázslót pártfogoló zmej-sárkányoknak, {7-600.} csakúgy, mint a zmej-őrzőszellem sas- és egyéb madáralakjainak fontos jellemvonása a tüzes megjelenés: villámot lőnek, tüzet szórnak, meteorit, fénycsóva alakjában láthatók. A tüzes lidércként megjelenő garabonciás démonikus alakja sokszor ezzel a tüzes sárkánnyal azonos, de emberi alakja is gyakran utal a tüzes sárkányok, sasok villámcsatáiban részt vevő zmej-varázslóra: amikor például kormos, villám sújtotta emberként jelenik meg, vagy úgy, „mint akit a sasok téptek”. Máskor ugyane sárkányok vihardémon jellege kerül előtérbe: a garabonciás olykor a felhőben sárkánnyá, kígyóvá változva hozza a vihart, jégesőt. Vihardémon-vonás a tej-tojás-lángos motívum is. Ezek az ételek mintegy áldozatként járnak a garabonciásnak, aminek fejében nem pusztítja el jégveréssel a határt.

Emellett a garabonciás, şolomonar és a többi fiktív idővarázsló sok jegyét viseli a Táltos c. részben említett „szélvarázslóknak” is: erre vallanak a viharfelhőben vagy a szélben vonuló „kereszteletlenek” által elragadott garabonciás adatai. E vonatkozásban is ismert démonikus garabonciás-alak, akit a mondák sokszor magukkal a szélben tartózkodó vihardémon-lelkekkel azonosítanak. A werwolf-varázslók hatása is kimutatható a garabonciás mondai alakjában – magyar vonatkozásban a táltos-motívumokkal összefonódva. A varázslókra jellemző viaskodás-motívumok mellett a werwolf-varázslók démonikus ellenfelei is megjelennek a garabonciáshiedelmekben: erre utalnak a fekete emberként, „mumusként”, vagy kéményből leszálló „karácsonyi démonként” megjelenő magyar garabonciás adatai.

Az ördöggel kapcsolatban álló fiktív „fekete varázslók” mondai alakjai sok szempontból e valóságos varázslóknak mintegy negatív, torz tükörképei: a demonológia által „ördögösített” változatai. Azzal a folyamattal párhuzamosan, hogy a rossz időt hozó időjárásdémonok a keresztény egyház tanaiban – és a folklórban is – sokszor ördöggé váltak, a „jó” sárkányok pártfogolta zmej-varázslóból az ördögnél tanuló rosszindulatú varázsló lett. Az eredetileg a „mennybe” elragadott varázslót az alvilágba, az ördögökhöz, az alvilági, barlangi, pocsolyákban tenyésző sárkánykígyóhoz viszik tanulni. A zmej-varázsló sárkánya, kígyója, sasa a levegő ura, tüzes „mennyei” lény, onnan ereszkedik le őt elragadni túlvilági lélekcsatáiba; a grabancíjas, şolomonar a zmej-sárkány „alvilági” változatát: a barlangból, tóból, pocsolyából előbújó gyíkot, kígyót, békát hívja elő, változtatja szárnyas sárkánnyá, hogy meglovagolhassa. A samanisztikus varázslók túlvilági lélekállata ezekben a mondákban „hátasállattá” vált: így lett „értelme” az eredeti jelentését elvesztett „túlvilági utazásnak”.

Az ördögnél tanuló tudósok sokszínű, területenként változó alakjait a tudós mágia, ördögszövetség egyéb, nem a samanisztikus varázslók képzetköréből, hanem közvetlenül a keresztény demonológiából, a tudós mágiából származó motívumok is színezték, de ezeknek a Közép- és Délkelet-Európa-szerte elterjedt mondaköröknek a helyi különbségeit éppen a valamikori varázslói gyakorlat helyileg különböző hagyományai adták. A varázslók valóságos működésével párhuzamosan és különösen annak megszűntével a mondaképződés tárgya volt és lett mindenfajta varázsló; a szájhagyományozásban könnyűszerrel kontaminálódtak az áttételesen a pozitív varázslók valamikori tevékenységét tükröző és a mindig csak mondai, a „fiktív fekete varázslóra” utaló motívumok. Ez történt a magyar táltos és a garabonciás esetében is; amikor a közösségi szerepét elvesztett táltos vonásait a magyar nyelvterület főleg északi, nyugati részén a garabonciás mondai alakja vette fel.

{7-601.} NÉZŐ, LÁTÓ

A nézőnek és látónak tulajdonított hiedelmek nem választhatók élesen el az alább tárgyalandó általános tudós fogalomtól, emellett ezek majd mindegyike fellelhető részint a gyógyító, részint a halottlátó vagy táltos alakjával kapcsolatban is. Olykor pontosan ugyanazt a tevékenységet űző, azonos jellemvonásokkal rendelkező alakot nevezték tudósnak vagy nézőnek. Ennek ellenére megkülönböztethető egy leginkább néző (ritkábban látó, jós) névvel jelölt, a múltban ténylegesen működő specialista szerepe, a történeti – főleg boszorkányperekből származó – adatok alapján, akinek fő funkciója a tágabb értelemben vett jóslás volt: a közönséges emberek elől elrejtett dolgok „látása”, „nézése”.

A látó szó az újkorban már alig használt, vagy ha igen, elsősorban csak halottlátót jelent (Moldvában ellátó alakban is). A történeti adatok tanúsága szerint azonban a középkorban – szórványosan még a 16–17. században is – a nézővel azonos jelentése is volt. Mint a két szó eredetével, jelentésével foglalkozó Pais Dezső (1975: 250–255) rávilágít, többnyire vallásos szövegkörnyezetben fordul elő, és keresztény látomást látót, vagy jóst jelent. A néző szó Erdély nagy részén gyógyítót is jelöl, különben a jelenkorban is általában tudóst jelent: olyan személyt, aki időben és térben „lát”, továbbá a halottakról tudósít, tehát halottlátó (a szó ilyen értelemben a látó, ellátó, halottlátó szinonimája).

A közelmúltban nézőnek (látónak, jósnak) nevezett személyhez fűződő legáltalánosabb hiedelmek – részben Ferenczi Imre (1959) összefoglaló tanulmánya alapján – a következők voltak:

Tudományát a foggal születés révén vagy „rejtezéssel” szerzi. A neki tulajdonított tevékenység elsősorban a földbe rejtett kincs meglátása, a kincs nyomára vezetés; ezenkívül az elveszett tárgyak, eltűnt személyek meglátása. „Átlát a falon”, „tudja milyen idő lesz”: tehát térben és időben is „lát”. Szórványos adatok szerint rontás esetén a boszorkányt is a néző azonosította (ólomöntéssel, viaszöntéssel, füstöléssel) – ez egyébként általában a gyógyítók feladata volt.

