{7-51.} A HÁZASSÁGKÖTÉS SZOKÁSKÖRÉNEK CSELEKMÉNYEI

LEÁNYKÉRÉS

A leánykérés célja a lányos család és a lány házasságra való hajlandóságának felderítése volt. Mindig a lányos háznál történt, ahová ünnepélyesen elvonult egy vagy több felkért személy a házasulandó legény, illetve annak szülei képviseletében: kérő, rokonok esetleg együtt is mehettek a szülőkkel, a legénnyel. A leánykérés időpontjául legtöbb helyütt az esti órákat említik, olykor a kora reggelt, amikor biztos, hogy otthon vannak, s amikor kevésbé látták meg, akikre nem tartozott. A leánykérés történhetett első lépésként is, minden korábbi kapcsolat, előkészítés nélkül. Ilyen eljárásmódról tudósít már idézett szerzőnk Gömörből, 1827-ből. A leírás, amit a párválasztás tárgyalásánál idéztünk, az egyik klasszikus példánk a két fiatal személyének, akaratának mellőzésével történt leánykérésre.

Még az előkészítetlen leánykérésnél is adódott valamiféle csekély előzetes információ. Megvolt a leánykérés szokásos ideje: „Susogó hetekben (sz. András hava)” (november) alakultak a házassági tervek a farsangi lakodalomhoz. Ilyenkor előre jelezték szándékukat: „A drávamelléki földmivelő társa ajtaját egyébkor soha, csak lánykérés alkalmával kopogtatja meg, az így megkopogtatott ajtó tulajdonosa tehát rögtön tudja: hányadán a dolog, s ha a hajadon szinte a szobában van, rokka mellé ülve várja a belépőt.” A lánykérés szintén bibliai hivatkozással történt, s mikor a kérő a példát a jelen helyzetre alkalmazta, „A leányt a női szemérem már ekkorra kiűzte a konyhaajtóig – hallgatózni” (Molnár I. 1855: 100). Érthető, ha ilyen körülmények közt gyakran nem kaphattak a leánykérők azonnali, határozott választ, illetőleg jó szót, ami az igenlő választ jelentette. Gondolkodási időt gyakran kértek, amire újabb és újabb határidőket szabtak, akár 4–5-öt is. Ez azzal a kockázattal is járhatott, hogy az új határidőre már nem jelentkezett a legény és kísérete, s ez nem volt dicsőség a lány számára. A válaszadás egyik módja volt a legény otthagyott szűrének kiakasztása vagy benntartása (Réső Ensel 1867).

A leánykérés egész egyszerűen is végbemehetett. Ilyenkor asszony: a legény anyja volt a kérő. Szertartásos szövegek nélkül, lényegretörően tárgyalt. Megkérdezte a szülőket „a felől, ha el van készülve Leányok a Férjhez menetelre? A Leányról is világossan ki tudakozza, van e hajlandósága az ő fiához – szeretne e’ hozzá’ menni –? Ha a’ Leány’ Szüléi így felelnek »ha az Isten meghozza Leányuk szerentséjét, a’ Leány pedig így; ha az Isten ugyhagyta hozzá fogok menni«, ekkor megvan a jó szó adás. Most bizvástabb ezt tudakozza »hogy eljöhetnek e hát szokás szerént foglalni, ez vagy amaz napon – itt kinevez valamely napot«. Ha erre így felelnek: jó szívvel el láttyuk, akkor meg van az ugy mondott jó akarat is, mellyel örömmel tér haza…” (Hoffmann 1954: 518). Anyák jártak lánykérőbe a legtöbb palóc faluban is.

A leánykérés akkor kezdett formasággá válni, amikor az udvarlás folyamán az egymással találkozó fiatalok átlátták egymás szándékát, s legalább sejtették a szülőkét, illetve kevésbé álltak annak befolyása alatt. Ilyen körülmények között kezdett a leánykérés ünnepséggé válni, amelynek folyamán csak eleget kellett tenni bizonyos követelményeknek, de amelynek kedvező kimenetele nemigen volt kétséges. Aki nem volt biztos a dolgában, el se ment leánykérőbe. Az előkészített leánykérésre jellemző volt, hogy azon a legény mindig részt vett, sőt voltak esetek, amikor egymaga ment el. Ez azonban soha, sehol nem volt általános. A szertartásos leánykérésnek fontos szereplője volt a kérő, aki {7-52.} gyakran a násznagy szerepét viselte házasságkötéskor, s nagybátyja, keresztapja volt a házasulandó legénynek. Leggyakoribb azonban az olyan leánykérés lett, amelyben nagy kudarcra nem kellett számítani, valami tétje azonban mégis volt, a szertartásosságnak pedig szintén eleget tettek. A bukovinai székelyeknél a századfordulón a 6–10 kísérővel menő házasulandó legény be se ment a házba, amíg keresztapja el nem mondta a kérő bibiliai mondókát, s arra választ nem kapott. Ha „szalma” volt, akkor a legény be se ment, így megkímélődött a nyílt visszautasítástól (Györgyi 1962: 30–31).

A leánykérés alkalmával a már leírtakon kívül további lépéseket is tehettek, főleg anyagi természetűeket, amelyek rendezése valójában az eljegyzés feladata lett volna. Így tehát a leánykérés és eljegyzés között a határ nem éles. A bukovinai székelyeknél például nem is volt igazi eljegyzés – a lakodalom napján vagy előnapján tartottak mátkásodást –, s leánykéréskor tárgyalták meg a lány kiházasítását.

Leánykéréskor az étkezésnek rögtönzött jellege volt, az esetleges kínálás hideg ételekkel, szeszes itallal történt (a kérők is hozhattak pl. pálinkát). A válaszadást bízhatták ételre: „A’ Leánykérőket csak röviden szokták megvendégelni. Egy kis sajt, sonka, túró pogátsa, egy két pohár bor sat. A Turó igen rossz jövendő mondónak tartatik” (Mészöly 1917: 106).

Amennyiben leánykéréskor megadták a választ, s az igenlő volt, kitűzték az eljegyzést.

A leánykérésben az utóbbi másfél évszázadban végbement legfontosabb változások: a korábban teljesen nyitott kimenetelű leánykérésből valószínűen jó, illetve biztos kimenetelű kérés vált. Míg korai adataink között előfordul, hogy a leány nem is nyilvánított akaratot, vagy ha igen, az erősen befolyásolt volt, már a múlt század folyamán általánossá vált a leány akaratnyilvánítása is leánykéréskor, ami fokozatosan mind jobban megfelelt a lány tényleges akaratának.

LEÁNYNÉZÉS

A leánynézés önálló összejövetelen is történhetett, de lehetett a leánykérésnek vagy még inkább az eljegyzésnek egy szakasza. Akkor volt erre szükség, amikor mások ajánlották a lányt. Ilyenkor a házasulandó legény, illetve annak szülei nem, vagy csak felületesen ismerték a leányt, és annak tulajdonságairól meg akartak győződni. A leánynézés mindig a lányos háznál történt, ahova – előzetes bejelentés után vagy anélkül – elmentek: a házasulandó legény, annak szülei s még néhány, általuk erre felkért személy, akik azonosak is lehettek a későbbi tisztségviselőkkel. Amennyiben előre bejelentve érkeztek: a lányos házhoz is hívtak néhány, számukra megbízható embert. A leánynézők célja az volt, hogy cselekvés közben láthassák, figyelhessék meg a menyasszonyul kiszemelt lányt, hogy esetleges rejtett hibái – ha voltak – kiderüljenek. Ebből a célból egész színjátékot játszottak el, mint például Baranyában az 1820-as években. „Mi tzélból jöttek, valamelyik (a leányos háznál lévők közzül) megemlíti és a Leányt nyájasan elől-szólittya ’s arra kéri, hogy hozzon mosdó vizet, melly alkalmatosságot szolgáltat a Leány megnézésére.