Szemben jelenkori – elsősorban hiedelemmondai – adatainkkal, a boszorkányperek egyértelműen egy, a 16–18. században még működő specialistára utalnak, aki részben a kincset „látja”, például a körméből „nézi” az elásott pénz helyét (Komáromy 1910: 251), csakúgy, mint a hiedelemmondák mai szereplője. E szerep a boszorkányperek „kincslátó” táltosáéval azonos. Nem világos, hogy mennyiben volt a kincs nyomára vezetés tényleges gyakorlat, bár e korban minden bizonnyal űzték a kincskeresés mindennapi és mágikus módszereit egyaránt. Ami a boszorkányperek nézőjének teljes bizonyossággal valóságos szerepe volt, az a jóslás (például: „…aféle néző asszony embereket hozatott magához, és azt nézette velek, ha az fiai élnek-e sokáig”, „lesznek-e gyermeki”; Schram 1982: 218); az elveszett tárgyak, tolvaj fellelése („babvetéssel” keresi az elveszett jószágot; Schram 1970: I. 548); valamint a rontást okozó boszorkány azonosítása, például: „…egy néző török asszonyt hozott ki a fatens, akarván megtudni, ki vesztette meg a feleségét…” (uo. 501); vagy: „Sümeg táján volna oly néző, az ki megtudja, ha embertül vagy Istentül van-é” (uo. 526). Amennyiben a néző boszorkányazonosítási módszereire fény derül, ezek egyeznek a még századunkban is gyakorolt, közismert, vagy gyógyító szakemberek által űzött módszerekkel. Vagy tudakozó eljárás jelöli ki a rontó személyt (viaszöntés, babvetés, rostaforgatás), vagy maga a gyógyító eljárás (füstölés, fürdő) idézi a házhoz a rontó személyt: aki a művelet alatt vagy utána elsőként a házhoz jön, az okozta a bajt. Ezeket az azonosítási módszereket a perek adatai szerint sem {7-602.} végezte kizárólag a néző. Az adatok nagyobb százaléka arra vall, hogy a gyógyító végzi, vagy bárki, akár a károsult családja. Sok esetben nem is volt szükség a boszorkány azonosítására, mert mindenfajta közbeiktatott eljárás nélkül is tudták, hogy kire gyanakodjanak. Tehát a néző, mint a gyógyítótól független boszorkányazonosító személy, nem volt szükségszerű része a boszorkányság mint intézmény működésének. (A boszorkányperek idején is nevezik nézőnek a gyógyítót is; Komáromy 1910: 72–74, 135). Még kevésbé világos a néző egyéb, fent jelzett tevékenységeinek mértéke, fontossága a parasztság mindennapi életében; és azt sem tudjuk, hogy a táltos mellett mennyiben jelentett ez önálló, sajátos funkciót, és mennyiben csak egy körülbelül azonos tevékenység kétféle megjelölését. (A boszorkányperek nézőjére vonatkozó további adatok: Komáromy 1907.)

Ami a néző alakjának európai párhuzamait illeti, a jóindulatú varázslók egyik fő szerepe általában a jóslás, illetve a mindennapi ember előtt rejtett tények meglátása, továbbá a „rituális és morális mulasztások” orvoslása; „s avval, hogy ragaszkodik a sérelmek jóvátételéhez és elkerüléséhez, feloldja társait a bűn terhétől és biztonságot nyújt nekik” (Jahoda 1975: 185). Ilyesfajta varázslók, jósok egy bizonyos társadalmi-kulturális szinten minden nép vallási rendszerében működtek; a középkori Európában is megőrződött nyomuk a „kereszténység árnyékában”. Tevékenységüket: jósló és tudakozó eljárásaikat – mintegy másodlagosan – mindenféle természetfeletti hatalmasság, túlvilággal való kapcsolatteremtés, istenítélet közbeiktatása nélkül is végezhették. A középkori és kora újkori Európa varázslói már többé-kevésbé ezt a másodlagos szintet képviselték, ahol a természetfeletti erő közbeiktatását legfeljebb a keresztény vallás hatalmasságaira való hivatkozás képviselte (például angol varázslók: jósolnak, elveszett személyeket, tárgyakat, kincset keresnek, rostaforgatással jósolják meg a leendő gyerek nemét, rávezetnek a rontó személyére; Thomas 1971: 234; Macfarlane 1970; vagy az orosz varázslókról, akik szintén eltűnt dolgok meglátásával, a rontás elhárításával és gyógyításával egyaránt foglalkoznak, lásd Kovács Z. 1977).

A boszorkányüldözés idején az európai paraszttársadalmak gyógyítóinak és varázslóinak fő funkciója a „boszorkányellenes akciók szervezése” volt: a boszorkány azonosítása, elhárítása, a boszorkány okozta károk helyrehozatala (Henningsen 1973; Klaniczay 1983). Bármikor is alakult ki és szilárdult meg a boszorkányság mint intézményrendszer, ezek a szerepek mindenképpen beillettek az előbb említett, általánosabb szereprendszerbe, annak mintegy boszorkányságra specializált változatát alkották.

Nyugat- és Közép-Európában a varázslók boszorkánysággal kapcsolatos szerepe (witch finder, witch doctor, Hexenbanner) sokkal körvonalazottabbnak és határozottabbnak látszik ez időben, mint az a magyarságnál és Kelet-Európában tapasztalható, mindazonáltal a néző működésére utaló nyomok nagyjából megfelelnek ennek a szerepnek. Bármi is volt a néző eredeti konkrét szerepe az általános „jóindulatú” varázsló-funkción belül, a boszorkányság intézménye ezt magába olvasztotta, a „boszorkány ellenfele” szereppé tette nálunk csakúgy, mint Európa más népeinél.

A néző alakja a boszorkányperek adataiból ismert 16–18. században éppúgy elhalványodott, mint a táltosé, ezért nyitva marad az a kérdés is, hogy mennyi köze volt eredetileg a táltoshoz, voltak-e samanisztikus képességei, mediátori tevékenysége. Pais Dezső említett nyelvészeti fejtegetésében (1975) a finnugor kori néző és az uráli látó szóval jelölt személyekként honfoglalás kori varázslót, illetve jóst tételez fel; e tág fogalomba {7-603.} azonban a „látás”, jóslás gyakorlásának bármilyen közép-európai, egyáltalán nem csak samanisztikus módszerei is beleférnek.

Mint Makkai László vizsgálatából (1983) kitűnik, a 16. században a táltos és néző (néha ugyanazon személyre vonatkozó) elnevezések, a „jóindulatú” varázsló tevékenységre való hivatkozás még mentséget adott a boszorkányként perbe fogottnak, míg a 17. századtól már egyértelműen „ördögi fraska, ördögi boszorkányság” az ő tevékenységük is, legalábbis az egyház szemében. Ez nemcsak a boszorkánysággal kapcsolatos egyházi nézetek változására utal, hanem e varázslók valóságosan gyakorolt tevékenységének megszűnésére, pusztán hiedelemszereppé válására is. Ezen a szinten már nincs akadálya az eredetileg esetleg különböző funkciók egybemosódásának, a 19–20. században feljegyzett hiedelemmondák tükrözte általános tudós-táltos-néző hiedelemalak kialakulásának.