Leány nézésen kezdődik hát a Foglalás melly ebben áll: a’ Leány bé hozza a’ mosdo vizet, a’ mint kivánnyák tölle. Eggyik vállára tiszta törülköző kendőt vet, s igy áll a mosdó vizzel, az eleibe a’ ki kérte a mosdóvizet. Ez feláll, meg mossa kezeit, ’s meg törli, ezt követik a több Férfiak sorba, azután az Asszonyok. Mindenik valami okát adja mosodásának, {7-53.} a férfi egyik azt mondja, hogy ő sárt gyúrt, azért mosodik, a másik igy szoll, ő dohányt vágott azért mossa kezeit, sat. A Asszonyok közzül egyik azt mondja, ő tésztát gyúrt másik ezt – hogy ő meszelt, ’sat. Vigyázzák ekkor a Leányt, nem neveti el magát, mert ő hozzá a’ nevetés illyenkor illetlennek tartatik. Más felől vizsgálják körmeit, nem vakok e! – karjait – nem sömörösek e; lábait nem fakadékosok e –! ha volna is tsizma lábain le huzattyák, hogy lábszárait láthassák. A mosodások után sorra kinálja az ötet Nézőket borral. Ez is alkalmatosság arra, hogy fordulásaiban ha bittzen észre vehessék, Artz vonásait, – beszédje tiszta e –! fogai fejérek e? szája nem szagos e! – ki visgálni találnak modot kivált az Asszonyok, mikor magok közzé utoljára le ültetik, ölelgetik ’s ugy beszélgetnek vele. …A’ Leány nézés végződése után, elmennek a’ Legény Vendégei haza. Otthon számon adják a’ mit észre vettek” (Hoffmann 1954: 518–519). A leánynézés alkalmával törekedtek a leány családja anyagi helyzetét felmérni, illetve az erről más forrásból szerzett információk valóságáról meggyőződni. Idézett példánkban ugyanez alkalommal legénynézés is végbe ment, hasonlóan drasztikusan, mint azt a leányra nézve idéztük: a leány hozzátartozói „Éppen ugy ki kurkászszák ezek is a Legény testi tulajdonságait körmeit, artzvonásait, fogait, sat. mint amazok a Leányét, még gyakran az eszét is. Ki tetszik ez onnan hogy utoljára tsizmáit is le rugattyák – szárait meg nézegetik, kalapját le veszik, hajszálai közt feje bőrét, mindenek láttára visgálják, ha tiszta e” (Hoffmann 1954: 519). A leánynézés a 19. század folyamán sokat veszített jelentőségéből, hiszen egyre ritkábbá vált az olyan házasság, amelyet teljesen ismeretlen leánnyal kezdeményeztek.

Példánkban a leánynézés eredményének megbeszélése után tértek vissza a házasulandó legény és kísérői a jegyajándékok megbeszélése, eljegyzés céljából. Gömörben ugyanezen időben csak az eljegyzés egyik mozzanata volt, hogy „a’ kérők a’ leánytól vizet kértek, a’ mikor hátulról – azután ismét tüzet, a’ mikor elölről nagy gonddal megnézik, ha elég gyors-e, és nincs e valami hiba testében?” (Balogh S. 1827: 41).

A leánynézés tehát lehetett önálló egység: egy olyan látogatás, amelynek semmi más célja ezen kívül nem volt, s ami egy kapcsolat első lépése volt. Lehetett azonban egy másik összejövetel – például az eljegyzés része, azon belül a lány alapos szemrevételezése, fölülvizsgálása. Nem volt szükségszerű, hogy ekkor lássák először a leányt a legény vagy a szülei, de történhetett úgy is.

HÁZTŰZNÉZÉS, HÁZTŰZLÁTÁS

A leánynézés ellenlépése volt az egymást nem ismerő fiatalok házasságkötésének előkészítésében. Résztvevői lehettek a leány szülei vagy apja, s egy-két általa felkért ember. Történhetett egy – az eljegyzést megelőző – megállapodás után: ,,…az eljegyzett leány’ atyja, …egy két jó emberével, elmegyen a’ kézfogás előtt a’ vőlegényes házhoz, a’ mint ők nevezik ház-tüzlátni. Ekkor önnön szemeikkel meg vi’sgálják, ha ugy van-e mindenekben a’ dolog, a’ mint a’ legény’ atyja beszéllte; megnézik még a’ legkisebb baromfiát is, és jó karban találván mindeneket, tudósítják ’s neki biztatják otthon a’ leányt” (Balogh S. 1827: 40). A háztűznézés alkalmával derült ki igazán, hogy milyen körülmények közé megy férjhez a lány – hacsak sikeresen meg nem tévesztették a nézőket. Tudósításaink ilyen esetekről is szólnak: nemcsak a fenekével felfelé állított, gabonával beszórt üres hombárról, hanem más ház, más föld megmutatásáról is. „Persze, {7-54.} még ha gyanujuk merülne is föl e tekintetben a háztüznézőknek, az illendőség, a mire ilyenkor igen ügyelnek, tiltja azt, hogy a hombárokat megkongassák, megmozditsák avagy a mezőn járóktól kérdezgelődjenek arról, az övék-e igazán a megmutatott föld” (Gönczi 1914: 329). Azt azonban nem akadályozta meg az illemtudás, hogy más úton-módon meg ne győződjenek arról, amivel kapcsolatban kétségük támadt. Hiszen éppen a hiánytalan tájékozódás volt e szokás célja. A háztűznézőket jól megvendégelték. Századunkban a háztűznézés fontossága lecsökkent, és inkább udvariassági látogatásra hasonlított, ahol még sort kerítettek erre.

ELJEGYZÉS, JEGYBEN JÁRÁS

A házasságkötés előfeltételének tartott cselekmény, amely kifejezte a két fél házassági szándékát, bemutatott időszakunkban nem volt jogi követelmény. E szokás azonban országszerte tartotta jelentőségét, s az csak a legutóbbi időkben csökkent: a mai nagy lakodalmak mellett nemigen hallunk nagy eljegyzésekről. Az eljegyzés mindig előre meghatározott – többnyire esti – időpontban, mindig a leány házánál történt. A jelenlevők száma változó lehetett: a leányon, legényen, szüleiken és a leendő násznagyokon kívül leginkább közeli rokonaik vettek részt.

A rendelkezésünkre álló leírások alapján nem könnyű az eljegyzés jellegét megállapítani. Egyesek szerint a legkomolyabb anyagi tárgyalások folytak ilyenkor, ezek az anyagiak nem is csak a jövendő létfeltételeit biztosították a fiatal párnak, hanem a szülők számára is szóltak. Másrészről a jelképes jegyajándékcsere és a házasságot ígérő gesztus megtételének alkalma volt az eljegyzés, amelynek legkevésbé sem volt egységes megnevezése, néhány példa: jegyváltás, kendőlakás, kézfogó, melléülés, mátkásodás, de nevezték foglalásnak, marhaságnak is, utalva ennek anyagiakkal foglalkozó jellegére. Lássunk néhány példát! Az első az Őrségből való, 1818-ból:

„A rendeltt napon Délután a’ Vőlegény az atyafiakkal és Násznagyokkal egyetemben kotsira ül, és egy hordó bort vivén magával a’ Leányháznál meg jelenik. Már, ekkor teritett Asztalok várják őtet készen. Minekelőtte mindazonáltal Asztalhoz ülnének az Egyességhez fognak, a’ melly igen könnyen meg esik és csupán azon pénznek mennyiségét tárgyozza, a’ mellyet a’ magzat nélkül meg hólt Férjnek Örökösi a’ Házot el hagyó avagy Férjhez meno Özvegynek le tenni tartoznak. Ez a’ pénz Moringnak neveztetik. Ennek szokásbéli törvényes mennyisége csak 12 pengő forint Eörséghben, hanem a’ tehetősebbek többet is köthetnek, és már ma, miolta a’ Bankó a’ pénznek bötsét el rontotta, kötnek is, és annak meg adására, a’ mennyibe a’ gazdaság meg sértése nélkül meg eshetik, kényszerittetnek, – egyébaránt pedig akármennyi Moring köttetett is, 12 frtnál, több nem itéltetik meg. – A’ ruházatokban ’s más egyéb aprólékos szobabéliekben pedig a’ házostársi költsönös örökösödés a’ Törvény értelme szerént mindenkor fönt marad, és arrol töbnyire a’ Moringlevélben is szó tétetik. – Meg lévén az Egyesség, azonnal az egész két részrül való atyafiság egymással kezet fog és az öszve kelendő Párokra áldást mond. Azután a’ Násznagyok a’ Hordót a’ Vendégszobába bé vitetik és tsapra ütik, magok leg elől az asztalhoz ülnek, a’ Vőlegényt és Menyasszonyt együgyü és mindennapi öltözetbe melléjek ültetik, azután leg közelebb az aszszony atyafiak, a’ többi Helyeken pedig az egész Vendég nép telepedik meg. Minden Vendég egy keszlkenyővel meg ajándékoztatik. Menten a’ házi gazda is egy teli hordót (a’ melynek nem {7-55.} szabad kissebbnek lenni mint a Vőlegényé) a’ másik hordó mellé bé hozat, de azt addig tsapra nem ütik, mig a Völegény horda (sic) meg nem ürül, – meg kell pedig ürülni mindeniknek, és szinte világos reggelig zajos a’ tivornya. Ez a kézfogó” (Mészöly 1917: 107).

Következő példánk 1827-ből, Baranyából való. A foglalás a korábban már idézett leánynézési jelenetet közvetlenül követi. „El kezdődik most a’ Jegyen való alkudozás, mellyet a’ Legény részénn állók közzül valamellyik ezzel nyit meg: láttyuk hogy az Isten a’ Kegyelmetek Leányát a’ mi Legényünkhöz plántálta, nints is köztünk semmi hiba, a’ mint értettük: hanem a mi még hátra van, eggyezzünk a’ Jegyen, mondják meg mit kivánnak, kész pénzt adjunk e – vagy ruhát vegyünk? – Erről is értekeztek már előre, azért közzülök valamelyik igy felel: Nem bánjuk, akár készpénzt adjanak, akár ruhát vegyenek. Ha kész pénzt inkább akarnak adni, adjanak ennyit – Ha pedig ruha vételhez van kedvek vegyenek ennyi darabot. Ugy van ki tsinálva, hogy akár pénz adást, akár ruha vételt választanak, igen tsak egyre üt ki

Ha tudják, hogy a Legény Szüleitől ki tellik 40 forinttol fogva 50ig 70–100-ig is elkérnek, vagy ennyi értékü ruhát. A Szegény sorsuak 20–30 forintig alább is meg egyeznek. A kivánható ruha darabok ezek: Asszony mente vagy e-hellyett ujjas gubats – bunda, melly ollyan forma mint a’ Ködmen fekete bárány prémre, kékre vagy sárgára van a’ bőre festve – Szoknya vagy e’ hellyet patyolat kebel, Selyem kötő, aszalós pruszlik vagy szoknya vagy e’ helyett – kisbunda, bárány bőrből készült pruszlik, fátyol, patyolat által vető kettő – ezt főköttönn fellyül sátor formára készitve viselik – egy pár piros tsizma, vagy fekete kordovány. Ezekből azok a darabok választatnak ki, mellyek a’ Falubeli Asszonyi öltözetekhez illenek…

Mikor a pénzt vagy ruha darabokat meghatározzák az arról való alkudozás következik a’ mi a’ Leány Szüleire tartozik. Illyenek: egy pár tsizma, a’ Leány Attyának kötő – itt elő – ruha Annyának, vagy ezek hellyet kesz pénz. Ezen kivül bokréta pénz meghatározva 5–6 forint, egy akó bor, vagy fél akó, Disznó Orrja, Kakas, Anya-kaláts, melly közel akkora mintegy Vám-kerék – Az ezekenn való alkudozás néha sok vetélkedésbe, kotzodásba kerül, kivált a’ bokréta pénzen sokáig szoktak feleselni; tsak ugyan hova tovább meg eggyeznek. Az sohase történik meg, hogy a’ megnem alkhatás el válassza az egymást szerető Személlyeket, sőtt ezek – kénszeritik ’s elmúlhatatlanná is teszik az alkut. Ez után itt a lelkészhez mentek öszvekötésre: az kikérdezte őket választásuk önkéntességéről, szeretik-e egymást, a vallásukat ismerik-e? Ezek után fogta össze kezüket, s válttatott velük jegyet: a legény gyürüt adott s a leány kendőt. Csókot váltottak, s ilyenkor móringolhattak is egymásnak: a legény öt forintot, a leány részéről ez ágy belijének fele, a’ melly igen tsak annyit ér. Ezután visszatértek a lányos házhoz. A’ Legény Szülei az előre elkészitett Köböl bort, húst – ’s a többit idehozattyák, és itt Vendégeskednek szinte virradtig. Ebben az ugy nevezett Foglalói Vendégségben az Asztalnál egymás mellé ülni kötelesek az Öszve kötött Személlyeket, és mikor egésségekért isznak ezt kiáltyák a’ mi Legényünk jó kapás, jó arató, – a mi Leányunk jó szövő, jó fonó, – mindennyiszer kötelesek a’ Jegyben lévők felállani ’s egymást megtsokolni. A Vatsora végződése után kötelezik a’ Jegyben lévőket, hogy térjenek ki egy kevéssé az Udvarra, beszélgessenek, esmerkedjenek egymással. Ekkor a’ Legény itt kinn Mátkájával való beszélgetése közben, az ugy nevezett tsók pénzt által adja, melly 5–6 garas, leg fellyebb egy forint. Kevés beszélgetés után, vagy önként bé mennek, vagy valaki bészolittya őket mulatni, kivált ha musikus is van a’ ki illyenkor ritkán marad el” (Hoffmann 1954: 519–521).

{7-56.} Még egy korai példát kell bemutatnunk, méghozzá olyan esetet, melynél a fiatalok ekkor látják először egymást, mégis, az anyagi tárgyalások helyett a szertartásos jelleg dominál. „Midőn az öregek által magok közt meghatározott kézfogás’ napja elérkezik: akkor a’ szülék a’ legénnyel együtt elmennek a’ leányos házhoz, és illyen formával: Kedves jó Uraim! nekünk egy igen kedves galambunk elrepült, és egyenesen a’ Kigyelmetek’ becsületes házába szállott; nem látták-e Kigyelmetek? – vagy más illy forma képet (allegóriát) szóllásokkal beköszönnek. Hanem az ekkori czeremónia ő köztök azt kivánja, hogy a’ vendégeket egyszerre el ne fogadják (mivel ők a’ Leánynak egyszerre kiadását felette gyalázatos dolognak tartanák), ’s ha alkalmatos a’ szószóllő, ötször, hatszor is kiküldi őket egymásután, minekelőtte a’ házban letelepedhetnének. Ekkor tehát a’ szószólló mintegy illy formán felel: Kedves jó Barátim! mi nem láttuk a’ Kigyelmetek’ galambját, nekünk magunknak is van galambunk, de az a’ miénk; Kigyelmetek pedig menjenek Isten hirével, és keressék a’ magokét. Ekkor a’ kérő félnek minden további szó nélkül ki kell menni a’ házból. Kevés idő múlva ismét visszamennek, és jelentik nagy czeremóniával, hogy épen az idevaló galambot kivánnák ők magokhoz venni és szép gyönyörüséges kalitkába tenni ’s gondosan táplálni. Erre a’ felelet: hogy ez a’ dolog gondolkozást kiván, ezért is menjenek ki, mig felőle gondolkoznak, – s ismét ki kell menni. Így foly ez, mig csak lehet, ’s az a’ legderekabb Szószólló, a’ ki a’ kérőket legtöbbször kiidézheti, – ’s e’ nélkül a’ kézfogás egyáltaljában meg nem eshetik. Végre kifogyván a’ kiadó a’ mentségekből, a’ kérőket nagy becsülettel leültetik, a’ legényt, ki azonban kalapját le nem veszi, állva marad, ’s ekkor először lesi oldalt a’ nagy kalap alól jövendőbeli mátkáját; a’ki ekkor hasonlóképpen előáll és a’ kiadótól nagy becsülettel, s ceremóniával megszóllittatik: No kedves Hugom-asszony, hát tetszik-e Kigyelmednek az ő kigyelme’ becsületes személye? mellyre a’ leány tetszését jelentvén, a legény leveszi kalapját és kezet fognak.” Ezután következett a már leírt leányszemrevétel. „Minthogy pedig ez a’ dolog késő estve kezdődik, és sok hosszas ’s tekervényes beszédekkel és czeremóniákkal jár – (Mivel azt a’ megkérést tartják diszesnek, a’ melly mellett egy szál gyertya el ég, mig a’ leányt kiadják.) – tehát a’ kézfogás éjfélnél elébb nem esik meg. Ekkor hivogatják osztán éjfél után a’ vendégeket, felvervén édes álmokból mindent, valakit meghivni akarnak. A’ gazdasszonyok pedig tüzhöz teszik az étkeket, hogy hajnalra elkészüljenek. Az alatt a’ pályinkázás szüntelen foly; a vendégek egymás után gyülekeznek, ’s tehetősebb helyeken, a’ hol musikus van, tánczolnak, a’hol pedig nincs, dallanak. – Minekutánna a’ vendégek begyülekeztek, a’ jövendőbeli menyasszony, a’ szerént, a’ mint tehetősebb vagy szegényebb, vékonyabb vagy vastagabb kendőket osztogattat ki a’ körülötte forgott ’s fáradozott személyeknek, melly igy megyen véghez: általadván a’ menyasszony anyja a’ kendőket a’ Szószóllónak, ez azokat ölébe veszi, ’s azután egyenként elővévén, s mindeniket illyen beszéddel adja által: Kedves N. N. Uram! imé a’ mi menyasszonyunk nem kivánja hijába a’ kigyelmed fáradságát, hanem ezzel a’ kendővel kiván kedveskedni, hanem azt tudakoztatja általam hogy: inkább örül-e kigyelmed az ő kigyelme jó hirének, nevének, becsületének, világban való életének, mint ennek a’ kecsély (!) mulandó világi jószágnak? – mellyre az általvevő a’ legnagyobb seriositással felel, elvévén a’ kendőt, inkább örülök az ő kigyelme jó hirének, nevének, becsületének, világban való életének, mint ennek a’ csekély mulandó világi jószágnak. Azzal elteszi a’ kendőt, és igy megy ez sorba minden személyekkel, ’s mint mondám, a legnagyobb seriositással. Mindenek mély csendben fülelnek, mintha templomban volnának. Hajnal {7-57.} tájban elkészülvén a’ lakoma, vendégeskednek (a’ legény a’ mátkájával külön a’ kamarában), ’s azzal széllyel oszlanak” (Balogh S. 1827: 40–42).

Korai leírásainkból sok alapvetőt tudunk meg az eljegyzésre vonatkozólag. Megtaláljuk a szertartásos, jelképes kiadási jelenetet minden anyagi tárgyalás nélkül, s az anyagi tárgyalást szinte szertartás nélkül. E két szélső érték között helyezkedtek el a későbbi eljegyzések. Bár még a századfordulón is olvasunk komoly anyagi tárgyalásokról, a tendencia az volt, hogy előzőleg tárgyalják le a vitás kérdéseket, s itt csak megállapodjanak, illetve a két fiatal egymáshoz kötésének laikus szertartása menjen végbe. Bár idézett leírásaink nem mindegyikében szerepelt, a jegyajándékok cseréje volt az eljegyzés legfontosabb része. A kézfogás is kötelező erejű volt. Az eljegyzés középkorban érvényes jogi jelentősége megszűnt a 19. századra, csupán szokásként élt tovább, de kötelező erejűnek tartották, s felbontásához alapos indokot várt el a közvélemény. Középkori jogi hagyományon alapulhat, hogy egyes konzervatív helyi közösségekben ilyenkor kezdetét vette a házasélet. Az eljegyzési kendőajándékozás a résztvevők számára a későbbiekben kiment a divatból. E kendő nemcsak ajándék volt, hanem az eljegyzésen való részvétel bizonyítéka.

A jegyesség további nevei: mátkaság, jegyben járás, nap alatt tétel. Az eljegyzéstől a házasságkötésig tartó időszakban nevezték így a menyasszony és vőlegény kapcsolatát, állapotát. A jegyeseknek ebből az állapotból kifolyólag jogaik és kötelességeik voltak. Viselték a jegyesség látható jeleit: a jegyajándékokat, például a jegykendőt. A vőlegény a legényes estéket menyasszonyánál tölthette, ajándékokkal, étellel, itallal kedveskedett neki. Más legénnyel, korábbi udvarlóval nem beszélgethetett már a jegyben járó lány. Társaságba csak vőlegényével mehetett. A későre nyúló látogatásokon a szülők már nem ellenőrizték a lányt, olykor kezdetét is vehette jegyesek közt a házasélet.

A jegyesség felbontása ritkaságszámba ment, s ez olykor nemcsak az ajándék visszaszolgáltatásának kötelezettségével járt, hanem a felbontó fél ajándékának nyilvános csúffátételével is. Például kapcának viselte a legény a jegykendőt, de úgy, hogy a sarka kilássék, felhasogatta. Mindez olyan nyilvános megszégyenítés volt, aminek komoly, elrettentő hatása lehetett.

A HÁZASSÁGKÖTÉSI SZÁNDÉK BEJELENTÉSE

A házasságkötési szándékot az eljegyzés után minél előbb be kellett jelenteni a lelkésznél, plébánosnál. A már megkötött eljegyzés után az érdekeltek a lehető leggyorsabban óhajtottak házasságot kötni, már csak azért is, hogy az ártani akarók ne ronthassák el az alakulóban lévő házassági tervet. Három vasárnapon hirdették ki a templomi szószékről a megkötendő házasságot, hogy aki házassági akadályról tud, jelenthesse. Háromheti – egyhavi – távolságnak tehát kellett lennie eljegyzés és házasság között. A kihirdetések alkalmával való részvételről vagy jelen nem létről helyenként – részben egymással ellentétes – hiedelmek születtek.

A házasságkötési szándék bejelentése alkalmával a lelkipásztor kikérdezte a jegyeseket vallásuk alapfogalmaiból, hogy meggyőződjék arról, hogy mint szülők, fogják-e tudni vallási kötelezettségüket.