TUDÓSOK

A tudós fogalma többrétű a magyar néphitben. Tágabb értelemben így neveztek minden, természetfeletti képességgel, mágikus többlettudással rendelkező hiedelemalakot, valamint a néphit működő specialistáit, akiknek ezt tulajdonították: a táltost, gyógyítót, halottlátót, nézőt. De így nevezték a parasztitól eltérő foglalkozások tudományosait is, a tudós kocsist, tudóspásztort, és ebbe a kategóriába tartozik a szintén gyakran tudósnak nevezett vagy ilyen jelzővel ellátott gyógyító és bába is.

A tágabb értelemben vett tudós, tudományos nem volt önálló, sajátos attribútumokkal rendelkező hiedelemalak, hanem a tulajdonított hiedelmek, mondák szintjén létező összefoglaló, általánosító kategória. Fő jellemvonásai a következők: képességei birtokába különleges születés, rejtezés vagy tanulás révén jut. Az erre vonatkozó adatok mintegy summáját adják a táltos, halottlátó, boszorkány tudományszerzésére vonatkozó hiedelmeknek: foggal, hat ujjal, burokban vagy hetedik gyerekként, esetleg karácsonykor születik, születésekor megszólal; vagy kilenc napig rejtezett, testét feldarabolták, vagy elragadták egy távoli helyre, ahol tudományt szerzett. Egy szamosszegi (Szatmár m.) adat szerint egy asszony három napra „elrejtőzött”, elszállt belőle a lélek. Mikor felébredt, tudománya volt. Több adat vonatkozik a rejtezéskor, vagy attól függetlenül, álomban, éjszaka megjelenő szellemalakokra, akiktől tudását kapja: Szűz Mária, szentek, öreg ember. Egy regéci (Zemplén m.) adat szerint például két napig „rejtőzött” egy férfi, ezalatt egy ősz embertől kapott tanácsokat. Ennek eredményeképpen nem fogja a golyó. Egy nagyhodosi (Szatmár m.) monda szerint ősz öreg ember jött egy állatokkal kint alvó emberhez éjfélkor, és megmutatta neki a kincs helyét; az illető ettől kezdve „látta” a kincset.

A különleges születésre vonatkozó hiedelmek szerepe kettős volt. Amellett, hogy a tudósoknak különleges születést tulajdonítottak, a ténylegesen ilyen módon születetteknek is gyakran tulajdonítottak természetfeletti képességeket. A burokban születettek maguk is szerencsésnek tartották magukat, és valóságos gyakorlat volt a kiszárított magzatburok magukon viselése ruhájukba varrva, puskagolyó hatása ellen, tehát különösen katonáknál. A hetedikként született gyereknek elsősorban a földbe rejtett kincs meglátásának képességét tulajdonították, mint erre számos kincsmonda utal (acéltükör segítségével, vagy mákolajjal megkent ujját, körmét „tükörnek” használva deríti fel a kincs helyét). Emellett gyógyításra is az átlagosnál ügyesebbnek tartották. Hiedelemszerepüket {7-604.} maguk a különlegesen születettek is számon tartották. Erre ilyen megjegyzések vallanak: „Az én kezem hasznos, mer’ hetedik gyerek vagyok!” (Kistelek, Csongrád m.); vagy: „Én karácsonykor születtem, aztán sokáig szoptatott anyám. Aztán azt mondta a nép, hogy én rontok a szememmel” (Verpelét, Heves m.; Magyar Néphit Topográfia 12. kérdőíve).

Ami a tudós képességeit és tevékenységét illeti, az adatok részint általános „tudásra” vonatkoznak, részint sajátosak: a tudós gyógyít, látja a földbe rejtett kincset, a távol lévő állatokat, elveszett tárgyakat és személyeket, és a jövőbe lát, vagyis jósol. A tudós alakjának gyakran tulajdonítják szemfényvesztő mutatványok előidézését; a Faust-mondakörbe tartozó – nálunk Hatvani professzor varázslófigurájához kapcsolódó – mondák bűvészmutatványait. Mindezeken kívül a foglalkozásokhoz kötődő tudományosok: tudós kocsis, tudós pásztor tulajdonságai, tettei is kapcsolódhattak az „általános” tudós-alakhoz: például megállítja a lovakat, megveszíti más marháját.

A tudós e hiedelemszerepei mögött nincsen valóságos tevékenység, társadalmi szerep. Ez az „általános” tudós nyilvánvalóan másodlagos, a valamikor működő táltos, gyógyító, halottlátó, néző alakjából elvonatkoztatott, mindnyájuk mondai attribútumaival ellátott hiedelemalak.

Ami a szűkebb értelemben vett tudósokat illeti, ezek hiedelemszerepeit a paraszti közösségben élő, de a normális paraszti földművelő-állattenyésztő munkától különböző foglalkozást űző, vagy az átlagból kiemelkedő szakértelemmel, a mindennapitól eltérő tudással rendelkező egyénekre ruházták. Egy részüknek – mint a gyógyító, a pásztor, a patkányküldő – a falusi társadalomban betöltött szerepéhez hagyományos mágikus módszerek is tartozhattak. A teljesen racionális, mindennapi tevékenységet űző, gyógyítással, állatgyógyászattal, patkányküldéssel foglalkozó személyek is – mint hiedelemalakok – a „tudományosakat” övező hiedelem-attribútumokat vonzhattak magukhoz. Más esetekben kizárólag hiedelemmondai szerepekről, valamilyen sajátos helyzetű, foglalkozású embernek tulajdonított hiedelmekről van szó: a tudós kocsis vagy az ördöngös molnár közösségben betöltött szerepe szerint sohasem volt a mágia specialistája. De eltérő tudásukat természetfeletti eredetűnek tarthatták: a vadász, a méhész, a pásztor, a kocsis, a révész, a molnár és a pap egyaránt szerezhette – a hozzáfűződő hiedelmek szerint – tudását természetfeletti „tudományszerzési”, „beavatási” módszerekkel. Valóságos működésük mögött természetfeletti indítékokat, mágikus többlettudást sejtettek. A nekik tulajdonított mágikus tevékenység általában foglalkozásukra korlátozódik: a tudós vadász „tudománya” a vadászatra, az ördöngös dudásé a zenére, hangszerére, a tudós kocsisnak tulajdonított mágikus cselekedetek a közlekedéssel, lovakkal, istállóval kapcsolatosak. (A tudósról: Szendrey Zs. 1914; Diószegi V. 1956; Ferenczi 1959, 1980–1981; Bihari 1980: 113).

BOSZORKÁNY

A negatív hiedelemszerepek elsőrendű és legfontosabb betöltője a közelmúlt Európájának paraszti közösségeiben a boszorkány volt. Alakja, a neki tulajdonított tevékenység szórványosan még a közelmúltban is eredeti funkciójában ismert. Mint a közösségen belül élő, ismert személy, akinek rontó tevékenységet, a rontó mágia képességét lehet tulajdonítani, a bajok „magyarázata”, bűnbak és a bajok jelezte vagy okozta feszültségek levezetője egyszerre. A boszorkány hiedelemalakjának, a neki tulajdonított rontó képességnek és egyéb hiedelem-attribútumainak az volt a fő szerepe a paraszti társadalomban, hogy bármely egyéni baj, betegség, szerencsétlenség esetén ez a hiedelemalak, az általános boszorkányfogalom egy élő, ismert személyben konkretizálódhatott: a baj eredetét az ő rontó tevékenységére lehetett visszavezetni. A baj okát megtalálva, azt a „rontás” helyrehozatalával vagy a boszorkány elleni szankciók valamelyik hagyományos módszerével orvosolni is tudták. A boszorkánynak ezt a bűnbak-szerepét általában nem állandó szereplők töltötték be, hanem mindig az éppen adódó aktuális eset boszorkánysággal vádolható egyéne, akire e szerepet a „boszorkánygyanúba kerülés” hagyományos folyamatának megfelelően rá lehetett ruházni. Egy jellegzetes – a közelmúltban feljegyzett – {7-610.} élménytörténet világosan tükrözi e folyamat lépcsőfokait: „Krácsiné elment Vargáékhoz tejet kérni. Vargáné azt mondta: Nem adhatok, csak annyi tejem van, amit a gyerekeknek hagytam. Krácsiné nagy méreggel kiment az ajtón. Vargáné főzni kezdett, s mikor fölébredt a gyerek, meg akarta etetni. Fogta a tejesbögrét, hogy összeönti a kávéval. Az egész massza egybe mozgott, nem aludttej volt, hanem sokkal keményebb, szinte kopogott. Rögtön tudta, honnan fúj a szél. Megrontotta a boszorkány, mivel nem kapott tejet” (Kisbodak, Győr-Sopron m.; Magyar Néphit Topográfia 16. kérdőíve).

A boszorkány – mint élő személy – tehát nem, vagy nem feltétlenül a fekete mágia ténylegesen működő specialistája volt, hanem rontó mágiával gyanúsított személy. A boszorkány szerepére való „kijelölésben” szerepe volt a boszorkányhiedelmeknek, a boszorkány mibenlétére vonatkozó hagyományos nézeteknek is. Ezek alapján könnyebben került boszorkányság gyanújába – legalábbis a közelmúlt adatai szerint – a rendezetlen életvitelű, rossz külsejű, szegény, beteges, vagy olyan kétarcú foglalkozásokat űző személy, mint a gyógyító vagy a bába. De az időleges, egy-egy konkrét baj esetén „kijelölt” boszorkány személye általában az volt, akivel szemben a gyanúsítónak valamilyen elintézetlen ügye, tartozása, lelkiismeret-furdalása volt. E folyamat sokkal világosabb a „boszorkányság” gyakorlatát még virágjában mutató boszorkányperek jegyzőkönyveiből: a 16–18. századi adatok szerint az esetek igen nagy százalékában azzal a személlyel történik valamilyen rontásnak tulajdonítható baj, az vádol valakit boszorkánysággal, aki az így vádolt személy felé valamilyen kötelezettséget elmulasztott, vagy legalábbis a közösség együttélésének normáit megsértette: kérését megtagadta, nem adott neki ételt, szállást, nem adott neki kölcsön bizonyos házieszközöket, nem hívta meg bábának, keresztszülőnek. Egy tipikus „boszorkánnyá válási” eset a perek jegyzőkönyveiből: valaki „egy asszonynak megprófétálta harmadnapra, hogy megbánja azt, hogy nem engedett valami fát neki, és harmadnap múlva megesett rajta a nyavalya…” – végül a fenyegető személyt gyanúsították a baj okozásával, „boszorkánysággal” (Komáromy 1910: 35). Az európai boszorkányság kutatása – elsősorban a boszorkányperek anyagának vizsgálata alapján – arra a következtetésre jutott, hogy a boszorkányvádakba torkolló feszültségek leggyakoribb forrása s szomszédsági kapcsolatok hagyományos normáinak megszegése (Macfarlane 1970; Henningsen 1973).

A boszorkány szerepét tehát bárki betölthette, aki olyan szomszédsági konfliktusba került valakivel, amely boszorkányváddal levezethető volt. A boszorkány személyének azonosítása a néző által vagy egyéb azonosító módszerekkel történt, a következő lépés a baj helyrehozatala volt. Az erre vonatkozó élménytörténetekből, hiedelemmondákból és a boszorkányperek idevágó adataiból úgy látszik, meglehetősen elterjedt gyakorlat volt a boszorkánynak tartott személy kérése vagy kényszerítése az általa okozott betegség gyógyítására vagy egyéb baj helyrehozatalára (kérték, hogy eressze meg a „kötést”, jöjjön el megfüstölni a beteget). E módszerek egyik alapja az a hiedelem volt, hogy a rontást csak a rontó személy tudja meggyógyítani, „visszacsinálni”. A sérelem boszorkányon való megtorlásának gyakorlata a közelmúltból már nem ismert. A boszorkányperek jegyzőkönyveiből azonban nemcsak a boszorkány bíróságra juttatására, hanem az egyéni vagy közösségi önbíráskodás számos esetére is fény derül: például megverték a boszorkányt, nyilvános bűnvallásra kényszerítették, vagy a község hatóságai által vízpróbának vetették alá.

A boszorkányság századunkban már nem működött társadalmi intézményként; az újkori boszorkányhiedelmek már kevéssé tükrözik a boszorkányság kétszáz-háromszáz {7-611.} éve még világosan konfliktusokat feloldó szerepét. A boszorkányhiedelmek a hivatalos boszorkányüldözés idején a vádlott „bűneit” szaporították. Ha valaki – társadalmi szerepét tekintve – boszorkánnyá lett, neki tulajdonították a boszorkány hagyományos hiedelemalakjának összes attribútumát, a boszorkány mágikus rontó képességén kívül a boszorkánnyá válás, a tudományszerzés módszereit, a boszorkánytársaságokban, boszorkánymulatságokon való részvételt, az állattá változást, repülést, láthatatlanná válást és mindenféle egyéb természetfölötti képességet. A boszorkányperek hivatalos diabolisztikus ideológiájának hatására ezek a hiedelemjellemzők „ördögivé” váltak. Az „isteni–ördögi” pólusú dualisztikus világképben a boszorkány hiedelemalakja természetesen az ördögi oldalra került: a neki tulajdonított hiedelmek szerint az ördöggel kötött szövetséget, az ördögtől származnak mágikus képességei, a boszorkánytársaságok asszonyai az ördögökkel fajtalankodnak.