{7-58.} A KELENGYE ÉS JEGYAJÁNDÉK ELŐKÉSZÍTÉSE

Kelengyének nevezzük azt a ruha- és bútorneműt, azokat a használati tárgyakat, amelyeket a menyasszony magával vitt vőlegénye házához. Ezek személyes szükségleteit fedezték, tulajdonát képezték. Tárkány Szücs Ernő e tárgyakat kiházasítási javaknak nevezi, minden bizonnyal jogosan, felfogásával azonosítjuk magunkat (Tárkány Szücs 1981). A moldvai csángóknál a századfordulón a következőképp készítették elő a nevezett ruhaneműket:

„Ez alatt a jegyes-idő alatt a menyasszony házánál legalább egyszer és legfeljebb kétszer varró van. A varró napján a menyasszony házánál már reggel 9–10 órakor összegyűlnek a meghívott szomszéd, ismerős vagy rokon lányok és legények. A varróba a vőlegény is elmegy. A vőlegény fogad cigányt és visz bort, pálinkát, mézespálinkát. A menyasszony házánál az összegyűlt fiatalság egy része segít a főzésnél, mert két étkezés van a varró ideje alatt, nagyobb része pedig varr. A lánynak varrják a fehérneműt, melyen a hím már régebben elkészült. A legények is varrnak zsákokat, polyvákat, durvább dolgokat. Munka közben énekelnek, tréfálnak, este aztán abba hagyják a munkát és jó későig táncolnak muzsikaszó mellett, rendesen az udvaron, télen úgy, mint nyáron” (Wichmanné 1936: 59).

Ez a kalákamunka azonban csak a kelengye, a jegyajándék befejezéséhez nyújtott segítséget. Köztudomású, hogy azokon a vidékeken, ahol az asztal- és ágynemű, valamint a fehérnemű házi szövésű vászonból készült, ott az anyák leánygyermekük születése után hozzákezdtek a számára való fonás-szövéshez. A serdülő lányok számára is rendelkezésre állott jó néhány év, hogy maguknak dolgozzanak, bár az ő feladatuk inkább a fonás volt. A kelengyébe kerülhetett anyától, nagyanyától származó darab is, de lehetőleg csak új, vagy megkímélt állapotú. A leánykérők elfogadásánál fontos szempont volt, hogy a kelengye készültségi foka olyan-e, hogy a jegyesség rövid ideje alatt befejezhető. A kalotaszegi kelengyéről szóló tanulmányban megfeszített munkáról olvashatunk a jegyesség idején. Ugyanott tudjuk meg, hogy nyolcéves programot dolgozott ki egy anya a kelengye előállítására (Fél–Hofer 1970). A kalotaszegi községek kelengyéi mennyiségükben meghaladták az országos átlagot, de mindenütt az asszonyok egyik legmegerőltetőbb feladata volt leányuk kelengyéjének előállítása.

A jegyajándékok közt sok helyütt szerepelt a hímzett ing és gatya, amelynek befejezésére ez volt az utolsó alkalom.

A jegyajándékok egy részét vásárolni kellett, a házi szövés-fonás visszaszorultával nőtt a vásárolni valók aránya. Így közbeiktatódott egy ünnepélyes vásárlás is.

„A kézfogás és áldomásivás közti időt a kialkudott jegyajándékok bevásárlására szokás fordítani, mellyben a két fél mellett legszerencsésebb egy harmadik. A mesterember ugyanis ki ismervén kikkel van dolga – a kivánt czikkeket, tudva, hogy a házasodó legény néhány forintért nem igen koczolódik mátkája előtt – két árra szabja, de meg is veszik rajta” (Molnár I. 1855: 100).

{7-59.} A LAKODALMAT ELŐKÉSZÍTŐ MUNKÁK

A lakodalom előkészítése egy sor munkával járt. Ehhez csoportok alakultak a családtagokból, a leendő tisztségviselők egy részéből, s rokonokból, szomszédokból – leendő vendégekből, akik vagy maguk jöttek, mivel hasonló szolgálatot igénybe vettek már a háziaktól, vagy illett meghívni őket. A munkákat félig ünnepélyes hangulatban végezték, a lakodalmas család az átlagosnál finomabb ételekkel látta el a dolgozókat, akik munka közben iszogattak, énekelgettek. A munkát gyakran zárta mulatság.

Kalotaszegen az 1960-as években a perecgyúrásra a menyasszony hívta meg a lányokat, „légy szíves gyere el perecgyúrni” szavakkal. A meghívottak egyszersmind a hozzávalókat adták a menyasszonynak. A perecgyúrás egy napon át tartott, közben énekelgettek (Györgyi E. gy.). A csigacsinálás, főleg az Alföldön, a gazdasszonyok egész napos munkája volt, nagy türelmet és pontosságot kívánt a levestészta darabonként való megpödrése. Előfordult, hogy estére „betaposták a csiga végét” – tánccal, ivással fejezték be a napot.

A lakodalmi konyha általában nem fért be a konyhába, hanem szabadban volt, az udvaron. Tűzvédelmi okokból zöld ágakkal rakták körül az épített, hevenyészett tűzhelyeket, újabban az üstházakat.

A lakodalmat megelőző héten levágták az állatokat; marhát vagy borjút, sertést; a baromfit gyakran a vendégek hordták össze. Az ételfőzés utolsó napra maradt, hogy el ne romoljon. A kalácsok és egyéb sütemények – utóbbiak inkább e században kerültek a lakodalmi étrendbe – sütéséhez korábban hozzákezdhettek.

Elkészítették a lakodalom helyszínét is. Kiürítették a házat, a bútorok nagy részét kirakták, s U alakban asztalokat – esetleg hevenyészve, erre a célra összeácsoltakat – raktak be lócákkal, vagy sátort építettek az udvaron, amit hasonlóképpen rendeztek be. A sátrat eső ellen ponyva védte, amit gerendavázra feszítettek ki. A krepp-papír szalagos díszítés, girlandok, az „Isten hozott kedves vendég” felirat újabban jött divatba. A bútorokat gyakran kölcsönkérték, ugyanúgy, mint az edények nagy részét.

A lakodalmi díszek elkészítése szintén a lakodalmat megelőző hét feladata volt, különösen a lányok számára.

VENDÉGHÍVÁS

Szegeden a századfordulón a vendéghívás így történt: „A vőféjöket a nyoszolyulányok virágozzák föl a hivogatás napján, mely rendesen a lakodalom napját egy héttel megelőző vasárnapon kezdődik.

A fölvirágzás napján a vőféjök ünneplő ruhában a dísz kedvéért páczával kezökben megjelennek a menyasszonyos háznál, hova következőleg köszöntve lépnek be:

Majd azután a kadencziában a következő nyilatkozatot és kérelmet terjeszti elő:

A már egész halom virággal szintén itt tartózkodó nyoszoju-lányok lépnek most elő s megkezdik a fölvirágzást, mely abból áll, hogy a vőféjök kalapjára, annak karimáját átölelő bóti virágot, csinált virágot (mű virágot) kötnek s ezenkívül a mellökre a mándli baloldalára hasonló virág kerül, tenyérnyi széles, bokáig leérő kék- vagy rózsaszin selyem pántlikával, kezükbe pedig egy czitromba – régebben almába – szúrt 40–50 ctméter hosszú rozmaring-ágat kapnak” (Kovács J. 1901: 282–283).

A vőfélyek a virágot megkapva – ekkor már külsejük is kifejezte, milyen dolgokban járnak – végiglátogatták a tisztségviselőket, a nyoszolyólányokon kezdve, a vendégeken végezve, s verses rigmust mondva hívta meg őket a lakodalomra. A meghívottaknak választ kellett adniok: eljönnek-e. A hívogatásnak egy nap alatt kellett lefolynia, a másnap történő meghívást sértésnek vették. A vőfélyeket itallal kínálgatták, nehéz volt a józanságot estig megőrizni.