A boszorkány társadalmi szerepének szükségessége megszűnt, feltehetően a 18–19. századi életforma-változásokkal, a kis közösségek szomszédsági egymásrautaltságának csökkenésével összefüggésben. A boszorkánynak tulajdonított hiedelmek a közelmúltig fennmaradtak, azonban a boszorkányüldözés idején nyert ördögi vonásaikat majdnem teljesen elveszítették. A boszorkány hiedelemalakja néha még a közelmúltban is a falu egy-egy élő személyében konkretizálódott. Az olykor fel-fellángoló „valódi” boszorkányság-eseteket nem számítva ez már sokkal inkább csak hiedelemszerep volt, mintsem bármiféle társadalmi konfliktusokat levezető bűnbak-szerep. A boszorkány alakja korunkban mindenfajta természetfeletti eredetűnek tartott baj okozója, a „rontás” fogalmának leggyakoribb megtestesítője lett. Rontás gyanúja esetén – a hagyományokhoz híven – egy-egy élő személyt véltek boszorkánynak, de emögött általában nem társadalmi konfliktusok húzódtak meg, hanem inkább a boszorkányalak hagyományos ismérvei alapján történő „kijelölés”, ennek alapján egy közösség néhány tagja mintegy a falu „állandó” boszorkánya lett.

A boszorkány hiedelemalakja többféle ártó természetfeletti lény (pl. a már említett „nyomó” démon) alakját, hiedelmeit magába olvasztotta, de a mindennapi mágia rontó módszereit is elsősorban neki tulajdonították. A közelmúltban a szemverés képessége is egyre inkább a boszorkányt jellemezte; az állítólagos szemmel verő egyén sokszor lett boszorkánygyanús. Mindezekkel mindig újra „létrehozták” a rosszindulatú varázsló fiktív hiedelemalakját, aki sokkal több neki tulajdonított képességgel és gyakorlati módszerrel rendelkezik, mint bármilyen, valaha is létezett, működött „fekete varázsló”.

A boszorkány hiedelemalakját jellemző legfontosabb vonások: általában asszony vagy lány, bár ismertek férfi boszorkányra utaló hiedelmek is (a boszorkányperek „valódi” boszorkányai kis százalékban férfiak voltak). Lehet testi hibás, nyomorék, rossz kinézésű, de testi jegyei általában nem meghatározóak. Természetfeletti képességeit örökli vagy tanulja: anya lányára, apa fiára hagyja a tudományt. Olyan adatok is ismertek, amelyek szerint egy-egy egész család minden nőtagja boszorkány, vagy az anya, nagyanya lányával, unokájával működik együtt. A boszorkány nem halhat meg, míg tudományát át nem adta valakinek; a halál előtti átadás leginkább kézfogással történik. Ha nem akad vállalkozó, seprűt nyújtanak neki. Szórványos adatok a boszorkánynak is tulajdonítják a tudósokra jellemző különleges születés (foggal vagy hetedik gyermekként) attribútumát. A tanulás – általánosan elterjedt hiedelemmondákból ismert – leggyakoribb módszere a próbák kiállása: Szent György, ritkábban karácsony éjjelén vagy újhold péntekének éjszakáján a jelölt a keresztúton szentelt krétával vagy más mágikus tárggyal bűvös {7-612.} kört húz maga köré. Ebbe beleállva nem szabad megijednie a megjelenő rémalakoktól: a bika, kutya, oroszlán alakját öltő boszorkányoktól, halottaktól, ördögöktől, vagy a feje felett hajszálon leereszkedő malomkőtől. A boszorkánnyá válás egyéb – kevésbé közismert – módjai: Szent Iván-i tüzet kell átugornia, dongó vagy légy repül orrába, hirtelen magasba növő növény vagy bot tetejére áll. Egy bátyai (Pest m.) hiedelemmonda a próbát ki nem álló boszorkányról:

„Vót egy illető. Ez panaszkodott, hogy a boszorkányok kezibe került. Erre föl ü tiltakozott, hogy nem. De minden jóval ellátták és ha beáll közibük, akkó parancsnokjuk lesz. Akkó az egyik nő a kufferjából előhúzott egy botot, beszúrta a földbe. Mondta, hogy álljon rá erre a botra. Az egész világot odaadja neki. Miháncs fölállt a botra, a bot rohamosan elkezdett vele menni. Hatvan méter magasságot mikor elérte, akkor mondta az illető hölgy, elég magasan van? Ü erre azt válaszölta: igen. – Fordulj meg jobbra! Mikor megfordult, a világ szépsége mind ott tárult a szeme előtt. – Fordulj meg balra! Kérdezte: Mit látsz? Ü erre azt válaszolta: A világnak az összes dögjei itt vannak. Engedjetek le, mer a félelemtül meghalok! Pillanatok alatt lent vót. És kérdezte a nő: Velünk tartasz-e vagy nem? Erre ü azt válaszolta, hagyják ütet nyugodtan, ü ezt nem bírja. Aztán megbetegedett a bácsi, és pár hét múlva meg is halt. Nem bírta a kínzásokat. Ez régi történet. Szálláson szokták mesélni az öregek, mikor ott laktunk” (Fehér Z. 1975 68).

A boszorkánnyá válás feltételének tartották Isten megtagadását és az ördöggel való szövetkezést. Ez a boszorkányperekkel importált satanisztikus nézetek mai napig élő visszhangja: elterjedt hiedelemmondák szólnak az Istent megtagadó, az ördög imádását megfogadó boszorkányról. A boszorkány lelkét „eladta az ördögnek”, Istennel, a vallásos rítusokkal, tárgyakkal nem fér össze: nem jár templomba, az éjféli misén háttal áll az oltárnak, Isten nevének említésére eltűnik. A vallásos tárgyakat obszcén célokra vagy rontásra használja. A boszorkányperekből ismert hiedelemmotívum: a szövetségkötés az ördöggel, amelynek látható jele a tőle kapott pecsét, a közelmúlt néphitéből már nem ismert.

Szórványos adatok utalnak arra, hogy a boszorkány tudását valakinek a megölésével, „megevésével”, saját lánya tönkretételével szerezte.

A boszorkány természetfeletti képességei közül legjellemzőbb az alakváltozás: kedve szerint ölti macska, béka, kutya, tyúk, pulyka, liba, varjú alakját. Növény (tökinda, szederinda) vagy tárgyak (guruló hordó, kocsikerék) képében is megjelenhet. Láthatatlanná tud válni, zárt helyiségekbe behatol, bárhol bárkinek váratlanul megjelenhet, láthatatlanul, ember alakjában, vagy bármelyik felvett alakjában. A hiedelemmondák boszorkánya általában állatalakban jelenik meg, vagy ember hátán közlekedik, miután azt kantár vagy kötőfék hozzávágásával „lóvá tette”. Tevékenysége jellegzetes időpontok köré csoportosul: Szent György és Luca napja, kisebb mértékben karácsony éjjele, újhold péntekje, újhold vasárnapja, kedd és péntek; illetve általában éjszaka vagy éjfél. A boszorkányperek tanúsága szerint régebben pünkösd és Szent Iván napjának is volt ilyen szerepe. Megjelenési helyei közül legfontosabb a keresztút: itt zajlottak a „tanulás” próbái, és ez lehetett a „boszorkánymulatság” színhelye is. Általában is ismert volt az a hiedelem, hogy a keresztúton boszorkányok jelenhetnek meg, és ez emiatt veszélyes hely, főleg a fenti időpontokban el kell kerülni.