SIRATÓ

Lakodalom előtt: előestéjén, vagy néhány nappal előtte tartották a fiatalok utolsó összejövetelét kortársaik körében. „Ez a Sirató pedig nem egyéb, mint egy tánczestély, melyre mindkét nembeli fiatalság meghivatik, s mikor a házasulandók a fiatal élettől és fiatalságuk társaitól búcsút vesznek. A Siratóra meghivók eljárják a falut, és pedig ha együtt tartják, akkor két legény felvirágozva, felszalagozva, felcziczomázott pálczákkal, ha pedig a leány tartja, akkor 3 felpártázott, felcsokrozott leány teljesíti ezen tisztséget. Estve összegyülnek, mindenik, – ki oda hivatalos – módja szerint pénzajándékot ad a házasulandóknak, melyet egy tányérba tesz le tánczkezdet előtt” (Orbán 1868–1873: I. 99). A sirató alkalmával történhetett vőfély általi búcsúztatás a legény- és leányélettől, de siratásról, siratóéneklésről egy adatunk sem szól. Alföldi szokás volt, hogy utolsó éjjel együtt hált a menyasszony barátnőivel, ez volt a leányháló.

LAKODALOM

A lakodalom napjának reggelén mindkét háznál a vendégek fogadása volt az első feladat, miután a zenészek elfoglalták helyüket, s minden egyéb: terített asztalok, kelengye el voltak rendezve. A bukovinai székelyeknél minden vendéget pálinkával kínáltak, {7-61.} sőt vendégfogadó marsot is rendelt számukra a házigazda, akinek feladata a vendégfogadás volt. Ilyenkor adhatták át a vendégek süteményajándékaikat, esetleg a nászajándékot is a fiatal pár számára. Ilyenkor kaphatták meg – anyagi térítés ellenében – a vendégek a lakodalmas jelvényüket, amely korábban természetes téli zöld lehetett, újabban bolti művirág. A szereplőket, tisztségviselőket is ilyenkor díszítették fel a nyoszolyólányok megkülönböztető jeleikkel. Ekkor hozta ünnepélyes menet a jegyajándékok lakodalomkor átadandó részét, ami általában ruhanemű szokott lenni. S ilyenkor öltöztették a menyasszonyt is nagy műgonddal. Rendszerint adtak neki kebelébe, cipőjébe fokhagymagerezdet, pénzt, ami jövendő szerencséjét, gazdagságát biztosítja.

A régi lakodalomban esküvő után nem adták azonnal át a menyasszonyt a vőlegénynek. Kikérte tehát a vőlegény vőfélye a menyasszonyt, de csak az esküvőre. A 20. századi rövidített lakodalomban ez a kikérés volt az egyetlen, a másodikat már nem érezték igazán fontosnak.

Sok helyütt a vőlegény búcsúztatása is szokásban volt. Elsősorban azonban a menyasszonyt búcsúztatták, a vőfély versével. Annak elmondása után a vőfély indította a menetet mindkét háztól, a menyasszony és vőlegény menete a templomnál találkozott. A szülők nem szoktak az esküvőn részt venni. Az esketési szertartás egyházi előírás szerint történt. Az eskető papnak ajándékot szoktak adni: kalácsot, sült tyúkot, bort, később tortát.

A polgári házasságkötés beépüléséről a szokáskörbe keveset tudunk. Általában megelőzte az esküvőt. 1945 után beépült a lakodalom folyamatába, sőt gyakorivá vált, hogy az egyházi szertartás teljesen elmaradt, és az anyakönyvvezető is kapott ajándékot.

Kevés feljegyzés tanúskodik a templom előtti táncolásról, a paptáncról, amit az esküvő után jártak el.

Az esketésről a menet régebbi szokás szerint úgy tért vissza, ahogy jött, a vőlegényes és menyasszonyos házhoz. Vidámabban mentek vissza, mint ahogyan jöttek, ujjongatások előfordultak a menetben, ivás, kínálgatás, zenekar kísérte: helyi szokás szerint vonós vagy fúvós. A két menet külön menetelétől a vőlegényes házhoz való együttes menetig sok átmeneti formát találhatunk: például a templomajtóban a vőlegény tisztségviselői szeretnék magukkal húzni a menyasszonyt, csak annak őrzői ezt megakadályozzák. A vőlegény egész násznépével hazáig is kísérhette a menyasszonyt.

A hazatért két külön násznépet ebéd fogadta, amely nagyobb ünnepélyesség nélkül ment végbe, hiszen a legfontosabb események még hátravoltak. Nem sokkal az ebéd után indult a vőlegény menete a menyasszonyos házhoz, hogy kikérje őt is, meg a kelengyét is.

A régi lakodalomnak ez volt a csúcspontja. A vőlegény részéről érkezetteket olykor nehezen engedték be, igazoltatták őket, kérdéseket tettek fel, vagy más módon nehezítették meg bejutásukat. A vőlegényt szószólója: a vőfély vagy gazda képviselte. A menyasszonyt, a kelengyét is féltve óvták tőlük. Rendszerint előbb-utóbb valami fizetséget csikartak ki a vőlegénytől a kelengyéért. A kelengye kiadása egyszerre történt a zászlóéval. A Székelyföldön a kelengyéről – parafernumról – jegyzék készült, ami szerint azt át lehetett venni. A menyasszony azonban nem jöhetett, amíg el nem búcsúztatták. Leírásaink szerint ez a búcsúztatás szolgálta az emberi kapcsolatbeli változások érzelmi feldolgozását:

,, …im kezdi a násznagy búcsúztatóját ezen versezettel:

S mig e versezet zeng, azalatt a leány szülői, testvérei, leánytársai nyakába borulva érzékenyen és meghatóan fennszóval búcsúzik, hálálkodva s engedelmet kérve, hogy ha megbántott valakit. Azonban a végzet szavának engedni kell, a násznép már szekerekre, lóra kerekedett, s a nyoszolyóasszonyok mintegy erővel kiragadva a menyasszonyt az őt ölelő szülői karokból, szekérre ültetik, s elrobognak vele a vőlegény szállása felé; de ha ez még közel lenne is, még akkor sem lehet gyorsan megérkezni, mert útközben mindenféle akadályok adják elő magokat, sok helyütt az út el van torlaszolva, ott az átmenetelt meg kell váltani, másutt a lovak bokrosodnak meg s nem akarnak tovább menni, mig a kocsis ajándékot nem kap, másutt gyermekcsoport fogja el az utat, kiknek kalácsot kell adni, az ajtók előtt czifrán felbokrétázott viz-edények vannak, ezekbe pénzt kell dobni; szóval a menyegzősöknek mindenféle vámot kell fizetni, mig czéljukhoz, a vőlegényi házhoz elérhetnek. De itt is zárva a kapu, s egy dörgő hang azt kérdi, hogy micsoda járásbeliek? nem valami ellenségek-e? hogy olyan lármával, lövöldözéssel s oly hadikészülettel jönnek stb. A násznagynak erre adott alkalmi feleletéből megértvén, hogy {7-63.} nem ellenségkép jönnek, bebocsátja és bevezeti a házba, s itt az új menyecskét szép tulajdonainak kiemelésével ajánlják a vőlegény szüleinek, kik megölelve leányuknak fogadják. Ekkor újra kezdődik az étkezés és táncz…” (Orbán 1868–1873: III. 153). Néhol a bebocsátást találós kérdések megfejtéséhez kötötték.

A magyar nyelvterület néhány pontján menyasszonysiratót énekeltek. Ebben az anya siratta el lányát, annak jövendő sorsát. Mátraalji községekből és a moldvai csángóktól ismerjük a legszebb menyasszonysiratókat. A menyasszony elsiratása ősi szokás, amelynek helyét a vőfély által elmondott búcsúztató foglalta el: az anya személyes hangú megszólalását az előre gyártott versszöveg (Voigt 1983).

A menyasszonyvitelben az idézetben leírt mozzanatok legtöbb helyütt előbukkantak. Fontos részlet volt az út elkötése és a kötelék fizetségért való feloldása. Leggyakrabban szalmakötéllel szokták az utat elkötni. Különösen olyankor, ha a menyasszony más faluba ment férjhez, kötötték el útját faluja határában a legények. Csak úgy adták ki a vőlegénynek, ha jól megfizeti pénzzel vagy itallal. A századfordulótól a kelengyevitel a lakodalom előestéjére, másnapjára, periferikus időpontjára került, amikor kisebb közönséggel, főleg gyakorlatias tevékenység lett belőle. Ezt a falusi társadalom már kevésbé is tudta figyelemmel kísérni. A látványos kelengyevitelnek ugyanis számtalan kéretlen szemtanúja volt, akik nemcsak az átszállítás megtörténtéről győződhettek meg, hanem – különösen, ha a kelengye gazdag, értékes volt – elismerő véleményt is alakíthattak ki a családról, amely azt elkészítette és odaadta. Ha azonban az szegényes volt, jobban örültek a szülök, ha kevesen látják.

A menyasszony befogadásával az egész szokáskör egyik legfontosabb célja beteljesült. Ez után a vendégek kellemes időtöltése került előtérbe, egészen estig: falatozás, mulatozás töltötte ki az időt. Ebből épp csak a menyasszony nem vehette ki a részét; csendesebben, komolyan, nyugodtan kellett ülnie. Kelengyéjét időközben a tisztségviselő asszonyok elhelyezték jól látható helyen, esetenként már a végleges helyére. Közben ellenőrizték mennyiségét és minőségét, ha érdemes volt, a vendégeknek is mutogatták.

Késő este, éjféltájban került sor néhány igen fontos mozzanatra. Egyik volt a vacsora.

A lakodalom fő étkezése a vacsora volt, amelyen az új pár egy tányérból evett, egy pohárból ivott, külön a számukra készített, jelképes értelmű ételeket kapott. Erre az étkezésre hordták fel a hagyományos ételsor szerint az ételeket, amelyeket a vőfély verseivel ajánlott a vendégek figyelmébe. Az első étel általában húsleves volt, ezt főtt hús követte, majd sok helyütt paprikás, sült hús, töltött káposzta következett. A Zobor-vidéken a kakas feltálalásakor a kakasnótát énekelték. Kalács egészítette ki az ebédet, kelt tészták vagy rétes. Hozzá bort ittak.

„Végre elkészülvén a vacsora, a’ szakácsnék tálalnak, de a’ mi ő nálok nagy tisztátalansággal megy végbe. Már magokban véve a’ szakácsasszonyok is, a’ kik rendesen a’ legvénebbek közzül választatnak, nem igen nagy gustust gerjesztenek, mellyet nevel a’ sok ételnek kábitó gőze, mellyeket, minekutánna megfőttek, a’ konyháról vacsora előtt a’ már külömben is dugva levő fojtó gőzü házba mind behordanak, de a’ ki még tálalások’ módját is láthatja, melly szerint minden étket szurtos kezeikkel kapnak a’ fazékból a’ tálba, ’s rút szennyes-zsiros köntöseiket, az a’ még megmaradott appetitusát is könnyen elvesztheti. Azonban mind ezeket jó szivvel, ’s a’ legjobb gusztussal kell venni, mint a’ hogy ők magok veszik.

Ki lévén tálalva az étel, a’ vőfély’ kötelessége, azt az asztalra felhordani, melly alkalmatossággal minden tál-étket versekkel tartozik felköszönteni, a’ mellyek mindenik ételhez {7-64.} különösen vannak alkalmaztatva, de egyszer’smind a’ lakodalomra és annak titkos czéljára való két értelmü czélzásokkal meghintegetve, a’ mellyek őket a’ legédesebb hahotákra fakasztják, ’s a’ vőfély is nagy önelégszéssel mondja nyers elmésségeit, mint meg annyi remekeket. ’S igy köszöntetik fel minden tál étek. Az utolsónak tejben főtt kásának kell lenni, mellyet midőn megettek, a’ szakácsné kezét bekötvén, egy nagy főzőkalánnal és egy tányérral sorban jár, panaszkodván, hogy kezét a’ kása megégette, ’s kéregetvén annak gyógyitására: a’ főző-kalán fenyegetés’ jele azokra nézve, a’ kik a’ tányérba vetni nem akarnak; ekkor sorra menvén az asztalnál ülő vendégeken, valami pénzt vetni. Vége lévén a’ vacsorának, azok ülnek-le, a’kik fenn szolgáltak volt, és vacsorálnak, – ’s ezentúl az asztalok kihordatván, foly a’ táncz és mulatság világos virradtig” (Balogh S. 1827: 48–49).

Ilyenkor gyűjtötték legtöbb helyütt az ajándékot különböző módokon. Az ajándékot a régebbi szokás szerint néhány szó kíséretében átadták, a vőfély, násznagy közvetítésével, rendszerint kisebb értékű, házilag előállított vagy vásárolt tárgyak voltak, a háztartáshoz, igen gyakran textíliák.

A múlt század második felében, elsősorban az alföldi területeken kapcsolták össze az ajándékgyűjtést tánccal, ez lett a menyasszonytánc.

„Megharsan a zene, a vőfély, aki egy rostát helyezett a nagy asztal közepére, megöleli a menyasszonyt, s elkezdi vele járni a menyasszonytáncot, de alig fordul kettőt hármat, már csördült a rostába vetett pénz, ettől is elveszik, vagy ha nem akarja, ismét pénzt vet a rostába, de amaz se rest ám, valahányszor ez dob, ő is ugyanannyiszor hajit, végre aki tovább győzi, az tánczol a menyasszonnyal, mig tőle egy harmadik, ettől pedig egy negyedik s ötödik el nem veszi.

A menyasszonytáncz végeztével, az asztalnál ülő öregek összeszámitják a bekapott pénzt, egy kis részt belőle a vőfélnek adnak, egy másikat pedig a muzsikásoknak húrra, előszólitván a barna fiúk közül egyet, ez húz egy nótát ott az asztalnál násznagy uraiméknak, annak végeztével megköszöni szépen a jó akaratot, a helyére távozik; a többi megmaradt pénzt pedig… adják át a menyasszonynak” (Réső Ensel 1867: 48–49). A pénzért való menyasszonytánc időközben az ország nagy részén elterjedt szokás, amely napjainkban is érdemessé teszi a lakodalomrendezést. Az újabb lakodalomban a menyasszonytánc után kontyolás következik, illetve menyecskeruha-felöltés. A múlt századi lakodalomban ezt megelőzte a házasság elhálása.