A boszorkány felismerése a legáltalánosabb hiedelem szerint lucaszék segítségével történik, amelyre készítője a karácsonyi éjféli misén ráülve, vagy a mise alatt, vagy Szent {7-614.} György éjszakáján a keresztúton ráállva meglátja, hogy ki a boszorkány a falu asszonyai közül. Ezek ökör- vagy tehénszarvat, szarvasagancsot, tollat viselnek a fejükön, vagy félrefordított fejjel mennek be az ajtón, hogy szarvuk beférjen; máskor arról ismerhetők fel, hogy háttal álnak az oltárnak. A keresztúton ülő az őt ijeszteni jövőkben ismeri fel a boszorkányokat. Egy Aggteleken (Borsod m.) feljegyzett monda:

„Karácsony estéjén a keresztúton kört rajzolt és ott ült le a lucaszékre, onnan meglátott minden boszorkányt. A boszorkányok csalogatták a körből, s ha elkapták, kivitték a körből és jól összetörték” (Magyar Néphit Topográfia 11. kérdőíve).

A lucaszék készítőjének sietnie kell haza, mert a boszorkányok üldözőbe veszik. Mákot kell maga mögé szórnia, hogy azt szedegetve ne érjék őt utol. Más módszerek: Lucától karácsonyig font ostorral kell végigdurrogtatni a falut; Lucakor vagy húshagyókedden átfúrt fakanálon kell átnézni.

A boszorkány halála nehéz, mert megkínozzák boszorkánytársai. Halála után vihar támad, koporsója nehezebb vagy könnyebb a rendesnél (mert az ördög elvitte a testét).

Az alakjához fűződő hiedelemmondák egyik leggazdagabb, az egész nyelvterületen ismert csoportja a boszorkánytársaságokról, boszorkánymulatságról szól. A mulatság ideje gyakran meghatározott; a fent említett időpontok valamelyikén zajlik. Színhelye a faluszéli rét, erdő, liget, sziget vagy domb, hegy, esetleg Gellérthegy, „tokaji hegy”. Színhelyként előfordul borospince, „mély pince”, alagút, továbbá fa teteje, körtefa, nyárfa is. A boszorkányok repülve jutnak ide: seprűn, szénvonón, vagy „elragadott”, „lóvá tett”, kutyává, macskává változtatott embereken; esetleg hordón, kocsikeréken gurulva, vagy azzá változva. Szórványos mondaadatok „repülőzsír” készítésére is utalnak: ezt hónuk alá kenve emelkednek a levegőbe. A mulatságon esznek-isznak, táncolnak; a magukkal vitt embereknek kincseket adnak; azok is részt vesznek a lakomán, együtt mulatnak az általában szép nők képében megjelenő boszorkányokkal. A dáridó végén az étel-ital, kincsek a boszorkányokkal együtt eltűnnek. Szórványos adatok szerint a boszorkányok vagy az oda általuk elragadott személyek a mulatságon álmukban vesznek részt, vagy eszméletlenül, transzban fekszenek, és csak távozó lelkük van ott. Gyakori motívum, hogy a mulatságon álmában részt vevő vagy oda elhurcolt ember felébredve máshol találja magát, mint ahol elaludt.

A mulatságról szóló mondák némelyike a „beavatás”, „tudománynyerés” motívumait is tartalmazza; az odakényszerített ember próbákat áll ki, testét a boszorkányok szétszaggatják, majd újra összerakják; a tanultakat nem szabad kivallania, mert örökké megnyomorítanák. E motívumok egybevágnak a boszorkányság keresztúton, bűvös körben való elsajátításának egyes elemeivel: „feldarabolás”, bántalmazás, a titkok elárulásának tilalma azokban is megjelenhet.

A néphitben a rontás minden fajtáját elsősorban a boszorkány természetfeletti képességének tartják, így a tehén megrontását, a „tejhaszon” mágikus úton történő megszerzését, valamint az éjszakai légzési nehézségek és egyéb, „megnyomás”-ként értékelt bajok okozását (amelyet a Nyomó lények c. részben említettünk), továbbá a végtagok bénává tételét, összezsugorítását, a száj „félrehúzását”, impotenciát, szerelmesek elhidegülését, nyáj szétszéledését, közlekedés akadályoztatását (kocsi megáll, ló nem megy tovább), a kenyérsütés, vajköpülés sikertelenségét, a gyümölcsfák elszáradását. A hiedelmek szerint mindenfajta házihaszon megszerzésére képes, sajátságosan az ő alakjához kapcsolódó rontó módszerekkel. Tejet fej a kútágasból, kapufélfából, karácsonyi abroszból, túrót „okád” magának, a lótrágyát vajjá változtatja. Egyéb mindennapi – esetleg olykor {7-615.} ténylegesen gyakorolt – rontó módszereket is tulajdonítottak neki: így árthatott a hit szerint a tartozékokkal (ember lábnyomával, hajával, ruhadarabjaival, a ház szemetével, szomszédból lopott forgáccsal) tulajdonosának, vagy kötéseket készített, megétette a szerelmeseket. Még a 20. században is ismert – boszorkánynak tulajdonított – károkozó módszer a harmatszedés. Ennek célja vagy a falu összes tehenének, vagy a határ gabonatermésének hasznát megszerezni. Az erről szóló hiedelemmondák szerint a harmatot Szent György (ritkábban Luca, nagypéntek, pünkösd vagy általában péntek) éjjelén vagy hajnalán kötényével, szoknyájával vagy lepedővel, abrosszal húzogatja össze a boszorkány. Otthon e ruhadarabból a harmatot a vetőgabona vagy a tehén takarmánya közé, esetleg a kenyérsütő lisztbe csavarja. Ennek eredményeképpen saját tej- vagy gabonahaszna gyarapodik, az egész közösségé csökken.

A boszorkánynak tulajdonított rontó tevékenység elsősorban a paraszti gazdaság, az emberi egészség, a családi kapcsolatok megrontására irányul. Az egész közösségnek okozott kár volt – a harmatszedésen kívül – az eső „elkötése”, azonban a boszorkányperek anyagában még fellelhető módszereknek – egyáltalán, a boszorkány idővarázsló tevékenységének – a közelmúlt néphitében már nincs nyoma. Egyetlen ilyen vonatkozású hiedelem az, hogy a boszorkány forgószelet hoz, a forgószélben boszorkány van: az odadobott késsel, baltával meg lehet őt sebesíteni.

A boszorkány gyógyító tevékenységére vonatkozó hiedelmek elsősorban arra vonatkoznak, hogy rontása eredményét csak ő tudja helyrehozni, vagy egyik boszorkány rontása okozta betegséget egy nagyobb hatalmú boszorkány tudja meggyógyítani. Élménytörténetek, hiedelemmondák gyakori témája a gyógyítóhoz forduló beteg elutasítása: ő nem vállalhatja a betegség kezelését, mert az boszorkány rontásának az eredménye, s csak a rontó hozhatja helyre. A rontás „nagyobb rontással” való legyőzésének motívuma jelenik meg a boszorkányok versengéséről szóló hiedelemmondákban: egyik boszorkány a másikat rontja meg; mire az – nagyobb hatalmának bizonyítására – még súlyosabb betegséggel sújtja őt.

A boszorkány sok egyéb képességére vonatkozó hiedelem ismert szórványosan: ért az állatok nyelvén, megtudja az emberek titkait, tudja, ha róla beszélnek. Meg tudja állapítani a földbe rejtett kincs, az ellopott állatok, tárgyak hollétét, jósolni tud.

A boszorkány elhárításának korunkban ismert módszerei általános rontáselhárító módszerek, amelyeket konkrétan a boszorkány hiedelemalakjára vonatkoztatnak, és főleg a hagyományosan „boszorkányosnak” tartott időpontokban gyakoroltak. Rontáselhárító varázsigéket boszorkánynak vélt személy jelenléte, közeledte esetén alkalmaztak. Ezeket a „szent” dolgokat vagy – gyakrabban – trágárságot tartalmazó mondókákat még a közelmúltban is ismerték. Egy nyíri (Abaúj m.) adat szerint, „ha boszorkány megy el a háztól, azt kell mondani: „Szent kereszt, veszítsd el”. Egy rimóci (Nógrád m.) szöveg:

Disznószar a fülibe,

malomkő a szivére,

nagy lófasz a seggébe.

(Magyar Néphit Topográfia 18. kérdőíve)

Boszorkányról beszélni szintén valamely elhárító varázsige kíséretében lehetett. A boszorkányperekből is ismert, és a 20. században is gyakran feljegyzett szöveg: „Ma van Szent János estéje” (ezt bármely időpontban mondhatták). Mai napig ismert hiedelem, {7-616.} hogy a boszorkányról nem szabad beszélni, mert meghallja és megjelenik – a név kimondása odaidézi tulajdonosát. Ez a névmágia egy megnyilvánulási formája, csakúgy, mint a boszorkánynak vagy tevékenységének eufemisztikus körülírása vagy általános alannyal való megnevezése: „csináltak vele valamit”, „mög van csinálva” (’rontva’).

A boszorkány elleni védekezés, az általa okozott károk helyrehozatala és a rontón való megtorlása általánosan elterjedt hiedelemmondák és élménytörténetek motívumaiként ismert. E szövegmotívumok némelyike utalhat ténylegesen gyakorolt elhárító-megtorló módszerekre, amelyeket „boszorkányveszélyként” értelmezett szituációkban alkalmaztak, például ha az éjszakai nyomásérzetet a jelenlévő boszorkány „nyomásával” magyarázták, ha az istállóban talált békát a boszorkány állatalakjának vélték, ha egy betegséget a boszorkány mesterkedésének eredményeként diagnosztizáltak. A közelmúltban legközismertebb, gyakran egyéni élményként, a boszorkánnyal kapcsolatos személyes tapasztalatként elmesélt történetek a tehén rontásáról, tejelvételről szóltak. A mondák nem a boszorkányperek idején még gyakorolt boszorkányazonosítási módszerekre, hanem a „megtorlás” analógiás mágián alapuló eljárásaira utalnak: a távol lévő boszorkányt bántalmazzák – analógiás úton – állatalakjának vagy a károsult tehén tejének verésével, szúrásával, tüzesítésével, a tej füstölésével. A bántalmazott személy a házhoz jön, vagy kapott sebeiről ismerhető fel. E hiedelemmondai motívumoknál sokkal inkább a tényleges gyakorlatot tükrözik a szemmel verő boszorkány azonosításáról, a szemverés gyógyításáról szóló élménytörténetek: a gyanús személy haját vagy más tartozékát füstölik; vagy a vízvezetés alkalmával vízbe dobott parazsak viselkedéséből állapítják meg, hogy ki volt a rontó. (Összefoglalások a magyar boszorkányról: Szendrey Á. 1955; Kovács Z. 1977; Dömötör T. 1981: 124–134; Pócs 1983b.)

A boszorkányság ideológiája – a boszorkányhiedelmeknek az a tárháza, amelyet adott esetben a boszorkánysággal gyanúsított személynek tulajdonítanak – természetesen társadalmanként igen változó lehet. Egész Európa boszorkányságára jellemző, hogy a boszorkány hiedelemalakja különböző természetfeletti lények és valóságban működő varázslók, gyógyítók attribútumait olvasztotta magába; és – a magyar boszorkányhoz hasonlóan – a mindennapi mágikus módszereket is, neki tulajdonított tevékenységként. A magyar kutatás – mint említettük a nyomó boszorkány taglalása során – a boszorkány alakját működő varázslók és egy démonikus „nyomó lény” ötvöződésének tartja. Már az Árpád-kori törvényhozás utal e kettősségre: állattá változni tudó strigát és rontó varázslást űző veneficát, maleficát említenek Szent István dekrétumai, de a varázslók működésének későbbi tiltásai és a boszorkányperek egyaránt ezt mutatják. Ez a kettősség nyilvánvalóan a boszorkányság társadalmi szerepének időszerűvé válásával jött létre, és egyúttal azt is bizonyítja, hogy a boszorkány mint önálló hiedelemlény nem létezett. A démonikus nyomó lénynek előzményei a magyarság saját ősvallásában éppúgy lehettek, mint itt talált európai környezetének hiedelemvilágában; majd minden európai nép tud ilyen boszorkányősöket felmutatni.

A magyar néphit boszorkányának démonikus vonásaihoz sokat adtak hozzá a délkelet-európai tündérek is, mint ezt már említettük a szépasszony alakjának bemutatásánál. A magyar tündérek „boszorkánnyá válásához”, a tündérkultusz boszorkánysággá, a túlvilági tündérmulatságok boszorkánytársaság-hiedelemmé alakulásához G. Henningsen 17. századi szicíliai tündérkultuszt vizsgáló tanulmánya szolgál távolabbi párhuzamul: Európa e peremterületén akkor még nem honosodott meg a boszorkányság intézménye; a boszorkányokat kereső inkvizíció helyettük csak a tündérekkel rendszeres {7-617.} rituális kapcsolatot tartó tündérvarázslókat talált, akiknek kapcsolatteremtő rítusai – a szerző szavaival – „a diabolizált boszorkányszombatok keletkezésének kulcsául szolgálhat”-nak (Henningsen 1985).

Mint lehetséges délkelet-, közép-európai boszorkányelődök nem hagyhatók figyelmen kívül a betegségdémonok, gyermekágyas démonok, sem pedig ezek ókori ősei, amelyek mint „alvilági” démonnők közvetlenül a középkori boszorkány alakját is gazdagították, mint például a görög Gello vagy Lamia. Jelentős szerepük volt – különösen a boszorkány állattá változásának hiedelmeit illetően – mind a szláv, mind a germán werwolf- (emberfarkas-) hiedelmeknek is.