„Éjfélkor a fiatal pár felment a padlásra aludni. A násznép egy része, násznagy, vőfér, nyoszonyóasszonyok és a vénasszonyok zeneszóval felkisérték őket. A vőlegény most már letehette a kalapját. Amint ezt a menyasszony észrevette, hamar leoldotta és rádobta a koszorúját a kalapra, »hogy erősebb lögyön a házasságban, mint az embör«. Ezt persze a vőlegény iparkodott megakadályozni. Valamelyik vénasszony pedig a menyasszony hajából hátul kilopta a szalagot, elvitte és a párnája alá rejtette, »hogy soká éljen«. A fiatal pár fekvőhelye a padláson egyetlen szalmazsák, vánkos és dunyha volt. Amikor levetkőztek és a dunyha alá bujtak, a vőfér a dunyhára ugrott és háromszor végighentörgött a fiatal házasokon, azután felállt, mondván: »Ekkora fia lögyön keetök mönyecskéjének!« Erre mindenki lement és a vénasszonyok újra letakarva a dunyhával a fiatalokat, lezárták a padlást. Szokás volt, hogy a legények alulról sodrófákkal, karókkal korholták a padlást és iparkodtak mindenképpen zavarni az új házasokat. Mikor már teljesen kivirradt, a fiatal pár a létrán leszállt a padlásról és bement a háznak abba a szobájába, ahol a menyasszony ládája állt a ruhákkal. Ott történt most a fiatal asszony felkontyolása. {7-65.} Mikor már a haja szét volt bontva, a füzőt, amely a hajat befonva tartja, a legények iparkodtak elkapni. Ha ez sikerült, azt mondták, hogy fia születik az asszonynak. Ezután ünneplőbe öltöztették a fiatal asszonyt és kikötötték menyecskének. Az új asszony első kötelessége volt a lakodalmas házat kiseperni. A legények azonban folyton zavarták és szétrugták a szemetet. Ezután behozták a pozovics vezetése alatt a kocsonyát… A kocsonyához hoztak még fölmelegített maradékhúst, de nóta nélkül. Később, úgy 10 óra felé, 3–4 legény törülközőkendőt keritett, a vőlegényt hirtelen nagy lármával derékon kapták, a kendőt dereka köré csavarva felhuzták a mestergerendára és addig tartották ott, amig a felesége ki nem váltotta. E célra az örömanya elkészitette a menyasszonyi ajándékát. Sütött egy kakast és apró bábsüteményeket, hozzátett néhány liter mogyorót és két ajándékfát. Ezek egyikét a menyasszonyos, másikát a vőlegényes háznál készitették. Az ajándékfák szokása azonban nem volt nagyon régi. Mindezt most a feleség átadta és evvel váltotta ki az urát. Erre a násznagy vagy a vőlegény egy idősebb rokona eléje állt, megkérdezvén a legényeket: »Mér akarjátok fölkötni?« »Mer nagy bünt követett el!« »Ugyan micsoda bünt?« »Föltörte ja kis ládát!« »Miféle kis ládát?« »A menyasszony kis ládáját!« Erre megkérdezte a menyecskét: »igaz-e?« »Igaz hát, de nem baj!« volt a válasz. Majd tovább kérdezte: »Mid ez neköd?« »Szerettebéli uram!« Erre a férjét kérdezte még: »Mid ez neköd?« »Szerettebéli feleségöm.« Most megölelték és megcsókolták egymást, az ajándék pedig felkerült az asztalra. A násznagy apróra darabolta a kakast, a mogyoróval és az ajándék süteményével együtt szétosztotta a násznép közt, amely a mogyoróval páros-páratlant játszott. A tehetősebbeknél még ezen a napon is tartott a vendégeskedés” (Seemayer 1936: 86–87). Hozzá kell tennünk ehhez az érdekes játékos részlethez, hogy – a további, hasonló adatokkal összevetve – arra következtethetünk, hogy eredetileg – valószínűleg a 19. század közepéig – szó se lehetett „büntetésről”. Sajátos, a későbbi ízlés számára durvának tűnő vallomásra bírása volt ez az új házasoknak arról, hogy egymáséi lettek – a másik felet addig nem engedték ki szorult helyzetéből, amit másképpen is előidézhettek, például azzal, hogy kútba leeresztették.

A menyasszony hozzátartozói is akarták látni, milyen állapotban érte meg a menyasszony a másnap reggelt.

„A következő napon a leány szülői, testvérei és rokonai jöttek látogatóba, mely látogatást kárlátás-nak nevezik. Ekkor a leányos ház gazdája hosszas áldásokkal beköszöntvén, elmondja, hogy: »tegnap egy galambocskát bocsátottak szárnyra s most keresésére indultak, de csak hosszas fáradság után akadtak nyomára: e ház kapuja előtt oly jelt találva, milyet Noénak örömére vitt volna a galamb a bárkába, mi is a zöld ágat látva, örömre fakadtunk. Mutassa meg azért gazdatárs a kis galambot, ha a kibocsátott jeggyel van-e, vagy pedig maguk jegyére változtatták; ha meg nem ismernők, engedelmet kérünk.«

Ekkor lepedővel letakart három asszonyt kiültetnek a szoba közepére, hogy válasszák ki galambjukat; ha el nem találják, akkor van nevetés, de van a jöttek részéről csudálkozás is, hogy az ép fővel eljöttel mit csináltak, hogy fejét úgy bekötözték. Ezen látogatást is nagy ebéd és táncz fejezi be” (Orbán 1868–1873: II. 151).

Ezzel a szertartásos cselekmények sora véget is ért. Ezután a mulatság volt a fő időtöltés. Amíg a fiatal párt érintő események időnként vettek igénybe rövid időt, s azokhoz nem is fért mindenki közel, a mulatság sokak energiáját teljesen lekötötte. A dalolás, a tánc, s éjjel a jelmezes alakoskodó játékok következtek, amelyben mindenki részt vehetett, kivéve a fiatal lányokat, a századfordulóig, vagy hol meddig tartották a {7-66.} szigorú tilalmat. A lakodalmi dalok, táncok, de még az alakoskodó játékok egy része is tárgyában a lakodalomhoz kapcsolódott. Más részük azonban a mulatságok általános kelléktárából való volt. A mulatozók közül sokan elfáradtak, elaludtak, hazamentek. Másnap reggel a jobb erőben lévők összeszedték őket.

„Hajnaloztunk”, „mentek vendéggyüjteni”. Csak a vendégek vettek részt a felvonulásban, lakodalmas házhoz tartozó tisztségviselő nem, menyecske meg újember mégúgysem, sőt nekik különösen kellett óvakodniuk, hogy a hajnalozók nehogy talicskára rakják őket. A hajnalozók menetét zenészek kísérték. Több csoportra váltak, hogy előbb végezhessenek, és a zenészeket is elosztották a csoportok között. Magukkal vitték a lakodalmas ház jelvényét: a kapuoszlopot díszítő zöld ágat. Pálinkásüvegekből saját pálinkájukat kínálgatták az utcán. Táncoltak, ujjogtattak, kiáltoztak közben, sok volt köztük az alakoskodó. Betértek a lefeküdt lakodalmasok házába, rendesen ágyban találták őket. Mindenki igyekezett komáját, jó barátját csúffá tenni, lerángatták az ágyról, gatyában mezítláb s úgy vitték magukkal. Csak az asszonyokat hagyták úgy ahogy felöltözni. Étellel, itallal: sörrel, szalonnával, kolbásszal, tojással próbálták megvesztegetni őket az öltözetlen menni nem akarók. Aki mégsem öltözhetett fel, felesége vitte utána hiányzó ruhadarabjait. Az áldozatokat nyakon, derékon kötözték meg, mint állatot vezették, szalmakötéllel karjukat, lábukat, sőt egész testüket betekerték. Kettesével összekötözték őket: egy asszonyt meg egy embert. Szánkón, talicskán vitték őket addig, amíg nem értek olyan házhoz, ahol szintén a lakodalomba meghívott aludt. Itt eloldozták régi, s megkötözték új rabjukat. A megkötözött vendégeket meg is táncoltatták. Visszaérkezésükkor „reggeli asztal” volt számukra terítve, amelynek ételei, különösen a savanyúleves hivatva volt őket kijózanítani (Györgyi 1962: 45).

Ezután a lakodalom addig tarthatott, ameddig volt miből mulatni: vagy el nem fogyott az enni-innivaló, vagy az, amit – ennek pótlására – a vendéggyűjtők, vagy máshol tyúkverőzők összelopkodtak a házaknál, vagy amit összeadott pénzből vettek erre a célra.

A lakodalom végét vendégküldés is jelezhette: a vőfély megmondhatta magyarán, vagy arra utaló dalban adhatta tudtára a vendégeknek, hogy vége, menjenek haza:

A lakodalom utáni rendcsinálásban részt vettek a segítők is, de az új menyecske is dolgozott ilyenkor.

Egy közeli napon beavatták a templomban is. Egy hétig nem mehetett haza. Ennek elteltével rendeztek egy kis vendégséget, amin legalább a két szülőpár és az új házasok vettek részt, de esetleg a lakodalom volt tisztségviselői, illetve az ott dolgozók. Ezzel erősítették az újonnan alakult kapcsolatot. Aki pedig nem mulathatta ki magát feladata miatt a lakodalmon, esetleg itt pótolta.