Az európai boszorkányhiedelmek ókorba visszanyúló másik szála az éjjeli, repülő, emberevő, démonikus nő-, illetve madáralakhoz, a strixhez (tb. sz. striga) vezet, amelynek nemcsak vámpirisztikus tulajdonságait, hanem nevét is őrzi Délkelet-Európa több népének (szerb–horvát, albán, görög, román, lengyel) boszorkánya. A strix már az 500-ban megjelenő Lex Salica, és attól kezdve sok egyházi törvény és rendelet szerint is a boszorkány megjelenési formája. Az egész középkort végigkísérő teológiai és törvényszéki viták tárgya volt, hogy illúzió-e vagy valóság az emberi boszorkány átváltozása e repülő szörnyeteggé. Az európai boszorkányhiedelmek éjszakai, démoni, halotti vonásainak szintén ókori gyökere az antik istennők: Selené, Hekaté, Diana lunáris, éjszakai, halotti vonásaihoz vezet (Hekatét, mint a halottak lelkének úrnőjét lélekcsapat és üvöltő kutyahad kísérte a túlvilág kapuját jelentő keresztúton; a keresztút mint Hekaténak szánt alvilági-halotti áldozatok helyszíne volt ismert).

Ami a működő varázslókat illeti, az európai boszorkány hiedelemalakjának ősei közt tarthatók számon a thesszáliai, majd illír, itáliai, valamint bizánci – főleg a szerelmi mágia mesterségével foglalkozó – varázslónők. Többször felvetette a kutatás a boszorkányhiedelmek (boszorkánytársaságok, gyűlések, tudománynyerés) beavatásra utaló mozzanataival kapcsolatban az ókori misztériumvallások és ezek avatási rítusainak lehetséges továbbélését is. (A klasszikus ókori, hellenisztikus és kora középkori források összefoglalása: Caro Baroja 1967).

M. Murray (1921) és követői az európai boszorkányhit fő forrását és alapját egy archaikus, indoeurópaiak előtti nép feltételezett szarvas istenségének kultuszában látták, amelynek továbbélő nyomai lennének a boszorkányperek jegyzőkönyveiben mindenütt megjelenő boszorkánytársaságok, az ezek körében zajló fekete misék. Ezek nálunk a boszorkánymulatság hiedelemmondáiban tükröződnek, Nyugat-, Közép- és Dél-Európában egy ördögimádó szekta vonásait is mutatják, de sehol sem bizonyultak egyébnek hiedelemmondai motívumoknál. Magyar vonatkozásban Dömötör Sándor (1939), valamint Körner Tamás (1969) folytatták a Murray-i vonalat, amennyiben ténylegesen működő, valóságos boszorkánytársaságok létét kísérelték meg bizonyítani. Murray elméletét megcáfolta, sőt kutatási módszereinek hitelességét is megkérdőjelezte a kutatás (Cohn 1975: 108–118). Murray azon elképzelése azonban igazolódott, hogy az európai boszorkányságot valamiféle „termékenységkultusz” előzte meg, legalábbis Közép- és Délkelet-Európa néhány területén. Ilyen a fentebb említett balkáni és szicíliai tündérkultusz, de ennek tekinthetők a táltossal kapcsolatban említett közép- és délkelet-európai samanisztikus varázslók rítusai is. Az észak-itáliai benandanték – mint C. Ginzburg (1983) meggyőzően, 17–18. századi levéltári forrásokkal dokumentálja – egy évszázad leforgása alatt váltak a bíróság szemében közösségük termékenységéért „túlvilági” lélekcsatákat vívó jóindulatú varázslókból üldözendő boszorkánnyá: fontosságát elvesztett termékenységvarázslói {7-618.} szerepük a boszorkányság időszerűvé vált intézményébe olvadt. A délszláv kresnik-, stuha- és zmaj-, zmej-varázslók transzban megélt túlvilági csatái mind a délszláv és román, mind a magyar boszorkány transztechnikájának, „túlvilági utazásainak”, mind a boszorkánytársaság és boszorkánygyűlés, -mulatság hiedelmeinek egyik fontos előzményét jelentették (Klaniczay 1983; Pócs 1986b). Ezenkívül is sok egyéb közép-európai boszorkányhiedelem indítékai, alapjai voltak; így a varázslók beavatásának motívumai, segítőszellemeik, túlvilági lélekcsatáik démonikus ellenfelei jelennek meg a magyar, osztrák, szlovén boszorkányfelismerési módszerek hiedelmeiben: a lucaszéken, keresztúton „beavatott” boszorkány, illetve a lucaszékről látott szarvas, tollas boszorkányok alakjaiban.

A magyar boszorkányhit a közös európai boszorkányhiedelmek része, amelyek Európa különböző népeinél sok helyi sajátsággal is rendelkeznek. Mind a működő varázslókra, mind a természetfeletti, démonikus lényekre vonatkozó helyi hagyományok különbözőek voltak, és ezek esetenként más-más módon olvadtak össze egy többé-kevésbé egységes hiedelemalakká. A boszorkányüldözés – különösen Közép- és Nyugat-Európában – hozzájárult a boszorkányhiedelmek egységesítéséhez is. Nemcsak az egyház hivatalos boszorkányellenes ideológiáját terjesztették a perek; a hivatalos ideológia sem volt független a „népi” boszorkányhiedelmektől. A boszorkányüldözés hivatalos kézikönyve, a Malleus Maleficarum (1489) – és a helyi kézikönyvek is – sok folklórelemet tartalmaztak: a boszorkány incubusnak és succubusnak adja magát, állattá változik, szerelmi rontást űz, vihart hoz, jégesőt csinál, elveszi a gabona- és szőlőtermést, az asszonyok és állatok termékenységét. A perekben tükröződő, ördöggel szövetkező boszorkány és az ördögimádó boszorkánytársaságoknak a perek hivatalos ideológiájából származó elmélete elsősorban Nyugat-Európában lett a néphitnek is szerves tartozékává; a spanyol folklórnak például mai napig része az ördög elnökletével tartott boszorkánygyűlés, az ördögimádó mise mondai motívuma. (Néhány fontos összefoglaló munka a boszorkányüldözésről: Hansen 1900; Soldan–Heppe 1912; Trevor–Roper 1967; Kovács Z. 1972; Klaniczay 1986; Henningsen 1988.)

E diabolisztikus képzetek a magyar néphitben kevéssé leltek talajra. A boszorkányüldözés századaiból származik azonban a magyar néphitnek az a sajátsága, hogy a boszorkány mellett az ördög lett mindenfajta „rossz” gyűjtőfogalma. Az ördög hiedelemalakja is nagymértékben gazdagodott tehát boszorkányvonásokkal. Ha a boszorkányság intézménye nem is, de a magyar boszorkány hiedelemalakja igen eleven volt szinte a közelmúltig. Ez az oka, hogy különböző hiedelemlények boszorkány alakjába olvadásának még századunkban is tanúi lehetünk. Fejős Zoltán (1981) megállapította például Karancskeszi (Nógrád m.) hiedelemrendszerét vizsgálva, hogy a nora és a lidérc egyes tulajdonságai: a nyomás, „szopás”, a tévútra csábítás a közelmúltban lettek a helyi boszorkány sajátságaivá.